Milyen háború volt a hidegháború? Egy világtörténelmi könyv margójára

Publikálás dátuma
2020.08.01. 18:22

Fotó: - / AFP
Revansista újra-felfegyverkezés, legyőzhetetlen béketábor, kölcsönös testvéri segítség, atomhajsza, vasfüggöny, détente (enyhülés) – e műszavak az idősebb korosztály számára bizonyára ismerősen hangozhatnak. Félmúltunk közbeszéd-zsargonjából valók, abból a korból, amikor az USA és a Szovjetunió vezette katonai, politikai szövetségek halálos ellenségként álltak egymással szembe: konfrontációjuk hidegháború néven vonult be a történelemkönyvekbe. E világhatalmi átrendeződésekben bővelkedő drámai korról Németh István történész publikált terjedelmes monográfiát „A globális hidegháború – Béke az atombomba árnyékában” címmel. A téma irodalma ma már tengernyi, de a 800 oldalas munka egyetemes történetírói vállalkozás: miközben végigvezet a kettészakadt, kelet-nyugati világ históriáján, fellebbenti a fátylat az egykor szupertitkos frontvonalak küzdelmeiről, ma sem nagyon ismert részletekkel.

Két vak dinoszaurusz

 A hidegháború a kapitalizmus és a kommunizmus rendszer-konfrontációja, s az voltaképpen 1917-től, a nyugati hatalmakhoz új kihívást intéző bolsevikok hatalomra jutásától datálódik – szögezi le elöljáróban a szerző. 1945 után már a világrendszerré lett szocializmus állt szembe tőkés ellenlábasaival. Maga a kifejezés George Orwell író egyik esszéjében bukkan fel, míg a szóalkotás első népszerűsítője Walter Lippmann amerikai publicista, aki szerint a hidegháború nem más, mint két vak dinoszaurusz gödörbeli viaskodása. A bon mot valójában az USA és a Szovjetunió világuralmi rivalizálására utal, vagyis arra, ahogy a két szuperhatalom évtizedeken át acsarkodott – állig felfegyverkezve, összeegyezhetetlen ideológiáikkal. Nyugati szemszögből a szabadság és a demokrácia állt szemben a totális diktatúrával, s ugyanígy a piacgazdaság a tervgazdálkodással. Ezzel szemben a felsőbbrendűségét hangoztató szovjet mantra azt sulykolta, hogy a kommunizmusba vezető átmenet törvényszerű, gazdaságszervezési formában le kell, hogy váltsa a kapitalizmust, s úgymond megszünteti az imperialista kapitalizmus farkastörvények szerinti kizsákmányolását. Mára ez a (tév)eszme, nem kérdés, megbukott, abban azonban továbbra sincs egyetértés, ki felelős a hidegháború kirobbantásáért? Egyes politológusok kitartanak amellett, hogy Sztálin agresszív terjeszkedési törekvései miatt vált kibékíthetetlenül bipolárissá a világ, mások szerint az USA gazdasági expanziója vezetett a hidegháborúhoz, a szovjet lépések csupán logikus reakciónak tekinthetők. Németh István professzor úgy gondolja, ez így sommás, mindkét oldalt felelősség terheli: az USA évtizedeken át tartó „kommunizmus-fóbiája”, a Szovjetunió paranoiába hajló imperializmus-ellenessége miatt számos téves feltételezés, hiedelem épült egymásra, a vesztesek pedig a két világrendszer polgárai voltak. Ami a vasfüggöny mögöttieket illeti – fejtegeti tovább – a hidegháború kiteljesedésével a Szovjetunió kiterjesztette elnyomó rendszerét egész eurázsiai birodalmára. Minket is irdatlan kiadásokba, felesleges áldozatvállalásokba, eszelős fegyverkezési versenyekbe kényszerített. Mint a történész fogalmaz, „benne éltünk egy olyan történelmi korszakban, melynek nem ismertük igazi arculatát, a mély titkolódzások és mellébeszélések miatt. Rébuszokban beszéltünk, igazán senki sem tudta mit jelentenek az olyan szépen hangzó szavak, mint testvériség, szolidaritás, proletár internacionalizmus. A gyanakvás légköre, a modern röghöz kötés, s az a sok utazási megszorítás mindennapjaink része lett. Ha én vonattal mentem haza Sárvárra, Celldömölkön felszálltak a határőrség altisztjei, igazoltatták az utasokat, a gyanúsnak vélteket pedig leszállították. Nyugatra csak jóval később lehetett kijutni.”
Németh István történész, „A globális hidegháború – Béke az atombomba árnyékában” című monográfia szerzője
Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava

Mindenre kiterjedő hajsza

A világ megosztása Keletre és Nyugatra valójában több lépésben ment végbe. Alig egy-két évvel a náci Németország szétzúzása után már nyoma sem maradt a két egykori szövetséges, a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti bajtársi érzéseknek. Harry Truman amerikai elnök 1947. március 12-én mondott kongresszusi beszéde akár hidegháborús hadüzenetnek is tekinthető. Ekkor hirdette meg a „containment”, vagyis a szovjet terjeszkedés feltartóztatásának doktrináját – a kivérzett európai országok pénzügyi-gazdasági segítségnyújtásán túl, akár fegyveres erővel. Ám az atombomba árnyékában soha nem volt korábban olyan konfliktus, amely az emberiség totális pusztulásával fenyegetett. Napóleon 1805-1815 közötti hadjárataiban több mint 775 ezer katona halt meg, az első világháború 17 millió, a második 60 millió áldozatot követelt, viszont az atomkorszak korában már minden halálos spirál latolgatása értelmét veszti. Igaz, ahogy a két szuperhatalom egymásnak feszült, a világ háromszor is a nukleáris armageddon szélén táncolt – az 1948-1949 évi berlini blokád, 1962-ben a Kubában hadrendbe felsorakozott szovjet atomütőerő miatti válság, majd a kilencszáznyolcvanas évek elején a közepes hatósugarú szovjet SS 20-as és az amerikai Pershing atomrakéták telepítési vitája idején. Washington és Moszkva azonban visszarettent a kölcsönös „elrettentéstől”, mert pontosan tudták: aki először nyomja meg a gombot, az hal meg másodiknak. Ám nemcsak (atom)fegyverkezési hajsza folyt. A verseny mindenre kiterjedően visszaköszönt a két tömb politikai-közjogi berendezkedéseiben, gazdasági-műszaki fejlődésében, a tudomány, a sport és a kultúra területein. Rendre az volt a fő kérdés: ki, miben nyerhet? A szputnyik 1957-évi felbocsátásával Moszkva előnyt szerzett, a Holdra viszont az amerikaiak szálltak le. Ha szovjetek a Bolsoj Színház balettjét világ körüli útra küldték, az amerikaiak Louis Armstronggal válaszoltak. És ugyanígy szimbolikus értelemet kapott az is, amikor 1972-ben a két sakkfenomén, Borisz Szpasszkij és Bobby Fischer egymással küzdött a világbajnoki címért. A „Globális hidegháború” alighanem legdrámaibb fejezete a titkosszolgálatok tevékenységét taglalja, jórészt az úgynevezett Mitrohin-archívum alapján (lásd erről bővebben a KGB levéltárosa című írásunkat). Mintha valamilyen kémtörténetet olvasnánk. Ha hinni lehet az egykor hétpecsétes titokként őrzött dokumentumoknak, Vaszilij Mitrohin Oroszországból kalandos körülmények között kicsempészett iratanyaga páratlan képet fest a szovjet titkosszolgálati akciókról. Vagyis arról, hogyan szivárgott be a KGB Nyugatra, milyen rejtett kapcsolatai voltak a nyugati kommunista pártokkal, milyen sötét szerepet játszott, hogy Kelet-Közép-Európában mindenhol megmaradjon a moszkovita hatalom, miféle brutális háborút folytatott a Szovjetunión belül és kívül az ellenségnek bélyegzett másként gondolkodókkal szemben – oly mértékben és változatosan, ahogy azt korábban még elgondolni sem tudtuk. Németh István azonban megjegyzi, hogy a szolgálatok – csakúgy, mint a szovjet politikai vezetés – messze nem voltak képesek annyira sikeresen értelmezni a hírszerzési anyagokat, mint amilyen látványos győzelemmel megszerezték azokat. A paranoiával párosult politika elképesztő torzképet alakított ki a külvilágról, egyúttal megásta a nemzetközi kommunista mozgalom sírját, végletesen lejáratta saját eszmeiségét. Amúgy összeesküvés-elméletekből akadt bőven a másik oldalon is. A könyv részletekbe menően szolgáltat adalékokat arról, ahogy az Egyesült Államokban a McCarthy szenátor nevével jelzett kilencszázötvenes években – a kommunistaellenes hisztéria tetőfokán – az Edgar Hoover vezette FBI, nem válogatva a nemtelen módszerekben, szétzilálta az amerikai kommunista pártot, sokakat igaztalanul meghurcoltak. Baloldali szimpátiájuk miatt így többek között hollywoodi filmeseket, akikért a nácik elől az Amerikába emigrált német Thomas Mann írófejedelem is kiállt. Aztán 1956-ban bíróság elé citálták Arthur Miller írót is, aki a nálunk Salemi boszorkányok címen ismert színházi darabjában (The Crucible) alig leplezetten bírálta a McCarthy-korszakot.

