A Kolev Sisters két hölgye csodaszámba megy. Nem csak szépek, hanem gyönyörűen tudnak bánni a testükkel. Sikkesek, kellemmel teliek, mintha nem lennének csontjaik, annyira bámulatosan hajlékonyak, a Fővárosi Nagycirkusz Tündértánc – Nővarázs című, Cirkuszi tárlatvezetés alcímű új műsorában. Tényleg elvarázsolnak. Egymást emelgetik, mint ebben a zsánerben a nálunk legismertebb Rippel fivérek. Kecsesek, pokoli nehéz kunsztokat csinálnak, a világ legtermészetesebb módján minden irányban elfordítják a testüket, a legelképesztőbb helyzetekben felemelik egymást, akár egy kézzel, egy lábbal. Fekvő helyzetből is kinyomják a másikat, ezalatt át is fordulnak, fejjel szintén egyensúlyoznak. Csaknem hihetetlen, imponáló mozgássorokkal kápráztatnak el bennünket, erőtől megfeszülve, mégis gráciával, a hatalmas koncentrációtól igencsak összpontosító tekintettel, vagy éppen bájosan mosolyogva. Ez az olasz-bolgár testvérpár irigylésre méltó harmóniában és feltétlen bizalomban dolgozik együtt. Minden porcikájukkal megtanultak bánni, de nem csupán a sajátjukéval, hanem a partnerükével is. A magasiskoláját adják annak, hogy milyen mértékig beleélhetnénk magunkat mások helyzetére, mennyire tökéletesen ráhangolódhatnánk szinte bárkire, akivel szorosabb kötelékben összehoz minket a sors.
Az, hogy ehhez hasonló gondolatok is eszünkbe juthatnak egy szám nézése közben, illetve a kivitelezés magas színvonala teszi művészetté, s nem pusztán sportteljesítménnyé a cirkuszt. És mindinkább az, hogy az artisták attrakció közben megformálnak valamilyen figurát. Légtornász mutatványt például lehet rettenthetetlen hősként prezentálni, de lehet setesuta, botladozó, ügyetlen kis slemilként, aki aztán csak csinál komoly kunsztokat. Svetlana Krachinova figurája például sokkal jobb, mint az állatszámai. Tüsténkedő, dolgos, szorgos, fölöttébb kedves nagyanyót alakít, akinek még humora is van, kicsit bohócos is, abszolút lehet szeretni. A macskái és a porondon ritkaságszámba menő nyestjei futkosnak ide-oda, bizonyos akadályokat leküzdenek, vagy direkt mókásan felborítanak. Ez helyes, jópofa, de azért szerény teljesítmény. Főleg akkor, ha ugyanezen a porondon látható volt korábban a német, hétgenerációs artista dinasztia, a Casselli család ember és állat bámulatos összhangjáról tanúságot tevő elefántszáma, ami a cirkuszfesztiválok cirkuszfesztiválján, Monte-Carlóban első helyezést ért el. Szintén első helyezést ért el Monte-Carlóban az ugyancsak régi artista dinasztia leszármazottja, Ifj. Richter József, aki Merrylu Cassellyt vette el feleségül, és többek között a közös, gyönyörűséges és fölöttébb virtuóz lovas duójukkal vitték el a pálmát. Mondhatnánk azt is a produkciójukra, hogy szerelmi jelenetek két pompás paripán, hiszen látszik, mennyire imádják egymást, milyen érzékien simulnak össze. És ez már hasonlít a színházhoz, amihez régóta közelít a klasszikus cirkusz.
