Előfizetés

"Platói szerelem"

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2020.08.01. 10:30

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan- Adományozó
Egy! Kettő, egy! Eggy, eggy, eggy! Mikrofonpróba! - dörmögött Balu a mikrofonba. Az öreg Csepel platójáról a poros tér minden zugában visszhangzott a szekrényhátú, de galamblelkű dobos brummogása. A banda lelkes ovációval nyugtázta, hogy a házilag bütykölt erősítő tette a dolgát. Kicsit aggódtak a fiúk, mert ez volt az első szabad téri fellépésük. Addig csak a pesti és budai középiskolák szalagavatóin léptek föl, de néha bejött egy-egy kultúrházas buli. Akkor aztán már akár egy százast is kiköhögött a kultúros és persze a büfében is volt némi limitált fogyasztási kvóta. Balu, bizonyos nem részletezendő okokból, harmadikban már elmúlt tizennyolc éves, így ha egy ellenőr esett volna be - soha nem esett -, akkor a söröket az ő nevében itták a fiúk. Persze azért voltak kockázatai a koncerteknek. Egy alkalommal például Karesz joggal állapíthatta meg, hogy aznap este igencsak pechje volt. Egy kultúrházi buliban gimnazistáknak szerveztek ismerkedési estet. Belépni csak meghívóval lehetett. A helyi rossz fiúk egyik prominense ezt erőteljesen kifogásolta és fogadkozott, hogy aki elsőnek kilép a kapun, azzal elolvastatja közvetlen közelről, ami a jobb öklére van tetoválva. Nem volt nehéz szöveg. Csak annyit varratott rá: „Üss”. Karesz, aki nem tudott erről a beígért olvasási gyakorlatról, a szünetben kiment elszívni egy staubot. Sajnos ő volt akkor az első kilépő. Nem hiszem, hogy lett volna ideje elolvasni bármilyen rövid és egyszerű szöveget. Szerencsére nyolc napon belül gyógyult. A Vox együttes története a gimi második osztályától indult. Az érettségire már kis számú, de annál lelkesebb rajongótáboruk volt. Sunyó volt a bassz, Karesz a ritmus és a sztár, a szólógitáros a magas, vékony, hosszú hajú Robi. A felszerelés persze kissé szedett-vedett volt: olcsó elektromos gitárok, újrabőrözött, örökölt dobcucc, az ügyes-kezű Sunyó gyártotta erősítő és a szocialista relációból származó hangfalak. A mikrofont Karesz apja csempészte be Nyugatról, mert azt könnyű volt eldugni a vámosok elől. A repertoár nagyjából a Luxiból, meg a Szabad Európából hallás után lejegyzett blues-rockból állt. A már szinte rutinszerű fővárosi turnézásba hozta el a nagyvilág üzenetét egy próbára Sunyó, a banda billentyűsből bassz-gitárossá avanzsált menedzsere. - Skacok! Egy Pest melletti tsz-ben lépünk föl! Fejenként két kiló és dőzsi, na meg állítólag rengeteg csaj a faluból! – öntötte a szózuhatagot a többiekre. Azt bölcsen elhallgatta, hogy a színpad egy muzeális Csepel teherautó platója lesz. Legalább emiatt nem izgatják magukat a srácok. Sunyónak volt jogsija, a papájának meg egy Wartburg kombija. Abba belefért a teljes felszerelés. Mint házi fotósnak, nekem is szóltak. Jóvátételnek is felfoghattam, mert egy klubból miattuk tiltottak ki. Szóltak, fotózzam a bandát a bulin. Megtettem. A vakuvillogásra odajött egy takarítónő, legalábbis én annak néztem, és felelősségre vont, hogy engedély nélkül fotózok. Én elmagyaráztam neki, hogy az ő pozíciójából nekem legföljebb azt tilthatja meg, hogy a földön tapossam el a csikket. Azóta tudom, nem csak üres fecsegés, hogy nem a ruha teszi az embert. Sajna, kiderült, hogy ő bizony kitilthatott a műintézményből, ugyanis ő volt a művház igazgatója. Szélvészként robogtunk tehát a faluba. Az öreg Csepel miatt némileg elfelhősödött a fiúk homloka, de nem volt idő a feszkóra. Felcuccoltunk a platóra, én mint tiszteletbeli road hurcoltam a hangfalakat. Azután adj neki! A siker fergeteges volt. Tombolt a tsz-ifjúság. Igaz, Sunyó figyelmeztette a bandát, hogy egy enyhén kopaszodó harmincas férfi, a tsz KISZ-titkára arra kérte, hogy amennyire lehet, játszanak lírai számokat is és ne nagyon „vonagoljanak”, mint az Elvisz Prézli, mert nem akar botrányt. Nem rajta és nem is a srácokon múlt, hogy végül mégis majdnem lett. Sunyó a mai napig állítja, észre sem vette, hogy egy szép bögyös-faros csaj fixírozta egész este. Születőben volt egy "platói szerelem". Ő a platón, a lány a tömegben. Amikor vége lett a bulinak, egy Balu méretű, de láthatóan nem olyan galamblelkű srác odajött és nagyon idegesnek látszott. Szerinte Sunyó le akarta csapni a kezéről a menyasszonyát. És persze súlyos testi sértéseket ígért. A kialakuló káoszban Sunyó kölcsönkérte az egyik srác mopedjét, és kereket oldott. Belátta, hogy az erőfölény nem nála van és Karesz példája még élénken élt az emlékezetében. Nem jutott messzire, mert megfeledkezett egy apróságról. Ő a robogójához volt szokva, amin a kormányon volt a fékkar. Amikor egy kanyarban fékezni akart, a szokásos helyen kereste a féket, de persze hiába, mert elfelejtette a nagy izgalomban, hogy a mopeddel a pedálokat hátra nyomva, kontrával kell fékezni, mint a bringákkal. Így azután kiegyenesítette a kanyart és egy elegáns tigrisbukfenccel a tsz kukoricásában landolt. A kukorica felfogta a zuhanási energia nagy részét, Sunyó így néhány horzsolással és ép bőrrel megúszta mindkét kalandot. Így ért véget egy platói szerelem.

