Európa fausti uniója

Július 21-én, kedden az EU vezetői megállapodásra jutottak a járvány kezelését célzó helyreállítási csomagról, ami történelmi lépést jelent az európai integráció szempontjából. Azon a héten pénteken pedig Orbán Viktor, Magyarország autokrata miniszterelnökének haverjai lényegében felszámolták az ország legnagyobb, még megmaradt független hírportálját.

Az időzítés nem volt véletlen. Az Európa-pártiak jogosan beszélnek elismerően az EU-csúcson elért, történelmi fordulópontot jelentő megállapodásról, azonban fel kell ismerniük annak árnyoldalait is. Miközben a megállapodás homályos megfogalmazásokat tartalmaz azokról a tervekről, amelyek szerint az uniós források folyósítását a jogállamiság érvényesüléséhez kötik, annak fő üzenete az autokraták és az azzá válni kívánó politikusok számára az, hogy az EU továbbra is milliárdos támogatást nyújt majd számukra. A megállapodás egy mélyebben integrálódott EU-t hoz létre, azonban ez egy olyan unió lesz, amely továbbra is kényelmes otthont biztosít a hibrid autoriter rezsimeknek.

Az uniós csúcstalálkozóhoz közeledve sok szó esett arról, hogy a „Következő Generáció EU” elnevezésű helyreállítási alapot, illetve az új EU-költségvetést nyíltan kössék össze a „jogállamisági kondicionalitás” rendszerével, amely alapján az EU felfüggeszthetné az olyan kormányzatok számára folyósított uniós forrásokat, amelyeket a jogállamiság terén „általános hiányosságok” jellemeznek. A csúcson megszületett megállapodás végső szövege azonban egyszerűen elodázta a kérdés rendezését azzal, hogy „a költségvetés és a Következő Generáció EU alap védelme érdekében a kondicionalitás rendszerét vezetik majd be” valamikor a jövőben. El kell azonban ismerni, hogy a megállapodás legalább megnyitotta a lehetőséget az e téren való fellépés előtt: a Tanács az elmúlt két évben blokkolta a Bizottság jogállamisági kondicionalitási mechanizmusra vonatkozó jogszabályjavaslatát, a mostani alku viszont azt jelzi, hogy az EU vezetői áldásukat adták legalább a mechanizmus felvizezett verziójára. Az azonban majd csak a jövőben derül ki, hogy az EU valóban bevezet-e egy ilyen rendszert.

Senkinek sem kellene meglepődnie azon, hogy a költségvetésről szóló tárgyalások nem vezettek el annak az új mechanizmusnak a bevezetéséhez, amely az EU értékeinek tiszteletben tartásához köti az uniós forrásokhoz való hozzáférést. Hatalmas politikai nyomás alakult ki abba az irányba, hogy gyorsan jöjjön létre a megállapodás, azonban ezt az Európai Tanácsban egyhangúan kell elfogadni. Az autokrata magyar kormány és az egyre inkább autoriterré váló lengyel kormány megvétózott volna bármilyen olyan tervet, amely szerintük a számukra folyósított uniós források felfüggesztéséhez vezetett volna el.

Szélesebb értelemben nem lenne fair úgy tekinteni a járvány hatásainak kezelését célzó mentőcsomagra, mint amely egy új, az EU kis autokratáival megkötött fauszti paktum lenne, mivel valójában az EU már régóta eladta nekik a demokratikus lelkét. Az EU vezetőinek valódi kudarca a jogállamiság megvédésében nem a múlt heti csúcson következett be, hanem az elmúlt néhány évben, amikor folyamatosan nem védték meg az EU állítólagos demokratikus értékeit.

Bizonyos értelemben a teljes múlt heti vita annak példája volt, amit Laurent Pech professzor az EU jogállamisági „eszközteremtési ciklusának” nevezett, amelyben az EU azzal a hamis érveléssel mentegetőzik arra vonatkozóan, hogy miért nem reagált a demokratikus normák tagállamokban tapasztalható visszaesésére, hogy nincs megfelelő eszköze a fellépésre, és ezért új eszközök bevezetését sürgeti.

