A magyar dicsőség hete

Azt állította Orbán Viktor (rendszeres Kossuth rádióbeli interjújában), hogy „a járvány idején kiderült: a magyar egészségügyi rendszer Európa egyik legjobban teljesítő rendszere”. Ezzel szemben a tény az, hogy semmi ilyesmi nem derült ki, és a magyar egészségügy továbbra is az egyik legrosszabb Európában. A járvány nagyarányú elterjedését eleve nem az egészségügyi rendszer akadályozta meg, hanem az, hogy a lakosság fegyelmezetten betartotta az időben meghozott korlátozó intézkedéseket. Az egészségügy a legveszélyesebb időszakban fel sem volt készülve a pandémiára (ezt maga Orbán is elismerte), de még a legjobb rendszerek (mint a német) is legfeljebb a legsúlyosabb következmények enyhítésére képesek. Ugyanakkor az összehasonlítható adatok alapján a magyarok egészségi állapota és várható élettartama az egyik legrosszabb az unióban, az egészségügyre jóval kevesebbet költünk az átlagnál, az intézmények állapotáról pedig mindenkinek vannak személyes tapasztalatai. Lehet, hogy Orbánnak nincsenek? Azt is állította Orbán (ugyanott), hogy „egy nagy fenét kapunk pénzt az Európai Uniótól. Az innen kivitt pénz egy részét szereztük vissza”. Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Unió innen nem visz ki pénzt, csak a befizetett tagdíjat, a nyugati cégek pedig a saját befektetett pénzükből keletkezett hasznot viszik el, bár gyakran azt sem, mert ismét befektetik. Vajon mit szólna a miniszterelnök, ha a Mol vagy az OTP a külföldön szerzett profitját nem hozhatná haza? Csapatokat küldene a pénzért? Azt állította ezenkívül a miniszterelnök, hogy az uniós támogatás azért jár nekünk, mert a nálunk szerencsésebb országoknak „megengedjük, hogy védővámok nélkül idehozzák az áruikat, megengedjük, hogy beruházzanak, és versenyre kényszerítsenek bennünket, holott mi körhátránnyal indultunk”. Ezzel szemben a tény az, hogy Magyarország és a többi, volt szocialista ország éppen azért indult „körhátránnyal”, mert a szovjet KGST-világban nem volt verseny, nem volt szabad kereskedelem, és a versenyképtelen gazdasági ágakat az állam védte és támogatta, különben elvéreztek volna, mint a Trabant a Mercedesszel szemben. Amikor tehát csatlakoztunk a Nyugathoz, és megengedtük, hogy bejöjjenek a korszerű termékek, a nyugati cégek pedig itt beruházzanak, akkor ezzel a magyar versenyképesség nőtt, és a körhátrányunk már önmagában ezzel is csökkent. Az uniós támogatások rendszere pedig ott segít, ahol a szabad piac nem tud. Gyakran még a körhátránnyal induló Lőrinc barátnak is. Azt állította végül Orbán Viktor, hogy „a világ legjobb munkásai közé tartoznak a magyar munkások, és a világ legjobb mérnökei közé tartoznak a magyar mérnökök”. Ezzel szemben a tény az, hogy ennek a magyar szívet megdobogtató kijelentésnek nincs sok alapja. A magyarországi termelékenység még a Visegrádi Négyek másik három országának termelékenységétől is elmarad, a budapesti Műszaki Egyetem pedig a nemzetközi egyetemi rangsorokban általában a sok századik, futottak még egyetemek közt helyezkedik el. Rettegj, Németország! 
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2020.08.01. 07:28

