Előfizetés

Nyitott mondat - Önreflexív tömör tükörtünemény (Nagy Gusztáv: Nyiss ajtót)

CS. O.
Publikálás dátuma
2020.08.08. 16:59

„Mi vagyunk azok, / Akik a hosszú éjszakák ölében / Babusgattuk álmainkat / Reggelig tartó áhítatban, / Mint a szentek, / Akik üdvösségükben / Elkárhozódtak” – mondja Lakatos Menyhért 80. születésnapjára írt, Hosszú éjszakák ölében című kötetzáró versében Nagy Gusztáv. Ez a pár sor afféle összegzésként is felfogható, melyben a fent és a lent, a mennyei mámor és az elkárhozódás pokla egyszerre határozza meg azt a fajta személyes, ha tetszik, önvallomásos identitáskeresést, amely a költő zsigeri sajátja. Ki vagyok én, kik vagyunk mi, romák? Nem tudom, tudatos-e, hogy összesen 77 vers került a frissen megjelent versgyűjteménybe – a 77-es szám az énkeresés, a belső magunkra ismerés, fennköltebb szóval, megvilágosodás száma a számmisztikában –, mint ahogyan azt sem, vajon Nagy Gusztáv kifejezett szándéka, avagy valamiféle egyetemes rendezőelv kanyarította íves egységbe a Nyiss ajtót verseit, de akárki vagy akármi volt is, remek munkát végzett. A kötet kissé eklektikus formai világából, stílus- és műfajkavalkádjából egy olyan ember képe (emberkép) rajzolódik az olvasó elé, aki magán hordozza a közössége minden egyes külső-belső vonását, korosodó kortalanságát. Fájdalmakkal teli örömét, hitét és kétségeit, ízig-vérig kortárs létű hagyománytiszteletét és örök hontalanságát. Nagy Gusztáv úgy tud egyszerre önmaga és a cigánysága lenni, hogy közben nem vagy csak nagyon ritkán billeg az irodalmiság. Rögtön a nyitó vers, a Nyitott mondatban már korábban közölt Nyiss ajtót, ha kopogok kitágítja az egyénből induló perspektívát: „Nyiss ajtót, ha kopogok, / Már nem szorongok / Itt a küszöbödön, / Európa anya!” A kint is vagyok, bent is vagyok dinamikája hullámzik végig a kötet négy ciklusba szedett versein, hol egymondatos haikus bölcselkedéssel, hol balladai tirádákkal kanyarokba (szép ívesbe vagy alig bevehető hajtűbe) kényszerítve az olvasóban fel-felbuggyanó gondolatokat, „azt képzelem, értem”-ráismeréseket. A Kívül vagy belül ciklus naivul, már-már mondókásan rímelő Négysoros öntudatától („Anyanyelvem, cigány, / tudom, hogy nem silány.”) a cigány ember brutálisan tárgyilagos siralmán („Itt hamva-pora is fél / A hontalannak.”), a haza alvadó vérén és se ide, se oda nem tartozó lelencein át eljutunk egészen a korrupt seggnyalókig és néhány intelligensen tálalt, érzékletes, önmagán túlmutató altesti poénig. „Ezt az országot, ha tehetném, / egy liberóba tekerném, / hogy szaga ne legyen a létnek, / s ganaja az erőltetésnek…” Száz oldalon, egyenletesen pulzálva lüktet végig a személyes, egyéni sorsból és a roma létből egyszerre fakadó melankólia és szenvedély. A családi kötelékek, az anya iránt érzett elválaszthatatlanság, hol nélkülözhetetlen, hol az elengedés képtelenségéből fakadó szorítása; és a szilaj lovak, játékos csikók, no meg az idő nyargalásának megállíthatatlan szabadsága. A gyerekkor idillje, az elmúlás fájdalma és a mulandóságba ágyazott öröklét feszültsége. „Loholunk, az idő meg én, / A vesztest harangok békítik.” Ahogy az olvasó az emlékek és reflexiók hol édes, hol cseppet negédes, máskor ironikusan távolságtartó hálójában egyensúlyoz az élményszövetek között, mintha egy elvarázsolt kastély furcsa, torzító tükrökkel teli termeiben bolyongana. A tükör, a szembenézés Nagy Gusztáv kötetének gerince. Maga a kép is számtalanszor felbukkan: az egyikben öregedő, idegen énjével, tükörképével méregetik egymást („Érzem, nekem hiányérzetem van, / de a másikon semmi nem látszik, / csak fürkészik az arcom ráncai között, / aztán megakad a szeme a tokámon, / hunyorít, mintha nem látott volna még ilyet…”). Ha az ember nagyon keres, azért persze egy-egy versben találhat hibákat, de azt senki nem vitathatja el a kötettől, hogy kerek egészre van komponálva. Az olykor megzabolázott, máskor szabadjára engedett gondolatritmus is követi a hullámzó dinamikát. Úgy menetel végig a kötet 77 versén, néhol bugyuta rímekbe zárva, naiv analógiák, máshol a szabadvers minden lehántott kötöttsége és tűpontos kötetlensége mentén, hogy közben egyetlenegyszer sem siklik mellékvágányra. Döccenni döccen olykor, de ez, maradva a vasúti hasonlatnál, velejárója egy lírai vonatozásnak. (XXII. Kerületi Roma Önkormányzat, 2020. 102 o.)

