Előfizetés

Mozart városa nem Ischgl

Rónay Tamás
Publikálás dátuma
2020.07.30. 12:30

Fotó: Christian Leopold / Pressefoto Neumayr
Richard Strauss Elektra című operájával kezdődik meg szombaton a jubileumi, századik Salzburgi Ünnepi Játékok.
A művet az osztrák karmester, Franz Welser-Möst vezényli. Bár igazán tapasztalt dirigensről van szó, hiszen ez lesz a 83. operapremierje, mint a Die Pressének elmondta, igen komoly kihívást jelent a mű hangszerelése. Az Elektra ugyanis az egyik legnagyobb zenekari apparátust igénylő mű. 1909-es ősbemutatóján 111 zenész szólaltatta meg a több mint 140 hangszert. Augusztus elsején, Salzburgban a Bécsi Filharmonikusok több mint száz tagja segíti a karmester munkáját. „Egyszerűen hihetetlen a zenekar lelkesedése” – mondta Welser-Möst. Már régóta együtt dolgoznak, „egy test egy lélek vagyunk” – tette hozzá. Pedig közös indulásuk – ahogy a dirigens fogalmaz – nem volt szerelem első látásra. Jóllehet egy hatalmas apparátust igénylő operával indul a világ egyik legjelentősebb zenei fesztiválja, a járvány miatt a szokásosnál jóval visszafogottabb lesz a rendezvény. Önmagában már az is komoly fegyvertény, hogy szombattól ismét az osztrák városra irányulhat a klasszikus zenét kedvelők figyelme. Már csak azért is, mert a konkurens bayreuthi, illetve a glyndebournei fesztivál idén elmarad. Hogy Salzburg a kivétel, ez elsősorban a játékok elnökének, Helga Rabl-Stadlernek köszönhető, aki valóban mindent elkövetett azért, hogy ha visszafogottabb formában is, de megrendezzék a jubileumi fesztivált. Ehhez azonban elengedhetetlen volt az is, hogy igen szigorú higiéniai előírásokat és egyéb korlátozásokat vezessenek be a rendezvény ideje alatt. Ahogy az osztrák sajtó fogalmazott, „Mozart városa ne váljon Ischgllé”, utalván arra, hogy a Covid-19 első gócpontja az osztrák síparadicsomban alakult ki. Ahhoz, hogy egy fesztivál sikeres legyen, s neves személyiségeket hívhassanak meg a szervezők, természetesen elengedhetetlen a minél nagyobb bevétel. Tavaly 30 millió euró folyt be a kasszába, idén azonban legfeljebb 7,5 millióra számítanak, így Rabl-Stadler körülbelül 22 millió euró mínuszra számít. Hogy a különbséget jól érzékeltessük: tavaly majdnem negyedmillió jegyet adtak el, most eddig ennek a harmadát. Ez is azt jelzi, valóban kivételes teljesítmény, hogy ilyen körülmények között is összesen 200 rendezvényt tartanak 16 különböző helyszínen. A legolcsóbb jegy 5 euróba kerül, a legdrágább 445-be.

