Két Magyarországnyi területen látja el a kongói betegeket dr. Hardi Richárd misszionárius szemorvos, aki életét arra tette fel, hogy látást adjon a háborúiról és mindent átszövő korrupciójáról ismert ország lakóinak. A Kongói Demokratikus Köztársaság Afrika második legnagyobb, és világ egyik legszegényebb országa, jelentős része trópusi esőerdő, nyolcvanmillió ember lakja. Ez a hely ragadta magával a magyar orvost, aki néhány évet töltött Algériában, majd 1995-ben, amikor lehetősége nyílt rá visszatért a kontinensre. A Nyolc Boldogság katolikus közösség tagjaként Kasai megye Kabinda városában kezdte munkáját. A vakság a lakosság egy százalékát érinti az országban, ezek fele szürkehályog (szakszóval cataracta) miatt veszítette el látását, ami rövid műtéti úton gyógyítható, ám Kongó több vidékén egyetlen szemész sincs, ezért az orvos két-háromhetes missziókat szervez, hogy azokhoz is elérjen, akik másként nem jutnak szakorvosi ellátáshoz: mobil műtője segítségével elképzelhetetlen körülmények között százak látását adja vissza.
Huszonöt évre visszanyúló történetének szeletébe és mindennapjaiba nyújtanak bepillantást Hajdú D. András fotográfus képriportjai, valamint a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban csütörtök este bemutatott Szemtestvér című dokumentumfilmje. A fotográfus 2014-ben értesült a misszionárius orvos munkásságáról, amely aztán annyira felkeltette kíváncsiságát, hogy 2015-ben, és 2019-ben is ott töltött két hónapot. Dokumentálta munkáját a megye központjában, Mbuji-Mayijban, ahol 2006-ban dr. Hardi Richárd egy szemészeti centrumot hozott létre (jelenleg itt adományokból modern szemészeti komplexum is épül), valamint kitelepüléseinek során is követte őt, amely akár több száz kilométeres utazásokat is jelentett.
Közös tapasztalásaikról is meséltek a filmbemutató kapcsán rendezett csütörtök esti beszélgetésen, ahol az érdeklődők Virágvölgyi István kurátor kérdései mentén a fotóriporteri munka izgalmait, és az orvos elszántságát is közelebbről megismerhették. Megtudhattuk, az európai fotósnak váratlan kihívásokkal is szembe kell néznie, ha kamerájával valódi kuriózumnak számít a helyiek számára, és minden lépését gyerekek tucatjai követik; hogy az 1996-os háború idején egyedül dr. Hardi Richárd maradt ott a területen, ezzel reményt adva a helyieknek: amíg ő ott van, addig nincsenek veszélyben. A doktor azt is elárulta, a sűrű betegellátás után az autószerelés vagy a zongorahangolás tudja kikapcsolni.
Nem mindennapi tevékenységéről egészen természetesen nyilatkozott, amit a fotó- és filmes dokumentáció is jól érzékeltet: messze túlnyúlik a sokszor egzotikus vagy távolságtartó bemutatáson. A látásukat visszanyert gyerekek felszabadult örömtáncát és nevetését látva mindenféle magyarázat nélkül is érhető dr. Hardi Richárd munkájának jelentősége. Elég belegondolni, vak emberek gyakran több száz kilométert tesznek meg gyalog – európai méretű országok területén kelnek át – abban a hitben, hogy a szemorvos visszaadja a látásukat, ezzel lehetőséget és esélyt nyújtva számukra egy teljesebb életre.
Még mindig sokan vannak azonban, akik nem értesültek a műtét híréről, ezért a doktor nem áll meg: szeretné, ha az épülő kórházzal párhuzamosan az oktatás is fejlődhetne, s helyi orvosok vennék majd át az ő munkáját. A felvételekről is tükröződő töretlen lelkesedése és példája sokunkat megállásra késztethet, talán nem árt átértékelni saját, többnyire elfeledett, privilegizált helyzetünket: mennyit is kell gyalogolnunk a legközelebbi szakorvosig?
