A művészet nem harci cselekmény

Publikálás dátuma
2020.07.30. 10:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Új struktúrára, a szakma átpolitizáltságának megszüntetésére, és az intézmények összefogására is szükség lenne a magyar fotográfia területén véli Kincses Károly fotótörténész, aki az önszerveződő közösségekben hisz.
A hazai fotográfiáról nehéz jót mondani, rossz a képzés, az infrastruktúra, a pénzelosztás, a könyvkiadás, a kritikai tevékenység, nyilatkozta többször. Jelenleg is így látja? Azt nem mondom, hogy rossz az egész, vagy ne lenne remény. Alapvető problémák viszont vannak, amelyeken nem úgy kell változtatni, hogy részenként barkácsoljuk, megjavítjuk a képzést vagy a könyvkiadást... Úgy lehetne, ha értékalapúvá válna a magyar fotográfia, és megszűnne az átpolitizáltság, a ki-hová tartozik elvén működés. Ha nem azok kerülnének vezető beosztásba, akik az aktuális rendszer emberei, hanem a legjobbak. Most is arról szól a dolog, hogy a mi kutyánk kölykét védjük, a másikat elhallgattatjuk. Így nem tud fejlődni a szakma. De ez nemcsak a fotográfia problémája, minden művészeti ágra és a közéletre is vonatkozik. Korábban beszélt arról, hiába van sok fotográfiai esemény, ha a színvonal nem megfelelő. Egy struktúrát nem a földszint és az első emelet közti dolgok határozzák meg, hanem az, hogy mi van a pincétől a tetőig. Hiába hozunk létre jót a földszinten, vagy az egyes emeleteken, ha az elveszik egy rossz épületben. Vannak jó kezdeményezések, de amíg az egész rossz, ezek a projektek elszórtan, hangsúly nélkül, lényegében fölöslegesen léteznek. Ennek ellenére havonta nyílnak fotóval foglalkozó kiállítások. Darabszámra sok van, de ezek sehogy sem kapcsolódnak egymáshoz. Jelenleg azt látjuk, az egyik csoport meghív egy világhírű művészt, a másik meghív egy másikat, de a kettő köszönőviszonyban sincs egymással. A pénzzel és szervezőkapacitással rendelkező intézményeknek együtt kellene dolgozniuk azon, hogy közös kampányokat építsenek fel, és az emberek ne azt mondják, egykor voltam a Műcsarnokban, háromra megyek a Capába, ötre a Vintage Galériába, aztán egy hét múlva nem emlékeznek arra, mit láttak. Az a jó, ha fotóhoz értő közönség van, és nem olyan, aki jár ide-oda. Akik csak járnak, keveset visznek haza belőle. Sokan sok helyen hangoztatják a magyar fotográfia jelentőségét. Mennyiben ért egyet ezzel? A magyar fotográfia nem attól jelentős, hogy magukat arra hivatottnak érző emberek ezt mondják. Végignézve azon a közel kétszáz éves időfolyamon, amióta hazánkban a fényképezés számba jöhet, azt látjuk, volt idő, amikor az átlag alatt volt, aztán hozta az átlagot, majd világsztárokat termelt: ezt a hullámzást mutatja. Szerintem volt a kortárs fotográfiában is a jelenleginél jobb időszak. Most harc van, ám a művészet nem harci cselekmény. Ráadásul a világsztárok kivétel nélkül elhagyták az országot, ezzel Ön kiemelten foglalkozik. A nyolcvanas években kezdtem dolgozni ezen a projekten, és arra voltam kíváncsi, hogy van az, hogy a magyar fotográfusok, akik időben emigráltak, világhírűvé váltak, és akik itt maradtak, partikularitásban elvesztek. Jelenleg nyolcszázhét emigráns fotográfusról tudok, és a teóriám szerint az itthon maradók semmivel sem voltak kevésbé tehetségesek, mint akik elmentek, csupán hiányzott az infrastruktúra, ami képes lett volna a tehetségüket értékként kezelni. Magyarországon ez nem volt, nincs, és szerintem nem is lesz mostanában. Vannak tehetséges emberek jelenleg is, ám jobbára külföldön vagy a világhálón tudnak csak érvényesülni. Van jogunk így hangsúlyozni André Kertész vagy Robert Capa magyar származását? A népbutítás jelenlegi legnagyobb eszköze, hogy azt mondjuk, mi, magyarok