Időtlen vagányság

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.07.30. 11:00

Fotó: Roger-Viollet / AFP
Hat szóban összefoglalni egy regényt vagy novellát nem könnyű, főképp nem, ha a XX. század egyik legjelentősebb szerzőjének írásairól van szó. Ám Hemingway ma is megmozgatja a fantáziánkat.
Talán nincs, aki ne ismerné Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger című könyvét, amely 1952-es megjelenését követően a Pulitzer-díjat és az Irodalmi Nobel-díjat is meghozta az amerikai szerzőnek. A rövid, ám annál erőteljesebb hatású regény új kiadásával az év elején indította útjára a 21. Század Kiadó szerzői sorozatát. – Hemingway évek óta hiányzott a magyar boltokból. Hogyan lehetséges ez? Abszurd, nem? Ő a valaha volt legnépszerűbb írók egyike, itthon is, máshol is. Végigolvastam az életmű nagy részét – volt rá idő, majd’ két évbe telt, mire megszereztük a jogokat – és rá kellett jönnöm, hogy Hemingway jobb, mint valaha. Nem igaz, hogy férfi-regényeket írt, nem igaz, hogy elavultak, mert csupa háború, meg bikaviadal. Az öreg halász és a tenger, a Fiesta – ami tavasszal jelenik meg – vagy az elbeszélések tényleg a világirodalom első vonalába tartoznak – mondta lapunknak Bárdos András, a kiadó ügyvezetője. – A legnagyobbak egyike volt: a művek modernek, könnyen olvashatók, mélyek. Jancsó Miklóstól hallottam, hogy minden műalkotás a szabadságról vagy annak hiányáról szól. Hemingway is a szabadságról ír – hangsúlyozta. Az olvasó könnyedén eldöntheti, egyetért-e ezzel, hiszen az említett kisregény mellett már a Búcsú a fegyverektől című kötetet is kézbe veheti, előbbi Ottlik Géza, utóbbi Örkény István klasszikus fordításában, Somogyi Péter tervezte borítóval jelent meg. Biztos sokan legyintenek, ugyan olvastam a gimiben – jegyezte meg a kiadóvezető. – Lehet, de szerintem sokan járnak úgy, mint én: igen, olvastam. És mit értettem belőle. Újra kell olvasni. És újra, megint. Hemingway alakjához megannyi legenda kapcsolódik, egy alkalommal állítólag fogadást kötött, hogy ha kell, akár hat szóban is elmesél egy történetet. A szerző egyébként is az egyszerűsítés híve volt, az apró novella mégis meghökkentő: „Kisbaba cipő eladó. Soha nem hordták.” Ennek aporpóján a kiadó nemrég az olvasók fantáziáját is szerette volna megmozgatni, ezért pályázatot hirdetett: a jelentkezőktől hatszavas összefoglalókat vártak, ezzel elősegítve azt is, hogy újabb nézőpontból tekinthessünk a hetven-kilencven évvel ezelőtt született írásokra. Bárdos András szerint ebben rejlik az irodalom lényege. – Öregszik az olvasó, változik a világ, teljesen mást jelent ma nekünk Hemingway, Updike vagy Philip Roth, mint amikor először olvastuk. A pályázat lényege pedig szerintem, hogy Hemingway műveiből egy szót sem lehet húzni, mindent a lehető legszikárabban írt meg. Ezért találta ki a hatszavas novelláját, és ezért játszunk most mi is ezzel. A kiadóvezető elmondta, majdnem nyolcvan pályázattal vettek részt a játékban, amely szerinte a befektetett szellemi munka fényében örvendetes eredmény, hiszen a feladat nemcsak az volt, hogy egy adott Hemingway-regényt hat szóban foglaljon össze valaki, hanem a mondata feladványként is működhessen, melyből rá lehet jönni, melyik írást rejti az enigma. – Egy kiadói előszűrés után aztán a közönségre volt bízva, hogy megszavazza, a döntőbe került húsz pályamű közül, melyik kettő legyen a nyertes. A két befutó végül ez lett: Takács Péter 390 like-kal „Hideg gyereksírás hallatszik, nyitott borotva élén” mondata, mely az Indián tábor című írást idézi meg, és Palczer-Aschenbrenner Eti 263 like-kal „Életed vége nem a halálod napja” megoldása, mely a Búcsú a fegyverektől című regényt foglalja össze frappánsan. Rengeteg mű érkezett Az öreg halász és a tenger című kisregénnyel kapcsolatban, ami sejthető volt, hiszen kötelező olvasmány. Viszont legnagyobb örömünkre ritkább Hemingway-írások is felbukkantak, mint az Indián tábor, Veszélyes nyár vagy a Fiesta, miközben a Búcsú a fegyverektől és az Akiért a harang szól is népszerűek voltak – részletezte Bárdos András. Kiemelte, izgalmas volt látni, hogy Hemingway modernsége nem kopott meg, és regényei, gondolatai pont olyan vagányan működnek a közösségi médiában a huszonegyedik században, mint amikor annak idején papírra vetette őket. Infó: A legjobbnak ítélt pályaművek elérhetők a 21. Század Kiadó Facebook-oldalán.