Lázár kontra Orbán

Nem tagadta meg önmagát Lázár János abban az interjúban, amelyet csütörtökön olvashattak a Népszavában; ugyanazt a karakteres politikust láthattuk – olvashattuk – viszont, akit megismertünk kancellária miniszterként. Jól értesültek szerint nagyjából ez is okozta a vesztét; nemhogy Orbán Viktor feltétlen híveként, ellenkezőleg: olykor potenciális kihívójaként bukkant fel a nyilvánosságban. Sokan mondják: ez okozta vesztét, a hajdani harmadik legbefolyásosabb politikusból visszaesett hódmezővásárhelyi, na jó, szegedi potentáttá, akinek az lett volna a feladata, hogy elhódítsa a térséget részint Botka Lászlótól, részint pedig Márki-Zay Pétertől. Nagyjából úgy hangozhatott a miniszterelnöki utasítás: menj vissza oda, ahonnan jöttél és bizonyíts ott. Ami részint sikerült is: magabiztos győzelmet aratott az országgyűlési választásokon, Hódmezővásárhelyen, simán bemasírozott a parlamentbe, ahol ezt a simaságot azzal kívánta jelezni, hogy a patkó utolsó sorába ült. Hajlamosak lettünk volna ezt a lépését megint csak Orbánnal szembeni gesztusként értékelni, de az „Elnököt” nem abból a fából faragták, hogy az ilyesmit csak úgy lenyelje. Lázár bármennyire is új üstökösnek számított a Fidesz égboltján, a miniszterelnök túl nagy falatnak számított számára. És ő ezt nagyjából be is látta; belátta, amikor elfogadta a dohányügyi biztos megbízatását, majd a mezőhegyesi ménesbirtok koordinálásáért felelős miniszteri biztos beosztását. Lássuk be: ez nem éppen a parlamenti patkó utolsó sora, a kevély országgyűlési képviselő megnyilvánulása, sokkal inkább a behódolásé; nincs itt más út számára, csak az Orbán által kijelölt. Már persze, ha a politikát választja karrierje folytatásának is. Márpedig azt szánja, ez az említett interjúból is kiderül. Azt nyilatkozta: csak egy évre vállalja a tenisz szövetség vezetését, mert az ő útja a politika, nem pedig a sport. Amivel egyfelől beismerte: számára parkolópálya a sportvezetői megmérettetés, de azt is: csakis ezen a módon vezet az út vissza Orbán közelébe. Magyarul, bármily karakteres is volt ez a csütörtöki megszólalása, valójában nem volt más, mint annak elismerése, neki bizony be kell hódolnia. Be kell hódolnia annak az embernek, aki ma Magyarországon azt is meghatározza, hogy ki legyen egy-egy sportági szövetség irányítója, aki – ha azt akarja – Lázár János ültetheti a teniszező vezetőjének székébe, még akkor is, ha ő maga nem ebből a világból érkezett. Lázár ugyan úgy beszélt az orbáni felkérésről, hogy a miniszterelnök szabad döntési jogosítvánnyal ruházta fel - „nézz körül és döntsél", idézte Lázár Orbánt -, de mindannyian tudjuk, hogy a Karmelita kolostor-beli találkozón Lázár nem kerül valóságos döntési helyzetbe. De érezhette úgy is: Orbán utat nyitott számára, hiszen beleegyezett abba, hogy egy évre vállalja a szövetségi pozíciót. A miniszterelnököt ismerve: ebből nem következik feltétlenül az, hogy Lázárt visszaengedi a kormány közelébe, annyi azonban igen: ha továbbra is akarja őrizni önálló karakterét, akkor még a tenisz szövetség vezetése is sok lesz számára. Lázárnak tudnia kell: a HR-es továbbra is Orbán Viktor marad.  
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2020.08.01. 07:29