a világ tehetségei vagyunk. Akik elmentek, nyolcvan százalékban privát, tíz-húsz százalékban társadalmi okkal tették. Vannak tendenciák, nem véletlen, hogy 1919-1939 között mentek el mindazok, akikből világsztár lett, André Kertész, Moholy-Nagy László, Robert Capa, Martin Munkácsi, Brassaï, Lucien Hervé. Legtöbbjük zsidó származású volt, ezért egzisztenciájukban, később létükben is fenyegetve voltak. Ebből is látszik, nem elég az egyéni tehetség, biztosítani kell annak kibontakozását, s ez az állam és a mindenkori művelődéspolitikai intézményrendszer feladata lenne. Eszerint a Kertész-képek kétmilliárd forintból történő megvásárlása is csak porhintés. Jól látja, de ez sem ilyen egyszerű. Minden millió forint, amit nem egy falusi sportlétesítmény öltözőjének az ajtajára költenek, hanem a fotóra, az helyes. Más kérdés, hogy megéri-e azt a pénzt a megvásárolt ezer kép. De még ez sem kérdés, mert kifizettük, az a kérdés, mi lesz vele. Ha annyi történik, hogy betagozódik ebbe a struktúrába, akkor nincs értelme, vehettek volna futball-labdát is rajta. Az ön által alapított Magyar Fotográfiai Múzeum Kecskemétről Budapestre költöztetése többször felmerült az elmúlt években, információink szerint ismét terítéken van. Tudomásom szerint már nem is elsődleges, hogy Budapest kapjon fotómúzeumot, egy politikus szavaival élve azok a vidéki városok kapnának, amelyek megérdemlik: lesz Veszprémben, Debrecenben, és a maradék Kecskeméten. Szétbontják mindazt, amit tizenöt év alatt felépítettünk ott. A fővárosba költöztetésnek az lenne az értelme, hogy egy helyen koncentrálódjon minden, ami a fotográfiához kötődik, olyan emberek vezetésével, akik tudják, hogy kell egy korszerű múzeumot működtetni. Az alapításkor kétszázezer fotóval terveztem, most egymillió példányból áll a gyűjtemény, ennek bemutatására, őrzésére valóban alkalmatlan már a jelenlegi helyszín, ám nemcsak megfelelő épületre, de hozzáértő vezetésre is szükség lenne. A költözés önmagában kevés, ha ugyanazok az emberek ugyanazokkal az ötletekkel jönnek, akkor akár New Yorkban is lehetne a múzeum, nem számítana. Mindez tehát nem is a pénzügyi támogatásokon múlik? Elsősorban szemléletbeli, strukturális, és személyi feltételeknek kellene változniuk. Akkor lesz jó a magyar fotográfia is, ha az ország önállóan gondolkodó, viszonylag szabad, az elképzeléseiket megvalósítani tudó emberekből áll majd. Akkor először megjavítják az egészségügyet, majd az oktatást, és tizennegyedik sorban a fotográfiát is. Mégis, most mit tehetünk a változásért? Az egyetlen kiút, ha két, öt, tizenkét, harminc ember összefog egy azonos célért, és azt átviszik ezen a struktúrán, ha törik, ha szakad. Amíg az első emeleten öten kiabálnak, senki nem hallja őket a másodikon, mivel hangszigetelt falak vannak, és a rendszer okos, a beépített embereivel akadályozza az átjutást. De ha harminc ember összeáll, és nagyot kiált, akkor meghallják a másodikon, és így tovább. Én csak az önszerveződő, saját belső szabadságukért küzdő emberek közösségében hiszek. Azt ajánlanám a fiatal fotográfusoknak, keressék meg azokat, akikkel hasonlóan gondolkodnak, és együtt próbálják meg felvállalni a harcot azért, hogy az alkotásaik társadalmilag is releváns térben jelenjenek meg. Hozzanak létre sokkal több nem profitorientált galériát, ahol kiállíthatnak, olyan sajtótermékeket, ahová eljuthatnak, olyan marketinget, hogy mindenki rájuk figyeljen. De tartsák szem előtt, ez csak akkor működik, ha az alapokat kiásva, a pincéből indulva jutunk fel az első emeletre, és nem próbálunk rögtön a harmadikon kukorékolni, hanem azt mondjuk, most még az első szinten vagyunk, és az a terv, hogy a másodikra is eljussunk.  

