„Ennyi volt, Poroszország” – írta nemrégiben a Die Zeit annak kapcsán, hogy jelenlegi formájában megszűnik a Porosz Kulturális Örökségvédelmi Alapítvány (SPK). A döntés nem okozott különösebb meglepetést: a szervezet túlságosan alulfinanszírozott volt ahhoz képest, mennyi német kulturális intézményt fogott össze. S ahogy egy túl nagyra nőtt szervezet esetében mondani szokták, már „nem felelt meg a mai kor követelményeinek”.
Az alapítvány évtizedeken keresztül Nyugat-Berlin kulturális ékköve volt, legfontosabb feladatának az egykori Poroszország kulturális kincsei feletti ellenőrzést tartották. 1961-től indult be az igazi munka, ekkortól kezdtek fontos kiállítási tárgyakat szállítani a berlini múzeumokba, több modernista épületet emeltek, ide költöztették a képtárat, az Új Nemzeti Galériát, illetve a Berlini Állami Könyvtárat. A két német állam egyesítése után még fontosabb lett az alapítvány szerepe, hiszen a kelet- és nyugat-németországi, a múzeumokban bemutatott, illetve egyéb kulturális javakat kellett egyesítenie.
Bő tíz éve még nemhogy nem gyülekeztek viharfelhők „Poroszország” egén, biztosnak látszott az alapítvány jövője. A fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen még úgy látszott: azon múzeumok helyzete igazán stabil, amelyek az SPK égisze alatt működnek. Az akkori kulturális államtitkár, Bernd Neumann meg is jegyezte, hogy az alapítvány felbecsülhetetlen értékű kincset őriz. Horst Köhler egykori köztársasági elnök pedig megjegyezte, az intézmény ékes példája annak, hogy Németország kultúrnemzet. Az SPK-t irányítani igazi rangnak számított, így érezte ezt az alapítvány elnöke 2007-ben kinevezett történész, Hermann Parzinger is, aki a berlini kulturális élet egyik legbefolyásosabb személyiségének számított.
Mi történt azóta? Ez azért is fontos kérdés, mert Németországban, ezen belül a német fővárosban valóban presztízsnek tartják a kulturális örökségek méltó kezelését, gondozását. Az SPK lassú halálát az okozta, hogy túlnőtt önmagán. Túlságosan átláthatatlanná vált, egyfajta kulturális labirintussá, amelyben múzeumok, könyvtárak, archívumok és egyéb intézmények sorakoztak fel. Az alapítványon belül ugyan csak öt intézmény működött, de ezek egy része szintén ernyőszervezet volt, így egy rendkívül bonyolult szerkezetű hálózat jött létre. Az alapítványt ért mind több bírálat miatt Monika Grütters kulturális államminiszter 2018-ban szakértői bizottságot kért fel arra, hogy dolgozzon ki tervet az SPK jövőjét illetően. A grémium arra jutott, hogy 2020-ban fel kell számolni azt, s helyette négy alapítványt kell létrehozni, saját menedzsmenttel. Ennek nyomán önállósulnak a berlini múzeumok (a legfontosabb berlini múzeumok közül öt a híres Múzeum-szigeten található), saját vezetése lesz az állami könyvtárnak, a titkosszolgálati archívumnak, és az Ibero-Amerikai Intézetnek, amely a világ egyik legfontosabb, a latin-amerikai térséggel foglalkozó kulturális bástyája.
Az alapítvány halálát az átláthatatlanság mellett a csekély érdeklődés okozta. A berlini múzeumokat tavaly összesen 4,2 millióan látogatták, mind Párizsban csak a Louvre-ot 9,6 millióan. Nehézséget jelentett az is, hogy igen lassan haladnak a Humboldt Múzeum és a Pergamon Múzeum felújítási munkálatai.
Az alapítvány feldarabolása nyomán a német kormány azt reméli, hogy az egyes, önállóvá váló kulturális intézmények jobban megállnak a lábukon. Arra azonban semmi garancia sincs, hogy ettől még többen váltanának jegyet a főváros kulturális intézményeibe.