Falcsik Mari: Tombolahold

Falcsik Mari
Publikálás dátuma
2020.08.08. 15:25

A három testvér a ’70-es évek közepére különös módon egyszerre árva lett: a szüleik – elválni nem tudó csatározók – az apa új munkahelye miatt vidékre költöztek, és attól kezdve csak a hétvégeken jártak haza. A gyermeki biztonságérzés már a párharcaik során odalett, most a családi talaj utolsó szilárd rögeit készült elnyelni az anarchia: a fiatalokra odahagyott tágas budai lakáson kezdett eluralkodni a cocteau-i őskáosz. A középső, a bölcsészgólya lány és a legkisebb, a gimnazista fiú saját elemükként köszöntötték a terjedő dágványt. Nem úgy a nővérük, akit apró termete miatt úgy neveztek: a Kicsi Nővér. Ő a szövetséges duó mellett félfüggetlenségben élt nett kis szigetén, amit a búrahiányos rézcsillár nagy rideg fényköréből kanyarított ki magának, egy magas szekrényt befordítva a szoba sarka elé. Oda vonult vissza éjjeli lámpája napocskája melegébe, míg amazok terjedelmes birtokrészükön dagonyáztak a tárgyakat, könyveket, papírokat, ruhákat, ételmaradékokat, magnószalagokat, őrült zenéket hullámzó iszapban. Ha ki akarnának kapaszkodni onnan, őt otthonos zugában mindig megtalálják. A Kicsi Nővér maga keményítette fehér gallérokat hordott, és maga vasalta selyemszalagot kötött szoros lófarokba fogott hajába. A másik kettő koravén sárgasága, mitesszereik, ápolatlanságuk ijesztően hatott az ő finoman rózsálló, hibátlan arcbőrének, haja búzaszőkéjének, szalagja világoskékjének harmonikus látványa mellett. Erős kis kezén mindig vörös-tisztára volt sikálva a bőr, a tövig rágott körmök körül is. Egészséges gyöngyfogait csak ritkán csillogtatta meg szétáradó, naiv mosolyában, ellenben szerette összeráncolni a szemöldökét. Mint ahogy szeretett korán kelve reggelizni, majd eltenni maga után vajat, lekvárosüveget, forró vizet engedni a mosogatóporra, és habjában alaposan lemosni a vajtól csillogó kést. Minden karcosan friss volt körülötte, mint a sóskiflik, amikért nem átallott hajnalban lemenni a tejfiókba. Hozott a testvéreinek is – bár mire az éjszakaszagú kócosok is kimásztak a konyhába, már rég elvesztették hars ropogósságukat. A Kicsi Nővér élete olyan kiszámíthatónak ígérkezett, mint a holdnaptár. Ő sem érzett semmi bizonytalanságot a jövőjére gondolva: a maga részéről családot és hivatást, törvénytiszteletet és észszerű, kényelmesen belakható anyagi kereteket tervezett felnőtt életére. De a lelke sokkal gazdagabb volt, mint látszatra konformista társadalmi lénye: ószövetségien érdes, szorongásokkal teli bibliai alkat volt, minden érzelgősség nélküli nyers, gyakorlati jósággal. Ha a kisebbekre nézett, szabályos ovális arcából a sötétkék szempár valami nagyon biztos üzenetet sugárzott – nem az örömét, de a holnap szilárdságáét, amit csak az ilyen kételymentes kötelességtudás ígérhet. Ezt a nézést azok ketten csak az anyjuk régi mosolyából ismerték. Ám az a sziszegő hangú, pengevékony szájú, mérgezően keserű asszony, akivé az anyjuk addigra vált, fájdalmas-idegesen villogó hidegkék tekintetével már semmi erre emlékeztetőt nem tudott fölidézni zaklatott lelkükben. Azok ketten már álló nap nem csináltak mást, csak zenét hallgattak, és sajátos szavakba öntötték a groteszk megfigyeléseikkel magukra hagyott okos tizenévesek élményeit, a korai függetlenségben nyíratlanul burjánzó fogalmazásmódban. Szerettek így élni, ez lett a túlélőmódszerük: ironikus éllel villódzó párbeszédek, éjszakázás, zene. Ártott nekik, de szenvedélyesen élvezték. Nem volt egyetlen tervük se a jövőre. A Kicsi Nővér huszonkét évesen szerelmi házasságot kötött a nála pár évvel fiatalabb csepeli munkásfiúval, akiért rajongott, és akiről hamar kiderült, hogy a legkevésbé sem proletár: apja erdélyi kisnemes, a kardot, címert, kutyabőrt a család bekádereződött tehetős tagja