Fehér cigányok

Almási Miklós
Publikálás dátuma
2020.07.26. 16:34

Fotó: Pavel Bogolepov / Nepszava
Béke tér, - a villamoson szegény szag (tán gyerekkoromban éreztem ilyet utoljára), rémes ruhák. Körülnéztem: egykor Angyalok földje volt (Kassák) - ma új épületek tövében szegényházak. Arcok - reménytelenség. De ami nekem szemet szúr, az a furcsaság: a villamoson alig van roma, sőt többségben fehérek - fehér cigányok. (A címet loptam: a "Fehér néger" – Norman Mailer híres, 1957-es dolgozata felett állt). Félretaposott cipő (a 60-as évekből), illatok. Koszos kapualjak. Népszámláló-biztos meséli, egy lakásban harmincan bejelentve.
Miért nem bántja senki (na jó, csak egy-két ember) szemét a fehér nyomor? A publicisztikában, jószerével a tanulmányok többségében is a mélyszegénység és nyomor majdnem kizárólag roma jelenség. Pedig – ahogy én látom - a fehérek legalább annyian élnek mélyszegénységben, csak ez nem látszik, nem írnak róluk (annyit), nem bántja senki szemét. Szociológiai félreértés vagy elfogultság? Nem tudom, de bosszant. Szociológus haver mondja, hogy szerinte a mélyben élőknek több mint 50 százaléka „fehér-cigány”.
Ugyanakkor fogalmam sincs, hogyan lehetne oldani ezt a gettót, úgy értem a mélyszegénységben élőkét. (Túl azon, hogy munkahely kéne, meg iskola, szociális munkás, orvos meg hasonlók.) Szóval nem tudom, mivel lehetne segíteni, hogy innen kikerüljenek. A hajléktalan-törvénykezés biztos nem segít, s valahogy a társadalom is egyre inkább szegényellenes: talán önvédelemből, „jaj csak nehogy én is...”- alapon. Inkább félrenézünk, nem beszélünk róluk. Akár hogy is: rémes vakság, mert előbb lesznek benyomva a nyomor mélyebb bugyraiba, mint hónuk alá nyúlva.
A Máltai Szeretetszolgálat főnökét hallgattam, okos miniprogramokat találnak ki foglalkoztatásra, aprópénz gyártásra: legalább valami. De a többi, a nem-cigány nyomorult hol van a nyilvánosság terében?
Idegesít, mikor a harmincadik beszámolót, riportot, glosszát, tanulmányt olvasom a mélyszegénységben élő romákról, ahol nincs se villany, se víz, pénz egyáltalán, csak sok gyerek és éhezés. Mostanában a távoktatásban kiderült, hogy nemcsak számítógép nincs arrafelé, de ha kapnak, akkor se tudják használni, mert nincs villany, gyertyafény nem elég a laptophoz. Ha van villany, honnan vesznek internetet (Skype-hoz). És persze nincs wifi, no meg papír, pláne hozzáértés, néhány kivételtől eltekintve, segítő okítás. Szóval a fehér cigány jelenség vakfoltja idegesít, mert közben drága közíró barátaim hallgatnak a fehér cigányokról, azaz azokról a fehér bőrű társainkról, akik ugyanilyen nyomorban tengődnek, villany-víz nélkül, éhezve. Csak nem cigányok, és ezért nem fordul feléjük figyelem. Mert ezek a fehér cigányok szégyellik a nyomorukat, nem szeretnek panaszkodni, felszólalni, oda ritkán megy szociográfus vagy riporter. Ha megy, ezek elzárkóznak és nyomorognak. Így aztán az ő világuk kívül esik a látókörön. Csak vannak. Vidéken is, csak az még a pestinél is kevésbé látszik.

