Előfizetés

A nők többsége a szüzességét is a Balatonnál veszti el

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.08.01. 11:19

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A tóhoz való érzelmi viszony a döntő: egyszerűen a szabadságot jelenti – mondja Kiss Noémi, akinek Balaton című novelláskötete hétfőn jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában. A Kádár-kor fullasztó levegőjét megidéző tizennégy novella kapcsán Ötvös Csöpi éppúgy szóba került, mint Zöld Sándor egykori belügyminiszter.
Bizonyos értelemben nyári olvasmányként tűnik fel a 14 novellát magába foglaló Balaton című kötet, valamilyen vonatkozásban mindegyikben megjelenik vagy az elbeszélés terepéül szolgál a tó. Eleve tematikus gyűjteménynek íródott vagy az egyes írások egy idő után egyfelé konvergáltak?  Jó ideje könyvekben gondolkodom, nem pedig különálló történetekben. A Sovány angyalok megjelenése után 1-2 évvel a ma legismertebb „balatoni író”, Podmaniczky Szilárd kért fel, hogy írjak a Balatonról az általa szerkesztett SiópArt című folyóiratba – nem is tudva, hogy a gyerekkoromban ez volt a legfontosabb hely, a legörömtelibb és egyben a legdrá­maibb kalandok terepe is. A Piócák című novellát küldtem el neki. Interjút is készített velem a tóhoz fűződő viszonyomról, s ezek után kristályosodott ki bennem a gondolat, hogy a következő kötetem Balaton-központú lesz. A Balatonhoz fűződő meghatározó viszonya engem is érdekel, de ahogy az első novella, a Honeckerpapucsok erős felütése – „Az NDK-val együtt tűnt el a Balaton” – is cezúrával él, úgy én is egyfelől a ’89 előtti, gyerekkori, másfelől a már felnőttként, akár két kisgyerek édesanyjaként megtapasztalt élményeire lennék kíváncsi.  „Anya, én olyan szomorú vagyok, mindig megkönnyezem, amikor ott kell hagyni a Balatont” – mondta a kisfiam, amikor idén elutaztunk Révfülöpről. Ez alapján is azt gondolom, igazából nincs különbség, hogy a ’80-as években vagy 2020-ban megy le az ember a Balatonra. Ráadásul nagyon hasonló a helyzet, hiszen ma is a magyarok háromnegyede itt nyaral, már aki megengedheti magának egyáltalán a nyaralást. Pontosan úgy, ahogy a ’80-as években. A tóhoz való érzelmi viszony a döntő. S ez nem valamilyen ökológiai érdeklődés a nádasok és az állatviláguk iránt, hanem egyszerűen a szabadságot jelenti – ezért is került rá a könyv borítójára: ez a szabadság könyve. Amúgy a borító a Balaton kockacukor korabeli mintázata. A Kádár-korra eső gyerekkorom fullasztó közegéből kiszabadulva, a tó partján valami egészen nagyszerű dolgokat élhettem meg. A Balaton ideális egy gyereknek, hiszen a vize selymes és langyos. Nem hideg-jeges, nem sós, nincsenek benne ragadozók, órákig fürödhetsz és úszhatsz is benne, mert nincsenek áramlatok, lökések, hínárkötegek. Nem csap a sziklához a víz. Arra már felnőttként jöttem rá, hogy társadalmilag is mennyire érdekes volt: kikkel, milyen családokkal kerülhettünk ott kapcsolatba, hogyan lett valakinek nyaralója, miért tartották fontosnak a németek, hogy újra és újra eljöjjenek?