Európa és a kevésbé szerencsések

A hidegháború gyújtópontjában azonban Európa, ezen belül is a kettészakított Németország és Berlin maradt. „A Balti tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le a kontinensre” – figyelmeztetett már 1946 elején Winston Churchill brit miniszterelnök híres fultoni beszédében a szovjet birodalom expanziós veszedelmeire. A Szovjetunió terjeszkedésétől rettegő nyugat-európai politikusok, s a hasonló félelmeket tápláló Washington ekkortájt tette meg azokat az első lépéseket, amelyek az amerikaiak tartós európai jelenlétén túl elvezettek a nyugat-európai együttműködéshez és a mai integrációhoz. Ezek sorában az 1947-ben meghirdetett amerikai Marshall-segélyprogram (amely amúgy jól jött a világháború alatt felpörgetett amerikai gazdaság konjunktúrájának fenntartásához) csupán az első húzások egyike volt a nagy stratégiai játszmában. Mindenesetre annyi tény, hogy a világméretű kelet-nyugati megosztottság közepette Nyugat-Európa páratlan politikai-gazdasági haszonra, prosperitásra tett szert, a német-francia békejobb nyomán kifejlődött a mai Európai Unió, s az elkeseredett viták és konfrontációk ellenére nem dördült el fegyver: a kontinens jó részén immár 75 éve béke honol. Ezzel szemben a világ más tájain, más népek már korántsem voltak szerencsések. Gyakran felemlegetik, hogy az USA és a Szovjetunió ugyan nem csapott össze egymással fegyveresen, de Koreában, Vietnámban, Afganisztánban „forró” háborúk sora dúlt, nem is részletezve a „titkosakat” – hol Latin Amerikában, hol Afrikában, amelyeket a két szuperhatalom hatalmi érdekekből finanszírozott. E helyinek mondott háborúk mérlege különösen mellbevágó. A koreaiban becslések szerint 4 millióan vesztették életüket. 1965 és 1971 között az amerikai légierő 7 millió tonna bombát dobott le Vietnámban, legalább kétszer többet, mint az egész második világháborúban. Az öldöklésnek összesen több mint 25 millió vietnámi esett áldozatul, amerikai oldalon 58 ezer katona halt meg. Németh István megjegyzi, hogy a hidegháborús korszak tényleges költségei még ma sem ismertek. „Mintha még mindig valamilyen szemérmesség lengné körül a témát” – lamentál tovább – „sejthetően amiatt, hogy mindkét oldalnak van mit takargatnia”. Mindezzel együtt a „Globális hidegháború” drámai történéseit így összefüggéseiben olvasva a mű alighanem hézagpótló, s kiderül belőle az is, hogy e háborúban is – mint a történelemben annyiszor – milliók szenvedtek, milliók adták életüket, értelmetlenül, egy utópista eszméért.

Életmű magánkiadásban

A hidegháborús hisztériát már gyerekfejjel megéltem – mondja a 75 éves Németh István történész professzor, aki az osztrák határhoz közeli Sárváron nőtt fel. Mint meséli, a kilencszázötvenes években iskolástársaival együtt gyakorta kiparancsolták őt is ellenséges röplapokat gyűjteni. A röpcédulák Münchenből felbocsátott léggömbökből hulltak alá, egyszerű technikával. A „fellazító szóróanyagot” billenő tálcába helyezték, míg a másik felét jéggel ellensúlyozták. Amikor a jég a kiszámított repülési időpont és hőmérséklet után elolvadt, a tálca kibillent, s kidobta a röplapokat. A határőrség még géppuskázott is esztelenül, olyannyira, hogy egy alkalommal a Sopron melletti határőregység elpazarolta teljes lőszerkészletét a röplap-eső leszedésére. Ma az egykori sárvári eminens diák a német újkori történelem szaktekintélyének számít. Nyelvtudásának köszönhetően már az Eötvös Lóránd Tudományegyetem bölcsészhallgatójaként is német ügyeket studírozott, de mint mondja, később – immár egyetemi oktatóként, ahogy újabb kutatási témákhoz nyúlt – rendre belebotlott a hidegháború történetébe, s arról hazai és külföldi szerzőktől sem talált összefoglaló irodalmat. „Pedig életünk része volt, még utólag is keveset tudtunk róla. Erre igazából akkor jöttem rá, amikor nekifeküdtem a munkának, s a részanyagokból összerakosgattam a hidegháború majd egy évszázadra visszanyúló történetét”. Ezzel kapcsolatban kitér arra is, hogy az Egri Tanárképző Főiskolán (ahol a felsőoktatási ranglétrán araszolgatva elérte a professzori nyugdíjkorhatárt) a rendszerváltás után kollégáival és diákjaival belevágtak a huszadik századra tapasztott hazugságok tisztázásába, a sok „fehér folt” bestoppolásába, de számára ma is fájó döntés, hogy leállították e tanulmánysorozat kiadását. Ugyanígy értetlenül sajnálkozott a történelemtudomány mai művelőin. „Kollégáim érdektelensége az egyetemes történet iránt napjainkig tart, gyenge teljesítményüket nem is tudom mivel magyarázni.” A történészprofesszor – aki közel félszáz könyvet és több száz tanulmányt, illetve szakcikket jegyez – bosszankodva beszél a tudományos könyvek hazai kiadási gyakorlatáról is. Munkáit kénytelen magánkiadásban megjelentetni, mivel a kiadók ódzkodnak a terjedelmes tudományos művek megjelentetésétől, mondván, az árak elrettentik az olvasót, ráadásul a várható kis forgalom miatt a szerzői honorárium is megalázóan alacsony. Úgy tűnik azonban, hogy Németh István a szerencsésebb szerzők közé tartozik: családi kapcsolatai jóvoltából, sógora, Makkai Ádám chicagói kiadójának gondozásában jelent meg a csak a szerzőnél megrendelhető kétkötetes „Globális hidegháború”