Jó lesz majd elmenni

Bándy Sándor
Publikálás dátuma
2020.07.26. 09:49

Fotó: Népszava
"Számunkra minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük." (Orbán Viktor, 2020. június 5.-i interjú)

Slattyogva 80 felé, végre elolvastam Debreczeni József Az Orbán-rezsim 2010-20?? című könyvét, amely alátámasztja minden aggályomat, gyakran említve olyan előzményeket, amikről nem tudtam, vagy amiket már elfelejtettem. Így egy kötetbe sűrítve elég lehangoló a kép. Csaknem harminc éve mesélték Orbán társai, hogy egy kis kollégiumi grundfociból mekkora hisztit tudott csapni. Hosszabbításokat követelt, ha döntetlen volt a végén. Olyan is volt, amit egy interjúban mesélt Áder János, hogy a többiek egyszerűen otthagyták, mert elegük lett: rohangáljon tovább egymagában. Lélektanilag nem bonyolult Orbán személyisége, viszont nagy kár hogy a politikába vitte akarnok természete.
A júniusi, Sátoraljaújhelyen tartott Trianonról szóló beszédében valami végső csaták közeledtéről beszélt, és habár nem mondta ki, több híve is azt vélte áthallani, hogy Trianon hamarosan visszafordítható lesz. A modern demokráciában - amit Orbán sikeresen leépített - a fékek és ellensúlyok erős szerepet kapnak, hogy ne alakulhasson ki önkényuralom. Belegondolva, már egy demokrata beállítottságú emberben is kell, hogy működjön egy fék, hogy eddig, s ne tovább - de ők nem a populisták táborában vannak. "Amint az egyén számára, úgy az egész emberiség számára is nehezen viselhető el az élet", idézi Freudot Stefan Zweig (Sigmund Freud, 87. o.). Zweig vitába szállt Freuddal ami az "egész emberiséget" illeti, de látjuk, hogy itt tesz jó szolgálatot a vallás, mivel magyarázataival reményt nyújt. És azért rossz szolgálat a bűnbakkeresés, mert csak manipuláló eszköz. De nem azokat kell hibáztatni, akik erre fogékonyak, hanem azokat, akik visszaélnek mások hiszékenységével, tudatlanságával, jóhiszeműségével. Egy demokrata veszíteni is tud, tudja, hogy ezzel nem sérül az emberi méltósága, és nem kezd olyan butaságokat hangoztatni mint "a haza nem lehet ellenzékben".

