Ma van hetvenöt éve, hogy az Egyesült Államok 1945. augusztus 6-án felhasználta az emberiség által eddig ismert leggyilkosabb fegyvert, az atombombát. Hirosimában demonstrálta a világ számára Amerika katonai fölényét, amit akkor más hatalom nemcsak felülmúlni, de megközelíteni sem tudott. Ettől a ponttól kezdve eltörpült minden addigi háború: az új fegyver az egész emberiséget el tudná törölni a föld felszínéről. Sőt, ha egyszer nem lenne elég, ma már többszörösen is.
1945 után három évig az USA egymaga birtokolt nukleáris arzenált a világon, aztán 1948-ban a Szovjetunió is atomhatalommá vált. Megszületett a „terror egyensúlyának” elmélete és az elrettentés doktrínája: mindkét hatalom elhitette a másikkal, hogy agresszió esetén merné használni nukleáris fegyvereit, a másik támadására visszavágással felelne. Az atomkatasztrófától való rettegés elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy a stratégiai gondolkodók, ha csak ironikusan is, de évtizedekig a béke zálogának tekintsék az atomfegyvert. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió (majd Oroszország) végül nem ütközött meg, legfeljebb hagyományos fegyverekkel vívott proxiháborúkat. A két pólus a kölcsönösen biztosított pusztítóképesség tudatában kiegyensúlyozta egymást, mára azonban az elrettentés politikája is új értelmezést igényel.
A kétpólusú rend 1991-ben felbomlott és mostanra kilenc ország birtokol atomfegyvereket: az Egyesült Államokon és Oroszországon kívül az Egyesült Királyság, Franciaország, India, Pakisztán, Észak-Korea, Izrael és a szuperhatalommá váló, mind félelmetesebb Kína. Andrew F. Kreipnevich Jr. katonapolitikai elemző az amerikai Foreign Policy folyóiratban arról írt, hogy míg a hidegháború idején az USA és a Szovjetunió körülbelül 20 ezer atomfegyvert halmozott fel, azóta mindkét ország 1550 körülire csökkentette nukleáris arzenálját, miközben a többi atomhatalom által birtokolt fegyverek száma rohamosan nő és technológiájuk is egyre kifinomultabbá válik. Ezáltal már egyetlen atomhatalom sem tudja kiegyensúlyozni a többit, megbomlott „a terror egyensúlya”. Kína gazdasági és politikai súlyának növekedésével pedig újabb katalizátora lett az USA és Oroszország fegyverkezési versenyének – mindenki igyekszik lépést tartani a másik kettővel, a nemzetközi kapcsolatrendszerek pedig nem teremtenek olyan, hasonló gravitációval bíró pólusokat, mint a hidegháború idején.
„Ha ismered az ellenséget és magadat, nem kell félned száz csata kimenetelétől sem” - Szun Ce ókori kínai stratéga alapigazsága most fontosabb, mint valaha, hiszen a tét is nagyobb mint a történelem során bármikor. Napjainkra a számítógépes technológiák egyszerre tették egyszerűbbé, szélesebb körűvé és gyorsabbá az ellenfelekről gyűjthető információ beszerzését. Egyidejűleg azonban a megtévesztés és a hiba lehetősége is megnőtt. Mi több, a szemben álló feleknek nem is csak a saját és egymás katonai erejéről, geopolitikai szempontjairól fontos pontos képet alkotniuk, de - a megismerés folyamatával foglalkozó kognitív tudományok fejlődésével - az emberi elméről, és annak krízishelyzetben való működéséről is.
