32. Budapest elméletben
Andorral egy vasárnap a szobában, mint két „pesti”,
játszottunk. Elméletben, gondolatban Pesten jártam,
és amikor azt láttam, hogy közlékeny, kommunikatív
állapotban van éppen, hívtam, tartson velem,
én megértem, ismerem, ami neki hiányzik, ő pedig
megért engem. A játék az volt, hogy felidéztük,
elméletben végigvettük, melyikünknek mi hiányzik
az önálló életből, hogy van meg bennünk Budapestünk.
Elsőre rögtön egy szép, közös pont adódott,
az Andrássy út és az Írók Boltja, Andor itt elmondta,
hogy minden héten legalább egyszer bejárt, havonta
pedig eltöltött a boltban egy egész délelőttöt vagy
délutánt. Felült az emeletre nyolc-tíz könyvvel, főleg
verseskötetekkel, mert megvenni ennyit nem tud az ember,
azt mondja: nem lehet, de így elolvasom őket, ha akarok
és szépet találok, nyugodtan jegyzetelhetek, csöndes,
elmélyült, „rendbenvanavilágszerű” sajátórák ezek.
Mondom, közös halmaz volt ez, az Írók Boltja mellett
nekem még néhány étterem, főleg a MENZA, de nagyon
hiányzik a Liszt Ferenc tér is, no meg a Zeneakadémia.
Megveszek a lakásomért, bent, a 9. kerületben, Középső
Ferencváros, a Bakáts tértől nem messze, a Mester utca
közelében. Hiányzik a gyrososom és az éttermem a
Tompában, borozóm mellette és hiányzik kedvenc
zöldségesem, no meg kávézóm a sarki SPAR tövében.
Sosem gondoltam, hogy még egy OTP-fiók is tud
hiányozni éppen. Micsoda nonszensz, hogy egy ilyen
kis semmiségen, vagy például a Klauzál téri piac lángososára
gondolva elbőgöm magam, hogy aztán végképp ne beszéljek
a mozikról, a Művészről, a Toldiról és a Corvinról, a hetente
berobbanó friss, príma felhozatalról, és a mozizásokról
kedves, jó barátommal. A Művészben utána a kávézóban
dumálás, cukor- és mindenmentes torta, a körúton valahol
fröccs, vagy egy jó pálinka. És akkor ráadásul, igen, még
a Nagykörút zaja és pora, bűze és abszurd forgalma is
hiányzik. Milyen jó volna most délután ötkor a dugóban
állni, csúsztatott gázpedállal, tízzel araszolni
a Nyugatitól a Blaháig. Szebb madarat meg elképzelni sem
tudok most, mint a benzingőztől csatakos, barna galambokat
a villamosmegálló betonján és az omladozó falú házak
ablakpárkányain. Bármit odaadnék most ezekért.
Milyen jó volna az Örökmozgó elé, egy csésze kávéval
kiülni a körútra a padra, és azt képzelni legalább néhány
pillanatra, hogy létezik visszaút kilencvenhatba, amikor
százéves volt a mozi, és naponta akár három filmet is
megnéztünk. Aztán: hiányoznak még kocsmáim,
borozóim. Hiányzik az uszoda a Margitszigeten.
Hiányoznak a Vár macskakövei. És hiányzik a Tabán.
A kis presszó a Gül Baba türbéje mellett, jó, rendben,
ez utóbbi három már Budán. Pestről hiányzik még
az alsó rakpart, minden második délután ezen mentem
ki a Margit-szigetre, hiányzik Attila szobra,
a kanyar a Lánchíd alatt és hiányzik a Közgáz épülete.
Aztán a bazilika előtti tér és a frissen sütött pita
az Október 6-ban, az Arany János torkolatában.
A Hold utcai piac, emeletén az éttermekkel,
oldalában a klassz bisztróval, jó kis kacsasültet szoktam
itt enni, lila káposztával, kemencében sült burgonyával.
Nem beszélve konditermemről a Jókaiban,
ha erre gondolok, elsírom magam, mostanában
sokszor a WC-ig is alig bírok elvergődni,
ami lehet hihetetlen, mondanám: hallatlan,
de nincs ezen már mit szépíteni, ez a helyzet, ez van.
Andorral lejátszottuk, aminek annyi értelme
mindenképpen volt, hogy ha más, például az egészség
nem is, de ez: visszakeveredni az életbe, ez célt
adott, volt valami, amire lehetett vágyni,
ráadásul részemről nagyon. Kiültem a minap
a vegyesbolt elé, és ahogy ezen gondolkodom,
hónapok óta először lehetségesnek is érzem.
34. Helyi piac
Szórakozási lehetőség, intézeten kívüli esemény alig van.