Egy reggel azt mondja a kedvesem, milyen zacskós a szemem. Néztem a tükörben, aztán olvastam tovább. Éjjel álmomban visszatért e jelenet, de a tükörben homályosan valamelyik Béla bácsi arcát véltem látni. Rég nem gondoltam rájuk - rejtélyesek a lélek útjai. Anyai nagyapám unokahúgának apósa volt Kőrös Endre, költő, író, tanár, a Pápai Hírlap szerkesztője. Endre bácsi (sz. Neumann) 1888-ban áttért a református hitre és nevet váltott. Nem félelemből, nem karriervágyból, nem valami für alle fälle indítékból. Később komoly érdemeket szerzett Pápa kulturális életében, amit ma is számon tart a város. Ahogy durvult az antiszemita gyűlölködés a 40-es évek elején, csendőr vezérőrnagy nagyapám felajánlotta segítségét, de Endre bácsi és neje, Paula (a filozófus Zalai Béla testvére) elutasították, mondván őket mindenki ismeri a városban és bujkálni nem fognak. Talán lehetett volna máshova menni a hamis papírokkal, de csak találgatok, mert aki ennyire magyarnak, sőt, büszke magyarnak érezte magát, annak ez kész őrület lehetett. Összedőlt bennük minden abban a vészjósló légkörben és 1944 május végén öngyilkosok lettek. Rémes hatással volt ez fiúkra, Bélára, aki elfogadta nagyapám segítségét. Végre eljött a felszabadulás és a remény. Újjáépítés - a szó több értelmében. Pezsgő szellemi élet alakulgatott 1945 második felétől - Bibó, Csécsy, Márai, Kassák és mások -, de aztán jött a moszkvai ukáz és egy újabb rémálom. (Itt kell egy kis kitérőt tennem. Történt épp elég rettenetes esemény már rögtön a háború után is. Ajánlom Pelle János: Az utolsó vérvádak című könyvét, ami jó lenne gimnáziumi tananyagnak. Ma is látjuk mennyire könnyű tanulatlan embereket manipulálni. Ők ugyanazok, akiket sikeresen átvernek mindenféle hamis haszon-ígéretekkel, egyszerű csalásokkal napjainkban is - lásd Quaestor-ügy, vagy az "unokája bajban van" típusú telefonhívás. Tudom, vannak akik önként vonulnak tudatlanságba, ami közéletünket illeti, mert szeretnék egészségüket kiélni. Sok jó ízlésű, művelt embert ismerek, akik takarékra tették közéleti érdeklődésüket az elmúlt tíz év során. De vannak - nem is kevesen - akik családi hátterük, társadalmi közegük kapcsán nincsenek felkészítve közéletünk kritikai szemléletére - akárki kormányoz is -, és így érzelmeik a GPS-ük, hogy merre az erre. Mielőtt valaki autót vezethet, tanulni és vizsgázni kell, de a szavazati joghoz csak bizonyos kort kell elérni. Erre a tudatlanságra épített Edward Bernays, a Propaganda és egyéb könyvek írója, felismerve hogyan kell kihasználni az irracionális, nyájösztön-vezérelt tömegeket. Ő a reklámiparban lett gazdag, mások a politikában igyekszenek ugyanígy az emberek álmaira, kisebbségi érzéseire, sikersóvárgására építeni. Iskoláinknak ezzel is kellene foglalkozni, felkészíteni a fiatalokat a "kinti" életre.) Kőrös Béla 1948-ban a Weiss Manfréd Vas- és Fémművekhez került főmérnöki beosztásban. Persze nem felejtett és látta mi megy itt - csak más lett a gyűlöletblabla, nem "Kohn Sámuel" hanem "Uncle Sam" lett a bűnbak. Keresztapám, Pattantyús-Ábrahám Béla, angolbarát volt egész felnőtt életében, mint sok más honfitársa. Kiválóan érezték magukat nejével Egyiptomban, ahol évekig egy gyapot-fejlesztő kutató intézetben dolgozott 1939 előtt. Jött a háború és mint "enemy alien"-t, vagyis egy olyan ország polgárát, melynek hazájával hadban állt Anglia és gyarmatai, kiutasították. Hazatértek, múltak az esztendők, végre közeledett a háború vége. Miután itthon többször is történt egy-egy nekifutás a múlt században a gyapot meghonosítása érdekében, az új rendszer felszólította, hogy folytassa e kutatást. Ám ő ezt elutasította, mondván, ez csak pénz- és időpocsékolás lenne. Erre elbocsájtották állásából és kineveztek valakit, aki jobbnak vélte nem akadékoskodni.