őrzi sashegyi villája panorámás nappalijában – csak hát az ő águk más utat választott. A srác magas volt, tejszőke, barna szemű. Sápadt, hosszú arcába rajzolt íves szájával, szögletes állával, szeme körül a sejtelmes árnyékkal olyan sármos volt, akár egy francia ­filmszínész. Mosolya és chandleri aszfaltfolk­lórra épített modora közt fényévnyi távolság. A nyúlánk termetet nem lehetett daliásnak nevezni, sőt inkább alultáplált volt, ami a Kicsi Nővérből még erősebb anyai érzéseket váltott ki: szigorú őrzőangyalául szegődött a kiábrándult, nyersen káromkodó, ide-oda billegő erkölcsi mércékkel élő fiúnak. Ő lett a Kicsi Nővér harmadik rettenetes gyereke. Igaz, nem az egyetlen volt a rendes lányok közül, akire hatott az útszéliúriember-stílus: a húg barátnői is mind elbűvölődtek, a srác meg úgy járkált köztük, mint egy mosdatlan szájú, de vonzó provokatőr. Valami ösztönös nosztalgia élhetett benne a klasszikus külsejű, ápolt lányok iránt: minden hosszú, szőke haj és ovális arc meghatotta, titkon tán még a villogóan fehér, kikeményített galléroknak is rabja volt. A Kicsi Nővér szájtátva fogadta az udvarlás szokatlan módjait. A srác egyszer egy Beatles-lemezzel állított be, eredeti Apple volt, és eldicsekedett vele, hogy előző éjjel törtek be érte a kultúrházba minősíthetetlen haverjaival, köztük sánta törpe cimborájával. De a Kicsi Nővért nem a gengszterromantika ragadta magával, sem a rangvesztett nemesség bája. Egészen különleges körülmények között és okokból esett végzetes szerelembe. Akkoriban segédápolóként dolgozott a nagy pólióhadjárat légzésbénult túlélői mellett, fönn az elit hegyoldalban, a legendás „vastüdőosztályon”. A vele nagyjából egykorú betegek, speciális testi igényeikkel, a légiesen elegáns hajdani családi villában leltek menedéket: itt nőttek föl, itt tanultak, itt éltek. Ettől furcsán formálódtak az őket körbevevők szerepei: az ápolók lettek legintimebb életük állandó résztvevői, a családtagjaik pedig a vendégek. Ahogy ifjúvá serdültek, a rendszeresen bejáró haverok is készségesen segédkeztek életörömeik szervezésében, azok, akik egyszer csak nem tudtak többé elszakadni a hely, a helyzet mítoszától, iszonyatosan erős kisugárzásától. Pálcikalábak, hátratekerhető karok, létezhetetlen pózokba csavarodó törzsek, szürreális testarányok – és bennük fiatal lelkek. Fiatal szellemek, értelmesek, fogékonyak. Fiatal ösztönök, lázasodók, szerelemre vágyók. Seholsincs bolygó lakóivá varázsolt ifjak, a kerekes székesektől a vastepsiben élőkig, akik ettől még ugyanúgy egészében akarták megélni az – első jóslatoknál csodamód jóval hosszabbra szabatott – életüket: pályát választottak és alkottak, szerelmesek lettek és csalódtak, tévedtek és fölülemelkedtek, miközben legtöbbjük egyméternyire sem tudott eltávolodni a gépe mellől. Misztikus rezervátumukban, a maga maximálisan korlátozott módján – micsoda sorsirónia! – életkeretük mintha közelebb állt volna annak a szabadságmániás lázongó kornak az ideáihoz: tessék, itt a kommuna, a saját kégli, együtt tálalva… Addig-addig kísérgette ide sánta törpe cimboráját a srác is, míg elkapta az itteni hangulat, és attól kezdve ő is a bentlakók gyakorta bejáró örömszervező haverja lett. Megvolt benne az a keménység, ami kizárta a velük szembeni egyetlen vétket: a megrendülést. A szánalom szánalmas megoldásaihoz vezető zavart. Egyáltalán nem oly magától értetődő ez. A testvérek egyszer benéznek, és az öcs csöndesen nem jön többé. A húg hisztérikus rohamot kap, az épületből kirontva nekiered a lejtőnek, üvöltve káromolja az eget, hazáig folynak a könnyei.  