A hazai fotográfiáról nehéz jót mondani, rossz a képzés, az infrastruktúra, a pénzelosztás, a könyvkiadás, a kritikai tevékenység, nyilatkozta többször. Jelenleg is így látja?
Azt nem mondom, hogy rossz az egész, vagy ne lenne remény. Alapvető problémák viszont vannak, amelyeken nem úgy kell változtatni, hogy részenként barkácsoljuk, megjavítjuk a képzést vagy a könyvkiadást... Úgy lehetne, ha értékalapúvá válna a magyar fotográfia, és megszűnne az átpolitizáltság, a ki-hová tartozik elvén működés. Ha nem azok kerülnének vezető beosztásba, akik az aktuális rendszer emberei, hanem a legjobbak. Most is arról szól a dolog, hogy a mi kutyánk kölykét védjük, a másikat elhallgattatjuk. Így nem tud fejlődni a szakma. De ez nemcsak a fotográfia problémája, minden művészeti ágra és a közéletre is vonatkozik.
Korábban beszélt arról, hiába van sok fotográfiai esemény, ha a színvonal nem megfelelő.
Egy struktúrát nem a földszint és az első emelet közti dolgok határozzák meg, hanem az, hogy mi van a pincétől a tetőig. Hiába hozunk létre jót a földszinten, vagy az egyes emeleteken, ha az elveszik egy rossz épületben. Vannak jó kezdeményezések, de amíg az egész rossz, ezek a projektek elszórtan, hangsúly nélkül, lényegében fölöslegesen léteznek.
Ennek ellenére havonta nyílnak fotóval foglalkozó kiállítások.
Darabszámra sok van, de ezek sehogy sem kapcsolódnak egymáshoz. Jelenleg azt látjuk, az egyik csoport meghív egy világhírű művészt, a másik meghív egy másikat, de a kettő köszönőviszonyban sincs egymással. A pénzzel és szervezőkapacitással rendelkező intézményeknek együtt kellene dolgozniuk azon, hogy közös kampányokat építsenek fel, és az emberek ne azt mondják, egykor voltam a Műcsarnokban, háromra megyek a Capába, ötre a Vintage Galériába, aztán egy hét múlva nem emlékeznek arra, mit láttak. Az a jó, ha fotóhoz értő közönség van, és nem olyan, aki jár ide-oda. Akik csak járnak, keveset visznek haza belőle.
Sokan sok helyen hangoztatják a magyar fotográfia jelentőségét. Mennyiben ért egyet ezzel?
A magyar fotográfia nem attól jelentős, hogy magukat arra hivatottnak érző emberek ezt mondják. Végignézve azon a közel kétszáz éves időfolyamon, amióta hazánkban a fényképezés számba jöhet, azt látjuk, volt idő, amikor az átlag alatt volt, aztán hozta az átlagot, majd világsztárokat termelt: ezt a hullámzást mutatja. Szerintem volt a kortárs fotográfiában is a jelenleginél jobb időszak. Most harc van, ám a művészet nem harci cselekmény.
Ráadásul a világsztárok kivétel nélkül elhagyták az országot, ezzel Ön kiemelten foglalkozik.
A nyolcvanas években kezdtem dolgozni ezen a projekten, és arra voltam kíváncsi, hogy van az, hogy a magyar fotográfusok, akik időben emigráltak, világhírűvé váltak, és akik itt maradtak, partikularitásban elvesztek. Jelenleg nyolcszázhét emigráns fotográfusról tudok, és a teóriám szerint az itthon maradók semmivel sem voltak kevésbé tehetségesek, mint akik elmentek, csupán hiányzott az infrastruktúra, ami képes lett volna a tehetségüket értékként kezelni. Magyarországon ez nem volt, nincs, és szerintem nem is lesz mostanában. Vannak tehetséges emberek jelenleg is, ám jobbára külföldön vagy a világhálón tudnak csak érvényesülni.
Van jogunk így hangsúlyozni André Kertész vagy Robert Capa magyar származását?