Orvosperek

Életemben először 1984-ben írtam újságcikket azzal a szándékkal, hogy az jelenjen is meg. Akkor még (nem úgy, mint most!) divatban volt az egészségügy (és az újságírás) „kézi vezérlése”, nemegyszer cipészinas képzettségű elvtársak által. Egyszer, valahol az egyik cipészinas elrendelte, hogy (pártkongresszusi fölajánlásként) csökkenteni kell a koraszülések számát, ezzel is bizonyítandó a szocialista rendszer felsőbbrendűségét. A megyei kórházban a cipészinas által kinevezett osztályvezető főorvos tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű, de parancs az parancs, csökkenni fog a szám. Elrendelte hát, hogy az életképtelen, kis súlyú, idő előtt érkező újszülöttek esetei nyilváníttassanak vetélésnek koraszülés helyett. Javult is a statisztika villámgyorsan, csakhogy elfelejtettek szólni a szülésznőknek, és az egyikük, amikor úgy vélte, hogy a holtnak nyilvánított kis abortum életjelenségeket mutat, azon nyomban följelentette az egész orvosgárdát. Mindannyian hosszú, letöltendő börtönbüntetést kaptak, és örökös eltiltást a szakmától. „Tényfeltáró” írásom természetesen nem jelenhetett meg. Ez a régi, másvilági történet jutott eszembe, amikor elképedve olvastam, hogy letöltendő börtönbüntetésre ítéltek egy ortopéd sebész kollégát – azért, mert honoráriumot kért, mégpedig előre. Nem szeretnék úgy járni, mint amikor – ezeken a hasábokon – azt merészeltem állítani, hogy a pedofil is ember, ezért leszögezem: nem ismerem sem a kollégát, sem az esetet, amit mondani szándékozom, az csupán annyi, hogy ez sem olyan egyszerű. A közönség számára az a jó orvos, aki nem kér pénzt, aki éjt nappallá téve hivatásának él, aki együtt szenved a betegével. Ez nagyjából rendben is volt addig, amíg az orvoslás nemigen tudott többet, mint együtt érezni. Az nem kerül pénzbe, akkor sem, ha mély, őszinte hitből fakad. Amióta a gyógyítást méregdrága eszközökkel és gyógyszerekkel végzik évtizedes (méregdrága) tanulás után évtizedes éhbéren gyakorlatot szerzett szakorvosok, azóta az empátia jó, ha van (és miért ne lenne?), de korántsem elengedhetetlen feltétele a jó szolgáltatásnak. Merthogy a modern orvos szolgáltat. Mint a pincér vagy a fodrász. De ha fennköltebb hasonlat kell, vegyük az ügyvédet. A kapitalista világ legtermészetesebb dolga, hogy a szolgáltatásért ellenszolgáltatás jár. Mégpedig arányos. Itt kellene, hogy megjelenjen a különbség az orvos és a többi, órák alatt elsajátítható szakma szolgáltatói között. A magyar orvosok szerencsétlensége, hogy a létezett szocializmus évtizedei alatt a „jóságos” állam átvállalta az ellenszolgáltatást, csak nem fizette meg. A gulyáskommunizmus számtalan élhetőségre (megélhetésre) nyitott kiskapuinak egyike volt az orvosi hálapénz. A rendszerváltás előtt a paraszolvencia tartotta fenn a szakma presztízsét, és tartotta itthon az orvosok túlnyomó többségét. Azokat, akik „szerették a hazájukat”, meg azokat is, akik lusták voltak átszökni a nyugati határon, és honosíttatni a diplomájukat. Az is a magyar orvosok szerencsétlensége, hogy a rendszerváltás érintetlenül hagyta a szovjet mintájú „magyar egészségügyet”. 2010-ig ugyan történtek bátortalan és átgondolatlan változtatási kísérletek, de a kapitalizmusra hangolás szükségessége egyetlen kormányzó erőnél sem került szóba. 2010 óta az egészségügy is arra a döglődő dakota lóra van kötözve, amelyiknek a nyergében a magyar nép vitéz vezére ül, bölcs elveihez híven: fordítva. Elég sok per várható. Alighanem a börtönbüntetés közmunkára és/vagy közérdekű munkára válthatósága lesz a megoldás. Például az ötszáz (bizony hiányzó) háziorvosi körzetet is így lehet majd betölteni. Az rendszer-konform megoldás lesz. Fölkészül: Pintér belügyminiszter és a bíróságok!  Haskó László orvos 
Szerző
Haskó László