Előfizetés

Fodor a ruhán

Renegát Kautsky, leleményes Odüsszeusz, hókarú Nauszika, a feljelentő Tényi – kinek, milyen epitheton ornans jut, azt viseli. Gúnyolódhatnánk ezen az állandó jelzőn és azon, amit takar. Nem tesszük. A házmesterek országában ez nem vezet semmi jóra. Hősünk, a Nemzet Lelkiismerete ezúttal Dull Szabolcs, az Index volt főszerkesztője ügyében kíván rendet tenni: feljelentette tehát üzleti titok megsértése miatt, amire az ad szilárd okot, hogy a volt főszerkesztő telefonos híváslistájából, mint az Origó közölte, kiderül, ellenzéki politikusokkal, horribile dictu, magával Dobrev Klárával is többször tárgyalt (beszélt).  Szörnyülködnénk, mert ez már önmagában is a legalja egy (fő)szerkesztő-újságíró fertőjének, ha e dagonyázásról nem jutna eszünkbe a kérdés: hogyan kerülhetett vajon a híváslista a telefontársaság kapuján túlra, s vajon nem azt kellene-e vizsgálnia inkább az ügyészségnek, hogy az Origó (a Pesti Srácok, vagy akárki) vajon törvényesen járt-e el, amikor e listát a volt főszerkesztő ellen használja fel, hogy betiltsa az újságíróknak, hogy ellenzéki politikusokkal szóba álljanak. Ez az egész azonban csak magyaros fodor a ruhán. Vagy ócska blöff. Arra jó, hogy hülyeségekkel elmaszatolják a lényeget, hogy még a lehetőségét is elkerüljék annak, hogy ne csak a különféleképp tálalt meséket, hanem azt is megtudjuk, mi történt, történik itt valójában. Addig is vonuljunk tüntetni a sajtószabadságért, amely sosem létezett és nem is létezhet. Fussunk egy polgári eszmény után, amely talán nem véletlenül szerepelt elsőnek 1848-ban a polgári forradalom 12 pontjában. „Mit kíván a magyar nemzet? Kívánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését.” Azóta is töprengünk: ki gyakorolja a censurát? A politikai hatalom? A tulajdonos? Az olvasó? Vagy a hírlapírók maguk. Az öncenzuralisták? Vagy mindenki együtt, amíg meg nem értjük, hogy nem a tájékoztatás, hanem a tájékozódás szabadsága az igazán fontos. Hogy a közönség ellenőrizni akarja és tudja a hatalmat. Ha nem akarja, akkor tényleg elég, ha Dull híváslistáját böngésszük lelkesen.    

Legyetek hálásak!