Meg van rendülve, el van keseredve, föl van háborodva. Magabízó harsány idealizmusa legkevésbé sem alkalmas arra, hogy ezt, a puszta látványt akár, segítse viselni. És mikor úrrá lesz azon, ami őt érte – hisz nyilván róla szólt végig az egész cirkusz –, akkor ugyanilyen túlzóan áll neki „segíteni”. A végén a gyökeresen elhibázott emancipáció jegyében ingerült, kíméletlen szócsatákba bonyolódik velük. Nővére, aki az első pillanattól érti, mi történik, ekkor arra kéri, ne jöjjön többé. Visszahőkölve kérdi, miért. Amaz nem megy bele részletekbe: – Mert nem tudod megbocsátani nekik, hogy betegek. A vagány srác bezzeg ugyanolyan nyers maradt itt is, mint odakint. Csak a bentlakók igényei iránt mutatott érdeklődést: a másik nem, a könyvek, cigi, pia, zenék. Hajlékony határaiba bőven belefért a házi szabályok totális negligálása. Viszont elsőre rájött az egyetlen betartandó szabályra, amire az okos húg soha: nem csüngni a betegzsinóron, úgy engedni el lazán, hogy azonnal elkapd, ha kell. A benti lányok mellett csiszolta ki a gánccsal teli lovag szerepét, ami annyira imponált a kinti polgárlányoknak. Nagy zsebű dzsekijében ott lapult a ki-becsempészett piásüveg, hóna alatt a kért könyvek, köztük a Nyúlcipő, az Úton, az Üvöltés, a Sírig tartsd a pofád, a Tombol a Hold. A Kicsi Nővérnek szorongós szemérmessége ellenére is megvolt a hasonló szerepköre az elvarázsolt kastélyban. Mikor a srácnak világossá vált, hogy ez a tiszta kis pirulós darab valójában igazi cinkos, a nagy ellentmondástól belészeretett. Szerelmük színtere a kórház és környéke lett. Ha a lány éjszakás volt, az est leszálltakor errefelé randevúztak, ha reggel vörös szemmel kibújt a zöld vaskapun, a srác már várta, a villa rég kiszáradt medencéje kerítésére könyökölve örök dzsekijében. A rosszkedvre könnyen hajló Kicsi Nővér el-elbűvölődött a rázúduló játékosságtól, de a srácnak sok munkája feküdt ebben a kis oldódásban. Volt, hogy semmivel sem bírta elűzni a szemöldökráncolást. Támaszkodtak a medence mellett, aminek csempemozaikján oly vidáman hányták a cigánykereket a Bauhaus-gyerekfigurák, a Kicsi Nővér begubózva rágta a körmét, oda se fordult az elkomorodás okáról faggatózó fiúhoz. Olyasmit mormogott, minek az a fényképezőgép, mikor ő annyira fáradt, mozdulni sincs kedve, nemhogy kirándulni. Erre a srác hirtelen előkapta egyik zsebéből a benti haverjainak aznap hozott vaskos kis Bibliát, fölugrott vele a tömör idomú aktszobor mellé, átkarolta a vállán duzzadó kőhúst, és e bizalmas pózban, magyarázó hangon olvasni kezdte a készséges mosollyal figyelő nő fülébe a Máté evangéliuma 25. fejezetét a tíz szűzről, kik elővették lámpásaikat, és kimentek a vőlegény elé. Szédületes volt ebben az alakításában, artikulált, gesztikulált, míg végre a Kicsi Nővérből kipukkadt a hangos, boldog kacagás. Már készült lencsevégre kapni a produkciót, mikor előtermett az épületből a sánta törpe cimbora, aki szintén kieszelt valami tréfás pózt a szoborral, és kérte a fiút, tenné föl őt a talapzatra. A nevető törpe rátapadt a kőnőre, alig ért a derekáig, onnan fordult vissza a Kicsi Nővér felé, aki elkattintotta a gépet. A válás után, a költözés káoszában a Kicsi Nővér szöszke lánya – az elsőszülött, a „szerelemgyerek”, aki az apja sármos arcát viseli lányos változatban – megtalálja majd a bonbonosdobozt, amiben a régi fényképek vannak, köztük ez is. Rácsodálkozik a fekete-fehér fotóra, amin kontúrosan kirajzolódik a sánta törpe púpja és lendülő rövidebbik lába, ahogy kifordítja manótestét, míg egyik kezével a hideg derekat öleli, másikkal meg a kőnő emlőjén bögyörész. A háttérben a fákon látszik már a kinyíló tavasz, elöl meg a Kicsi Nővér odavetülő formás, miniharangszoknyás árnya. Az nem látszik, hogy a tapintat kedvéért a törpe tréfáján is nevet, pedig szinte nem is látja a szobron csimpaszkodó púpost. Fejében csak a másik képe rögzül örökre, azt akarja egészen magába szívni, a nyúlánk alakot, amint homlokráncoló figyelemmel emeli a kis gnómot, hogy annak is jusson a kőmellekből.