… Nekünk Siófokon volt a nyaralónk, itt volt az első diszkó, az első dj-k, itt vehettél először menő nyugati cuccokat a ’80-as években – ahogy nagyvonalakban az Ötvös Csöpi-filmek is mutatják. A szerelem, párkapcsolat és az ártatlanság is a tóhoz köthető, a bőr és a víz, a piócák húzogatása, az iszapbirkózás, sátrazás. Az agyagos pocsolyák. Ma már ebből nincs semmi, a nádasok nagyrészt eltűntek, a partot lebetonozták, nincsenek se nyugat-, se keletnémetek, a nyaralók szociológiai összetétele is megváltozott. De az érzelmi viszony most is erős, tehát nekem íróként könnyű volt előhívni az emlékeket. Amit viszont előhívtam, idővel épp az ellenkezője lett: szenvedélyes, de drámaian fájdalmas. Összesűrűsödik benne a kor sovány levegője. És a novellákban részben érvényesülő gyerekperspektívát mennyire volt könnyű létrehozni?  A magyar irodalomban az utóbbi időben rendkívül közhelyessé vált ez a gyermeki szemszögből való ábrázolás, én ettől kifejezetten ódzkodtam, kerülni próbáltam. Számomra az volt a fontos, hogy inkább ábrázoljon ez a hang, mint hogy ezt a hangot megteremtsem. Nagyon jó gyereknyelven beszélni, tisztán, élesen és némileg redukáltan – nálam ez a nyelv volt meg először. És hát szerencsés vagyok, mert van két tízéves gyermekem, akiket egész nap hallhatok. Térjünk egy kicsit vissza a habokba: mikor úszta át először a Balatont?  Amikor abbahagytam a verseny­úszást, évekig nem mentem medencébe. Megundorodtam a klóros víztől, ám egyszer az egyetemista barátaim, akikkel együtt nyaraltunk, rávettek, hogy ússzuk át a tavat. Aztán többször részt vettem a Balaton-átúszáson. Már régóta terveztünk gyereket a férjemmel, de csak nem lettem várandós, így az egyik átúszás előtt megfogadtam, ha ez sikerül, az is fog! Erre már kifejezetten rágyúrtam, edzettem, hogy jó időt ússzak, Risztov Éva nyert abban az évben, fél órát vert rám. Ráadásul mindjárt ikerterhes lettem. Szóval tényleg sokat köszönhetek a Balatonnak. Szép, mitikus kapcsolat. Ezek szerint a könyv mottója a tó keletkezéséről sem véletlenül mitológiai.  Gyerekként nemcsak a nyaralónkba, de a SZOT-üdülőkbe is eljutottam, ott pedig a kultúrafelelősök annyiszor elmondták a könnycseppekből való keletkezését, hogy adva volt a metafora.
Mielőtt teljesen elringatnának bennünket a hullámok, a novellákban a nosztalgikus érzések felelevenítése mellett hullát sodor partra a víz, egyéni és közösségi traumák, személyes veszteségek, szabadság iránti vágyak, hatalmi kegyetlenkedések, abszurd helyzetek, alkoholizmus, homoszexualitás témái kerülnek felszínre. A magyar tenger tragédiák színhelye is, vagy maga a tragédia. Mintha lebontani igyekezne mindenfajta turisztikai imázst.  Nem volt tudatos, de valóban, a Balaton lehet veszélyes és tragikus is. A magyar társadalomban a nők többsége a szüzességét is a Balatonnál veszti el. Ezt most képletesen értem, vége az ártatlanságnak, a tópart a társadalmi visszásságokkal is szembesít. Szenvedéllyel, betegségekkel, elfordulással, agresszióval, vetélkedéssel. Itt szembesültem először az alkoholizmussal… Egy balatoni nyaraló, ahol az egész nagy család – 16-20 ember – együtt üdül egész nyáron, összezárva, sűrű mikroklímával bír. Amikor ezekből építkezve megírtam a novellákat, akkor láttam csak, hogy mennyire nyilvánvalóan fonák történetek kerekedtek ki a gyerekkor eseményeiből – és örültem neki. Arra azért ügyeltem, hogy sértődés ne legyen belőle, ezek az elbeszélések koncentrált fikciók. A nagyapa figurája is, aki visszatérő alakja a novelláknak és egyfajta mentor funkciót lát el az elbeszélő (kis)lány mellett?  