A számok zöme tulajdonképpen már valamilyen jelenet is, földön, vízen, levegőben. Fekete Péter, aki a mostani műsor rendezője, különösen szorgalmazza ezt a tendenciát. Lúdas Matyi rendezése a manézsban tán kissé hajlott is a színház irányába. Több artista ezt nehezményezte. Ahogy a cirkuszi műsorok egységes történetbe illesztését, a túl sok olyan összekötő szöveget, ami a számok „üzenetét” közvetíti, szintén. Az aránytalanul hosszúra nyúló, filozofálgató összekötő szöveg „leültetheti” a programot. A kísérletezések után most viszont úgy érzem, hogy helyrerázódtak az arányok. Jó a ritmusa, a sodrása, a hangulata az egész programnak. Nehéz lehetett pedig ezt összehozni a mostani koronavírusos időben. A-, B-, C-, D-terveket kellett kidolgozni, hogy melyik országból jöhetnek éppen artisták, honnan nem, megérkeznek-e időben. Az orosz Skokov csoport például megjött, a tesztjeikkel sem volt baj, ahogy szerencsére senkinél. De rekvizitumaik, köztük az impozánsan hatalmas lengőhintájuk késett, így az első napokban nem tudtak fellépni. Azért tudok róluk írni, mert a XI. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon nem csak szerepeltek, hanem méltán ezüstérmet is kaptak. Ez igazi világszám. Elegáns, hosszú ruhás hölgyek a hintát alaposan meghajtva, mutatnak be bonyolultnál bonyolultabb, temperamentumosabbnál temperamentumosabb ugrásokat, miközben látványosan szelik a levegőt.
Kijevből az ottani Cirkuszakadémián három éve végzett öt remek karakterű hölgy, a Planshet Theatre látogatott el hozzánk. Lényegében pantomimesek. Érdekes kísérlet ennek a műfajnak a beemelése cirkuszi keretek közé. Remek a mozgáskészségük. Fanyarul ironikus a humoruk. Időnként a bohócok funkcióját is ellátják. Azonnal megtalálják a kapcsolatot a közönséggel, melynek tagjait huncut pajkossággal közös játékaikba invitálják. Üdék, frissek, kissé olyanok, mint a vásott kölykök, akik mindig kaphatók arra, hogy virgonc jó kedéllyel rossz fát tegyenek a tűzre.
Az Olaszországból jött Rocksisters fellépői pedig azt játsszák, hogy ők veszélyes démonok, nyitható, csukható, impozánsan kivitelezett nagy ládákban eltüntetik, majd elővarázsolják magukat és a tánckar tagjait, vadítóan őrjítőre veszik a figurát. Remek a koreográfiájuk, a szerelésük, a temperamentumuk. Tudjuk, hogy mindez a szó szoros értelmében rafináltan ügyes szemfényvesztés, illúzió, nem igényel olyan felkészültséget, kézügyességet, mint az igazi bűvésztrükkök, de a kivitelezés elsőrangú. Látványos és vérpezsdítően előadott az olasz-chilei trapézszám, hármas szaltó is van benne, ahogy ez dukál, de nincsenek meglepően fantáziadús ugrások. A mongol hölgyek kaucsukmutatványa a hajlékonyságukat, egyéniségüket tekintve, messze elmarad a Kolev Sisters lenyűgöző teljesítményétől. A mongol urak deszka-attrakciója energikus, felpörgő tempójú, férfias, vagány ugrásokkal, nem mindig pontos, többször megtámasztásra szoruló érkezésekkel, hatásos zárószám.
Azért Cirkuszi tárlatvezetés az alcím, mert Fekete Péter koncepciója szerint egy kislány jár végig egy tárlatot, és, ha úgy tetszik, a különböző attrakciók megelevenedő festményeknek tekinthetők. Be is hozzák híres, nőket ábrázoló műalkotások keretezett, felnagyított fotóit, amelyeket különböző alakzatokba rendeznek, bent hagynak, kivisznek, mikor mire van szükség. A tánckar pedig szobrokat formáz. Polyák Eszter jelmezei, Szlávik Ágnes, Bontó Richárd díszletei gazdagon, ízlésesen kivitelezettek. A zenekar együtt él az artistákkal. A konferanszié, Maka Gyula, galériatulajdonos és teremőr képében tűnik fel.
A műsort álló vastapssal ünnepeli a premier közönsége.