Röviden, e két Béla bácsi gyermekkori emlékeimhez tartozik. Akárhányszor találkoztunk, édesanyám, nagymamám - apám évekig recski fogoly volt - és a vendéglátó feleség nagy beszélgetésekbe bonyolódtak, míg egyik-másik idős úr inkább csak nézett maga elé, ritkán megszólalva. Mindketten "fáradt bácsi" benyomását keltették. Anyámmal 1956 decemberében elhagytuk az országot. Sok év után visszakerültem Magyarországra, ami eleinte érdekes volt, de idővel egyre nyugtalanabb lettem - szegény párom! Később megismertem Bence Gyurit, kezdtem szamizdatot fordítani és kijuttatni az országból. A 80-as évek végén jött egy nyugati hírügynökségi kapcsolat és csak mostanában lett világos számomra, hogy az nem csak egy állás volt, hanem hittem az újjáépítésben, egy új kezdetben, ahol meg lehet mutatni, hogy igenis tudunk tanulni a múltból. Nehogy már Hegelnek legyen igaza, miszerint a történelem tanulsága az hogy senki sem tanul a történtekből! Hittem - hiszek! - a sajtó "őrzőkutya" szerepében. Naivság, és ezt Debreczeni könyve rám zúdította, mint valami lavina. Írása azt is felveti, hogy ebből nem fogunk egykönnyen kivergődni. Adva az ellenzék hiányosságai (finoman szólva), elég megerőltető optimistának lenni. Ráadásul kétharmados győzelem kell a jogállam visszaállításához, arról nem is beszélve, hogy Orbánék rengeteg embert tettek be mindenféle kormány- és kormányközeli intézetbe és még bőven vannak központosító terveik. Félő, hogy az Orbán-rendszer összeomlása szükségeltetik ahhoz, hogy az Orbán-hívők felébredjenek és ne akadályozzák az újjáépítést, de ugyanakkor nem kívánom ezt, mert nagy árat fizetnénk mindannyian. Így, rezignáltan, ebben a látszatdemokráciában, ahol nem küldik rám a rendőrséget cikkem miatt, ahol hagyják, hogy megjelenjen a Népszava - vagy Hoppál Péter tényleg tud valamit? -, ahol lehet tiltakozni, csak azt tudom kinyögni, hogy "Játszunk demokráciát! Éljen a látszat!"