A KGB levéltárosa

A hidegháború végén, miután a Szovjetunió 1991-ben szétesett, Vaszilij Mitrohin, az Állambiztonsági Bizottság, ismert rövidítéssel, a KGB archívumkezelője csavargónak öltözve Rigában bekopogott az ottani amerikai követségre, s felkínálta a mutatóba magával hozott kémjelentéseket, de elhajtották. Nem adta fel, átsétált a brit képviselethez, ahol viszont rögvest vették az adást, s 1992-ben hatládányi szigorúan titkos iratokkal, családostul a brit titkosszolgálat kicsempészte őt Oroszországból. A levéltáros, aki a KGB külföldi hírszerzésért felelős részlegének archívumát kezelte, évtizedeken át másolgatta az ügynökjelentések szupertitkos aktáit, majd azokat élete kockáztatásával elrejtette dácsájának padlója alá, abban a reményben, hogy egyszer majd ország-világ elé tárhatja a szovjet hírszerzés „hőstetteit” a lenini időktől egészen a kilencszáznyolcvanas évekig. E pillanat 2000-ben jött el, amikor angol történész-szerzőtársával, Christopher Andrew-val közreadta „A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és külföldön” című dokumentum-gyűjteményét, amely magyarul is megjelent. Könyvében Németh István is jócskán merít a 2004-ben elhunyt levéltáros leleplezéseiből. Mint ahogy ezekből kitűnik, a sok (diverzáns)akció mellett alighanem az volt az egyik legnagyobb fegyvertény, hogy még a háború előtti időkben, az Angliában és az Egyesült Államokban beszervezettek révén kulcsfontosságú információkat nyertek az atombombát kifejlesztő amerikai Manhattan-programról. Nem kis mértékben ennek volt köszönhető, hogy a Hirosimára ledobott bomba után négy évvel, 1949-ben a szovjetek is készen voltak a magukéval. Akkortájt a nyugati forrásokból megszerzett hadititkok ugyancsak hozzájárulhattak a szovjet radar- és rádiótechnika, a tengeralattjárók, sugárhajtóművek, repülők kifejlesztéséhez. Később, a hetvenes évekből Mitrohin jegyzetei 32 olyan ügynököt és „megbízható kapcsolatot” azonosítottak, akik felbecsülhetetlen értékű információk sokaságát szállítottak. 1973-ban a KGB műszaki igazgatósága több mint 26 ezer dokumentumot és 3700 „mintát” szerzett, köztük komputertechnikákról, amelynek alapján a koppintott MINSZK 32-es jelű számítógép készült. Nyugati szakértők szerint a nyolcvanas évek végén mintegy 150 szovjet fegyverrendszer alapult Nyugatról ellopott műszaki ismereteken. Németh István forrásai alapján azt állítja, hogy a KGB az egész hidegháború alatt sokkal nagyobb sikert tudott elérni a műszaki-tudományos hírszerzésben, mint a „főellenség” elleni politikai célú műveletekben. Jóval könnyebb volt beépülni a hadiipari szállítók és a kutatóintézmények közé, mint a szövetségi kormány belső köreibe. Hogy így volt-e vagy sem, azt ma már bajos ellenőrizni, bár elképesztő történetek sorjáznak arról, hogy KGB csápjai szerte a világon mindenre kinyúltak. Akadtak segédcsapatok, a dokumentumok tanúsága szerint az egykori szocialista országok titkosszolgálatai is eredményesen serénykedtek. Így a lengyelek egy behálózott amerikai tengerésztől száznál több bizalmas információt kaptak az amerikai nukleáris fegyverekről - potom 250 ezer dollár ellenében. A csehek embere még ennél is többre jutott, beépült a CIA-be: egy évtizeden át szállított szigorúan titkos adatokat a szovjetek ellen dolgozó apparátusról. A magyar titkosszolgálatról feljegyezték, hogy az NSZK-ban sikerült beszervezni az amerikai hadsereg Clyde Conrad nevű őrmesterét, aki ellátta annak a páncélteremnek a felügyeletét, amelyben a harmadik világháború kitörése esetén a 8. gépesített gyalogos hadosztály, NATO hadműveleti terveiben ráosztott feladatok dokumentációját tárolták. Ezek az iratok a NATO nukleáris atomaknáinak rejtekhelyét és átjáróit részletezték a német-német határon, a csapatok, tankok és a repülőgépek hadrendjével együtt. Conrad, akinek markát több mint egymillió dollár ütötte a hadititkok átadásáért, mindemellett legalább egy tucat amerikai katonából és veteránból álló hálózatot is működtetett, s 14 éven át folyamatosan szivárogtatott a vasfüggönyön túlra. Az őrmester azonban keményen megfizetett árulásáért: egy német bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, állítólag szívinfarktusban, 50 évesen rács mögött végezte.