Névjegy

Kincses Károly muzeológus, fotótörténész. A Magyar Fotográfiai Múzeum alapítója, 2005-ig igazgatója. A Mai Manó Ház egyik létrehozója, művészeti vezetője, 2015-ig kurátora. 2006-2009 között a Kieselbach Galéria tanácsadója volt. 2006-tól 2013-ig a Műemlékek Állami (később) Nemzeti Gondnokságának fotóarchívumot épített. 2013-as megalakulásától a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ művészeti munkatársa volt 2015-ig. Hétszáznál is több fotókiállítást rendezett. A magyar fotográfia történetéből című kiadványsorozat kitalálója, kiadója, számos kötet (társ)szerzője.

Szerző

Visszatérni az álmainkhoz - interjú Lóth Balázzsal, a Pesti balhé rendezőjével

Publikálás dátuma
2020.07.29. 19:21

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Hollywoodi művek híján Lóth Balázs Pesti balhé című, holnap debütáló filmje ígérkezik az idei év nagy slágerének a mozikban. A rendező szerint a produkció amerikai recepten épülő, de ízig-vérig magyar akció-vígjáték.
Számos kisjátékfilm, videoklip, reklám után vágott bele az első profi egészestés produkciójába. Miért várt ki ilyen sokáig? A Pesti balhén öt évvel ezelőtt kezdtünk el dolgozni. Ebben közrejátszott az a tény is, hogy mi abba a generációba tartozunk, akiknek a projektje beleesett a Magyar Mozgókép Közalapítvány megszűnése a Magyar Nemzeti Filmalap létrejötte közötti csaknem kétéves űrbe. Mindeközben persze kerestük azt a formát, mely hozzám és a csapatomhoz közel áll: hogy olyan filmet tudjunk létrehozni, melyen a közönség velünk sír, velünk nevet. Azért három iskolát is elvégzett, mire leforgatta a Pesti balhét. Visszakérdezek: filmrendezőként lehet, vagy érdemes a rövid úton járni? Egy szórakoztató film elkészítéséhez is nagyon szükséges az a tapasztalat és szakmai tudás, hogy élő karaktereket alkoss, melyekkel a néző azonosulni tud. Van, aki erre húszévesen is képes, én érni szerettem volna. Nyilván nekem ezek az évek egyfajta útkeresést is jelentettek, de, most látva a végeredményt, tudom, hogy ilyen filmeket szeretnék készíteni. Vígjátékokat? Nem kizárólag. Műfaji filmeket. A hatáskeltés mestersége érdekel. Legyen az izgalom, katarzis, öröm – a lényeg, hogy képes legyek a néző figyelmét két órán keresztül magamnál tartani. Ezt örömmel hallom olyan alkotótól, aki az SZFE-n végzett, mivel a kritikus hangok szerint ott csupán alanyi művészképzés zajlik. Az SZFE számomra a szabadságot jelképezte, nagyon hálás vagyok minden tanáromnak. Én a Pesti balhét szerzői műfajfilmnek tartom, ha szabad ilyesmit mondanom. Nyilván ez a produkció egy amerikai recepten épülő, de ízig-vérig magyar akció-vígjáték. A főszereplő karakter, Marcell életútja, aki csodagyerekként indult, majd a pénzszerzést választotta, melyben megcsömörlött és mindeközben elfelejtette gyermeki énjét, sokunknak ismerős. Leszámolunk az álmainkkal, melyekhez néha szeretnénk mégiscsak visszatérni. Én nem voltam csodagyerek, de emlékszem, hétéves koromban apám kamerájával a kezemben elkészítettem az első gyurmafilmemet és készültem a nagy rendezői karrierre. Ehhez képest, tényleg hosszú utat tettem meg, mire elkészült a Pesti balhé, mely több mint nyolcvan vásznon kerül a magyar mozikba. Mit szól az SZFE-t érintő modellváltáshoz, mely ellen számos mostani és volt hallgató, elismert művész tiltakozik? Mélyen együtt érzek és nagyon bízom abban, hogy a fordulatok ellenére jövőben az SZFE megmaradhat az a szabad alkotóműhely, ami mindig is volt. Amikor a New York Film Academy-t végeztem Amerikában, bárkivel beszélgettem, két egyetemet ismert a régiónkból: a Łódź-I Nemzeti Filmiskolát és a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemet. Ez nem véletlen, hiszen elképesztő sikerek