Figyeltem miket tesz a kormány, hogyan él vissza a rendeleti kormányzás adta előnyökkel, míg a parlament a biodíszlet szerepét töltötte be. A háttércsapat a lehetőségek anyagi "kimaxolásával" töltötte napjait. "A kormány csak annyira fog élni a felhatalmazással, amennyire az életbevágó lépések ezt indokolttá teszik." Ezt nem Orbán Viktor, hanem Adolf Hitler mondta 1933-ban. De Orbán nagyon hasonló szavakkal ígérte, hogy intézkedései csak a járvány leküzdésére irányulnak. De amikor április 27-én Steinmetz Ádám képviselő megkérdezte, hogy támogatná-e, hogy kórházaknak is lehessen felajánlani TAO-pénzeket - ami egyértelműen a járvány kezeléséhez kapcsolódna -, Orbán mellébeszélt. A koronavírus-válságban elvárható lett volna hogy, megköszönve a javaslatot, aznap ki is hirdeti. Ehelyett zavarában kifejtette, hogy ha ezt megengednék, előállhat egy "kaotikus helyzet, hogy az egyik kórháznak több pénze lesz, a másiknak meg kevesebb." Ez simán kezelhető lenne, de az ő fejében, ha TAO, akkor foci, és Felcsút annyit vagy többet kap mint a többi klub együtt. E válaszában Orbán leszerepelt mint kormányfő. Az a benyomásom, hogy a 2002-es bukás hatására Orbán meghasonlott, míg hatalmi késztetése konstans. Június 12-én mondta miniszterelnökünk a Kossuthon, hogy "egyértelmű összefüggés lesz a következő másfél évben a kormányzati teljesítmény és a gazdaság állapota között". Reménye szerint, ha sikerül ez a gazdaságpolitika, "fantasztikus eredményre fogunk jutni". Másnap egy teljes oldalas reklámban - GAZDASÁGVÉDELMI AKCIÓTERV - öt egymásba kapaszkodó fogaskerék volt látható, mindegyik a kormány egy-egy intézkedését hirdetve, amelyek így, egymásba illeszkedve együtt meghozzák majd a várt eredményt. A hirdetés jól illusztrálja, hogyan tükrözi a kormány önreklámja a valóságot. Ha ugyanis alaposan megnézzük, mint a barátom, aki felhívta erre a figyelmem, azt láthatjuk, hogy ez az öt kerék sosem lesz képes együttműködni. Többen nyilatkozták, hogy e válság után nem lehet majd úgy folytatni az életünket mint eddig. Van aki reménykedik ebben, és van aki már tényként kezeli. De gondoljunk bele: az első világháború nem volt elég, húsz év után jött egy második, még rémesebb háború, és csak ezután kezdték egyesek kapiskálni, hogy valami egészen mást kellene tenni. Megszületett az Európai Unió, amit Orbán Viktor - és mások - most éppen bomlasztani igyekszenek. Horthy, Rákosi, Kádár után itt van Orbán autokráciája és megint épül egy pártállam. Gondolta ezt bárki 1990-ben?! Még ellenzékben mondta Orbán, hogy "ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok". Ez önmagában is leleplező, mert az egyáltalában nem baj, ha egy ember szavai és tettei szinkronban vannak, főleg ilyen pozícióban, de igaz, hogy a tettek fontosabbak.
Amikor először hallottam Orbánt beszélni nemzetkarakterről, meglepődtem, és március 10-én megint kitért erre: "Meggyőződésem, hogy a sikeres kormányzásnak épp (…) a nemzetkarakterológia megértése és összehangolása az ágazati politikákkal az, ami a siker lényegét adja". Hosszú menetelés című könyvében Pataki Ferenc többször is elismerően írt arról, ahogy Orbán ráérez a néplélekre. Sajnos, ez igaz. Több ellenzéki párt és NGO nehezményezi, hogy a kormánypártok elutasítják az isztambuli egyezmény ratifikálását. Az ok egyszerű: Orbán nem akar veszíteni bázisából és ez egy olyan ország ahol "a pénz számolva, az asszony verve jó" mondás népi bölcsességnek számít.



"Mit kell állandóan rinyálni, hogy »diktátor« meg minden? Orbán megnyerte a választásokat és kész. Ő tudja mi kell, a többiek meg kussoljanak" - egy középkorú férfi mondta ezt a boltban. És aztán jött egy fontos mondata: "Csak folytassa, amit szerintem is kell." Ezért a "szerintem"-ért megy el sok százmillió forint közpénz a közvélemény szondázásra. Ez a férfi nyilván egyetértett Csurka Istvánnal, aki szerint a választás nyertese mindent vihet, vagyis jogállamiság, fékek és ellensúlyok, független hatalmi ágak mind csak értelmiségi nyafogás. Sokan nem így látjuk, de nincs közös fellépés, mert a pesszimizmus atomizál. Ráadásul gyakran kiderül, hogy a pesszimisták valójában realisták. 2017 decemberében hunyt el Csontos János, akinek írásait olvastam a Magyar Nemzetben. Hónapokkal korábban találkoztam egy ismerősömmel az Alexandra kávézójában. Megütötte fülemet a szomszéd asztali beszélgetés. Lehetséges, hogy hallották, hogy mi angolul társalgunk és talán ezért, ők normál hangerővel beszélgettek a Fideszről, különböző tagok viselt dolgairól - a többi asztal üres volt. Egyszer csak a férfi azt mondja, hogy "sok mindent tudnék neked mondani Orbánról meg az ügyeiről". "Akkor miért maradsz a Nemzetnél?" - kérdi a nő. "Valamiből meg kell élni" - jött a válasz. Távozáskor odapillantottam és felismertem Csontos Jánost. Akkor erről nem írtam, mivel cikkeimmel nem kívánok egyéneknek ártani. Hónapokkal Csontos temetése után összefutottam egy régi fideszes kontaktommal, akiről kiderült, hogy már nem dolgozik a Lendvai utcában. Akkor hagyta ott az egészet, beleértve a politika világát, mikor világos lett számára, hogy a "polgár" jelző csak reklám-hívószó a Fidesznek. Szóba hoztam Csontost, mire elmondta, hogy sok ilyen "haszon-fideszes" van. "Csak a bázis a lényeg és hogy a Csontosok azt írják, ami nekik kell."