Ő igazán valóságos, tapintható. Nagyapám 1986-os halálával olyan trauma ért, hogy hosszú ideig alvási gondjaim voltak. Nehéz volt egyedül feldolgozni és elviselni a halálát, túl sok minden tapadt hozzá, projektáltam, egyedül maradtam, fáztam. Akkor jöttem rá, milyen nagyon fontos volt számomra. A pénzét a hatalmas könyvtára bővítésére fordította, rengeteg könyvet, novellát, verset felolvasott nekem. Rendőrorvosként a Belügyminisztériumnak dolgozott 1948–1951-ig, miközben – és miután főleg – meggyőződéses antikommunista volt. Anyukám elmondása szerint ő helyszínelt Zöld Sándor belügyminiszter halálánál. A sportban is rendkívül támogató volt, a nagyanyámmal mindig elkísértek a versenyeimre. Szerepel a kötet egyik különösen kiemelkedő novellájában is, az ötvenes évek elejére visszautaló Kanálislányban, ami egy gyerekgyilkosságot ír le, méghozzá valósnak tűnő dokumentumok, orvos szakértői vélemények beidézésével. A Nyitott mondatban megjelent (2020. április 17.) Réce Anna, 1951 című elbeszéléssel egy tendenciára mutat – esetleg egy következő könyvre?  A stég című novella kapcsán, ahol a helyszínelést a nagyapa végzi, érdekesnek tűnt továbbkutatni az 1948–51 közötti rendőrorvosi ügyeit, de a levéltárban név alapján nem lehetett tájékozódni, így sok doboz iratot át kellett lapoznom. Egy konkrét eset érdekelt, amiről annak idején otthon is mesélt: TF-es vagy műegyetemista sportoló lányok összefogtak és meggyilkoltak egy trafikost a Gellért-hegy környékén, miután az szexuális szolgáltatásokért cserébe nyugati árucikkekkel fizette ki őket. Ezután kerültek elő a női sorsok, ahol a nagyapám halottszemlézett – ilyen volt a Réce Annában megírt történet is –: a korban rengeteg nő nem tudta máshogy megoldani az igen komoly egzisztenciális problémáját, csak úgy, hogy megszabadult a gyermekétől. Több ezer oldalam van most ezekről az ügyekről. Akkor némi megnyugvásként az eljövendő kötetről térjünk vissza egy múltbeli könyvre: a Rongyos ékszerdoboz úti jegyzetei az új kiadásban már bővültek. Nem mindennapi helyekre utazik rendszeresen, de minek köszönhetően, mi hajtja?  Paul Celan költészetével foglalkozva kerültem kapcsolatba az egyetemünk kulturális és vizuális antropológia tanszékének kutatóival, akikkel aztán többször is elutaztam a költő szülőföldjére, Bukovinába – majd egyre tovább, kelet felé, a Kaukázusba. Rengeteg biztatást kaptam a folytatásra, amikor az irodalmi útirajzaim megjelentek. Nekem is egyre fontosabbak lettek ezek az utak, sokat tanultam az antropológusoktól, ezekkel az utazásokkal olyan világ tárul fel előttem, amiről a magyar irodalom szinte egyáltalán nem közvetít: a volt szovjet tagállamok, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán társadalmairól, lakóinak életéről. Ahogy azonban a Balaton-könyv sejtetni engedi, a ’80-as években mindenki számára vágyott Nyugatra is eljutott, a Csendes-­óceán partjára – ahol a víz sós, cápáktól hemzseg…  Tavaly a családdal fél évet töltöttünk Kaliforniában, a Balaton-könyv jelentős részét ott írtam. Illetve a Duna partján, ahol ma élek. Így volt alkalmam összevetni azokat a képzelgéseimet, amiket a ’80-as években a tó partján gondoltam Amerikáról és az óceán vízéről, a valósággal. Vagy az indiánozásainkat, aminek alapját a szocialista indiánfilmek képezték, a valódi rezervátumok világával. Ami az óceánt illeti, úszni tényleg nem tudtam benne, ahogy a Balatonban, az áramlás minduntalan a sziklákhoz vetett, majdnem komolyabban is megsérültem. Nem ugyanaz a világ.