állnak az intézmény mögött. Annyit elárulhatunk, hogy a Pesti balhéban a csapat nem ki, hanem belopni akar egy festményt egy aukcióra. Ez kinek jutott az eszébe? Sajnos nekem! Vállalom a fordított képrablás ötletét. Írótársaimmal eleinte egy osztálytalálkozó-szerű filmben gondolkodtunk, melyben egy baráti csoport, úgy dönt, hogy elkövet valamiféle közös dolgot, nemes cselekedetet. Erre jött a gondolat, hogy a sikertelen festő barátjuk képét belopják egy aukcióra, hogy megmutathassa magát a világnak és az őt sosem támogató apjának. Ez pedig remek lehetőséget adott arra, hogy cinikusan tekintsenek a művészvilágra. Nem akartunk pálcát törni a magas művészet előtt, nem lépünk túl a fricska határain. Jól bevált „sikerarcok” mellett a Pesti balhé nagy felfedezése Inotay Ákos. Nem tudja, hol volt ő eddig? A sikerarcok kérdése tekintetében: Mészáros Bélát már 2016-ban kiválasztottuk a főszerepre, amikor még alig szerepelt magyar filmben. Hála Istennek, hogy más is úgy gondolta, hogy csillogó tehetség és mára sztárrá vált – ez nekünk jó. Inotay Ákos húsz éve jó barátom, mint számos más filmet, közösen írtunk. Én elkezdek egy mondatot, ő pedig befejezi. Hozzánk csatlakozott Kis-Szabó Márk, aki Katarban élt, így igazi nemzetközi munka volt. Ákossal természetes szövetség volt és amikor formálódtak a karakterek beugrott, hogy tökéletes lenne az egyik szerepre. Hogy hol volt ő eddig? Ákos nem egy extrovertált színész és nem igazán önmenedzselő típus. Én évek óta tudom, hogy generációja egyik legjobb filmszínésze és főleg sorozatokban és kisfilmekben láthattuk. Meglepő módon több amerikai filmben lehetett látni, mint magyarban. Remélem, hogy végre a magyar nagyközönség is felfedezi magának. A Pesti balhét látva sokszor Guy Ritchie jutott az eszembe. Ez az előzetesre igaz inkább. Előttem sokkal inkább a heist movie műfaja, azaz a képrablásos filmek lebegtek, mint az Ocean’s Eleven vagy Az olasz meló. Illetve számos haver és felnövéstörténet, mint a Másnaposok. Nagyon mélyen merítettünk és rengeteg a referencia a Pesti balhéban, de hiszem, hogy végül egy tökös magyar zsánerfilmet készítettünk, melyre nagy szükség van a mozikban. Azt hadd tegyem hozzá: könnyű műfajt csak nézni könnyebb, nem csinálni. A magyar zsánerfilm fogalma eddig többnyire kamara kabaré jellegű komédiákat jelentett, melyeket többnyire lehúztak a kritikusok, de a pénztáraknál meglepően jól teljesítettek. A kritika szubjektív műfaj, én nyilván azt szeretném, hogy az ítészek is jól szórakozzanak a Pesti balhén, hiszen ők is csak nézők. Történelmi filmet készítene? Történelmi indíttatású filmet igen, mert önállóan a zsáner nem létezik. A kosztümös film is csak technikai fogalom. Amúgy meg, miért ne? Ha az adott film története eljut a szívemig, ezáltal tudok vele hatni, az élet szép oldalát mutatja meg, érdekel. A mohácsi vésznek van esetleg ilyen oldala? Hollywood minden bukásban megtalálja a kis emberi sikertörténeteket, megfogható katartikus momentumokat. Akár a mohácsi vész esetében is meg lehet találni ezeket, melyektől egy kataklizma elviselhető, sőt felemelő lehet annyira, hogy gazdagabban jöjjünk ki a moziból. Gondol még a Celluloid Műhelyre? A kilencvenes években fiatalokból álló csoportra, akik autodidakta módon készítettek filmeket. Hogyne, hiszen olyan alkotók kerültek ki innen, mint Orosz Dénes, aki sorra szállítja a közönségsikereket. De hosszan sorolhatnám azokat a neveket, akiknek mi adtuk meg a lehetőséget első kisfilmjeik megvalósítására: ez volt a Celluloid Workshop melynek keretében, film nyersanyagra két-három nap alatt hat-nyolc kisfilm készült el. Ez a műhely nagyon demokratikus kezdeményezés volt, ahol senkinek sem az ego volt a lényeg.   