Politikai életünk csordultig van érzelemmel. Június 6. M1 hírek: Hős utca, két ember segít a lakóknak, bevásárolnak, foglalkoznak a gyerekekkel. Egy idős hölgy nagyon hálás: "Milyen rendes emberek, nem úgy mint a polgármester, aki csak ül az irodájában". Két színész, Molnár Áron és Szabó Győző dicséretre méltóan használták átmeneti munkanélküliségüket. Ha lett volna színház és filmforgatás, erre nem lett volna idejük. A polgármester viszont dolgozik, teszi amire megválasztották. A hölgynek fogalma sincs, milyen feladatai vannak egy városvezetőnek, és persze ez nem az ő hibája. A polgármesternek is gondja van rá, de mivel nincs jelen, ergo "nem törődik velem". Orbán ismeri bázisát, ezért ment a gátra az árvíz idején. Meg is volt a várt eredmény: sokan odavoltak, hogy "lejött hozzánk a miniszterelnök!"
Hogy ki és hova csatlakozik sértődöttségből vagy haszonlesésből, elég általános dolog ismerősöm szerint. Van, akit nem is érdekel a politika, de baráti kapcsolatai sodorták oda, és ha netán észrevesz bizonyos negatív dolgokat, nem szól, mert kell a pénz, a gyerekének jó állás, stb. Nem akar szembekerülni a haverokkal, és tart a konzekvenciáktól, ha netán tiltakozna. Ismerek embereket, akik egyik-másik pártnál sertepertéltek, de kedvező fogadtatás hiányában átmentek egy másik párthoz, esetenként az ellenfélhez. Valami közszereplési vágy és törzsi igény lehet emögött.
Tudjuk, hogy sokan azért lettek párttagok 1990 előtt, mert jól jöhet állás, lakáshoz jutás, stb. ügyekben. És vannak, akik észhez térnek és mernek megszólalni - miután kiszálltak, bár egy Watergate-féle "mély torok" nagyon kellene. A fideszes Urbán Lászlónak is "csak 2014 után esett le a tantusz", annak kapcsán hogy mit is tettek egykori barátai az ország jogrendszerével, és milyen hatékonyan tudják lenyúlni a közpénzeket. (Debreczeni, 281-282. o.) "Bene vixit, qui bene latuit" írta Ovidius és valóban jól jár, aki jól lapul, bőven van erre ma is példa. Ezért minden elismerésem az olyan embereknek mint Lukáts Andor, aki nem kap támogatást színházi terveire, mert olyanokat mond mint például, hogy nem megy el Orbán vacsorameghívására, amit minden évben küld a Kossuth-díjasoknak. "Én akkor mennék el, ha egy nagyon hosszú asztal egyik végén ülne az Orbán, a másikon én, és közben éhező emberek a két oldalon. És akkor nézném, hogy van-e kedve enni az Orbánnak? Vagy kibuggyan-e egy könny a szeméből? Hogy van-e még benne valami emberi érzés?" (2017. szeptember, Hír TV.)


