Milyen háború volt a hidegháború? Egy világtörténelmi könyv margójára

Revansista újra-felfegyverkezés, legyőzhetetlen béketábor, kölcsönös testvéri segítség, atomhajsza, vasfüggöny, détente (enyhülés) – e műszavak az idősebb korosztály számára bizonyára ismerősen hangozhatnak. Félmúltunk közbeszéd-zsargonjából valók, abból a korból, amikor az USA és a Szovjetunió vezette katonai, politikai szövetségek halálos ellenségként álltak egymással szembe: konfrontációjuk hidegháború néven vonult be a történelemkönyvekbe. E világhatalmi átrendeződésekben bővelkedő drámai korról Németh István történész publikált terjedelmes monográfiát „A globális hidegháború – Béke az atombomba árnyékában” címmel. A téma irodalma ma már tengernyi, de a 800 oldalas munka egyetemes történetírói vállalkozás: miközben végigvezet a kettészakadt, kelet-nyugati világ históriáján, fellebbenti a fátylat az egykor szupertitkos frontvonalak küzdelmeiről, ma sem nagyon ismert részletekkel.

Két vak dinoszaurusz

A hidegháború a kapitalizmus és a kommunizmus rendszer-konfrontációja, s az voltaképpen 1917-től, a nyugati hatalmakhoz új kihívást intéző bolsevikok hatalomra jutásától datálódik – szögezi le elöljáróban a szerző. 1945 után már a világrendszerré lett szocializmus állt szembe tőkés ellenlábasaival. Maga a kifejezés George Orwell író egyik esszéjében bukkan fel, míg a szóalkotás első népszerűsítője Walter Lippmann amerikai publicista, aki szerint a hidegháború nem más, mint két vak dinoszaurusz gödörbeli viaskodása. A bon mot valójában az USA és a Szovjetunió világuralmi rivalizálására utal, vagyis arra, ahogy a két szuperhatalom évtizedeken át acsarkodott – állig felfegyverkezve, összeegyezhetetlen ideológiáikkal. Nyugati szemszögből a szabadság és a demokrácia állt szemben a totális diktatúrával, s ugyanígy a piacgazdaság a tervgazdálkodással. Ezzel szemben a felsőbbrendűségét hangoztató szovjet mantra azt sulykolta, hogy a kommunizmusba vezető átmenet törvényszerű, gazdaságszervezési formában le kell, hogy váltsa a kapitalizmust, s úgymond megszünteti az imperialista kapitalizmus farkastörvények szerinti kizsákmányolását.

Mára ez a (tév)eszme, nem kérdés, megbukott, abban azonban továbbra sincs egyetértés, ki felelős a hidegháború kirobbantásáért? Egyes politológusok kitartanak amellett, hogy Sztálin agresszív terjeszkedési törekvései miatt vált kibékíthetetlenül bipolárissá a világ, mások szerint az USA gazdasági expanziója vezetett a hidegháborúhoz, a szovjet lépések csupán logikus reakciónak tekinthetők. Németh István professzor úgy gondolja, ez így sommás, mindkét oldalt felelősség terheli: az USA évtizedeken át tartó „kommunizmus-fóbiája”, a Szovjetunió paranoiába hajló imperializmus-ellenessége miatt számos téves feltételezés, hiedelem épült egymásra, a vesztesek pedig a két világrendszer polgárai voltak.

Ami a vasfüggöny mögöttieket illeti – fejtegeti tovább – a hidegháború kiteljesedésével a Szovjetunió kiterjesztette elnyomó rendszerét egész eurázsiai birodalmára. Minket is irdatlan kiadásokba, felesleges áldozatvállalásokba, eszelős fegyverkezési versenyekbe kényszerített. Mint a történész fogalmaz, „benne éltünk egy olyan történelmi korszakban, melynek nem ismertük igazi arculatát, a mély titkolódzások és mellébeszélések miatt. Rébuszokban beszéltünk, igazán senki sem tudta mit jelentenek az olyan szépen hangzó szavak, mint testvériség, szolidaritás, proletár internacionalizmus. A gyanakvás légköre, a modern röghöz kötés, s az a sok utazási megszorítás mindennapjaink része lett. Ha én vonattal mentem haza Sárvárra, Celldömölkön felszálltak a határőrség altisztjei, igazoltatták az utasokat, a gyanúsnak vélteket pedig leszállították. Nyugatra csak jóval később lehetett kijutni.”