Az elrettentés politikájának alapköve az abba vetett bizalom, hogy az ellenfél egy nukleáris riadó közepette is racionálisan fog viselkedni. Ezt azonban egyre több pszichológiai tanulmány vonja kétségbe. A lélektan kutatói két, egymást legtöbbször kizáró gondolkodásrendszert különböztetnek meg: egy gyors, intuíción alapuló de alapvetően pontatlant, és egy lassabb döntéshozásra képeset, amely logikusabb és pontosabb. Azt azonban az egyének számára átláthatatlan és kiszámíthatatlan kognitív folyamatok döntik el, hogy melyik kerekedik felül egy döntéshelyzetben. Ehhez hozzákapcsolódik a gazdasági játékelméleten alapuló teória, miszerint az emberek sokkal inkább hajlamosak kockáztatni, ha úgy tűnhet, hogy esélyük van nyereségre, és sokkal óvatosabbak, ha úgy tűnhet, hogy veszíthetnek abból, ami jelenleg az övék. Ezek a preferenciák is kognitív folyamatokhoz kapcsolódnak, és kiszámíthatatlan, hogy konfliktushelyzetben melyik gondolkodástrendszert mozgósítják. A folyamatok eltérhetnek az autokratikus vezetők és a demokráciákat irányítók között, továbbá kulturálisan és számtalan más szempont szerint is. Azt azonban fontos leszögezni, hogy bár ezeket a pszichológiai elméleteket – talán az 1962-es kubai rakétaválságot leszámítva - még senki sem próbálta ki egy nukleáris konfliktushoz kapcsolódó döntési helyzetben, mégis, elengedhetetlenül figyelembe kell őket venni a háborús kalkulációkban. Ha pedig meginog a racionalitásban gyökerező elmélet, akkor az elrettentés doktrínája sem ad többé olyan biztonságot, mint azt sokan évtizedekig hitték.
Az elrettentés többé nem olyan kézzel fogható, mint a hideg háború idején – már nem egy ballisztikus rakétát indító gombnyomástól kell félni, hanem a legtöbb ember számára absztraktnak és megfejthetetlennek tűnő számítógépes kódoktól. Ezáltal a fenyegetés kivédése sem írható le tisztán a nemzetközi jog eddigi keretei között. A rohamosan fejlődő technológiákat azok forradalmian új természeténél fogva még nem minden esetben korlátozza a nemzetközi jog. Inkább fejlődő technológiák sokaságáról van szó, mintsem egy, jól behatárolható innovációról. Ide sorolhatók például a hiperszonikus rakétatechnológiák, amelyek gyorsabbá és manőverezhetővé teszik a ballisztikus rakétákat, a sebességük pedig magasan meghaladhatja az érzékelő- és riasztó rendszerek kapacitásait. A kibertechnológia is csak amolyan „esernyő fogalom”, ami alá beférnek a mesterséges intelligenciával egyre növekvő autonómiát elérő fegyverrendszerek. Ezek eredetileg a fegyverkezést voltak hivatottak mentessé tenni az emberi érzékeléstől és hibázástól, kiszámíthatatlanságuk azonban tovább növeli az agresszió esélyét. Még a nukleáris rakétákkal felszerelt atommeghajtású tengeralattjárók is, amelyek eddig nehéz észlelhetőségük miatt a legrettegettebb fegyvereknek számítottak, egyre pontosabban érzékelhetőek, és „láthatóbbak” a vízalatti érzékelőtechnológiák fejlődésével. Ezért aztán ezeknek a méregdrága fegyverrendszereknek is rohamosan csökken a tekintélyük - és már nem annyira elképzelhetetlen a használatuk, mint eddig.
A nukleáris fenyegetettségre adható válaszok sem olyan fekete-fehérek, mint eddig voltak – ballisztikus rakétára nem csak ballisztikus rakétával adott válasz képzelhető el, az új technológiák kiszámíthatatlansága és harctéren eddig nem megtapasztalt hatásának ismeretlensége új határokat nyithat a félelem politikájában, és a több évtizede használt elrettentésen alapuló elméletek folyamatos újraértelmezését követeli. Hirosima és Nagaszaki új szakaszt nyitott az emberiség történelmében. Még nem látni a végét és azt sem tudjuk, egyáltalán túl fogjuk-e élni.
