Játék és szerencse

Publikálás dátuma
2020.08.02. 12:18

Fotó: IAKOVOS HATZISTAVROU / AFP
„Nemzeti sportnak a táblé (ostábla) számított. Ezt játszották úton-útfélen, parkban vagy kiránduláson, de a kilátástalannak tűnő benzinsorban is ezzel ütötték agyon az egyre hosszabbra nyúló időt. Apámnak is megvoltak a maga partnerei, és egylejes alapon játszottak.”
Nálunk volt lászvegász. Azt hiszem, anyám nevezte el így a konyhánkat, amikor havonta egyszer megtelt füsttel és férfiakkal, hogy a kirakós römi valamelyik fajtáját játsszák, persze pénzben. A polgári nevelés, az úriemberség azért lászvegászba is betüremkedett, mert az volt a kimondatlan elv, hogy csak annyi lehet a tét, amennyinek az elvesztése nem tesz tönkre senkit, nem befolyásolja az életmenetet, ettől még marad a holnapi veknire, viszont mégis annyi legyen a nyeremény, hogy érdemes legyen érte küzdeni. És ez néha egyáltalán nem volt ájult nagy összeg. Minden játékos tudja, hogy a szerencsével és tudással nyert pénz minimum dupla annyit ér, csak akkor van baj, amikor ezt a közértben is szeretné érvényesíteni, hogy hát kérem, ez az ezres nem közönséges bankó, ezt én kártyán nyertem, tessék úgy számítani. (Én az első komolyabb pókernyereményemet nem is akartam elkölteni, legalábbis nem azon a hétköznapi „árfolyamon”, amit az erről mit sem tudó világ adott volna érte.) Leginkább akkor ment a zsuka, amikor nagyapámék átruccantak Kolozsvárról, mert akkor már csak a keresztapámat kellett áthívni, meg még egy fickót, Öcsit, aki folyton az orrát szívta, ha nyerőszériában volt (és kétszer olyan hangosan, ha nem). Ő volt az egyetlen, aki csak ilyenkor bukkant fel nálunk, amúgy még húsvétkor sem, amikor pedig mindenki eljött locsolkodni. Ez volt a nagy négyes, a zártnál is zártabb kör, ők csattogtatták a köveket éjfélig, vagy néha annál is tovább. Azon az estén csak a legalaposabb indokkal lehetett bemenni a konyhába, mert a játék nem tűrte a kívülállókat. Nagyapámat is a gutaütés kerülgette, ha nagyanyám óvatosan beszólt az előszobából: Hogy állsz, Bubi? Ha megfordult a szerencséje, akkor rendszerint erre fogta, a kéretlen kíváncsiskodásra. Mert a szerencse – ezt is tudja minden zsukás – igencsak kényes természet: nehezen jön és könnyen arrébb libben, ha nem tetszik neki valami. Engem néha beengedtek kibicelni (gondolom, ez már a beavatás része volt), ám ez nem tarthatott sokáig, ugyanis tényleg vágni lehetett a füstöt, meg néha olyan mondatok is röpködtek, amelyeket másnap nagyon hosszan kellett volna magyarázni egy gyereknek. A szagok és a hangok (a kövek zörgése, az izgatottság diadalordításai és a csalódottság káromkodásai, a feszültség szinte tapintható vibrálása) mind-mind azt jelezték, hogy itt nem mindennapi események zajlanak. A diktatúra nem nagyon adott lehetőséget a játékszenvedély kiélésére. Nemzeti sportnak a táblé (ostábla) számított. Ezt játszották