Szerencsénkre többféle valóság létezik párhuzamosan. A két Béla bácsi életére gondolva és főleg Kőrös Béla fájdalmához képest restellem búsongásomat. De ez nem magam miatt van - persze nem tagadom csalódottságomat -, hanem a fiatalokra gondolva általában. Pont egy ilyen, a másfél éves Júlia segít kilábalnom "bélabácsis" fásultságomból. Ez a kis drága szemlátomást nagyon örült, hogy testvérei hirtelen egész nap otthon voltak. Hazaérve egy délután édesapjuk összehívta a családot, mert sikerült kézfertőtlenítőt kapnia. Az egyik fiú sehol. Erre Júlia, aki még nem tud beszélni de mindent ért, átszaladt egy másik szobába, kopogni a szekrény ajtaján. Ő tudta, ki hol van. Miért kopogott? A gyerekekre való tekintettel nem lehet zárni a mellékhelyiség ajtaját és így a nagyok kopognak, foglalt-e a hely, és Júlia példakövető. Édesanyjuk mesélte, hogy az egyik fiú többször is elvonult. Adva a karanténhelyzetet, ez nem meglepő. Sándor Zsuzsanna említ egy tanulmányt az összezártságról, mely szerint akkor "bírjuk jobban, ha mindenkinek van egy szimbolikus territóriuma, ahova bármikor visszavonulhat, és ahol a többiek békén hagyják". (168 óra, 2020. IV. 2.) Hallgatva e sztorit ment a mozi a fejemben. Ugyanúgy mint egy másik történet kapcsán. Még nem érdekli Júliát a számítógép, de a karantén idején a Skype fontos része lett a családi kapcsolattartásnak. A kezdet egy reggelén édesanyja ölébe vette, hogy a nagyszülők láthassák és viszont. Júlia nézte a nagyit a képernyőn, de hirtelen lemászott. Biztos nem érdekli, gondolta a mamája, de mindjárt felbukkant egy másik széken és hátulról vizsgálgatta a laptopot. Aztán az asztal alá nézett és egyértelmű lett, hogy keresi nagymamája többi testrészét. Én meg arra gondolok, hogy de jó lesz majd elmenni Júliához és családjához, játszani a kertben, hallgatni őket. Elmenni, mikor már lecseng a veszély, vagy már lesz hatékony oltás, mikor az ölembe is vehetem (ha engedi!). Elmenni e másik valóságba, felfrissülni ott, ahol nyoma sincs gyűlöletnek. Júlia kimondottan egy hangulatmentő és világunkban ez nagy kincs. Április 24-ig azt hittem - naivitás! -, hogy a koronavírus-járvány véget vetett az eszement sorosozásnak. De aznap reggel Orbán megint kezdte és másnap a pártlap már egy nagy Soros György fotót tett a címlapra. Ő az új Kohn. Sokan ezt rögtön "vágták" és a Soros-plakátokon megjelentek antiszemita jelzők. Az egész kampány persze egy hazugság, amit az is mutat, hogy 2017-ben a budapesti úszó-vb megnyitása előtt az éj leple alatt eltűntek a Soros plakátok. Ebben sincs semmi új: az 1936-os berlini olimpia kezdete előtt levették a "Juden unerwünscht" táblákat a boltok és szállodák bejáratairól. Nem sok kell ahhoz, hogy előjöjjenek erőszakos indulatok. Komoly aggályom támadt Kövér László szavai kapcsán, mivel szerinte az ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem olyanok mint Rákosi és Gerő. (Demokrata, 2020. IV. 29.) Mennyire egy helyben toporog történelmünk! E kirekesztéssel Kövér pont Rákosi politikáját vette át, mivel azt állítja: aki nincs velünk, az ellenünk van. A mostani fideszeseknek fogalmuk sincs, mi az ellenzék szerepe a demokráciában, csak befolyásolható tömegekben gondolkodnak. Figyelve az eseményeket attól tartok hogy Júlia és korosztálya nem csak könyvekből fogja megtudni mi is az a Weltschmerz.

Utóirat
Soha nem mondom hogy soha, de szándékom szerint ez az utolsó cikkem a sorozatban, amit 2017-ben kezdtem e lapban. Néha megtörtént, hogy valamelyik barátom egy-egy Orbán interjú után azt mondta, hogy "döbbenetes mennyire leépült szellemileg, csupa közhely az egész". Válaszom egyszerű: nem mi vagyunk a célközönsége. Annak alapján amiket hallok a faluban, szövege sokaknak bejön, és ezt igyekeztem megírni. Habár értem az européer emberek csüggedtségét, legyünk hálásak a sorsnak, hogy Orbán Viktor nem egy komoly befolyású ország miniszterelnöke.