Bulinegyedből kultúrnegyedbe

Sokéves állóháború után valami megmozdult Belső-Erzsébetvárosban. Az utóbbi időben Bulinegyed néven elhíresült 0,6 négyzetkilométeres területen eddig mindent szabad volt, legalábbis a vendéglátóhelyeknek és a vendégeiknek. Az októberi választás azonban elsöpörte a kerület korábbi, a lakossági panaszokat semmibe vevő vezetését. Ehhez jött a vírus, és soha nem látott képek jelentek meg a járvány miatt kihalt bulinegyedbeli utcákról, bezárt helyekről. Miközben rengetegen elveszítették a munkájukat, a még megmaradt állandó lakosság – akiknek a száma évről-évre megállíthatatlanul fogy a tarthatatlan körülmények miatt – most újra felfedezte, hogy lehet normálisan is élni a város szívében. Meleg nyári éjszaka nyitott ablaknál aludni, mert sem a vezetett kocsmatúrák résztvevői, sem a sorban araszoló taxisok dudálása, sem valamelyik táncos hely hangos zenéje nem riasztja fel álmából. Hajnalban nem az irdatlan üvegcsörömpölésre ébred, amit az üveggyűjtő konténerek ürítése okoz, reggel pedig tiszta utcára lép ki, és nem hányásukban fetrengő, a bulit még be nem fejező emberek között megy boltba.

Ez volt eddig a napi valóság, a Bulinegyed árnyoldala, amiben családok élik a mindennapjaikat. Sokuk itt nőtt fel, generációk óta élnek a környéken, szemtanúiként és elszenvedőiként annak, mivé a tömegturizmus miatt egy történelmi városrész változik.

Emlékszünk még rá, hogy nézett ki ez a környék 20 évvel ezelőtt? Lepusztult házak golyónyomokkal a homlokzatukon, szűk udvarok sötét lakásokkal, koszos utcák furcsa figurákkal. És ugyanakkor sok műemlék ház gyönyörű részletekkel, zsinagógák, egy-egy nagy fa a gangos belső udvarokban, rengeteg kis üzlet és műhely. Ez a kép mára teljesen megváltozott.

19 éve nyitott meg az első helyén a Szimpla, minden romkocsmák őse, akkor még kávézóként, majd követte a többi, mára már kultikussá vált hely: a Sirály, Fogasház, Mumus, Tűzraktér, Kuplung, Kék Ló és társaik, amelyek kreatív bölcsői lettek a rétegkultúrának és találkozóhelyei az alternatív fiataloknak, művészeknek.

Azóta az alternatív kultúrát közvetítő helyek jórészt megszűntek, vagy kiszorultak a kerületből. Maradtak a turistalátványosságnak számító, nagyforgalmú helyek, a kis üzletek helyén részben igénytelen itatók lettek, de megjelentek új kávézók, pékségek és bisztrók, borbárok és kézműves sörözők is. Ami végképp elveszett, az a környék romantikus hangulata: kőkemény bizniszről szól a Bulinegyed – és az elszalasztott lehetőségről. A Kazinczy utcában még ott díszeleg a „Kultúra utcája” felirat, de kultúrát errefelé már csak nyomokban találni. A The Night Embassy of Budapest néven futó közösségi szervezet – amelyhez hasonló szervezetek éjszakai polgármestere állítólag más európai nagyvárosokban hatékonyan közvetít a hatóság, a lakosság és a vendéglátóhelyek között – szóvivője szerint a Bulinegyed kb. fél négyzetkilométeres területén lévő 3-400 vendéglátóhelyen egy nyári hétvégén 300 ezer ember is megfordult…

A fapados repülés elterjedésének következményeképp itt is – mint számos európai város esetében – hamar tetten érhetőek lettek a túlturistásodás okozta gondok: a kocsmatúrák, legénybúcsúk résztvevőinek a könnyen kapható olcsó italok, drog és lányok jelentették a legfőbb vonzerőt. A teleszemetelt, összevizelt utcák és az éjszakai hangoskodás miatt komoly konfliktus alakult ki a lakók és a vendéglátóhelyek között, mivel sem az önkormányzattól, sem a rendészeti szervektől nem érkezett segítség a problémák elsimítására. A kerület nem profitált eleget a szórakozóhelyeken keletkezett csillagászati bevételekből, hiszen még a közterületek takarítására sem volt elég a befolyt összeg.

A 2018. február 18 -i helyi népszavazás, amit a lakosság tiltakozásának ellenére írtak ki – bár a problémákkal érintett területen szavazó lakók 80 százaléka az egységes éjféli zárórára voksolt –, előre borítékolhatóan érvénytelen lett: ezzel állandó hivatkozási alapot nyújtott a kocsmalobbinak a lakossági panaszok hárítására.

