Előfizetés

A vonat elgázolta a buszt

Megdöbbenés fogadta azt a 2020. július 15-i bejelentést, miszerint attól a naptól a Volánbusz Zrt. felett a munkáltatói jogokat a vasúttársaság gyakorolja. A holding mint szervezeti forma már korábban szóba jött, ám a függőségi viszony nem volt terítéken. Eddig volt két viszonylag egyenrangú közlekedési alrendszer, most a relatív egyensúly alapjaiban megbillent. A MÁV társadalompolitikai súlya vitathatatlanul tekintélyesebb, mint a Voláné, most azonban alá-fölérendeltségi viszony alakult ki. Ám hiába kapott elsőbbséget a vasúttársaság, a helyközi utasforgalom közel 70 százalékát mindmáig a Volán-társaságok (ma Volánbusz Zrt.) bonyolították le. Egyes vonalakon a MÁV és a Volánbusz Zrt. egyenértékű szolgáltatást képes nyújtani, az utazóközönség mégis a Volánt részesíti előnyben. Vajon miért? Persze be lehet darálni agy közel húszezres létszámú társaságot, meg lehet kísérelni, hogy az utasokat áttereljük a vonatra, vissza lehet vágni a távolsági buszközlekedést, és a Volánbusz Zrt.-t „ráhordó” szerepre lehet kárhoztatni. Csakhogy ez az elemzésekkel, hatástanulmányokkal alátámasztott változat? Szeretném felidézni, hogy a régiós közlekedési társaságok megalakítása sem volt sikersztori, majd jött a közlekedési központok integrálása a Volánbusz Zrt.-be. Most meg az egyébként is gigaméretű vasúttársaság hajtja uralma alá az ugyancsak méretes busztársaságot. Az az ideológia és kommunikációs érvanyag, amellyel igazolni igyekeznek a mostani döntést, nem helytálló és álságos. Akik végigkövették a Volán cégcsoport 2012 óta tartó átalakítási folyamatát, látják: mindkét közlekedési alrendszernek vitathatatlanul jól megrajzolható helye és szerepe van a közlekedési struktúrában. Azonban ennyire visszafogott szerepre kényszeríteni a Volánbusz Zrt.-t közlekedéspolitikai szempontból is melléfogás. A távolsági buszközlekedés drasztikus visszavágása miatt petíciót indított útjára a Munkástanácsok Zala Megyei Szövetsége.A kezdeményezés meglepően nagy visszhangra talált. Ilyen és ehhez hasonló vélemények voltak olvashatók: „A döntés nemcsak rossz, de antidemokratikus is. Ez egy pofon a közösségi közlekedés ügyének.” „Ez egy átgondolatlan lépés. És a vasút közel sem hozza azt a komfortot, mint egy autóbusz. A normális utazási feltételeket veszélyezteti a buszjáratok csökkentése.” „Többször utazom Keszthely és Budapest között a munkám miatt. Ha nem lesz buszközlekedés, elveszítem a munkám.” „A vasút még mindig lassúbb, koszosabb és biztonsági szempontból is kényesebb, mint a Volán. Ez a döntés nem emberbarát. Sérti a közügyet.” Valamennyien érdekeltek vagyunk egy minőségi és hatékony közösségi közlekedési szolgáltatás megteremtésében, valamint a fenntartható fejlődés feltételrendszerének biztosításában. Természetesen minden utas támogatja az egységes jegy- és tarifarendszer kialakítását, továbbá a menetrendek észszerű, hatékony, az utazási szokások és igények diktálta harmonizációját. A mostani döntés azonban ezzel szembe megy, mivel élesen szembeállítja egymással a két alrendszert. Ez nem lehet cél! Horváth László blogíró, szakszervezeti képviselő

