Bár sokat kopott a félelemérzetünk a vírus kitörése óta, a bizonytalanság mértéke nem szűnt. A nejem például már nem mossa át egyenként a boltban vett élelmiszereket, én pedig gond nélkül vágom zsebre a maszkomat, mert a férfizsebnél nincs sterilebb hely a világon. A kézfogást a busz vagy villamos kapaszkodóinak taperolása helyettesíti: próbáltam már kapaszkodás nélkül utazni, de egy-egy élesebb kanyar a másfél méteres távolságtartás szabályát számolta fel igen jó hatékonysággal.
A bizonytalanság viszont megmaradt, miközben sárgul, pirosodik a világ. Így aztán félretettük a nagyívű terveinket, mert nem akarjuk kockáztatni a tervekkel járó igencsak szűk karantént. Idén tehát nincs tengerpart, nincs szemet gyönyörködtető távlat, a hullámok morajlása, csak a legkisebb megyeszékhely amúgy csinos strandja. De én már úgy tudok átsétálni Dusival a gyermekmedencétől a meleg vizesig, mintha a Földközi-tengerre csorognék le, át az Alpok hegyláncán, hogy az út végén az andalító, sós párát szívjam be, és gyönyörködjek a távoli hajókban. Ez a pára most leginkább klóros, és a nekilendülő tekintet elé az épülő uszoda szürke betontömbje tolakszik határozottan, ám ez engem cseppet sem zavar, legszívesebben olaszul kérném a büfében a szikkadt brassóit. A forgóban keringő emberfejekre is tudok úgy nézni, mintha hirtelen támadt vihar örvénye kapta volna el a lustán szórakozó strandolókat. Belül utazom tehát, fejezetről fejezetre, csak a lángos miatt vagyok hajlandó visszatérni a valóságba, mert a strandon nem élnek a fogyókúra szabályai, így kétszeresen is jólesnek a zsíros falatok, miközben a lángos nélküli Európa (semmi sem tökéletes) iránti honvágy gyötör.
De azért itt is történnek csodák. Duska ráérzett az úszás ízére, egyre nagyobb távolságra lebeg el a vízben, mielőtt belém kapaszkodna. Nyoma sincs benne a félelemnek, ami leginkább az anyjában dolgozott, ha arra hallgatunk, még ma is ötcentis vízben áztatjuk a lábunkat a gyerekmedence legszélén – úszómellényben. Én a Szamos mellett nőttem fel, kiáltottam önérzetesen, és máris átcaplattunk a nagyba: így most már van úszás, van magabiztosság. Azt persze nem árultam el, hogy alig fürödtem otthon a folyóban, mert irtóztam a kávészínű hullámoktól (méghogy szőke Szamos!). Nekem csak az a víz, ami kék vagy átlátszó. Szerencsére Dusit egyelőre sem az árnyalatok, sem a mélység nem zavarja. (A nevelés talán egyik legnagyobb kihívása, hogy ne adjuk át a gyerekkori traumáinkat - a kutyák iránti rettegéstől a mássalhangzók gyűlöletéig. Majd lesznek sajátjai.)
Az idill azért itt is törékeny. A minap épp négyen próbáltunk osztozni a nyeszlett fácska nyújtotta árnyék zsebkendőnyi területén. Ide-oda huzigáltuk a napágyakat, hogy ne főjünk meg. Így önkéntelenül közelebb kerültünk az árnyékot már korábban bitorló férfihoz, aki némiképp nyersen figyelmeztette a nejemet a másfél méteres szabályra. Erre már én is megfordultam az ágyamon. És szelídséget kértem egyáltalán nem szelíden. Ezt teszi a 40 fok (árnyékban 35). Szó szót követett, mire a fickó kifakadt: „Na, ez a madzsarr stílus. Ez heányzott nekem már.” Nyeltem egyet. Én eddig úgy gondolkodtam magamról, mint hazátlan, kozmopolita libsiről, erre itt kell kiderüljön, hogy minden civilizációs mázon, amit magamra kentem, mégis átüt az echte, levakarhatatlan madzsarr stílus. Hiába járom a világot, egy tapodtat sem mozdultam otthonról. (Szeppenten ültem az ágyon, eszembe se jutott, hogy mennyire kiborít az a hazánkfia, aki pár évnyi külföldi tartózkodás után kitüntetésként hozza haza az akcentusát.) Azon túl, hogy a jelenlegi uraknak vélhetően tetszett volna a verbális keresetlenségem, a „kiállásom”, mégis elszégyelltem magam. Hát hol van a vágyott, dermesztő angol hidegvér? A francia előzékenység? A vidám spanyol nagyvonalúság? Persze az akcentusos is lehetett volna udvariasabb, de lám, elég egy kis meleg, hogy én is igazi hazafi legyek. Bántott (vagy inkább büszke?) önérzettel mentem el befalni az aznapi lángosomat.
Otthon gyors önrevíziót tartottam. A Spanyol- és Franciaországban eltöltött hét hónap alatt kétszer dudáltam madzsarrosan a forgalomban, és egyszer káromkodtam a közértben. Amúgy az európai álcámmal sikeresen olvadtam bele a tömegbe. Nyugodt voltam és gyökértelen. Huszonnégy órás turista a világgá tágult hazában. Itthon mégis gyorsan lelepleztem magam. Ingerült vagyok, és nullára tornáztam le az empátiámat. Legszívesebben megfojtanám azt, aki nem ért velem egyet. Az óceánt képzelem a csúszdák alá, de nem engedek a zsebkendőnyi árnyékomból. És ez nem valami vírus, heveny láz. Valami, ami úgy látszik, bennem van. A csontok mélyén. Van, aki a szüleire, van, aki (ezt is) Trianonra fogná. Ami ellen küzdök ugyan, de lám, nem tűnik el nyomtalan. Valami, amihez olyan jól tudnak kapcsolódni a mai magyar urak, hogy a szilárd és otthonos pontot meglelve teljesen kifordítsanak önmagunkból. Vagy csak egyszerűen kicsalogatják belőlünk a madzsarros stílust?
Aznap nem esett jól a lángos. Dusit néztem elgondolkodva, aki ugyan magyarul beszél, de még bármi lehet belőle. Osztrák, német, angol – tüchtig európai. És ne mondja senki, hogy nem ez az igazi boldogság.