Az igazság az, hogy az EU-nak számos eszköz áll rendelkezésre, azonban politikai okokból egyszerűen nem él azok hathatós használatával. Ahogy Israel Butler, Kim Scheppele és én korábban már megfogalmaztuk, az Európai Bizottság már rendelkezik azzal a jogkörrel, amely szerint az EU strukturális alapjaira vonatkozó szabályozások alapján a jogállamiságra hivatkozva felfüggesztheti a tagállamoknak nyújtott EU-forrásokat. Emellett a Bizottság jóval nagyobb mértékben használhatná a jogszabályok betartatására vonatkozó standard eszközeit – mint például a kötelezettségszegési eljárásokat – a demokratikus értékek megvédése érdekében. A Bizottság passzivitásán nem szabad meglepődnünk, miután vezetője, Ursula von der Leyen bizottsági elnökké választása a lengyel és magyar kormánypártok szavazataitól függött, illetve német CDU-s politikusként ugyanannak az európai pártnak – az Európai Néppártnak (EPP) – a tagja, mint Orbán. Amikor von der Leyen hivatalba lépett, megígérte, hogy csillapítja majd a lengyel és magyar rezsimmel folytatott politikai csatározásokat, és azóta is az összebékítés politikáját folytatja.

Az Európai Tanácsban lévő tagállami vezetők mulasztása a demokrácia megvédésével kapcsolatban még szörnyűbbnek tűnik. Az őket védelmezők közül sokan azt állítják, hogy a Tanácsot megbénította az a helyzet, hogy a 7. cikk szerinti szankciókhoz a tagállamok egyhangú döntésére van szükség. Lengyelország és Magyarország pedig egyértelművé tette, hogy megvétózza a másik ellen tervezett szankciókat. Ennek van igazságalapja, még ha lett volna is mód annak megakadályozására, hogy két állam mindig védelmezze egymást a szankciók ellen.

A valódi probléma a Tanácsban azonban jóval mélyebben gyökerezik. Először is, a Tanácsban lévő vezetők között a másik támogatásának erős normája alakult ki, amikor belpolitikai kérdésekről van szó. Másodsorban, a kleptokrácia vagy a demokratikus értékek visszaesése terén saját problémákkal küzdő többi tagállam is felismerte, hogy bármilyen, Magyarországgal vagy Lengyelországgal szemben alkalmazható eszköz később ellenük is bevethető, így elutasították a fellépést e téren. Végezetül, néhány kormány a közös pártcsaládhoz való tartozás miatt állt ki Magyarország és Lengyelország mellett. Ahogy fentebb megjegyeztem, Orbán pártja, a Fidesz az EPP tagja maradt, és Angela Merkel német kancellár CDU-ja döntő szerepet játszott Orbán megvédésében.

A jogállam és a demokrácia Magyarországon és Lengyelországban tapasztalható eróziója nem az EU hibája, és végeredményben a magyarokon és a lengyeleken fog múlni a működő liberális demokrácia visszaállítása. Az EU-források azonban kulcsfontosságú szerepet töltenek be ezen rezsimek fennmaradásában, és az új uniós helyreállítási csomag tovább folyósítja ezeket a pénzeket.

A harc még nem ért véget, a jogállamiság Európai Parlamentben lévő védelmezői azt ígérik, hogy megerősítik a jogállamisághoz kapcsolt kondicionalitást az uniós csúcson elért megállapodásban. De még ha ezt az új eszközt bevezetik is, az egyszerűen kihasználatlan maradhat - az EU többi, nem használt eszközéhez hasonlóan. Végeredményben az EU vezetői csak akkor fogják bevetni az EU bőségesen rendelkezésre álló eszköztárát a demokrácia és a jogállamiság védelmében, ha közülük egyre többen döntenek úgy, hogy érdekükben áll ezt megtenni – vagy talán úgy döntenek, hogy ez az erkölcsi kötelességük. Addig az EU „autoriter egyensúlya” továbbra is fenn fog maradni.

A szerző a politikatudományok és a jogtudományok professzora, Rutgers Egyetem