Bivalyerős katicák

Hiába dúskálnak az anyagi javakban a magyar labdarúgócsapatok, a pályán továbbra is szörnyű produkciót adnak elő futball címén.

Két évtizede tudom, hogy a huszonegyedik század magyar futballja szavakban a legjobb. Ha mást nem, ezt a nem éppen haladó hagyományt sikerült átörökíteni az előző század labdarúgásából, pontosabban annak messze leggyengébb dekádjából, a kilencvenes évtizedből. Ráadásul olyan „sikerrel”, hogy még a történész tétele is utólagos kiigazításra szorul. A méltán elismert tudós arra a következtetésre jutott 2008-as tanulmányában: térségünk futballjának visszaesése magától értetődik, mert „a kelet-európai államszocializmus összeomlása lényegében felmorzsolta a nemzeti labdarúgás versenyképességét”. Azt is írta még, hogy a privatizálás, a kiárusítás, forráskivonás következtében „a Nemzeti Bajnokság soha nem látott vérveszteséget szenvedett. A legjobb klubok abból tartották fenn magukat, hogy legjobb játékosaikat a legkedvezőtlenebb feltételek mellett is eladták külföldre anélkül, hogy külföldről módjuk lett volna komolyan erősíteni saját csapatukat.”

S hogy mit kell mai fejjel hozzátenni? Azt, hogy a 2010-es években kizárólag forrásbevonás van, mégpedig állami méretekben, viszont nincs kit kiárusítani, mert az NB I olyan, mint az örök vénkisasszonyok családja: abból egyszerűen nem választanak. Amúgy azt is megvizsgálnám, milyen lehetett a Benfica, az Internazionale, a Liverpool és a Győri ETO költségvetése 1965-ben, az államszocializmus éveinek kellős közepén. Ez a négy klub szerepelt abban az évben a BEK elődöntőjében. Attól tartok, még a takarítónők is jobban kerestek a három külföldi klubnál, mint a játékosok vagy Hidegkuti Nándor edző a Kisalföldön.

Azaz a versenyképesség nem csupán pénz kérdése. Most központilag zúdul a lé, de semmiféle elmozdulás nincs. Csak szöveg van. A Hippodrom-, pardon, Hyppolit-média a rajt előtt napokig sulykolta, hogy minden idők legerősebb másodosztályú bajnoksága kezdődik, mert összesen tizenhét NB I-es elsőség és szintén tizenhét kupagyőzelem vonul fel az NB II-ben. Azt persze már senki nem említette, hogy a Vasas (6+4) legutóbb 1977-ben nyert első osztályú bajnoki aranyérmet és 1986-ban (még népköztársasági) kupát; a Győr a négy bajnoki címéből hármat a régmúltban szerzett, a kupát – az MNK-t – pedig mindeddig utoljára 1979-ben hódította el; a Pécs 1990-ben, míg a Soroksár 1934-ben, a Szolnok 1941-ben érte el egyetlen kupagyőzelmét. A Debrecen 7+6-ja az utóbbi huszonegy esztendő termése, de legfőképpen azért jöhetett létre, mert kimúltak a fővárosi nagy csapatok (csapatok maradtak, csak összementek Gulliverekből Morgókká).

További apró anomália, hogy a másodosztályú nyitányt olyan élvonal mögött tartották, amelyben a Budafok, a Felcsút, a Kisvárda, a Mezőkövesd vagy a Paks szerepel. Képzeljék akkor az NB II-es mezőnyt! De nem voltam rest, megnéztem a közszolgálatinak hívott televízió vasárnap esti slágerprogramját, az egymást követő két másodosztályú mérkőzés közvetítését. Mit mondjak, komoly kihívás volt. De nemcsak nekem, hanem a Debrecen edzőjének is, mert attól kellett tartani, a Budaörssel kínlódó együttes trénere szívinfarktust kap. Az előzmények nem zavarták a tévés stábot: a második meccsen konzekvensen „bivalyerősnek” nevezték a favoritnak tartott Vasas támadósorát. Abba most nem mennék bele, hogy Takács II, Kubala, Csordás, Szilágyi I, Machos, Farkas, Várady, Kiss László akkor dinoszaurusz volt a tizediken; csak annyit jegyzek meg, hogy magam legföljebb katicákat láttam. A Kazincbarcika ellen. Nem csupán nekem tűnt ez így. Egy régi válogatott labdaművész ekképpen kommentálta az „izmos” kommentárt: „Nyilván sok súlyt emelnek.” Amúgy akár könnyű is lehetett volna Katit – Katicát – táncba vinni, hiszen a műsorvezető igazán tisztában van vele, mi az erő, mert Kovács István, a méltán népszerű „Kokó” olimpiai bajnok ökölvívó volt. (A Vasas dicsőséges futballtörténetében is akadt egy Kovács István, alias Kokó, ő sem gyengélkedett különösebben, sőt.)

A képek persze mindent megmutatnak, ezért aztán „a fantasztikus mezőnnyel indul a másodosztály”, valamint a „komoly rangadók lesznek” típusú üres szólamok mindjárt lelepleződnek, amint a pályára lépés elérkezik.

A kérdés pedig változatlan: mikor jönnek rá minálunk, hogy végre a labdát, s nem a nézőt kellene lekezelni?