Viktória
Kaptam egy téves hívást,
egy bizonyos Viktóriát keresett valaki.
Elkezdtem gondolkodni,
meddig hitethetném el a hívóval,
hogy én vagyok,
aztán arra gondoltam,
hogy vajon milyen lennék
Viktóriaként?
Biztos vékonyabb és magasabb,
vörösre festeném a hajamat,
jobban szeretném a sósat,
mint az édeset,
sosem innék alkoholt,
és egyben le tudnám futni a félmaratont.
A hívó még kétszer megkérdezte,
hogy én vagyok-e az?
Én pedig álldogáltam
még pár másodpercig ebben a névben,
mintha behúzódtam volna
egy elhagyott házba
egy hirtelen jött eső elől,
és arra gondoltam, milyen jó,
hogy elég annyit mondanom,
nem én vagyok,
mert ha megkérdezné, hogy akkor ki,
nehezen tudnék válaszolni,
legfeljebb annyit mondhatnék biztosan,
hogy nem vagyok elég vékony és elég magas,
és sosem mertem vörösre festeni a hajam,
és jobb lenne, ha nem szeretném
annyira az édességet,
és sosem innék alkoholt,
és egyben le tudnám futni a félmaratont.
Aztán az jutott eszembe,
vajon mi történne,
ha nem lepleződnék le,
hanem mondjuk azt mondanám,
hogy igen, de most nem jó,
hívjon vissza ekkor és ekkor,
lehetőleg napok múlva,
gyorsan letenném a telefont,
és aztán soha többet nem venném fel neki.
Vajon az igazi Viktória tudná,
hogy másnap miért ébred úgy,
mintha álmában lerúgta volna magáról a takarót,
miért liheg pár száz méter futás után?
miért nem ízlik neki többé a kedvenc étele?
Talán egyszer megtalálná ezt a verset,
de könnyen lehet, hogy már a nevét sem ismerné fel,
mert addigra összecsiszolódna a vers többi szavával,
mint az unalmában a folyóba dobált kavicsok,
és nem tetszene neki, arra gondolna,
majd átírja,
de ez most is azt jelentené,
mint mindig,
hogy csak kallódna a gépén,
és soha többé nem nyúlna hozzá,
szépen lassan feledésbe merülne,
mint minden,
amibe sosem fektetett elég energiát.
Barátság
Amikor odaköltöztünk,
először az apám csöngetett be hozzájuk,
hogy kölcsönkérje a létrát.
Csak a tetőre akart feljutni,
de én pár perccel később már a fellegekben jártam.
Barátok lettünk, ha barátságnak tekintjük azt,
hogy annyira bízunk a másikban,
hogy például megjátsszuk egy lottószelvényen
a születési dátumát.
Soha nem vágyom vissza a múltba,
de nosztalgiát érzek az iránt a jövő iránt,
amit elképzeltünk magunknak,
amikor még illemtudók voltunk, csukott szájjal rágtunk,
és nem féltünk attól, hogy beleütközünk egymás
kivilágítatlan partjaiba.
Évekkel később találkoztunk,
kikapcsoltuk a telefonjainkat,
ahogy a színdarabok előtt szokás.
Már nem volt bennünk semmi közös
csak egymáshoz igazított óráink jelezték,
hogy régen még készültünk valamire,
ennek ellenére üresek maradtak az együtt töltött perceink,
mint egy idegen hátunkra terített kabátjának ujjai.