Témák
hidegháború

Nővarázs

Publikálás dátuma
2020.08.01. 12:30
Kolov Sisters
Fotó: Urbán Ádám
A Kolev Sisters két hölgye csodaszámba megy. Nem csak szépek, hanem gyönyörűen tudnak bánni a testükkel. Sikkesek, kellemmel teliek, mintha nem lennének csontjaik, annyira bámulatosan hajlékonyak, a Fővárosi Nagycirkusz Tündértánc – Nővarázs című, Cirkuszi tárlatvezetés alcímű új műsorában. Tényleg elvarázsolnak. Egymást emelgetik, mint ebben a zsánerben a nálunk legismertebb Rippel fivérek. Kecsesek, pokoli nehéz kunsztokat csinálnak, a világ legtermészetesebb módján minden irányban elfordítják a testüket, a legelképesztőbb helyzetekben felemelik egymást, akár egy kézzel, egy lábbal. Fekvő helyzetből is kinyomják a másikat, ezalatt át is fordulnak, fejjel szintén egyensúlyoznak. Csaknem hihetetlen, imponáló mozgássorokkal kápráztatnak el bennünket, erőtől megfeszülve, mégis gráciával, a hatalmas koncentrációtól igencsak összpontosító tekintettel, vagy éppen bájosan mosolyogva. Ez az olasz-bolgár testvérpár irigylésre méltó harmóniában és feltétlen bizalomban dolgozik együtt. Minden porcikájukkal megtanultak bánni, de nem csupán a sajátjukéval, hanem a partnerükével is. A magasiskoláját adják annak, hogy milyen mértékig beleélhetnénk magunkat mások helyzetére, mennyire tökéletesen ráhangolódhatnánk szinte bárkire, akivel szorosabb kötelékben összehoz minket a sors. Az, hogy ehhez hasonló gondolatok is eszünkbe juthatnak egy szám nézése közben, illetve a kivitelezés magas színvonala teszi művészetté, s nem pusztán sportteljesítménnyé a cirkuszt. És mindinkább az, hogy az artisták attrakció közben megformálnak valamilyen figurát. Légtornász mutatványt például lehet rettenthetetlen hősként prezentálni, de lehet setesuta, botladozó, ügyetlen kis slemilként, aki aztán csak csinál komoly kunsztokat. Svetlana Krachinova figurája például sokkal jobb, mint az állatszámai. Tüsténkedő, dolgos, szorgos, fölöttébb kedves nagyanyót alakít, akinek még humora is van, kicsit bohócos is, abszolút lehet szeretni. A macskái és a porondon ritkaságszámba menő nyestjei futkosnak ide-oda, bizonyos akadályokat leküzdenek, vagy direkt mókásan felborítanak. Ez helyes, jópofa, de azért szerény teljesítmény. Főleg akkor, ha ugyanezen a porondon látható volt korábban a német, hétgenerációs artista dinasztia, a Casselli család ember és állat bámulatos összhangjáról tanúságot tevő elefántszáma, ami a cirkuszfesztiválok cirkuszfesztiválján, Monte-Carlóban első helyezést ért el. Szintén első helyezést ért el Monte-Carlóban az ugyancsak régi artista dinasztia leszármazottja, Ifj. Richter József, aki Merrylu Cassellyt vette el feleségül, és többek között a közös, gyönyörűséges és fölöttébb virtuóz lovas duójukkal vitték el a pálmát. Mondhatnánk azt is a produkciójukra, hogy szerelmi jelenetek két pompás paripán, hiszen látszik, mennyire imádják egymást, milyen érzékien simulnak össze. És ez már hasonlít a színházhoz, amihez régóta közelít a klasszikus cirkusz. 