A művészet nem harci cselekmény

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.07.30. 10:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Új struktúrára, a szakma átpolitizáltságának megszüntetésére, és az intézmények összefogására is szükség lenne a magyar fotográfia területén véli Kincses Károly fotótörténész, aki az önszerveződő közösségekben hisz.
A hazai fotográfiáról nehéz jót mondani, rossz a képzés, az infrastruktúra, a pénzelosztás, a könyvkiadás, a kritikai tevékenység, nyilatkozta többször. Jelenleg is így látja? Azt nem mondom, hogy rossz az egész, vagy ne lenne remény. Alapvető problémák viszont vannak, amelyeken nem úgy kell változtatni, hogy részenként barkácsoljuk, megjavítjuk a képzést vagy a könyvkiadást... Úgy lehetne, ha értékalapúvá válna a magyar fotográfia, és megszűnne az átpolitizáltság, a ki-hová tartozik elvén működés. Ha nem azok kerülnének vezető beosztásba, akik az aktuális rendszer emberei, hanem a legjobbak. Most is arról szól a dolog, hogy a mi kutyánk kölykét védjük, a másikat elhallgattatjuk. Így nem tud fejlődni a szakma. De ez nemcsak a fotográfia problémája, minden művészeti ágra és a közéletre is vonatkozik. Korábban beszélt arról, hiába van sok fotográfiai esemény, ha a színvonal nem megfelelő. Egy struktúrát nem a földszint és az első emelet közti dolgok határozzák meg, hanem az, hogy mi van a pincétől a tetőig. Hiába hozunk létre jót a földszinten, vagy az egyes emeleteken, ha az elveszik egy rossz épületben. Vannak jó kezdeményezések, de amíg az egész rossz, ezek a projektek elszórtan, hangsúly nélkül, lényegében fölöslegesen léteznek. Ennek ellenére havonta nyílnak fotóval foglalkozó kiállítások. Darabszámra sok van, de ezek sehogy sem kapcsolódnak egymáshoz. Jelenleg azt látjuk, az egyik csoport meghív egy világhírű művészt, a másik meghív egy másikat, de a kettő köszönőviszonyban sincs egymással. A pénzzel és szervezőkapacitással rendelkező intézményeknek együtt kellene dolgozniuk azon, hogy közös kampányokat építsenek fel, és az emberek ne azt mondják, egykor voltam a Műcsarnokban, háromra megyek a Capába, ötre a Vintage Galériába, aztán egy hét múlva nem emlékeznek arra, mit láttak. Az a jó, ha fotóhoz értő közönség van, és nem olyan, aki jár ide-oda. Akik csak járnak, keveset visznek haza belőle. Sokan sok helyen hangoztatják a magyar fotográfia jelentőségét. Mennyiben ért egyet ezzel? A magyar fotográfia nem attól jelentős, hogy magukat arra hivatottnak érző emberek ezt mondják. Végignézve azon a közel kétszáz éves időfolyamon, amióta hazánkban a fényképezés számba jöhet, azt látjuk, volt idő, amikor az átlag alatt volt, aztán hozta az átlagot, majd világsztárokat termelt: ezt a hullámzást mutatja. Szerintem volt a kortárs fotográfiában is a jelenleginél jobb időszak. Most harc van, ám a művészet nem harci cselekmény. Ráadásul a világsztárok kivétel nélkül elhagyták az országot, ezzel Ön kiemelten foglalkozik. A nyolcvanas években kezdtem dolgozni ezen a projekten, és arra voltam kíváncsi, hogy van az, hogy a magyar fotográfusok, akik időben emigráltak, világhírűvé váltak, és akik itt maradtak, partikularitásban elvesztek. Jelenleg nyolcszázhét emigráns fotográfusról tudok, és a teóriám szerint az itthon maradók semmivel sem voltak kevésbé tehetségesek, mint akik elmentek, csupán hiányzott az infrastruktúra, ami képes lett volna a tehetségüket értékként kezelni. Magyarországon ez nem volt, nincs, és szerintem nem is lesz mostanában. Vannak tehetséges emberek jelenleg is, ám jobbára külföldön vagy a világhálón tudnak csak érvényesülni. Van jogunk így hangsúlyozni André Kertész vagy Robert Capa magyar származását? A népbutítás jelenlegi legnagyobb eszköze, hogy azt mondjuk, mi, magyarok a világ tehetségei vagyunk. Akik elmentek, nyolcvan százalékban privát, tíz-húsz százalékban társadalmi okkal tették. Vannak tendenciák, nem véletlen, hogy 1919-1939 között mentek el mindazok, akikből világsztár lett, André Kertész, Moholy-Nagy László, Robert Capa, Martin