Kiss Noémi

író, irodalomtörténész, a Miskolci Tudományegyetem Magyar Nyelv és Irodalomtudományi Intézetének adjunktusa. Legutóbbi kötetei: Ikeranya. Az első év (2013), Sovány angyalok (2015), Rongyos ékszerdoboz. Utazások Kelet-Euró­pában, Bukovina, Galícia, a Balkán, a Kárpátok és a Kaukázus tájain (2018), Lámpaoltó Pöttyös néni (2018), Balaton (2020.) Művei német, bolgár, szerb és angol nyelven is megjelentek. 2011-ben könyvet írt a fotográfia és az irodalom kapcsolatáról Fekete-fehér címmel. Történész férjével és ikergyermekeivel 

Kitapétázni a belső labirintust – Csehy Zoltán belső utazásokról

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.07.25. 14:00

Fél év Svájc – és kultúrsokkot kap az olvasó, ha úti társául szegődik a Grüezi! című könyv szerzőjének, aki nem kevés hedonizmussal veti bele magát az Alpok ölelte ország gazdag művészeti forgatagába – miközben Ovidius Átváltozások című opuszát is fordítja egy kolostorban. Csehy Zoltánt erotikáról éppúgy kérdeztük, mint hexameterekről.
Láng Zsolt svájci kolostori „magányából” díjnyertes regény (Libri Irodalmi Díj, 2020), a Bolyai született; az ön ugyancsak svájci, 2018-as féléves „elvonultságának” első, olvasható eredménye a Grüezi! című „naplóesszé”. Mi vitte a zugi kolostorba?  Svájcba a Landis & Gyr alapítvány jóvoltából kerültem Esterházy Péter ajánlásával. Eredetileg teljesen mást akartam csinálni: írni egy verskötetet a színekről, illetve a szinesztézia „bölcseletéről”, Derek Jarman fiktívre színezett hallucinációiról és az érzékterületeket egybemosó termékeny zavarról. És közben aszketikusan, kolostori rendtartás szerint fordítani Ovidius Átváltozásait. Mindenből összejött valami, és közben megszületett ez a váratlan könyv is. A görög-római műveltségeszményei mennyire voltak összeegyeztethetők egy apácakolostor aurájával, mindennapjaival?  Valóban, teljesen ókori vérmérsékletű vagyok, ókorhívő, ha van ilyen kategória. De a két világ között nincs akkora szakadék, mint ahogy a kérdés sugallja. A keresztény gondolkodás az ókori világ egyenes folytatása, sok tekintetben testreszabása. De még a barokk is ilyen szintézis. A mitológiát sokszor a szakrális példázatokkal egy szintre emeli: a szörnyeken diadalmas Hercules így lesz például a bűnöket legyőző Krisztus. Az ókorban a Mithrász-kultusz ideológiájából kialakul a későbbi karácsony. Szent Ágoston Cicero nyelvén és retorikai technikáival mondja el a maga tanait. A kolostorban csodálatos idős apácák éltek, például Anna nővér (sajnos azóta meghalt), akivel nagy élvezet volt régi latin énekek kottáit bogarászni. Bennem erős a hajlam az aszkétikus munkára – és ugyanakkor a hedonizmus bizonyos formáira is. Az ideális hely, ahol ezt a kettőt harmóniába lehet hozni: Zug ilyen volt. A kolostori élet és magatartás, ahogy én képzelem, és ahogy tűnt, az együttműködésről, az elmélyülésről, a megértésről és a segítő szándékról, nem valamiféle vallási rigolyákról és fanatikus előírásokról szól. Az egyik ösztöndíjas társam például egy boszniai muszlim hölgy volt, akit mindenki nagyon kedvelt. Az apácák (egyébként tanítással foglalkoztak), ahogy én láttam, úgymond „tudták az igazságot”, de senkire nem erőltették rá. A Grüezi! műfaját Kunstreisenként nevezi meg Kerényi Károlytól kölcsönözve, de mit is jelent ez pontosan?  