In memoriam: Bella István 80

Bella István
Publikálás dátuma
2020.08.08. 14:04

„…porka havak torkát / marná meg, mintha toportyán / őzgida asszonya vállát” – kevés szebb van a magyar költészetben, mondta Esterházy Péter Bella István hagyatékban maradt, kéziratos, Nem anakreóni anakronizmus című versének soraira, mely először 2009 augusztusában jelent meg az Élet és Irodalom hasábjain. Csak buzdítani tudunk mindenkit további sorok elolvasására is, mikor a 2006-ban elhunyt Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő, Mickiewicz Ősök című eposzának fordítója előtt tisztelgünk néhány versének közlésével, születésének 80. évfordulója – augusztus 7. – alkalmából.
Nem anakreoni anakronizmus Homérosz hazabotorkál részegen, árvánál árvább, porka havak torkát marná meg, mintha toportyán őzgida asszonya vállát. Homérosz hazabotorkál, hullong benne a semmi. Odakinn havas eső száll, benne az égi koromnál feketébb este kezd esni. Falevélen talált sanzon Igen, és egyszer meghalok és nem leszek, csak puszta név, vagy az se, falevélvacok résekből egy szín visszanéz, nem lát meg ember, se madár, te sem, pedig: súgom „vagyok”, – bár torkom sincs, s hangom, akár az augusztusi csillagok, elég a lombbal, mielőtt szólhatnék... Fű, hamu dadog. Simítsd meg majd a levegőt testeddel, s tudd, hogy az vagyok. Zoknipofájú vers Különös állat. A vége a feje. A dereka a sarka. A teteje az eleje. Sose bírtam vele. Pedig a nagymama hogy tanított! „A szája szélét meglazintod, széthúzod, aztán zsuppsz! Bele!” Sose került helyére a helye. Sose sikerült semmi se. Ma se. Na de: annyi harc után, bölcső és sír közt, meg lehet szokni. Mit várhatni egy bölcstől, ha agyilag zokni. Fény és levegő nélkül Add, Uram, el sose múljon tőlem a keserű pohár. Ha már terített asztalodhoz vetődtem, hajtsuk föl, ami vár. Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól a nap is megriad. De arcom tenyered vizébe mártom, s vagyok a Te fiad. Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem azt, aki szeretett. De arcom benne, mint otthagyott tönk a földben, kihajtott, késeket levelezett. Fény és levegő nélkül, mint a verőér, bőröm alatt, nyakamon zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért, fojtogat, s gyomosodom. De nem kell a szerelem se, ha börtön. Ha nem vagyok szabad, fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt étel, mit egykedvűn hörböl a rab. A szeretet se kell, a fura fegyver. Ha megaláz, sárba tapos. Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen se nyálzok alázatot. Csak Te igazodsz el a csorbult elmén, Uram, csupán. Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém, mint az apám. Kerül majd bor, könyv, néhány léha nő is. Hallgatunk hosszasan. Te, ki nem is vagy, s én, aki néha magamnak hiszem magam.