A számok zöme tulajdonképpen már valamilyen jelenet is, földön, vízen, levegőben. Fekete Péter, aki a mostani műsor rendezője, különösen szorgalmazza ezt a tendenciát. Lúdas Matyi rendezése a manézsban tán kissé hajlott is a színház irányába. Több artista ezt nehezményezte. Ahogy a cirkuszi műsorok egységes történetbe illesztését, a túl sok olyan összekötő szöveget, ami a számok „üzenetét” közvetíti, szintén. Az aránytalanul hosszúra nyúló, filozofálgató összekötő szöveg „leültetheti” a programot. A kísérletezések után most viszont úgy érzem, hogy helyrerázódtak az arányok. Jó a ritmusa, a sodrása, a hangulata az egész programnak. Nehéz lehetett pedig ezt összehozni a mostani koronavírusos időben. A-, B-, C-, D-terveket kellett kidolgozni, hogy melyik országból jöhetnek éppen artisták, honnan nem, megérkeznek-e időben. Az orosz Skokov csoport például megjött, a tesztjeikkel sem volt baj, ahogy szerencsére senkinél. De rekvizitumaik, köztük az impozánsan hatalmas lengőhintájuk késett, így az első napokban nem tudtak fellépni. Azért tudok róluk írni, mert a XI. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon nem csak szerepeltek, hanem méltán ezüstérmet is kaptak. Ez igazi világszám. Elegáns, hosszú ruhás hölgyek a hintát alaposan meghajtva, mutatnak be bonyolultnál bonyolultabb, temperamentumosabbnál temperamentumosabb ugrásokat, miközben látványosan szelik a levegőt. Kijevből az ottani Cirkuszakadémián három éve végzett öt remek karakterű hölgy, a Planshet Theatre látogatott el hozzánk. Lényegében pantomimesek. Érdekes kísérlet ennek a műfajnak a beemelése cirkuszi keretek közé. Remek a mozgáskészségük. Fanyarul ironikus a humoruk. Időnként a bohócok funkcióját is ellátják. Azonnal megtalálják a kapcsolatot a közönséggel, melynek tagjait huncut pajkossággal közös játékaikba invitálják. Üdék, frissek, kissé olyanok, mint a vásott kölykök, akik mindig kaphatók arra, hogy virgonc jó kedéllyel rossz fát tegyenek a tűzre. 
Az Olaszországból jött Rocksisters fellépői pedig azt játsszák, hogy ők veszélyes démonok, nyitható, csukható, impozánsan kivitelezett nagy ládákban eltüntetik, majd elővarázsolják magukat és a tánckar tagjait, vadítóan őrjítőre veszik a figurát. Remek a koreográfiájuk, a szerelésük, a temperamentumuk. Tudjuk, hogy mindez a szó szoros értelmében rafináltan ügyes szemfényvesztés, illúzió, nem igényel olyan felkészültséget, kézügyességet, mint az igazi bűvésztrükkök, de a kivitelezés elsőrangú. Látványos és vérpezsdítően előadott az olasz-chilei trapézszám, hármas szaltó is van benne, ahogy ez dukál, de nincsenek meglepően fantáziadús ugrások. A mongol hölgyek kaucsukmutatványa a hajlékonyságukat, egyéniségüket tekintve, messze elmarad a Kolev Sisters lenyűgöző teljesítményétől. A mongol urak deszka-attrakciója energikus, felpörgő tempójú, férfias, vagány ugrásokkal, nem mindig pontos, többször megtámasztásra szoruló érkezésekkel, hatásos zárószám. Azért Cirkuszi tárlatvezetés az alcím, mert Fekete Péter koncepciója szerint egy kislány jár végig egy tárlatot, és, ha úgy tetszik, a különböző attrakciók megelevenedő festményeknek tekinthetők. Be is hozzák híres, nőket ábrázoló műalkotások keretezett, felnagyított fotóit, amelyeket különböző alakzatokba rendeznek, bent hagynak, kivisznek, mikor mire van szükség. A tánckar pedig szobrokat formáz. Polyák Eszter jelmezei, Szlávik Ágnes, Bontó Richárd díszletei gazdagon, ízlésesen kivitelezettek. A zenekar együtt él az artistákkal. A konferanszié, Maka Gyula, galériatulajdonos és teremőr képében tűnik fel. A műsort álló vastapssal ünnepeli a premier közönsége.
Szerző
Témák
cirkusz