Kerényi, a máig leginnovatívabb, az antik szövegeket eleven élettel megtöltő magyar klasszikus filológus, Jung, Hesse és Thomas Mann barátja, inspirálója, vitapartnere élete jelentékeny részét Svájcban élte le, Asconában van eltemetve. Útijegyzeteiben, naplószerű bejegyzéseiben (ezek magyarul, sajnos, nem olvashatók) egy európai szellemiségű, az antikvitás vitális energiáira támaszkodó létesztétikát alakított ki, s ebben nemcsak a vallástörténet lélektani aspektusai, hanem a művészet és a költészet is meghatározó szerepet játszott. A szöveg vagy műalkotás nála nem elszigetelt valóság volt, hanem a megélt és a megélhető világ szerves része, szemlélet- és lélekformáló energia. Ebben a könyvben az utazás és a művészet össz­játékát akartam tárggyá emelni. Az érdekelt, hogy mit jelent ezeknek az embereknek a művészet, miként élnek vele együtt, hogyan teszik a köznapjaik, mentális háztartásuk részévé. Nem a fétis vagy a státusz természete vonzott, hanem a belső utazás. A könyv így áttételesen egyfajta személyes Kerényi-zarándoklat. És mit jelentett mindez a gyakorlatban, amikor megtudta, hogy utazik, egy fél évre előretervezett, hogy milyen múzeumokat, kiállításokat, irodalmi programokat, opera-elő­adást tekint meg?  Nem. Mindig helyben inspirálódtam, de voltak preferenciáim (mivel például olaszul jól beszélek, és szeretem az olasz kultúrát, ebbe mindenképpen be akartam „tagozódni”). Az ösztöndíj idejére kaptunk egy kártyát, mely vagy ingyenes, vagy kedvezményes tárlatlátogatásokra jogosított fel: ebben azonnal benne rejlett egy útikönyv. Alapjáraton a szerelmekből indítottam: antikvitás, opera, képzőművészet, irodalom. Aztán ez szétszálazódott: érdekelni kezdett például, hogy mi a helyzet a nyelvhasználattal, hogy vannak-e kisebbségek, s miként bánnak velük, hogy milyenek a sztereotípiák, szubkultúrák, hogy hogyan élnek a migráns magyarok. És néhány „szlovákiai” gyökerű magyar kivált foglalkoztatott: a rimaszombati születésű Ilma Rakusa vagy Szeghy Iris, a kiváló, eperjesi származású svájci zeneszerzőnő. Egy ismerőse (M.) – ahogy írja – múzeum­szédelgőnek nevezte önt: „Mindegyikbe belészeretsz, örök hűséget ígérsz, aztán lelépsz.” Mennyi időt tölt egy kiállításon, egy mú­zeumban?  Ha a hedonizmusom győz, mérhetetlenül falánk tud lenni: Svájcról alig tudtam valamit, és itt kitárult egy tarka univerzum. „Mindent” el kellett mesélnem, mint ahogy a költő felmondja az eposzban a seregszemlét. Múzeumfüggő a hűség is: Svájcban remekül értenek a hangulathoz és a ráhangoláshoz. A tárlatnézés intim élmény, és pontosan tudják, hogy nem esik az ember olyan könnyen intim hangulatba. Egy kiállítás nem arról szól, hogy most valamit kiállítanak a szó szoros értelmében, hanem arról, hogy most valamin gondolkodni fogunk. Hogy most lemerülsz magadba, és megijedsz, vagy ironikusan elmosolyodsz. Hogy a belső labirintus falait ki kell tapétáznod. Számítanak rá, hogy Thomas Mann íróasztalán meglátsz valamit magadból is. A felfedezések terén többször említi Wesselényi Polixéniát is mint utazó elődöt – ki volt ő, s mitől lett ideiglenes Vergiliusa?  A drága régi Polixéna egy jeles utazó dáma volt, remek író és szinte beteges művészetrajongó. Lelkem decensebb, női térfele, mondhatnám. A Byron-nyomdokokon tartottunk főként együtt. Jól elszórakoztatott 1835-re keltezett iróniája is, nálam sokkal kritikusabb volt, és nem annyira hagyta őrizetlenül az érzékeit, mint én. Az Ovidius-fordítással hogy haladt, és hogy áll vele most?  