Névjegy

Lóth Balázs 1977-ben született, tanulmányait a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció szak televíziós szakirányán (operatőr képzéssel), a New York Film Academy Total Immersion Course-on, valamint a Budapest Cinematography Masterclass 2003-on (operatőri mesterkurzus Zsigmond Vilmos és Kovács László vezetésével, observer) végezte. 2010-ben diplomázott a Szinház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakán. 

Frissítve: 2020.07.29. 20:23

A covidinkától a trikiniig

Publikálás dátuma
2020.07.29. 11:00

2020 eddigi eseményei mindenkit váratlan helyzetek elé állítottak, nem meglepő, hogy több száz új magyar kifejezés is született a vírushoz és a kényszerű otthonléthez kapcsolódóan. Ezeket listázza a most megjelent Karanténszótár.
Az elmúlt hónapokban olyan, eddig nem ismert, inkább tudományos közegben alkalmazott kifejezések, mint a pandémia, a nyájimmunitás, a vakcina vagy a karantén a mindennapjaink részévé váltak. Ezzel párhuzamosan új szavak is létrejöttek, akár a karanténkovász, az elgyőrfipalisodott vagy a vécépapír-bűnözés. Ezeket gyűjtötte össze dr. Veszelszki Ágnes nyelvész, a Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi docense, aki január óta követte figyelemmel és dokumentálta a koronavírus-járványhoz és a karanténhelyzethez kötődő új szavak megjelenését. A projektbe egyetemi hallgatóit és ismerőseit is bevonta, így már márciusban kétszáznál is több új szó és kifejezés gyűlt össze. Tudatosan figyelte a sajtónyelvet és a közösségi médiát, mígnem július elején, négyszáz szónál zárta le a kutatás eddigi fázisát, ekkor jelent meg a Karanténszótár, amely hat hónap új kifejezéseit tartalmazza.
Új szavak állandóan jelennek meg a nyelvben, és a ritkábban használtak elavulnak, a szókincs változása nem újkeletű jelenség, a különböző társadalmi változások rendszerint új szóalkotásokat hoznak magukkal – mondta lapunknak a nyelvész, és példaként a digitális kommunikációval, a közösségi média használatával létrejött szókincselemeket (szkájpolás, lájk, spam) említette, amelyek az elmúlt húsz-harminc évben folyamatosan jelentek meg, ám nem ilyen léptékben, mint most. – A világméretű koronavírus-járvánnyal, a karanténnal, az életünk teljes megállításával-lelassításával olyan teljesen újszerű helyzetben találtuk néhány hónap alatt magunkat, hogy nem voltak fogalmaink az új, nyelven kívüli jelenségek megnevezésére. Ez a nyelven kívüli ok indokolhatja a járványhoz és a kijárási korlátozáshoz köthető szóteremtések robbanásszerű megjelenését – részletezte Veszelszki Ágnes. Szerinte elképzelhető, hogy korábban is születtek nagyobb tömegben új szavak, de azokat nem dokumentálták azonnal, mint a Karanténszótár esetében, amelybe szinte a születésük pillanatában bekerültek az új vagy új jelentésben használt szavak. Úgy véli, korábbi példákat azért nehéz említeni, mert a nyelvi jelenségek kodifikálása, rögzítése a digitalizáció előtt sokkal lassabb folyamat volt, elég csak a hagyományos szótárkészítés aprólékos létrehozására gondolni. Hangsúlyozta, ebben az esetben a digitális technológia a korábbiakhoz képest exponenciálisan meggyorsította a folyamatot: mind a szógyűjtésben, mind a definíciók megírásakor, mind pedig a digitális nyomtatás révén. A gyűjtésből látszik, olyan egyébként