Kentaurbeszéd - Magyar Bálint: Lengyel, magyar - két jómadár…

Publikálás dátuma
2020.08.01. 12:00

Fotó: Marabu
Nálunk nem az oligarchák ejtették foglyul az államot, hanem egy politikai vállalkozás ejtette foglyul a gazdaságot és az oligarchákat. A magyar maffiaállam nem más, mint a parazita állam privatizált formája.
Míg 1990 előtt a lengyel és magyar kommunista diktatúra elleni különböző ellenzéki stratégiákat vethették egybe az elemzők, addig ma e két országnak a demokrácia lebontásában fellelhető hasonlóságai vagy éppen különbözőségei képezhetik elemzés tárgyát. Kaczyński és Orbán kormányzását ugyanis nem véletlenül emlegetik együtt, mint az Európai Unión belüli két autokratikus kísérletet. Azonban míg Lengyelországban a hatalmi ágak szétválasztásának felszámolása és a hatalmi monopólium megteremtése még nem fejeződött be, nálunk a 2010-11-es sikeres autokratikus áttörést követően már a gazdaság, az önkormányzatok, a média, az oktatás és a kultúra területeit is bekebelező autokratikus berendezkedésnek lehetünk tanúi. A két rendszert többnyire azon az alapon rokonítják, hogy mindkettő a politikai intézményeken belüli fékek és ellensúlyok lebontására törekszik, kommunikációjukban hasonló ideológiai paneleket használnak. E két területen – és csak itt - a hasonlóság valóban szembeötlő. Autokratikus kísérletük közös ideológiai paneljei a következők:
- Uralmukat nem egyszerű kormányváltásként, hanem egyfajta második, igazi rendszerváltásként definiálják. Szerintük erre azért volt szükség, mert a 1989-90-es békés, tárgyalásos és a jogfolytonosság alapján véghez vitt rendszerváltás valójában csak a régi és új elitek alkuja volt a nép feje felett, s ez indokolja jelenlegi - a liberális demokráciával szembeni - fellépésüket.
- A nemzet számukra inkább egy ideológiai közösség, mintsem autonóm polgárok közössége. Ebből merítik legitimitásukat, ennek alapján rekesztik ki a nemzetből, minősítik idegen érdekek képviselőinek a kormányzattal szemben kritikus polgárokat.
- Mindketten euroszkeptikusok. A “Brüsszel elleni küzdelem a nemzeti szuverenitásért” ennek sajátos formája, melynek alapját a Nyugat történelmi bűneit sorjázó sérelmi politika adja. Ezzel kívánják morálisan megalapozni az EU-t zsaroló, valójában bevétel-maximalizálást célzó politikájukat, s felmentést adni maguknak minden morális korlát alól. Így akarják arra kényszeríteni – a legutóbbi időkig sikerrel – az EU-t, hogy ne kérjék rajtuk számon se a hatalom kisajátítását, se pedig – Magyarország esetében – az EU-s források magáncélú, szervezett lenyúlását.
- A propaganda növelte “migránsellenes” hangulat kivételesen magas mindkét országban. Ezt a xenofób propagandát az aktuális politikai céloknak megfelelően egyéb, inkább félelem-, mint gyűlöletkampányok kísérhetik, kiegészítve homofób, rasszista, antiszemita panelekkel. Mégis, ezen ideológiai panelek hasonlósága csak azt jelzi, hogy ezek különböző típusú autokratikus kísérletekben egyaránt használhatók. Lengyelország és Magyarország ugyanis a se nem demokrácia, se nem diktatúra közti autokráciák két különböző típusát képviseli. Míg az előbbi konzervatív autokráciának, addig az utóbbi patronális autokráciának tekinthető. Míg Kaczyński rendszere még csak az autokratikus kísérlet, addig Orbáné már az autokratikus berendezkedés fázisában jár. Lengyelországban alkotmányozó többség híján még nem következett be az autokratikus áttörés, vagyis a politikai hatalom monopolizálása, nálunk viszont 2010-11-ben már igen. Ennek két legfontosabb intézményi indoka a lengyelországi arányos választási rendszer és az osztott végrehajtó hatalom. A két autokratikus rendszer közti különbség meghatározhatja az ezek elleni fellépés eltérő módjait és esélyeit is. Lengyelországban a demokratikus rendszer még a jogfolytonosság keretein belül helyreállítható, míg Magyarország esetében ez erősen kérdéses. De mik is a lényeges különbségek a két autokratikus rendszer között?
- Az ideológia szerepénél kezdve megállapítható, hogy a hasonló panelek ellenére Kaczyński egy értékkoherencia bázisán inkább ideológia-vezérelt, míg Orbán egy funkcionalitás-koherenciát követve ideológiaalkalmazó. Vagyis teljesen érdektelen, hogy az értelmiségi kritikai magatartás értékkoherenciát számon kérve akar-e a rendszer cselekedeteinek „ellentmondásaira” rámutatni, mikor annak cselekedetei nem érték-vezéreltek. Ez egyben rámutat a puritán Kaczyński és a pater familias Orbán motivációinak különbözőségére is. Míg az előbbit a hatalomkoncentráció és ideológiai indoktrináció, addig az utóbbit a hatalomkoncentráció és a családi, politikai klánjának vagyonosodása hajtja.