A 14. énekben állok, kb. térdig. Most formálódik az alapváz, aztán jönnek az egységesítő finomítások, a heroikus birkózás után a permanens elégedetlenség. A „felelőtlen” vállalkozás miatti önostorozás, kedélyes belenyugvás, kiadói határidő és kényszerű elengedés. Elég nehéz útra engedni egy ilyen nagy szerzőt, akit már az apja is azért vert meg gyerekkorában, mert még a bevásárlószámlát is hibátlan hexameterekbe szedte. Milyen ókortudományi felkészültséget igényel ez esetben a fordítás?  Maximálisat. Az Ovidius-szakirodalom laponként egymásra rakva, ha a Jungfraujochig nem is, de felérne a Matterhornig. Itt van mindjárt a szöveg kérdése: melyik változat a hiteles, melyik filológusnak higgyem el, hogy ő tudja, Ovidius mit írt le eredetileg? Melyik variáns legyen a „magyar”? És ez csak egyetlen aspektus. Antik tárgyak, helyek közelében kell lenni, megfogni a „század” valóságát, megidézni szagait, színeit, léttereit. Elfogadni a kor gondolkodását, semmin nem felháborodni, elismerni a saját előítéleteket és meghaladni a másik megismerése végett önmagunkat. Az eddigi életműve jelentős része a test, az erotika, a szexualitás – főleg a tabusított része – körül forog. A Grüezi!-ben is, többek közt, ez a figyelem mellett egy pornográf elbeszéléstöredék is megtalálható. Mi az, ami központivá teszi a költői-műfordítói érdeklődésében?  Valószínűleg alkati jegy, és korfüggő sajátosság is: pályámat a magyar irodalom úgynevezett nagykorúsítási kísérleteinek táján kezdtem, s úgy véltem, ebben termékeny szólam lehet az is, ha a görög és latin erotikus költészetet a maga elegáns „vaskosságában” szólaltatom meg. Lehetséges, hogy túlértékelem az erotikát, de én a klasszikus zenét is erőteljesen erotikus élményként határoznám meg. Nem a vegetatív ösztönről van szó vagy a genitá­liák akrobatamutatványairól, hanem egy olyan tudatállapotról, melyet az érzékszervi benyomások kifinomult, erotikus létesztétikává alakítanak át. Svájc különleges e téren?  Svájc a személyes harmóniákra bomló szabadságérzés intenzitása miatt különleges. Ha már szabadság, a Grüezi!-ben többször tesz említést a svájci nyelvhasználatról is, összehasonlítva a szlovákiai magyarok helyzetével.  Svájcban, ahogy észleltem, nincs kisebbség, nincs többség. Természetes adottságok vannak, és ebből indul ki a nyelvi kérdés is, merő pragmatizmus az egész, nincs nyelvi értelemben „hatalmi” helyzet, s ez eleve kizárja az agressziót. Nincs túllihegés sem, ha épp nincs kéznél olyan személy, aki érti az adott nyelvet, meg kell várni, amíg előkerül egy, vagy lehet próbálkozni más nyelven. Szvatkó Pál az első Csehszlovák Köztársaságban a svájci kantonelvek szerint szerette volna elrendezni a szlovákiai magyarok sorsát. Illúzió volt, ez igaz, de alább mégsem érdemes adni. +1 kérdés   A kötet tanúsága szerint vonzódik a könyvritkaságokhoz is. Van célzott gyűjtőmániája? Kisebbségi helyzetben erős a gyűjtőhajlam: el tud képzelni olyan könyvtárat, ahol nincs meg például Euripidész összes drámája vagy Nádas valamelyik regénye? Szlovákiában a ’90-es években se ezt, se azt nem találta volna meg sehol. Hátizsákosan hordoztam haza nagy szenvedéllyel a „hiányzó” magyarországi könyveket. Aztán rájöttem, persze, hogy a Széchenyi Könyvtár-ambícióknak gátat szab a kisebb, a nagyobb, az akármekkora lakás. Viszonylag nagy a zenei gyűjteményem: a klasszikus zene, kivált az opera és a kortárs zene régi rajongásom tárgya. Vannak egészen remek festmé­nyeim, grafikáim is, csak falam nincs hozzájuk.