A népbutítás jelenlegi legnagyobb eszköze, hogy azt mondjuk, mi, magyarok a világ tehetségei vagyunk. Akik elmentek, nyolcvan százalékban privát, tíz-húsz százalékban társadalmi okkal tették. Vannak tendenciák, nem véletlen, hogy 1919-1939 között mentek el mindazok, akikből világsztár lett, André Kertész, Moholy-Nagy László, Robert Capa, Martin Munkácsi, Brassaï, Lucien Hervé. Legtöbbjük zsidó származású volt, ezért egzisztenciájukban, később létükben is fenyegetve voltak. Ebből is látszik, nem elég az egyéni tehetség, biztosítani kell annak kibontakozását, s ez az állam és a mindenkori művelődéspolitikai intézményrendszer feladata lenne.
Eszerint a Kertész-képek kétmilliárd forintból történő megvásárlása is csak porhintés.
Jól látja, de ez sem ilyen egyszerű. Minden millió forint, amit nem egy falusi sportlétesítmény öltözőjének az ajtajára költenek, hanem a fotóra, az helyes. Más kérdés, hogy megéri-e azt a pénzt a megvásárolt ezer kép. De még ez sem kérdés, mert kifizettük, az a kérdés, mi lesz vele. Ha annyi történik, hogy betagozódik ebbe a struktúrába, akkor nincs értelme, vehettek volna futball-labdát is rajta.
Az ön által alapított Magyar Fotográfiai Múzeum Kecskemétről Budapestre költöztetése többször felmerült az elmúlt években, információink szerint ismét terítéken van.
Tudomásom szerint már nem is elsődleges, hogy Budapest kapjon fotómúzeumot, egy politikus szavaival élve azok a vidéki városok kapnának, amelyek megérdemlik: lesz Veszprémben, Debrecenben, és a maradék Kecskeméten. Szétbontják mindazt, amit tizenöt év alatt felépítettünk ott. A fővárosba költöztetésnek az lenne az értelme, hogy egy helyen koncentrálódjon minden, ami a fotográfiához kötődik, olyan emberek vezetésével, akik tudják, hogy kell egy korszerű múzeumot működtetni. Az alapításkor kétszázezer fotóval terveztem, most egymillió példányból áll a gyűjtemény, ennek bemutatására, őrzésére valóban alkalmatlan már a jelenlegi helyszín, ám nemcsak megfelelő épületre, de hozzáértő vezetésre is szükség lenne. A költözés önmagában kevés, ha ugyanazok az emberek ugyanazokkal az ötletekkel jönnek, akkor akár New Yorkban is lehetne a múzeum, nem számítana.
Mindez tehát nem is a pénzügyi támogatásokon múlik?
Elsősorban szemléletbeli, strukturális, és személyi feltételeknek kellene változniuk. Akkor lesz jó a magyar fotográfia is, ha az ország önállóan gondolkodó, viszonylag szabad, az elképzeléseiket megvalósítani tudó emberekből áll majd. Akkor először megjavítják az egészségügyet, majd az oktatást, és tizennegyedik sorban a fotográfiát is.
Mégis, most mit tehetünk a változásért?
Az egyetlen kiút, ha két, öt, tizenkét, harminc ember összefog egy azonos célért, és azt átviszik ezen a struktúrán, ha törik, ha szakad. Amíg az első emeleten öten kiabálnak, senki nem hallja őket a másodikon, mivel hangszigetelt falak vannak, és a rendszer okos, a beépített embereivel akadályozza az átjutást. De ha harminc ember összeáll, és nagyot kiált, akkor meghallják a másodikon, és így tovább. Én csak az önszerveződő, saját belső szabadságukért küzdő emberek közösségében hiszek. Azt ajánlanám a fiatal fotográfusoknak, keressék meg azokat, akikkel hasonlóan gondolkodnak, és együtt próbálják meg felvállalni a harcot azért, hogy az alkotásaik társadalmilag is releváns térben jelenjenek meg. Hozzanak létre sokkal több nem profitorientált galériát, ahol kiállíthatnak, olyan sajtótermékeket, ahová eljuthatnak, olyan marketinget, hogy mindenki rájuk figyeljen. De tartsák szem előtt, ez csak akkor működik, ha az alapokat kiásva, a pincéből indulva jutunk fel az első emeletre, és nem próbálunk rögtön a harmadikon kukorékolni, hanem azt mondjuk, most még az első szinten vagyunk, és az a terv, hogy a másodikra is eljussunk.