úton-útfélen, parkban vagy kiránduláson, de a kilátástalannak tűnő benzinsorban is ezzel ütötték agyon az egyre hosszabbra nyúló időt. Apámnak is megvoltak a maga partnerei, és egylejes alapon játszottak. A „márc” (az a teljes győzelem, amikor az ellenfél egyetlen koronggal sem tud kiszállni) két lejt ért. Apámnak sokszor kedvezett a szerencse, ami nem akármilyen stratégiai érzékkel párosult. Ha nem ment neki, azt onnan lehetett tudni, hogy dobás előtt mindig elrikkantotta magát: Dupla! És a kockák néha engedelmeskedtek neki. Ez persze teljesen demoralizálta az ellenfelet. Nem volt ritka, hogy nagyapám egy-egy márc után dühösen csapta össze a táblét, és pár óráig mosolyszünet állt be közte és a veje között. Apám a stratégiai gondolkodás mellett leginkább épp ezt próbálta megtanítani nekem: hogyan veszít egy férfi. Mert rettentően bosszantó, amikor valaki nem veszi tudomásul a tényeket, nem néz szembe a vereséggel, szitkozódik és hisztizik, másokat hibáztat, ahelyett hogy méltósággal állna fel az asztaltól: mosolyogva, derűsen. Hogy aztán odabent mi történik, az már más kérdés. Nem kell mindennek kihallatszania. Nem volt könnyű dolga, mert nagyapám természetét örököltem, dúltam-fúltam, s bizony tanulnom kellett sok-sok szégyenteljes reakció során a vereség elviselését. Sokszor és sokféleképpen fizettem meg ezért a tanulópénzt. Ma sem vagyok olyan jó ebben, mint apám volt (aki a legnehezebb pillanatokban sem felejtette el, hogy ez játék, és nem több), de néha már kiérdemelném a dicséretét. Arra sem emlékszem, hogy valaha dicsekedett volna. Ennyi és ennyi pénzzel jött ki lászvegászból. Mint ahogy a vereségével sem sírta tele az életünket. Ami vegászban történt, az ott is maradt. A pletykák, a politika, az élcelődések. Ez az ő világuk volt, a szabadság legapróbb szigete, ahol kedvükre színészkedhettek. Néha belehallgattam a beszélgetésükbe, de számomra akkor még teljesen megfejthetetlennek tűnt, az sem volt világos, hogy miért nevetnek harsányan, amikor nevetnek. Így szinte biztos voltam benne, hogy sosem fogom beszélni ezt a férfinyelvet. Ami szókimondó volt, vaskos és célratörő. Egyszerre teremtett szétrobbanthatatlan közösséget és bizonytalanította el az ellenfelet stratégiai kérdésekben. Azt is csak sejtettem, hogy ahol ilyen közösségek lehetnek, ott igazából sosem győzhet teljesen a hatalom. Persze könnyen lehet, hogy ez naivitás volt: nem véletlenül csak ők négyen játszhattak. Félbarátok, félismerősök, pláne idegenek nem férkőzhettek be ebbe a körbe. Mert akkor már másként kellett volna beszélni. Másként félni.

Felhő úr és az ördög

Publikálás dátuma
2020.08.02. 10:50

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
„Olyan vala akkor ő, mint csatamezőből megtérő hős, egy Odysseus, ki, íme, megjött hát hosszú vándorlásából, és kalandos útja során összehordott kincseit a rég nem látott Pénelopé elé teríteni méltóztatik.”
Felhő úr papája a Fészek Művészklubban annak idején minden csütörtökön este kártyázni méltóztatott, és ezzel hitvesének – ú. i. m. excellens hősünk kedves mamájának – haragját oly mértékben maga ellen fordítá, hogy ezeken a napokon az akkor még csupán bodornyi Felhő úr legszívesebben szobanövénnyé változott volna annak érdekében, hogy a kedves mama és a kedves papa öldöklő tusakodásának nehogy boldogtalan szem- és fültanúja legyen. Ilyenkor vágyakozva tűnődött azon, hogy minő admirabilis életet folytathat egy ártatlan szobanövény az ő csöndes cserepében, hol a csúszó-mászókon és rovarokon kívül senki sem háborgatja, különösképpen nem háborgatja egy bizonyos magából kivetkezett feleség-Furia, kinek elsődleges célja a kedves Felhő-papa megregulázása vala. A nevezetes csütörtöki „kártyanapokon” a Felhő-szülők között odahaza véres kimenetelű háború bontakozott ki, és akár veszített a kedves papa, akár nyert, a kedves mama idősb. Felhő urat furiális haraggal küldte el – ad verbum! – „a büdös picsába”. In bello nemo laetus est, mondogatták kétezer éve a latinok, és kivételesen nem volt igazuk, idősb. Felhő úr ugyanis meglehetősen boldog vala, midőn a Fészek Klubból fáradtan és megviselten, nem utolsó sorban az utolsó fillérétől megfosztván hazatért. Szeme mámorosan csillogott és máskor oly jóságos derűvel ragyogó tekintetéből a kicsiny Felhő úr a kalandregények csillapíthatatlan izgalmát vélte kiolvasni. Olyan vala akkor ő, mint csatamezőből megtérő hős, egy Odysseus, ki, íme, megjött hát hosszú vándorlásából, és kalandos útja során összehordott kincseit a rég nem látott Pénelopé elé teríteni méltóztatik. Felhő-mama azonban egészen mást vélt Felhő-papa tekintetéből kiolvasni. „Újabban nem csak kártyázol, de iszol is, te tróger” – mondotta haragra lobbanván Pénelopé az éjnek az ő évadján csöndben hazatérő Odysseusnak, ki ezen odiosus fogadtatástól elszomorodván a konyhába húzódott és ott defensivába vonult, mert tudván tudta, hogy most jön a java. És a java jöve! Felhő-mama hangja a magas C hangot megütvén szárnyalt a konyhaboltozat felé, mely minden bizonnyal összerezzent a hanghullámok erejétől, akár idősb. Felhő úr, aki az asztal sarkán a nyakát behúzva ült, és a vacsora úgynevezett maradékával piszmogott, a csata legtüzesebb perceiben kiürült tányérját mint pajzsot tartván maga előtt abban a reményben, hogy megtámadott személye e védekező fegyverzet mögött a Furia támadása ellen megoltalmaztattatik. Nem így történt! A nekidühödött Pénelopé csillapíthatatlan vala! Az akkoriban még bodornyi Felhő úr a sarokban kucorogván hallgatta szülei egyre hangosabb discursusát, melybe csakhamar obscaen szavak vegyültek és vágódtak a háborúzó szülők fejéhez. Mindez azonban semmiféle befolyással nem bírt abban a tekintetben, hogy idősb. Felhő úr a következő csütörtökön föl ne kerekedjék megint és el ne játsszék egy-egy este alatt usque ezer forintot. Ami akkoriban sok pénz vala! Miután gyermekéveiben Felhő úr még a játékok és más gyerekségek árában mérte a dolgok értékét, tudván tudta, hogy az ő jó édesapja kéthetente elkártyázta annak a kerékpárnak az árát, melyet a bodornyi Felhő úr nyár elején hiába sürgetett birtokba kapni. Felnövekedvén felnövekedve Felhő úr megfogadván megfogadta hát, hogy soha életében kártyát a kezébe nem vesz, ehhez képest azon vette észre magát, hogy évek óta a Fészek Művészklubnak rendszeres látogatója egy bizonyos játék miatt, melynek neve poker, s melyben Felhő úr meglehetős jártasságot mutat, legalábbis havonta semmiképpen sem veszít többet, mint egy gyermek-kerékpár ára. Na jó, kettő. Kettő bicikli árát még eljátssza, de háromét csak ritkán, kivételes esetben, mikor jó a lapjárás – t. i. a partenairek kezében. Ilyenkor azzal vigasztalja magát, hogy ő voltaképpen a rég megkopott francia tudását porolgatja és fényesíti, a klub portásai között ugyanis van egy derék ember, ki originalice francia anyanyelvű lévén, Felhő úrral minden alkalommal boldogan trécsel, örülvén neki, hogy szülőhazája nyelvén van alkalma megszólalni. Felhő úr azonban kevésbé boldog, mert észrevevé magán, hogy amikor sokat veszít, kevesebbet beszél, ergo olyankor nem jön be az ad hoc francia lecke ára. Játék után ilyenkor megáll a Dob utca és a Kertész utca sarkán, a levegő illatába beleszippant, és amikor az esti alkonyatban szétnéz, az idősb. Felhő-papa meghitt tekintetét látja ragyogni odafentről. Ám ez az idylli phantasia-kép nem szokott sokáig tartani, oh, nem! Mert a Dob utca és a Kertész utca sarkán csakhamar rettentő szélvész támad, furiális vihar lobban az ég magasából és a megboldogult Felhő-mama hangja az égboltozatot szinte kettéhasítja! „Újabban nem csak kártyázol, de iszol is, te tróger” – ezt az égi szózatot hallja idősödő hősünk az égből leszólni. Ám nincsen ő egyedül az utcai harcban, oh, nincs! Mert a Furia ellenében egy másik hang is szólani szokott ilyenkor, egy dörmögő, mély, ördögi hang, mely azt dünnyögi neki, hogy „nyugalom, kisfiam, jövő héten megint jövünk és ronggyá verjük őket!”.
Szerző

Forgács Iván: Birodalmat adni is valami

Publikálás dátuma
2020.08.02. 10:14
Nagy Katalin - A kezdtek, Elle Fanninggel
Fotó: IMDB
Úgy látszik, II. Katalin annyira kifizetődő, hogy két év alatt kétszer is meg lehet kockáztatni bevetését a képernyőkön.
Nagy Katalin cárnő egyike azon uralkodóknak, akik regényeket, forgatókönyveket írtak életükkel. Oroszországba házasított porosz hercegnő, férje elleni puccs után harmincnégy évig cárnő, európai hatalmi tényezőt csinál az országból, kiterjeszti határait, közben kacérkodás a felvilágosodással, Pugacsov-lázadás, és ami a legfontosabb – kegyencek, szeretők, szerelmek. Ki az a mesélő, aki ne merítené bele ebbe örömmel a tollát vagy a kameráját? Így is különös azonban az utóbbi évek valóságos sorozat-dömpingje Katalinról. Az oroszok érdeklődése történelmük e látványos, isten tudja, milyen fejezete iránt még érthető, különösen a hazafias témák támogatása idején. A 2005-ös A kegyenc után tíz évvel belevágtak egy újabb sorozatba. A Jekatyerina eddig három évadot élt meg, és nem csupán az állami pénzek miatt. Remek, kritikus szemléletű produkció, lebilincselő dramaturgiával, gazdag kiállítással és igazi színészparádéval. Bárhol sikerre pályázhatna Európában, de Putyin árnyékában ma az orosz kultúrának is nagyon kell döngetnie az ajtót, hogy az besurranásnyi résre nyíljon előtte. Sebaj, itt vannak nekünk angolszász szellemi táplálóink, teremtenek ők orosz világot is, ha érdemes. És úgy látszik, II. Katalin annyira kifizetődő, hogy két év alatt kétszer is meg lehet kockáztatni bevetését a képernyőkön. Az HBO még kissé óvatos volt a négyrészes Nagy Katalin minisorozattal. Tradicionális beütéssel, előírt szabadossággal, korhűen, történelmi tények bójái között hömpölygött a negyvenes cárnő és a nála tíz évvel fiatalabb Patyomkin (helyes magyar átírásban: Potyomkin) herceg szerelmétől hajtva. Hangsúlyt kapnak benne aktuális mozzanatok, így az orosz felvilágosodás elszáradása, a Krím megszerzése, az Európával szembeni bizalmatlanság. Békésen tanulságos a cárnő „zárszava” is: „A szabadságról álmodtam. Hogy mit tettem helyette? Adtam egy birodalmat. Az is valami.” Egyetlen merész húzása van az alkotóknak: a hetvenes éveiben járó Helen Mirrennel játszatják el a címszerepet. Nos, a külső már nem képes a fiatalodás csodájára. Ami helyenként nyomasztó. De a színészi szárnyalásnak köszönhetően így is a Katalin-Patyomkin kapcsolat ábrázolása marad megrendítően emlékezetes. Mirren és Jason Clarke páratlan természetességgel talál egymásra, nem kell nekik semmilyen romantizáló eszköz, zene. Mintha a vérükben lenne a viszony érett felszabadultsága, az együtt-rezdülés öröme, az udvar előtti kényszerű szerepjátékok sora. Egyetlen hangsúllyal, gesztussal, méltóságteljesen képesek váltani megfontolt uralkodóból, agilis kegyencből kiszolgáltatottan boldog szerelmesbe. Fájdalmasan káprázatos. De jön váratlanul a hamvas, fiatal majdnem szépség, Elle Fanning, és magával ránt: Az én Katalinomat nézzétek! Engedelmeskedünk, és a Hulu csatornáról az HBO tárolóján keresztül ránk zúdul a Nagy Katalin – A kezdetek sorozat. Akkora tréfa, hogy nem tréfadolog. Tony McNamara író és Ben Chessell rendező „egy alkalmanként igaz történet” megjegyzéssel átgázol a történelmi hűség hitelességén, hogy hiteles szatírát csináljon a történelem mitológiájáról. És a jelen vulgáris történelmiségéről. A balhét az oroszok viszik el. Ők most is nyugodtan kaphatnak a fejükre. Az európai hercegnő hiába érkezik szeretettel, megváltó szándékkal Oroszországba cárnénak (a filmben nem kell Erzsébet cárnő halálát megvárnia), férje, III. Péter egy dorbézoló vadbarom, udvarában csak jelmez az európaiság, a parókák alatt minden félelmetesen-röhejesen nyers, végletes, kiszámíthatatlan. És gátlástalan harsánysággal keresztül-kasul szexualizált. Katalin-2020 szinte az első naptól puccsot szervez a cár ellen a trónért. Közben hinti a felvilágosodást, a technikai fejlődést, szerelmének a szerelmet. Hogy aztán feltámasztásuk reményében helyezze el őket áldozatként a hatalom oltárán. Megértem az oroszokat és az oroszos lelkűeket, ha felhúzzák erre a sztereotípiáktól is átitatott, keserűen érzelmes gúnyrajzra a szemöldöküket. De ennyi fricskát, főleg, ha általánosabb jelenségek megvilágítására szolgál, egy nagy kultúrának ki kell bírnia. A legújabb Katalin-interpretáció azért hagyja faképnél a történelmi hitelességet (és a fiziológiait néhány fekete bőrű színésszel), mert nem egy korról, az oroszokról, hanem a történelmi jelenről szól. Abba az áramlatba illeszkedik, amely harsány stilizálással elemelkedik a múlt aprólékosságától, hogy megragadja mába ívelő történetét – direkt allegóriák, aktualizálások nélkül. Korszerű szemlélet, magvait láthattuk Jancsó Miklós historikus pamfletjeiben, gyümölcseit élvezhettük többek között Tarantino Becstelen brigantyk-jában vagy az Armando Iannucci rendezte Sztálin halálában. Határozott, de lehangolóan tehetetlen elfordulást jelez a hatalmi szféra, a politika világától. Amelynek álságosságához épp a történelmi mitológiák áporodott díszletei adnak keretet. Mögöttük egyre leplezetlenebb könyörtelenség, cinizmus, közönségesség, kivert nemi szervek szónoklata tombol. Üres bűze megfojt minden forradalmi hitet is, nem lendül ellene fegyver, csak undor. Végtelenbe röhögő undor.