Mindenre kiterjedő hajsza

A világ megosztása Keletre és Nyugatra valójában több lépésben ment végbe. Alig egy-két évvel a náci Németország szétzúzása után már nyoma sem maradt a két egykori szövetséges, a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti bajtársi érzéseknek. Harry Truman amerikai elnök 1947. március 12-én mondott kongresszusi beszéde akár hidegháborús hadüzenetnek is tekinthető. Ekkor hirdette meg a „containment”, vagyis a szovjet terjeszkedés feltartóztatásának doktrináját – a kivérzett európai országok pénzügyi-gazdasági segítségnyújtásán túl, akár fegyveres erővel. Ám az atombomba árnyékában soha nem volt korábban olyan konfliktus, amely az emberiség totális pusztulásával fenyegetett. Napóleon 1805-1815 közötti hadjárataiban több mint 775 ezer katona halt meg, az első világháború 17 millió, a második 60 millió áldozatot követelt, viszont az atomkorszak korában már minden halálos spirál latolgatása értelmét veszti. Igaz, ahogy a két szuperhatalom egymásnak feszült, a világ háromszor is a nukleáris armageddon szélén táncolt – az 1948-1949 évi berlini blokád, 1962-ben a Kubában hadrendbe felsorakozott szovjet atomütőerő miatti válság, majd a kilencszáznyolcvanas évek elején a közepes hatósugarú szovjet SS 20-as és az amerikai Pershing atomrakéták telepítési vitája idején. Washington és Moszkva azonban visszarettent a kölcsönös „elrettentéstől”, mert pontosan tudták: aki először nyomja meg a gombot, az hal meg másodiknak.

Ám nemcsak (atom)fegyverkezési hajsza folyt. A verseny mindenre kiterjedően visszaköszönt a két tömb politikai-közjogi berendezkedéseiben, gazdasági-műszaki fejlődésében, a tudomány, a sport és a kultúra területein. Rendre az volt a fő kérdés: ki, miben nyerhet? A szputnyik 1957-évi felbocsátásával Moszkva előnyt szerzett, a Holdra viszont az amerikaiak szálltak le. Ha szovjetek a Bolsoj Színház balettjét világ körüli útra küldték, az amerikaiak Louis Armstronggal válaszoltak. És ugyanígy szimbolikus értelemet kapott az is, amikor 1972-ben a két sakkfenomén, Borisz Szpasszkij és Bobby Fischer egymással küzdött a világbajnoki címért.

A „Globális hidegháború” alighanem legdrámaibb fejezete a titkosszolgálatok tevékenységét taglalja, jórészt az úgynevezett Mitrohin-archívum alapján (lásd erről bővebben a KGB levéltárosa című írásunkat). Mintha valamilyen kémtörténetet olvasnánk. Ha hinni lehet az egykor hétpecsétes titokként őrzött dokumentumoknak, Vaszilij Mitrohin Oroszországból kalandos körülmények között kicsempészett iratanyaga páratlan képet fest a szovjet titkosszolgálati akciókról. Vagyis arról, hogyan szivárgott be a KGB Nyugatra, milyen rejtett kapcsolatai voltak a nyugati kommunista pártokkal, milyen sötét szerepet játszott, hogy Kelet-Közép-Európában mindenhol megmaradjon a moszkovita hatalom, miféle brutális háborút folytatott a Szovjetunión belül és kívül az ellenségnek bélyegzett másként gondolkodókkal szemben – oly mértékben és változatosan, ahogy azt korábban még elgondolni sem tudtuk. Németh István azonban megjegyzi, hogy a szolgálatok – csakúgy, mint a szovjet politikai vezetés – messze nem voltak képesek annyira sikeresen értelmezni a hírszerzési anyagokat, mint amilyen látványos győzelemmel megszerezték azokat. A paranoiával párosult politika elképesztő torzképet alakított ki a külvilágról, egyúttal megásta a nemzetközi kommunista mozgalom sírját, végletesen lejáratta saját eszmeiségét.