A német tenor, Jonas Kaufmann volt annak a koncertnek a sztárfellépője, amelyet kedd este rendezett Nápoly főterén a San Carlo Operaház. Az Aidát adták elő 750 egészségügyi dolgozó előtt, köszönetképp, ingyen. A hírek szerint a magyar kormány augusztus 15-e után sem fogja engedélyezni az ötszáz fős publikumnál nagyobb kulturális rendezvényeket, miközben a San Carlo még több szabadtéri koncertet ad e héten. Kedden 202 új koronavírusos esetet regisztráltak Olaszországban (29-et Campania régióban), Magyarországon 9-t. Persze minden összehasonlítás tökéletlen, és nem tudni, mikor lesz újabb járványhullám ­– Fekete Péter kulturális államtitkár szerint itt van a nyakunkon –­, az olaszok vakmerőek-e, valóban káosz van-e náluk, mint ahogy azt Fekete állította, vagy inkább a magyar döntéshozók óvatosak. A korlátozások fenntartása számos művész, kulturális szakember szerint padlóra küldheti a magyar kulturális életet, miközben a rendszeres kultúrafogyasztók egy része így is inkább távol marad. A Magyar Fesztivál Szövetség tanulmánya szerint az idénre tervezett fesztiváloknak eddig a 35 százaléka maradt el. Persze van, amit már tudni: például azt, hogy az elmúlt hónapokban milyen veszteséget szenvedett például a milánói Scala, a párizsi Louvre, vagy Bécs híres intézményei. A magyar kulturális államtitkárság ilyen konkrétumokkal nem terheli a lakosság amúgy is megviselt idegrendszerét. Feltehetően „a lelki és mentálhigiénés egyensúlyunk” érdekében, ami Fekete szívügye. Csak tippelhetünk a veszteségek mértékéről annak alapján, hogy a Szépművészeti Múzeum 400, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Állami Operaház 300-300 millió forintot kapott utóbb egy júniusi kormányhatározatnak köszönhetően. (Egy vidéki intézmény sincs e listán.) Igaz, a júniusi kulturális mentőcsomag az intézményi támogatásokon túl további 3,7 milliárd forintot tartalmaz. Ám ennek az összegnek csak egy részéről lehet tudni, milyen intézmény osztja, hol lehet pályázni. Sok európai ország már áprilisban meghirdette kulturális mentőcsomagját. Fekete Pétert ez nem zavarta abban, hogy a cselekvő elsők között láttassa a kormányt. A kulturális dolgozók legyenek hálásak azért, hogy a kormánynál prioritást élvez a kultúra – nyilatkozta. (Nyilván ezért vette el tőlük a közalkalmazotti státuszt.) Az államtitkárság az általa sikerként kommunikált Köszönjük, Magyarország! program keretében 1 milliárd forintot osztott szét – a taópótló támogatások terhére, május második felében. Ebből 10 millió ment Trianon-dalokra, repertoárjukat tekintve az úgynevezett nemzeti rockzenekarok örülhettek. A Köszönjük, Magyarország! támogatás valójában egyfajta előleg az előadó-művészeknek fellépésért cserébe: mintegy tízezer támogatott produkció, előadás, koncert közül szabadon választhatnak az intézmények, önkormányzatok az ország teljes területén. A vállalások az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet adatbázisba kerültek. Innen olvasható ki: két hónap alatt mindössze 670 program talált befogadóra.

Örömtelen óda

Nehéz ma már európaiságot emlegetni köztársaságpárti magyarként, úgy, hogy egy évtized után világosan látszik: Európa mindvégig itt volt, az orrunk előtt. Csak éppen egy beltenyésztett sunyi, ám annál agresszívebb unokaöcsije képében.  Az egyszerűség kedvéért, csak így, családiasan: Lőrinc. Nem konkrét személyről beszélek, hanem egy posztfeudális állatfajtáról, a nemzeti stróman rendről, Orbán Viktor neuronjainak nagyot markoló tenyérben és tág bendőben végződő kiterjesztéseiről, kokainszagú nihilista politikai menedzserek és susogóra Bocskait húzott üzletemberek szimbiózisáról. Tetszik vagy sem, így, tíz év után tényszerűen ki kell jelenteni, hogy ezek a Lőrincek a német adófizetőknek és a Deutsche Telekomnak köszönhetően vásárolták fel az Origót. Az EU fejlesztési forrásaiból szerzett jövedelemből vásárolták fel és záratták be a Népszabadságot. A humanitására büszke Nyugat finanszírozta meg nekik, hogy itt a teljes vidéki laphálózatot megszerezzék és kénköves hazugságot böfögő sárkánnyá alakítsák. A EU-s fejlesztési pénzekből rágták be magukat az Index testébe, mint a májmételykór parazitája és nem rajtuk múlott, hogy a szerkesztőség végül elemi immunreakcióval válaszolt a jelenlétükre. A paraziták ugyanis mindenkoron inkább a lassú döglődésben és elnyújtott rothadásban érdekeltek. Európa pedig saját kényelme érdekében inkább beletörődni látszik az alvégen történtekbe.  Addig is lehet zsíros üzleteket kötni Orbánnal, jöhetnek ide a német tankok, rakéták. Az más kérdés, hogy a magyar köztársaságban, a polgári rendben hívőknek is az EU-ról egyre inkább brüsszeli aparatcsikok semmitmondó közhelyei, letérkövezett placcok ugranak be, és az, hogy az eltelt tíz évben az EU asszisztálásával jóllakatott kormánystrómanból, stadionból, tankból, focistából, kollaboráns egyházfiból egyre több lett, szabadságunkból meg egyre kevesebb.