ritka szóalkotási móddal is jöttek létre kifejezések, mint a szóösszevonás, szóalakvegyülés – emelte ki Veszelszki Ágnes. Erre lehet példa a karantárs, az a személy, akivel együtt töltjük a karantént, vagy a karantea, ami a karantén idején fogyasztott teát jelenti, amelyről általában a közösségi médiában megosztott fotódokumentáció is készül. Hasonló szóalkotás a karantén ideje alatt, a Teams szolgáltatáson keresztül megvalósuló társas összejövetelt jelölő karanTeam-party, illetve a járvány és annak következményei miatti idegeskedés, a karantéboly. Feltűnő, hogy a nyelvi divat is hat a szavakra – emelte ki a nyelvész –, többet közülük az angol nyelvből vettünk át, míg mások tükörfordítással jöttek létre. Utóbbira példa a koronakóma (angolul coronacoma), amely jelölheti a koronavírus-fertőzés okozta kómát, és lehet a kijárási korlátozás, az otthonlét időszakának elnevezése, vagy a hosszú alvásé a karanténban. Szintén ilyen a koronapokalipszis (a korona és az apokalipszis szó összevonása, angolul coronapocalypse), amely a koronavírus miatti világvége(érzés)t jelenti. Továbbá születtek kifejezések, amelyek az eredetire csak utalnak – részletezte –, mint a covidinka (az angol covidiot szóból, a covid és a hülye szavak vegyülése), amely jelentheti a betegséggel nem foglalkozó személyt, aki tagadja a vírus létezését, vagy lebecsüli a tüneteit, és nem tartja be a járvánnyal kapcsolatos utasításokat, illetve azt is, aki pánikol, és túlságosan nagy készleteket halmoz fel. A szó egyúttal rájátszik a kövidinka magyar szőlőfajta nevére is. Noha e kifejezések használata nagyban meghatározta az elmúlt időszakot, a kötet megjelenésének idejére egy részük akár már el is tűnhetett a szókészletünkből. Veszelszki Ágnes megerősítette, az újonnan bevezetett vagy újszerűen használt nyelvi kifejezések legfőképpen alkalmi, ad-hoc jellegűek, ezért többnyire tiszavirág-életűek. – A szótárban összegyűjtött kifejezések nagy része is alkalmi szóhasználatnak tekinthető, mint a karanténkovász vagy a karantének. Azt remélhetjük, hogy ha már nem létezik az a jelenség, amelyre a szó utal, akkor a megnevezésére használt elemre sem lesz szükség. Az sajnos bizonyos azonban, hogy az 1960-as években megalkotott, de csupán újonnan megismert koronavírus szót még sokáig fogjuk emlegetni.

További példák a Karanszótárban szereplő kifejezésekre

APERITIF TÖRZS - A járvány kezelésére létrejött operatív törzs humoros névváltozata  JÁRVÁNYKÓRHÁZ - A XX. század eleji spanyolnátha-járvány idején egyes kórházakat kifejezetten a fertőzöttek kezelésére jelöltek ki. A kifejezés a koronavírus-járvány idején, 2020-ban újjáéledt. A vírusfertőzöttek gyógyítására szolgáló, régebbi vagy újonnan épített kórházakat jelöli.  KARANTÉNEK - 1. A digitális zenei szórakoztatás új műfaja: a karanténról szóló dal. 2. Karanténban ének(lés). 3. A karanténban megtartott énekóra.  KARANTÉNRECEPT - Olyan recept, amelyet könnyedén el lehetett készíteni, mert az alapanyagai megtalálhatók otthon, nem kell külön bevásárolni miatta.  TRIKINI - A háromrészes fürdőruha új, a maszkviseléshez igazított változata: a bikinihez illesztett harmadik ruhadarab a mintában és színben illeszkedő maszk.

Infó:

Dr. Veszelszki Ágnes: Karanténszótár Interkulturális Kutatások Kft., Budapest, 2020.

Szerző