Kisebb arzenálok, de nagyobb veszély
A atomfegyverekkel kapcsolatos régi dilemmákról és az új technológiákról kérdeztük Yasmin Afinát, a tekintélyes londoni Chatham House agytröszt kutatóját.
- A nukleáris fegyverek számos problémát vetettek fel a létezésük 75 évében. Napjainkban melyek a legvitatottabb témák a szakértők körében?
- A nukleáris fegyverek problémáival foglalkozók nagy általánosságban két csoportra oszlanak: azokra, akik az elrettentésre esküdnek, és azokra, akik a leszerelésre. Az „elrettentés csoportban” lévők is remélik, hogy egy nap sor kerülhet a teljes leszerelésre, de azt hiszik, hogy a jelenlegi politikai helyzet erre nem ad lehetőséget. A „leszerelés pártiak” amellett érvelnek, hogy a nukleáris fegyverek puszta létüknél fogva egzisztenciálisan veszélyeztetik a nemzetközi biztonságot. A második legnagyobb kérdés az, hogyan használják fel a „nukleáris ökoszisztémát”. Létezik egy sor nemzetközi egyezmény, amely különbözőképpen közelíti meg az atomfegyverek problémáját, de a felek ezeket egymást kizáró folyamatoknak tekintik, nem pedig párhuzamosan létező, a produktív párbeszédre lehetőséget adó lépéseknek. A harmadik kérdéskör az új technológiákra vonatkozik – ezeknek akaratlanul is konfliktusnövelő hatásuk lehet. -
- Lát esélyt arra, hogy megálljon a nukleáris fegyverek „burjánzása”?
- A nukleáris arzenálok mérete jelentősen csökkent a hidegháború óta, de a szándékos és a nem szándékos robbantások veszélye továbbra is fennáll. Az elmúlt években nagyon fontos nemzetközi szerződések estek szét a szemünk láttára, például a közepes hatótávolságú fegyvereket korlátozó INF, a JCPOA (az „Irán nukleáris szerződés), és bizonytalan, hogy meghosszabbítják-e a stratégiai fegyvereket korlátozó START szerződést az Egyesült Államok és Oroszország között. Tovább növelik a feszültséget a térségi feszültségek, és nukleáris fegyvereket birtokló országok közötti katonai konfliktusok. Szóval, a helyzet nem megnyugtató. Nemsokára sor kerül az atomfegyver terjedését tiltó NPT szerződés 10. értékelő konferenciájára, ahol arról lesz szó, hogyan találhatnának közös nevezőt a következő ötéves ciklusra, de a legnagyobb fejfájást azok az államok okozzák, amelyek nem részei az NPT-nek. A legfontosabb, hogy a versengést és bizalmatlanságot félretéve utat találjanak egy esetleges fegyverletételhez. A cél az, hogy elkerüljük a múltbeli példákat, amikor millióknak kellett meghalniuk és az emberiség nemzedékeken át szenvedett a következményektől.
- Milyen témákkal foglalkozik manapság a Chatham House?
- Most adtunk ki egy tanulmányt a NATO parancsnoki, ellenőrzési és kommunikációs rendszerének kiberbiztonsági megerősítéséről, ami a szövetség nukleáris fegyverekkel kapcsolatos feladataira is kiterjed. Egyre kifinomultabbak az ezeket a rendszereket érő számítógépes támadások, s bár önmagukban nem feltétlenül jelentik a fő fenyegetést, sok függ az érintett államok reakcióitól. Az olyan újdonságok, mint a kvantumtechnológia vagy a mesterséges értelem is növelik a konfliktusok nemkívánatos eszkalációjának kockázatát. A szakértők között persze vannak különbségek aszerint, hogy ezt ki mennyire tartja reálisnak, de az biztos, hogy a NATO-nak és tagállamainak növelniük kell rendszereik ellenálló képességét.