Csehy Zoltán

 (Pozsony, 1973) József Attila-, Csáth Géza-, Sziveri János-, Madách Imre- és Janus Pannonius-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus; a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének egyetemi docense. 2004–2006 között a Kalligram folyóirat főszerkesztője; a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. Első verseskötete 1993-ban jelent meg, Nút címmel. Legutóbbi kötetei: Homokvihar (versek, 2010), Nincs hová visszamennem (versek, 2013), Szodoma és környéke (homoszexualitás a magyar költészetben, monográfia, 2014), Expe­rimentum mundi. (Poszt)modern operakalauz. 1945–2014 (2015), Grüezi! Fél év Svájc (2020). Két gyermek édesapja, Dunaszerdahelyen él. Idén Baumgarten-jutalomban részesült.

Várni, hogy történjen valami – Interjú Harag Anitával

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.07.25. 11:10

Fotó: Margetin István
Nincsenek a novelláiban különös dolgok. Se nagy drámák, se hatásvadász családi armageddonok. Nem a szemünk előtt válnak el szülők és meghalni sem hal meg a történet jelenében a nagymama. Az elsőkötetes Harag Anita elbeszélései mégis felkorbácsolják az érzelmeket, és a legelső mondatukkal berántanak a sokszor sokkoló szövegvalóságba: „Harmadszorra megyek el a Sebészet feliratú ajtó előtt”; „A felső szomszéd csúcsos csöcsű kurvának szólította anyámat”.
Erős felvetéssel indít, nem hagyja, hogy az olvasó fokozatosan beleszokjon a történetekbe, inkább azonnal kíváncsivá tesz: na, vajon mi lesz ebből? Minden esetben szándékos az ütős elsőmondat-választás?  Nekem akkor kezd el igazán működni egy szöveg, ha megvan az első mondat. És mivel ez általában egy konkrét szituációból jön, adódik, hogy azonnal ott vagyunk egy adott helyzetben a szereplővel. De nem csak az első mondat fontos, úgy általában szeretem megragadni a sűrített pillanatokat. Olyan eseményeket, momentumokat, amelyekben valamiféle többlet sűrűsödik össze. Többek között azért vonzódom a kis formákhoz, mert ezekre a pillanatokra igazán rá tudnak fókuszálni. Azokat a súlyos mondatokat szeretem, amelyek mögött akár kimondatlanul is újabbak sorakoznak. A hosszabb szövegekbe mintha jobban beleférnének súlytalanabb megnyilatkozások is. Valahogy feloldódik bennük a nyelv. Van súlyosmondat-gyűjteménye?  Igen, nemrég például a strandon gyűjtöttem egyet. Ültünk a pokrócon, mellettünk beszélgetett egy idősebb házaspár, és a nő, már nem is tudom, mire, azt mondta, hogy „én mindig megtalálom az igazit!”. Azt hiszem, valami ételre gondolt, mégis annyival többet jelentett ez a félmondat, hogy megtetszett. Fel is írtam. És bár igaz, hogy egy-egy ilyen izgalmas mondatból születik meg a teljes novella, azért olyan is van, hogy végül nem kerül bele a szövegbe, mert ha benne maradna, elnyomná a többit. A „felső szomszéd csúcsos csöcsű kurvának szólította anyámat”-felütés is „lopott” mondat?   Sokszor nehezen fejtem vissza egy-egy kezdőmondat eredetét, de igen, a „csúcsos csöcsű kurva” kifejezést hallottam valakitől, és nagyon bennem maradt. A novelláimban egyébként jellemzi a szereplőket egyfajta megszállottság a testtel kapcsolatban. Ebben a szövegben az elbeszélő kislányt mindennél jobban érdekli az anyja teste, nagyon szépnek látja, összehasonlítgatja a saját gyerektestével – és akkor itt van ellenpontként ez a durva megnyilatkozása a felső szomszédnak… Azt szokták mondani, hogy a kispróza általában az első lépcsőfok. Ha megy, utána jöhetnek a nagyobb formák, kisregények – gondolkodik ilyenben?  