Amúgy összeesküvés-elméletekből akadt bőven a másik oldalon is. A könyv részletekbe menően szolgáltat adalékokat arról, ahogy az Egyesült Államokban a McCarthy szenátor nevével jelzett kilencszázötvenes években – a kommunistaellenes hisztéria tetőfokán – az Edgar Hoover vezette FBI, nem válogatva a nemtelen módszerekben, szétzilálta az amerikai kommunista pártot, sokakat igaztalanul meghurcoltak. Baloldali szimpátiájuk miatt így többek között hollywoodi filmeseket, akikért a nácik elől az Amerikába emigrált német Thomas Mann írófejedelem is kiállt. Aztán 1956-ban bíróság elé citálták Arthur Miller írót is, aki a nálunk Salemi boszorkányok címen ismert színházi darabjában (The Crucible) alig leplezetten bírálta a McCarthy-korszakot.

Európa és a kevésbé szerencsések

A hidegháború gyújtópontjában azonban Európa, ezen belül is a kettészakított Németország és Berlin maradt. „A Balti tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le a kontinensre” – figyelmeztetett már 1946 elején Winston Churchill brit miniszterelnök híres fultoni beszédében a szovjet birodalom expanziós veszedelmeire. A Szovjetunió terjeszkedésétől rettegő nyugat-európai politikusok, s a hasonló félelmeket tápláló Washington ekkortájt tette meg azokat az első lépéseket, amelyek az amerikaiak tartós európai jelenlétén túl elvezettek a nyugat-európai együttműködéshez és a mai integrációhoz. Ezek sorában az 1947-ben meghirdetett amerikai Marshall-segélyprogram (amely amúgy jól jött a világháború alatt felpörgetett amerikai gazdaság konjunktúrájának fenntartásához) csupán az első húzások egyike volt a nagy stratégiai játszmában. Mindenesetre annyi tény, hogy a világméretű kelet-nyugati megosztottság közepette Nyugat-Európa páratlan politikai-gazdasági haszonra, prosperitásra tett szert, a német-francia békejobb nyomán kifejlődött a mai Európai Unió, s az elkeseredett viták és konfrontációk ellenére nem dördült el fegyver: a kontinens jó részén immár 75 éve béke honol.

Ezzel szemben a világ más tájain, más népek már korántsem voltak szerencsések. Gyakran felemlegetik, hogy az USA és a Szovjetunió ugyan nem csapott össze egymással fegyveresen, de Koreában, Vietnámban, Afganisztánban „forró” háborúk sora dúlt, nem is részletezve a „titkosakat” – hol Latin Amerikában, hol Afrikában, amelyeket a két szuperhatalom hatalmi érdekekből finanszírozott. E helyinek mondott háborúk mérlege különösen mellbevágó. A koreaiban becslések szerint 4 millióan vesztették életüket. 1965 és 1971 között az amerikai légierő 7 millió tonna bombát dobott le Vietnámban, legalább kétszer többet, mint az egész második világháborúban. Az öldöklésnek összesen több mint 25 millió vietnámi esett áldozatul, amerikai oldalon 58 ezer katona halt meg. Németh István megjegyzi, hogy a hidegháborús korszak tényleges költségei még ma sem ismertek. „Mintha még mindig valamilyen szemérmesség lengné körül a témát” – lamentál tovább – „sejthetően amiatt, hogy mindkét oldalnak van mit takargatnia”. Mindezzel együtt a „Globális hidegháború” drámai történéseit így összefüggéseiben olvasva a mű alighanem hézagpótló, s kiderül belőle az is, hogy e háborúban is – mint a történelemben annyiszor – milliók szenvedtek, milliók adták életüket, értelmetlenül, egy utópista eszméért.