Munkácsi, Brassaï, Lucien Hervé. Legtöbbjük zsidó származású volt, ezért egzisztenciájukban, később létükben is fenyegetve voltak. Ebből is látszik, nem elég az egyéni tehetség, biztosítani kell annak kibontakozását, s ez az állam és a mindenkori művelődéspolitikai intézményrendszer feladata lenne. Eszerint a Kertész-képek kétmilliárd forintból történő megvásárlása is csak porhintés. Jól látja, de ez sem ilyen egyszerű. Minden millió forint, amit nem egy falusi sportlétesítmény öltözőjének az ajtajára költenek, hanem a fotóra, az helyes. Más kérdés, hogy megéri-e azt a pénzt a megvásárolt ezer kép. De még ez sem kérdés, mert kifizettük, az a kérdés, mi lesz vele. Ha annyi történik, hogy betagozódik ebbe a struktúrába, akkor nincs értelme, vehettek volna futball-labdát is rajta. Az ön által alapított Magyar Fotográfiai Múzeum Kecskemétről Budapestre költöztetése többször felmerült az elmúlt években, információink szerint ismét terítéken van. Tudomásom szerint már nem is elsődleges, hogy Budapest kapjon fotómúzeumot, egy politikus szavaival élve azok a vidéki városok kapnának, amelyek megérdemlik: lesz Veszprémben, Debrecenben, és a maradék Kecskeméten. Szétbontják mindazt, amit tizenöt év alatt felépítettünk ott. A fővárosba költöztetésnek az lenne az értelme, hogy egy helyen koncentrálódjon minden, ami a fotográfiához kötődik, olyan emberek vezetésével, akik tudják, hogy kell egy korszerű múzeumot működtetni. Az alapításkor kétszázezer fotóval terveztem, most egymillió példányból áll a gyűjtemény, ennek bemutatására, őrzésére valóban alkalmatlan már a jelenlegi helyszín, ám nemcsak megfelelő épületre, de hozzáértő vezetésre is szükség lenne. A költözés önmagában kevés, ha ugyanazok az emberek ugyanazokkal az ötletekkel jönnek, akkor akár New Yorkban is lehetne a múzeum, nem számítana. Mindez tehát nem is a pénzügyi támogatásokon múlik? Elsősorban szemléletbeli, strukturális, és személyi feltételeknek kellene változniuk. Akkor lesz jó a magyar fotográfia is, ha az ország önállóan gondolkodó, viszonylag szabad, az elképzeléseiket megvalósítani tudó emberekből áll majd. Akkor először megjavítják az egészségügyet, majd az oktatást, és tizennegyedik sorban a fotográfiát is. Mégis, most mit tehetünk a változásért? Az egyetlen kiút, ha két, öt, tizenkét, harminc ember összefog egy azonos célért, és azt átviszik ezen a struktúrán, ha törik, ha szakad. Amíg az első emeleten öten kiabálnak, senki nem hallja őket a másodikon, mivel hangszigetelt falak vannak, és a rendszer okos, a beépített embereivel akadályozza az átjutást. De ha harminc ember összeáll, és nagyot kiált, akkor meghallják a másodikon, és így tovább. Én csak az önszerveződő, saját belső szabadságukért küzdő emberek közösségében hiszek. Azt ajánlanám a fiatal fotográfusoknak, keressék meg azokat, akikkel hasonlóan gondolkodnak, és együtt próbálják meg felvállalni a harcot azért, hogy az alkotásaik társadalmilag is releváns térben jelenjenek meg. Hozzanak létre sokkal több nem profitorientált galériát, ahol kiállíthatnak, olyan sajtótermékeket, ahová eljuthatnak, olyan marketinget, hogy mindenki rájuk figyeljen. De tartsák szem előtt, ez csak akkor működik, ha az alapokat kiásva, a pincéből indulva jutunk fel az első emeletre, és nem próbálunk rögtön a harmadikon kukorékolni, hanem azt mondjuk, most még az első szinten vagyunk, és az a terv, hogy a másodikra is eljussunk.  

Névjegy

Kincses Károly muzeológus, fotótörténész. A Magyar Fotográfiai Múzeum alapítója, 2005-ig igazgatója. A Mai Manó Ház egyik létrehozója, művészeti vezetője, 2015-ig kurátora. 2006-2009 között a Kieselbach Galéria tanácsadója volt. 2006-tól 2013-ig a Műemlékek Állami (később) Nemzeti Gondnokságának fotóarchívumot épített. 2013-as megalakulásától a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ művészeti munkatársa volt 2015-ig. Hétszáznál is több fotókiállítást rendezett. A magyar fotográfia történetéből című kiadványsorozat kitalálója, kiadója, számos kötet (társ)szerzője.