- Orbán uralmának patriarchális jellegéből adódik, hogy a fontos politikai és gazdasági döntések kikerülnek a formális intézményekből, és azokon kívül, az autokrata informális személyi környezetében születnek meg. A Fidesz, mint hatalmi centrum, mint valós döntéseket hozó és a hatalmon belüli verseny terepéül szolgáló intézmény nem létezik. A párt, amennyiben a tagjait nézzük, vazalluspárt, amennyiben funkcióját, akkor a rajta kívül született döntéseket a parlamentben legalizáló, transzmissziós szíj-párt. Ezzel szemben a lengyel kormánypárt, a PiS, bár erősen kézben tartott, centralizált párt, de a politikai döntések születésének helyszíne is. Akinek valódi politikai szerepe van, az egyben a PiS vezetésében is pozícióval rendelkezik (hacsak alkotmányi tiltás nincs az adott funkciók együttes betöltésére). A Fidesz formális vezetésének politikai jelentéktelenségét mutatja például alelnökeinek névsora is. Miközben Orbán autokrataként a hatalmi ágak szétválasztását számolja fel, addig gondosan ügyel arra, hogy hatalmi gépezetében a hatalmi „ágak”, erőforrások ne kapcsolódhassanak össze: senki nem rendelkezhet egyszerre a pártháttér, a végrehajtó hatalom, a meghatározó gazdasági- vagy média potenciál kombinációival.
- Orbán rendszerének elitje nem rend, nem osztály, hanem fogadott politikai család. A patriarchális családfő által uralt klán-jellegű szerveződéshez nem egyénileg, formális procedúrával csatlakoznak a hívek, hanem adoptálással, családilag. A klán feje, a keresztapa pedig nem intézményi korlátok között kormányoz, hanem mint sajátjával rendelkezik pozíciók, sorsok, jövedelmek és vagyonok felett – legyenek ez utóbbiak állami vagy magántermészetűek. Meghatározhatatlan státuszú egyének kapnak korábban precedens nélküli kompetenciákat. A látszólagos kormányzati szervezeti káosz informális - patrónus-kliens jellegű - személyi függőségi hálót takar. Ezzel szemben a PiS-elit alapvetően az állami bürokrácia vonalán érvényesített párt-nepotizmus révén terjeszkedik. Esetükben a lojális elit jutalmazása hivatali pozíciókkal, míg nálunk döntően személyes vagyonnal és vagyoni értékű előnyök juttatásával történik.
- Orbán rendszerében – szemben a lengyel autokratikus modellel – informális intézményi viszonyok váltják fel a formálisakat, diszkrecionális döntések a normatívakat, személyi felhatalmazás a testületieket, és patrónus-kliens jellegű, vazallusi függési viszonyok a bürokratikus, intézményi hierarchiákat.
- A PiS autokratikus kísérlete egyelőre tiszteletben tartja a piaci versenyt, a magángazdaságot és a magántulajdont. Politikus és vállalkozó elkülönül egymástól, legfeljebb eseti korrupciós szálak fűzik egymáshoz őket. Orbán viszont vazallusi hálózatába kényszeríti a gazdaság szereplőit. A politikusból poligarcha – azaz látható politikai hatalommal, de nem látható gazdasági háttérrel rendelkező személy – lesz. A stróman pedig a nem látható vagyon inkarnációja, maga a két lábon járó törvénytelenség képviselője. A vállalkozóból pedig oligarcha lesz – azaz olyan személy, akinek látható a vagyona, de a politikai hatalma nem.
- Mindezekért a lengyel autokratikus rendszerben a korrupció deviancia, eltérés a normától, és a hatóságok által üldözött cselekmény. Orbán rendszerében azonban rendszeralkotó, az állam által monopolizált és központosított cselekmény. Nálunk nem az oligarchák ejtették foglyul az államot, hanem egy politikai vállalkozás ejtette foglyul a gazdaságot és az oligarchákat. A magyar maffiaállam nem más, mint a parazita állam privatizált formája. A politikailag szelektív bűnüldözés révén pedig a bűnüldöző szervek is ennek az állami bűnszervezetnek a részei. A bíróságok maradék autonómiájának felszámolása a rendszer számára azért is fontos, hogy ne csak a vádemelést, hanem az ítélethozatalt is a maga politikai igényei alá rendelhesse. Míg Kaczyński konzervatív autokratikus kísérlete egy bürokratikus autoriter államot vizionál, addig Orbán berendezkedett patronális autokráciája egy bűnöző maffiaállam. A két rendszer más-más módon illegitim. Mert míg mindkettő a hatalom kizárólagos birtoklására tör (amit egyébként a Fidesz parlamenti kétharmadával egyoldalúan elfogadott alaptörvény is tilt), addig – szemben Kaczyński rendszerével - Orbán rendszere a hatályos büntető törvénykönyv alapján is egy állami szinten központosított és irányított bűnszervezetként funkcionál. Ez a szervezett felvilág. Kaczyński és Orbán számára ezért más a választások tétje. Kaczyński egy választási vereség esetén csak a hatalmát veszítheti, kormányzati pozícióból legfeljebb ellenzékbe kerül. De ő nem köztörvényes bűnöző. Orbán viszont az. Számára az autokráciát felszámoló rendszerváltás nemcsak a hatalmának, hanem szabadságának végét is jelenthetné. Ezt el kívánja kerülni – minden eszközzel. Ezért nem érdemes áltatni magunkat: Orbán rendszerének csúnya lesz a vége.
Szerző