Kimenni a faluba, ahogy azt már mondtam is, persze ki lehet,
a kocsmát kivéve semmilyen tiltott hely nincsen, de hogy is mondjam:
azért (finoman szólva is) ez egy csendes kis falu. Nem hiszem,
hogy aki még sohasem élt ilyen kis helyen, az tudja, milyen súlyos batyu
ez, főleg télen, semmihez nem fogható magányérzés lesz
úrrá az emberen. Korán, már öt, max. hat körül magukra csukódnak
a terek, néptelenek lesznek az utcák, bezárkózik mindenki, már délután.
Pedig ez itt a Dél-Dunántúl, Somogy, nem Borsod-Abaúj,
netán Nógrád. De akkor is. A főváros után nehéz és szürke.
Mármint az élet. Mert maga a település pöpec. Az egyik legzöldebb
hely, ahol voltam valaha. Rendben vannak a járdák,
park is van, a focipálya mellett, no és szép zöld domboldala
van a pálya felett, amikor erősnek érzem magam és
tudok többet gyalogolni, gyakran felmegyek egészen
a domboldalra vezető utca végéig, a domb tetejére.
Onnan a település központjának egészére rálátni.
A focipálya, mellette a park. Srégen szemben vele a bolt,
ott a kis híd, önkéntes tűzoltószertár, látni a presszót, na és a patak.
A pálya melletti parkban és mellette a kis, kavicsos-murvás téren
szokták tartani a falunapot, a búcsút, a piacokat.
Provanszban az alap, hogy a falvakban komoly piac van,
mennek körbe egy-egy térségben, nagyjából járásnyi területen,
külön naptár készül, hogy a hét melyik napján, melyik településen
nyílik meg a vásár. Az ember egy kábé ötven kilométeres körben
a hét minden napján követheti, intézheti a hely termelőktől a bevásárlást.
De Magyarországon ez nagyobb dolog, hogy falun, kistelepülésen
zöldségpiacot tartanak. Sőt kézműves termékeket pakolnak ki,
igaz, hetente csak egyszer, leginkább szombaton. Mindegy is,
nem folytatom, annyi a lényeg, hogy nem csak önmaguknak termelnek,
hanem árulnak is, úgyhogy ez jó itt. Friss, helyi zöldségeket lehet így venni.
Amióta melegebb van és én is jobban vagyok, minden szombaton
begyalogolok, el szoktam menni a piacra. Ha mást nem is, de gyümölcsöt
(főleg alma van meg dió, esetleg körte, mandula, szilva) mindig veszek.
A pszichológus is támogatott ebben, merthogy leginkább nem a tény, hogy
vásárolok, hogy gyümölcsöt vagy mást, hanem a rendszeres elfoglaltság.
Hogy az benne a nagy dolog, meg az benne a fontos. Mitagadás,
valóban, hiszen az elején még semmi nem ment. Befordultam
a fal felé, úgy aludtam végig a napokat. Izzadtam, remegtem,
mindenféle hangokat hallottam. De az alvás is vagy ájulás volt,
vagy rémálmokat álmodtam, azokkal karcoltam az ébrenlétet.
Egy ideig egybefolyt minden, napszakok, étkezések. Minden.
Egyedül a sötétet vettem mindig észre. Az volt az egyetlen,
érzékelt változás. Úgyhogy nagy dolog a heti piac, igen,
öltözni kell, készülődni, na és persze maga a gyaloglás.
Nálunk amúgy is alapvető családi szokás, hogy a piacozás
a férfiak dolga. Siófokon apám szokta intézni,
pontosan, mint valami atomóra, úgy indul el mindennap
kilenckor, hogy végiglátogassa a piacot, a totózót, a boltokat.
Pesten én magam, de csak szombatonként, főleg a Hunyadi térit
vagy a két kedvencemet: a Klauzál teret és a Tűzoltó utcában
a termelőit. Itt leginkább kenyeret, pékárut szoktam beszerezni,
kis kézműves cuccokat. A szépen felújított Klauzál téren pedig
zöldséget, gyümölcsöket, innen már gyakran hozok húsokat is.
Néha Hold utca, ott és a Klauzálon kolbászos, azt délelőtt
be szoktam vállalni, hozzá, ha nem kocsival vagyok, kisfröccsöket,
esetleg hosszúlépést. Jó azért, hogy itt is van valami ilyesmi,
ismerős, bevett gyakorlat, otthonos érzés, de az önállóság
és a megszokott szertartásosság marhára hiányzik,
ez nem is kérdés. Ki kell kerülnöm innen. A legegyszerűbb,
ha nem úszom ár ellenében és szépen megcsinálom, amit mondanak.