Igen, ezt szokták mondani, de én sosem úgy gondoltam a novellára, mint egy állomásra, ami majd továbbvisz. Azt hiszem, alkatilag szeretek fókuszáltan egy-egy szituációban benne lenni, amihez a kispróza passzol. Utoljára kamaszkoromban akartam regényt írni – rögtön egy családregénnyel kezdtem. Egy utazó családról szólt volna, akik kalandoznak a világban. A 2000-es évek elején még nem tudtam a Google Mapsbe beírni, hogy gyerünk, irány Mumbai, nézzünk körül az utcákon, így hát az atlaszomat bújtam, hogy egyáltalán milyen városok vannak Indiában vagy Japánban, merre menjen a család. Elvetélt próbálkozás volt, eleve olyan témát próbáltam megírni, amihez semmi közöm nem volt. De a barátaim nagyon élvezték, és egy A4-es füzetben, kézzel írva, nagyjából 40-50 oldalig és három országig eljutottam. A Nyaralás, hat betű című elbeszélése egy pecázással kezdődik, épp törpeharcsát fog a szereplő nagyapja. Merő fikció vagy horgászott a nagyapjával, és tényleg felismeri a halakat?  Az édesvízi halakat többnyire felismerem. A mi családunk nagy horgászcsalád, rajtam kívül lényegében mindenki, az összes testvérem imád pecázni. Én ugyan nem szeretek, de nagyon erős gyerekkori élményem. Nem is maga az esemény, hanem hogy a horgászás, az van. Meg a folyamatos, tömény halszag. Nem volt kötelező menni. Míg a bátyáim próbáltak halat fogni, én a teraszon olvastam, és közben nem értettem, mi abban az érdekes, hogy egész nap ott ülnek a parton és nézik az úszót. Most már sokkal jobban megértem, mennyire jó érzés csak úgy ülni és nézni a vizet. És várni, hogy történjen valami. Valami izgalmas? Valami megdöbbentő? Valami kizökkentő? Csak mert az Évszakhoz képest hűvösebb című kötet írásaiban kifejezetten a hétköznapiság dominál. Legalábbis a szövegek jelenében. Inkább emlékként vagy következményként utalnak az élet drámai történéseire.  Bármi, amire reagálni lehet. Leginkább az érdekel, hogyan tudnak a szereplők a hétköznapi tapasztalataikba integrálni nem várt, szokatlan vagy nem mindennapi eseményeket. Ezek lehetnek egészen apró dolgok, de lehet valamilyen trauma vagy akár egy gyilkosság is. Nemrég akartam írni egy kriminovellát, de nem lett igazi krimi. Van ugyan benne gyilkosság meg nyomozás, de nem ezeken van a hangsúly, ki sem derül, ki a gyilkos. Magánál a rejtélynél jobban izgatott, hogy érinti a szereplőket a szomszédjuk halála, a szereplők reakciói érdekeltek. Ha történik velünk valami különös, nem biztos, hogy tudjuk, hogyan reagáljunk, nincsen rá forgatókönyvünk. Mostanában olvasom Shirley Jackson Sóbálvány című elbeszélésgyűjteményét – ő egy amerikai horrorszerző. A horrort amúgy nem kifejezetten szeretem, de nála nagyon izgalmasan van együtt az apró, jelentéktelennek látszó hétköznapiság és a meghökkentés, a sejtelem. Lebegtetni én is szeretek. Azért is választottam kötetcímnek az Évszakhoz képest hűvösebb novella címét. Van benne egy kicsi borzongás. Nem lehet tudni, mi lesz.

Harag Anita

prózaíró, első, 13 novellát tartalmazó kötete, az Évszakhoz képest hűvösebb, a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. Novellái sorozatosan olvashatók rangos irodalmi lapokban és felületeken, 2018-ban elnyerte a Petri György-díjat, 2019-ben pedig a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat.