Lázár kontra Orbán

Nem tagadta meg önmagát Lázár János abban az interjúban, amelyet csütörtökön olvashattak a Népszavában; ugyanazt a karakteres politikust láthattuk – olvashattuk – viszont, akit megismertünk kancellária miniszterként. Jól értesültek szerint nagyjából ez is okozta a vesztét; nemhogy Orbán Viktor feltétlen híveként, ellenkezőleg: olykor potenciális kihívójaként bukkant fel a nyilvánosságban. Sokan mondják: ez okozta vesztét, a hajdani harmadik legbefolyásosabb politikusból visszaesett hódmezővásárhelyi, na jó, szegedi potentáttá, akinek az lett volna a feladata, hogy elhódítsa a térséget részint Botka Lászlótól, részint pedig Márki-Zay Pétertől. Nagyjából úgy hangozhatott a miniszterelnöki utasítás: menj vissza oda, ahonnan jöttél és bizonyíts ott. Ami részint sikerült is: magabiztos győzelmet aratott az országgyűlési választásokon, Hódmezővásárhelyen, simán bemasírozott a parlamentbe, ahol ezt a simaságot azzal kívánta jelezni, hogy a patkó utolsó sorába ült. Hajlamosak lettünk volna ezt a lépését megint csak Orbánnal szembeni gesztusként értékelni, de az „Elnököt” nem abból a fából faragták, hogy az ilyesmit csak úgy lenyelje. Lázár bármennyire is új üstökösnek számított a Fidesz égboltján, a miniszterelnök túl nagy falatnak számított számára. És ő ezt nagyjából be is látta; belátta, amikor elfogadta a dohányügyi biztos megbízatását, majd a mezőhegyesi ménesbirtok koordinálásáért felelős miniszteri biztos beosztását. Lássuk be: ez nem éppen a parlamenti patkó utolsó sora, a kevély országgyűlési képviselő megnyilvánulása, sokkal inkább a behódolásé; nincs itt más út számára, csak az Orbán által kijelölt. Már persze, ha a politikát választja karrierje folytatásának is. Márpedig azt szánja, ez az említett interjúból is kiderül. Azt nyilatkozta: csak egy évre vállalja a tenisz szövetség vezetését, mert az ő útja a politika, nem pedig a sport. Amivel egyfelől beismerte: számára parkolópálya a sportvezetői megmérettetés, de azt is: csakis ezen a módon vezet az út vissza Orbán közelébe. Magyarul, bármily karakteres is volt ez a csütörtöki megszólalása, valójában nem volt más, mint annak elismerése, neki bizony be kell hódolnia. Be kell hódolnia annak az embernek, aki ma Magyarországon azt is meghatározza, hogy ki legyen egy-egy sportági szövetség irányítója, aki – ha azt akarja – Lázár János ültetheti a teniszező vezetőjének székébe, még akkor is, ha ő maga nem ebből a világból érkezett. Lázár ugyan úgy beszélt az orbáni felkérésről, hogy a miniszterelnök szabad döntési jogosítvánnyal ruházta fel - „nézz körül és döntsél", idézte Lázár Orbánt -, de mindannyian tudjuk, hogy a Karmelita kolostor-beli találkozón Lázár nem kerül valóságos döntési helyzetbe. De érezhette úgy is: Orbán utat nyitott számára, hiszen beleegyezett abba, hogy egy évre vállalja a szövetségi pozíciót. A miniszterelnököt ismerve: ebből nem következik feltétlenül az, hogy Lázárt visszaengedi a kormány közelébe, annyi azonban igen: ha továbbra is akarja őrizni önálló karakterét, akkor még a tenisz szövetség vezetése is sok lesz számára. Lázárnak tudnia kell: a HR-es továbbra is Orbán Viktor marad.  
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2020.08.01. 07:29

Orvosperek

Életemben először 1984-ben írtam újságcikket azzal a szándékkal, hogy az jelenjen is meg. Akkor még (nem úgy, mint most!) divatban volt az egészségügy (és az újságírás) „kézi vezérlése”, nemegyszer cipészinas képzettségű elvtársak által. Egyszer, valahol az egyik cipészinas elrendelte, hogy (pártkongresszusi fölajánlásként) csökkenteni kell a koraszülések számát, ezzel is bizonyítandó a szocialista rendszer felsőbbrendűségét. A megyei kórházban a cipészinas által kinevezett osztályvezető főorvos tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű, de parancs az parancs, csökkenni fog a szám. Elrendelte hát, hogy az életképtelen, kis súlyú, idő előtt érkező újszülöttek esetei nyilváníttassanak vetélésnek koraszülés helyett. Javult is a statisztika villámgyorsan, csakhogy elfelejtettek szólni a szülésznőknek, és az egyikük, amikor úgy vélte, hogy a holtnak nyilvánított kis abortum életjelenségeket mutat, azon nyomban följelentette az egész orvosgárdát. Mindannyian hosszú, letöltendő börtönbüntetést kaptak, és örökös eltiltást a szakmától. „Tényfeltáró” írásom természetesen nem jelenhetett meg. Ez a régi, másvilági történet jutott eszembe, amikor elképedve olvastam, hogy letöltendő börtönbüntetésre ítéltek egy ortopéd sebész kollégát – azért, mert honoráriumot kért, mégpedig előre. Nem szeretnék úgy járni, mint amikor – ezeken a hasábokon – azt merészeltem állítani, hogy a pedofil is ember, ezért leszögezem: nem ismerem sem a kollégát, sem az esetet, amit mondani szándékozom, az csupán annyi, hogy ez sem olyan egyszerű. A közönség számára az a jó orvos, aki nem kér pénzt, aki éjt nappallá téve hivatásának él, aki együtt szenved a betegével. Ez nagyjából rendben is volt addig, amíg az orvoslás nemigen tudott többet, mint együtt érezni. Az nem kerül pénzbe, akkor sem, ha mély, őszinte hitből fakad. Amióta a gyógyítást méregdrága eszközökkel és gyógyszerekkel végzik évtizedes (méregdrága) tanulás után évtizedes éhbéren gyakorlatot szerzett szakorvosok, azóta az empátia jó, ha van (és miért ne lenne?), de korántsem elengedhetetlen feltétele a jó szolgáltatásnak. Merthogy a modern orvos szolgáltat. Mint a pincér vagy a fodrász. De ha fennköltebb hasonlat kell, vegyük az ügyvédet. A kapitalista világ legtermészetesebb dolga, hogy a szolgáltatásért ellenszolgáltatás jár. Mégpedig arányos. Itt kellene, hogy megjelenjen a különbség az orvos és a többi, órák alatt elsajátítható szakma szolgáltatói között. A magyar orvosok szerencsétlensége, hogy a létezett szocializmus évtizedei alatt a „jóságos” állam átvállalta az ellenszolgáltatást, csak nem fizette meg. A gulyáskommunizmus számtalan élhetőségre (megélhetésre) nyitott kiskapuinak egyike volt az orvosi hálapénz. A rendszerváltás előtt a paraszolvencia tartotta fenn a szakma presztízsét, és tartotta itthon az orvosok túlnyomó többségét. Azokat, akik „szerették a hazájukat”, meg azokat is, akik lusták voltak átszökni a nyugati határon, és honosíttatni a diplomájukat. Az is a magyar orvosok szerencsétlensége, hogy a rendszerváltás érintetlenül hagyta a szovjet mintájú „magyar egészségügyet”. 2010-ig ugyan történtek bátortalan és átgondolatlan változtatási kísérletek, de a kapitalizmusra hangolás szükségessége egyetlen kormányzó erőnél sem került szóba. 2010 óta az egészségügy is arra a döglődő dakota lóra van kötözve, amelyiknek a nyergében a magyar nép vitéz vezére ül, bölcs elveihez híven: fordítva. Elég sok per várható. Alighanem a börtönbüntetés közmunkára és/vagy közérdekű munkára válthatósága lesz a megoldás. Például az ötszáz (bizony hiányzó) háziorvosi körzetet is így lehet majd betölteni. Az rendszer-konform megoldás lesz. Fölkészül: Pintér belügyminiszter és a bíróságok!  Haskó László orvos 
Szerző
Haskó László

A két kerék nem négy kerék

Az alábbi írás valószínűleg nem fog osztatlan sikert aratni a városi kerékpáros közlekedés elkötelezett hívei körében, nem is ez a célja. Természetesen nem a kerékpározás népszerűsítésével nem érték egyet, az önmagában lehet nemes cél is, sőt a kerékpáros érdekvédők és aktivisták (a továbbiakban „kerékpártiak”) létjogosultságát sem kérdőjelezem meg. Azonban az – és ezt éppen a Népszavában megjelent közvélemény-kutatási eredmények is igazolták („Ráhajtottak a bringásokra”, 2020. június 23.) –, hogy egy egyötödnyi támogatottságú kisebbség ráerőltesse akaratát a többségre, feszegeti a tolerancia kereteit. Olyan ez, mintha a vegetáriánus mozgalom nemcsak vegán éttermeket akarna nyitni, ami szíve joga, hanem a hagyományos vendéglátóhelyeket is át akarná alakíttatni. De nézzük meg, a kerékpártiak tulajdonképpen kiket is képviselnek. Hiába írta Hegyi Gyula („Kerékpározni márpedig jó” 2020. június 26.), hogy „a kerékpározás … gyerekkortól késő öregkorig a legkülönbözőbb fizikai állapotban űzhető”, ez sajnos nem igaz. A lakosság igen jelentős része, életkori, egészségügyi és bizony fizikai állapota miatt nem alkalmas a biciklizésre. Vannak aztán olyanok is szép számmal, akik nem szeretnek, nem akarnak tekerni, valamint olyanok is, akik a kerékpározást sport, szabadidős vagy alkalmi tevékenységnek tekintik (mint például jómagam), de nem közlekedési alternatívának. És valóban, vannak sokan – de nem elegen –, akik viszont igen. Közülük kerülnek ki a nem kevés küldetéstudattal bíró kerékpártiak, akik erőteljesen szorgalmazzák a közlekedési rendszer szájuk íze szerinti átalakítását, és támadják a bűnbaknak kikiáltott autósokat. Az „ülj át a volán mellől a nyeregbe” jelszóval ugyan bizonyos feltételekkel egyet is lehetne érteni, ott és akkor, amikor az autós utazás valóban kiváltható lenne biciklizéssel. Ez azonban csak a forgalom egy részére igaz. Éppen az a baj, hogy a kerékpártiak úgy gondolkodnak, hogy az emberek nagy többsége egy táskával vagy hátizsákkal reggel elindul A-ból B-be, majd délután vissza; s ha ők a biciklit választják, átadják nekik a sávokat, lezárják a hidakat az autók elől,  akkor minden meg lesz oldva, jó lesz a levegő stb. De ez naiv gondolkodás. A fővárosban hömpölygő autóáradat – Hegyi Gyula szerint több százezren nem is budapestiek, mégis itt rontják a levegőt, és adót sem itt fizetnek – jelentős része kényszerű átmenő forgalom, mert az ország keleti és nyugati része közötti közlekedésnek szűk a keresztmetszete, és a Duna hidak döntő többsége Budapesten van. Először tehát a gépjármű forgalmat kellene csökkenteni elterelő utakkal és hidakkal, nem sávokat lezárni. Az elkerülő körgyűrű soha be nem záródásáról ne is beszéljünk. Aztán a forgalom hatalmas részét olyan autósok teszik ki, akiknek ez a munkaeszközük: fuvarozók, szolgáltatók, üzletkötők, mosógépszerelők, burkolók stb. Ezek sem fognak és nem is tudnának biciklire váltani, és a kerékpártiak is elgondolkodhatnának azon, hogy ők maguk is hány ilyen szolgáltatást vesznek igénybe, akár naponta. Ezek nélkül megbénulna a város. Öreg szülőket szállítani, beteg gyereket orvoshoz vinni, nagybevásárlást intézni stb. sem lehetséges kerékpáron. És míg autót órákon keresztül is tudunk vezetni, a biciklizés intenzív fizikai igénybevételt is jelent. Van, aki persze 20 kilométereket is le bír tekerni, de sokuk számára behatárolt a hatótávolság, így a Pesterzsébetről Óbudára közlekedők sem tudnak „átnyergelni”. Aztán nézzük meg az évtizedes lemaradásban levő infrastruktúrájú Budapestet. Ilyen méretű városokban már legalább 8-10 metróvonalnak kellene lennie, és akkor a külvárosokból ingázók nagy része is letenné az autóját. Magyarán, hiába mutogatnak a nyugati városokra, ahol hatalmas P+R rendszerek működnek, fejlett kötöttpályás közlekedés van (Párizsban, ha valakit ledobnak ejtőernyővel, néhány utcasarokra fog találni egy metróállomást), amíg a város ezeket a problémákat nem orvosolja, addig – és ezt igazolta vissza a közvélemény-kutatás is – nincs létjogosultsága annak, hogy a gépjárművek rovására fejlesszék a kerékpáros közlekedést. Azzal párhuzamosan kellene. Az idézett cikkben az is elhangzik, hogy az autózni akaró budapesti embert valójában nem a mellette kerékpározó akadályozza az előrejutásban. Ez csak addig igaz, amíg a kerékpársávot nem az autóstól vették el. Aztán a parkolás. Az érv miszerint az autós nem vette meg azt a jogot autóvásárláskor, hogy azt a közterületen tárolja, két dologban is hamis. Tudniillik ezt a jogot a kerékpáros sem vette meg (még ha csak nyolcad annyi helyet foglal is el), és sehol nem fizet a parkolásért, míg az autós már szinte mindenütt a belső részekben.    Ugyanakkor azt is illene figyelembe venni, hogy a kerékpárosok semmilyen formában nem járulnak hozzá a közösségi költségekhez, míg az autósok átírási díj, súlyadó, útdíj, kötelező biztosítás, jövedéki adó, forgalmi vizsga, parkolási díj stb. címen bőven kiveszik a részüket a közteherviselésből. Ami persze érthető, és a kerékpártiak már mondhatják is, hogy megérdemlik a környezetszennyezés, rossz levegő, útterhelés miatt, de az „ingyenes” kerékpáros infrastruktúra (utak, tárolók, táblák) kiépítése és fenntartása is közpénzt igényel. Emellett, hiába is tagadják, a kerékpározás – a motorozással együtt – idényjellegű. Sokan tavasztól őszig közlekednek biciklivel, és valóban vannak elszánt, hóban-fagyban tekerők is, de nem hiszem, hogy statisztikailag ne lehetne kimutatni az erős szezonalitást. Hasonlóképen időjárásfüggő is, és bizony télen és az esős napokon az amúgy kerekezők jelentős része más eszközre, netán autóra vált. Ilyenkor pedig a kihasználatlan biciklisávok ugyanúgy generálják a dugókat. S a közlekedésben teljes emancipációra vágyó kerékpártiak vajon miért nem követelik a maguk számára a KRESZ vizsga meglétét, a kötelező biztosítás bevezetését (egy biciklis is tud százezres nagyságrendű károkat okozni), a mindenfajta tartozék nélkül száguldozó kollégák intenzívebb kiszűrését? Lobbiznak a másfél méteres kikerülési szabály érdekében, ami a budapesti úthálózat nagy részén lehetetlen, és éppen a tömegközlekedés (buszsávban megengedett a biciklizés?) aránytalan lassulását eredményezné. De nem igazán lépnek fel a tipikus „a piros lámpa nem nekem szól”, a „hol a járdán, hol az úton” (br)ingázás, a gyalogosok közötti cikázás mindennapos gyakorlata ellen. Pedig ha ezekkel is foglalkoznának, és nem pusztán az autósok elleni kampányolással, a mozgalmuk is hitelesebbé válna. Tudomásul kell vennünk, hogy az autós közlekedés nélkülözhetetlen része a mindennapjainknak, ugyanakkor számos káros velejárója van, amelyeknek a visszaszorítása valóban valamennyiünk érdeke, illetve az alternatív közlekedési eszközök, például a bicikli népszerűsítése, lehetőség szerinti alkalmazása is közös ügyünk. De ahogy a jelenlegi technikai fejlettségi szinten a szélkerék sem tudja maradéktalanul kiváltani az atomerőművet, így a két kerék sem a négyet. És mindennek a gazdasági vonatkozásai még nem is kerültek szóba. Sebestény Attila közgondolkodó 
Szerző
Sebestény Attila