A lakásárak megugrottak, a felvásárolt lakások az airbnb piacára kerültek, ezzel egyidejűleg a kiadó lakások bérleti díja a csillagokba szökött, és lehetetlenné tette pl. kispénzű fiatalok, diákok számára a belvárosban lakást. Beindult a dzsentrifikáció. A beruházások is ebbe az irányba indultak: kiadható kis lakásokból álló társasházak, hostelek épültek, régi polgári lakásokat alakítottak szálláshellyé.

Az önkormányzati választás a változás reményét hozta. Az új kerületi vezetés – amelybe egy a lakók érdekeit képviselő civil jelölt is bekerült – Niedermüller Péterrel az élén szigorítást ígért, azaz jórészt a korábban hozott, de soha számon nem kért szabályok betartatását. Létrejött egy munkacsoport, amelyben egy asztalhoz ült a történet összes szereplője, és megalkotta a szórakozóhelyek nyitvatartását szabályozó kritériumrendszert.

Ekkor jött a Covid-19, és megváltoztatott mindent: eltűntek a turisták, bezártak a helyek, rengetegen elvesztették a munkájukat, üresen állnak a kiadható lakások. A lakók pihenéshez való joga viszont évek óta először érvényesült.

A hónapokig tartó teljes bizonytalanság után azonban most már lassan éledezik a negyed. Megjelentek a hazai vendégek, de csak kis számban, óvatosabb becslések szerint a helyek 30 százaléka ki sem nyit többé. Hiába kaptak türelmi időt a kritériumrendszer szabályainak teljesítésére, a vendéglátósok egy részének már ez is túl sok volt. Közben egy sor más világváros után nálunk is napirendre került az airbnb mielőbbi szabályozásának igénye.

Hogyan tovább? A járvány egy esetleges következő hulláma előtt hosszú távú megoldásokat kell keresni. Szabályozással és igényesebb vendégkör megcélzásával csökkenteni a területen működő vendéglátóhelyek számát, különösen a több száz fős szórakozóhelyekét, az éjfél után is nyitva tartó helyeket külvárosi, rozsdaövezeti területekre terelni.

Nincs összefogás a vendéglátósok között, ahány egység, annyiféle érdek. Általában a nagyobb szórakozóhelyek tulajdonosai nyilatkoznak az összes vendéglátóhely nevében, pedig a lehetőségeik és a céljaik a kisebb helyekétől igen eltérőek. Szükség lenne önszabályozásra, hogy kivessék maguk közül a pusztán a profitra hajtó, igénytelen üzleteket, hiszen hosszútávon nem érdekük ezekkel egy platformon megjelenni.

A kerület vezetésében és a lakosság nagy részében megvan az akarat a változtatásra. Az állandó lakosság megtartása, a monokultúra kialakulásának megakadályozása, a befektetők idecsábítása egy kulturális negyed létrehozása érdekében nemes cél, de ha nincs átláthatóság, ha nincs rendszeres párbeszéd a vendéglátósok, a lakók és a hatóság között, ha nem történik meg a civilek bevonása a döntéshozatalba, ez nem fog menni. A rendészeti problémák kezelése, a szabályok betartatása, és főleg a támogatás a városvezetés és az állam részéről mind nélkülözhetetlen a változáshoz.

Vannak már próbálkozások, főleg a közlekedés területén: az átmenő forgalom csökkentésétől, az autók részbeni kitiltásától, a helyiek parkolási gondjainak javításától, kerékpárutak létesítésétől nemcsak a levegőminőség, hanem az életminőség javulását is várják. El lehet gondolkodni a szuterének, bérlakások hasznosításáról a negyed víziójához illeszkedő módon, felkarolni a kis projekteket, csinálni végre egy jó piacot a Klauzál térre…

Sokan teszik fel a kérdést, hogy ha ennyire élhetetlenné vált a városnak ez a része, miért nem költöznek el a lakók, kihasználva a lakásuk árának megnövekedését? Nos, egy lehetséges válasz, hogy vannak, akiket nem vonz a kertvárosi lét, a napi szintű órákban mérhető autózás vissza a városba a munka, az iskola vagy a kulturális programok miatt. Ellenben normális polgári életet szeretnének élni a családjukkal bent a városban, színházak, éttermek, kávézók, a Zeneakadémia, könyvtár, jó iskolák közelében. Ők azok, akik szerint nemcsak a pénzben kifejezhető haszon az érték; nem befektetésként néznek a lakásukra, hanem az otthonukként. Rájuk lehetne alapozni a kerület új irányát.

A szerző építész, belső-erzsébetvárosi lakó, a Budapest Kör tagja