Hetvenöt év elteltével

Ebben a hónapban van a Hirosimát és a Nagaszakit ért atombomba-támadás 75. évfordulója, amikor az emberiség megtanulta, hogy egyetlen atombomba micsoda pusztításra képes. A túlélők, vagyis a hibakusha hosszadalmas szenvedésének mindennap ösztönöznie kell bennünket arra, hogy megsemmisítsük a nukleáris fegyvereket. A túlélők megosztották történeteiket, így soha nem merül feledésbe az a borzalom, amit Hirosimában és Nagaszakiban átéltek. Ennek ellenére a nukleáris veszély ismét erősödni látszik. A támadások óta megállapodások és egyezmények hálózata jött létre azért, hogy megakadályozzák ezeknek a soha nem látott módon pusztító fegyvereknek a használatát és végső soron elérjék a megsemmisítésüket. Viszont ez a keretrendszer évtizedeken át nem működött, most pedig kezd fokozatosan megszűnni. A nukleáris fegyverek szándékos, véletlenszerű vagy tévedés miatti használatának lehetősége pedig veszélyesen nagy. Az egyre erősödő nemzetközi feszültségek és a bizalom megszűnése miatt az atomhatalmak közötti kapcsolatok veszélyes és destabilizáló összeütközésekké alakulnak át. Miközben a kormányok a biztonságukat nagyban a nukleáris fegyverekre alapozzák, a politikusok heves retorikával beszélnek a fegyverek lehetséges használatáról, és hatalmas összegeket áldoznak arra, hogy még pusztítóbbá fejlesszék azokat, ahelyett, hogy azt a pénzt sokkal inkább a békés és fenntartható fejlődésre költenék. Évtizedeken keresztül a nukleáris tesztrobbantásoknak borzalmas következményei voltak az emberekre és a környezetre nézve. Ezt a korábbi korszakot örökre le kell zárni. Ezt viszont csak egy minden nukleáris tesztrobbantásra vonatkozó, jogilag kötelező és ellenőrizhető tilalom érheti el. Az Átfogó Atomcsend Egyezmény bizonyította fontosságát, viszont még számos állam aláírása és ratifikációja hiányzik, ami megfosztja az egyezményt attól, hogy betöltse szerepét a nukleáris fegyverek leszereléséről szóló keretrendszer nélkülözhetetlen részeként.  A klímaváltozás mellett a nukleáris fegyverek is életveszélyes fenyegetést jelentenek a társadalmainkra nézve. A globális arzenál, vagyis a durván 13 ezer nukleáris fegyver legtöbbje sokkal pusztítóbb, mint azok, amelyeket Hirosimára vagy Nagaszakira ledobtak. Ezek bármilyen használata elképzelhetetlen méretű humanitárius katasztrófához vezetne.  Itt az idő, hogy visszatérjünk annak közös megértéséhez, hogy egy nukleáris háborút nem lehet megnyerni és nem szabad megvívni sem. Vissza kell térnünk közös megállapodásunkhoz is, amely szerint egy nukleáris fegyverektől mentes világ eléréséért dolgozunk azzal a szellemmel, amely lehetővé tette, hogy történelmi haladást érjünk el a nukleáris fegyverek leszerelése felé. A nukleáris fegyverek 90 százalékát birtokló Amerikai Egyesült Államoknak és az Oroszországi Föderációnak kell mutatnia az utat. Az „Új START” szerződés ellenőrizhető korlátokat tartalmaz. További öt évvel való meghosszabbítása pedig lehetőséget adna új megállapodások kidolgozására, beleértve további atomhatalmak bevonását a tárgyalásokba. Jövőre az Egyesült Nemzetek Szervezete tartja a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződés felülvizsgálati konferenciáját, amely az egyik legsikeresebb nemzetközi biztonsági megállapodás. Ez az egyetlen szerződés, amely magában foglalja az öt legnagyobb nukleáris hatalommal rendelkező ország által vállalt szerződéses kötelezettségeket arra vonatkozólag, hogy elérjék a nukleáris fegyverek leszerelését, valamint ellenőrizhető tilalmakat vezessenek be a nukleáris fegyverek beszerzésére és fejlesztésére vonatkozóan. A szerződés közel globális tagsága azt jelzi, hogy a nemzetközi közösség nagy többségének be kell tartania ezeket a vállalásokat. A felülvizsgálati konferencia lehetőséget ad arra, hogy megakadályozzuk a nukleáris fegyverek nemzetközi rendszerének fokozatos megszűnését. Szerencsére az Egyesült Nemzetek Szervezetének legtöbb tagállama továbbra is elkötelezett a nukleáris fegyverektől mentes világ elérése mellett. Ezt mutatja az is, hogy 122 ország támogatta a nukleáris fegyverek tilalmáról szóló szerződés elfogadását. Ezek az államok tisztában vannak azzal, hogy a nukleáris fegyverek bármilyen használata katasztrofális következménnyel járna. Nem kockáztathatunk meg még egy Hirosimát, Nagaszakit vagy még azoknál is szörnyűbbet. Miközben a hibakusha szenvedésére gondolunk, úgy kell látnunk ezt a tragédiát, mint egy felhívást az emberiségért és azért, hogy újra elkötelezzük magunkat egy nukleáris fegyverektől mentes világ mellett. António Guterres, az Egyesült Nemzetek főtitkára  

Ani és Marci

Elleneztem, hogy Ani menjen. Nálunk a döntések nem úgy születnek, mint más családoknál, de lehet, hogy más családoknál is azt gondolják, hogy vannak más családok, ahol a döntések nem úgy születnek. Néha észrevétlenül. Sok döntés nem súlyos, és sokszor nem is tudjuk előre, melyik lesz az. Nem is gondolunk bele, hogy egy átlagos napon a döntéseinknek milyen következményei lehetnek, mert ha mindig belegondolnánk, nem mernénk egyetlen döntést sem meghozni. A tudat, hogy nem tudjuk, adja meg a szabadságunkat. Jól van ez így. Ani tizenhét éves, a lányom, van még beleszólásom abba, hogy mit lehet és mit nem szabad, mire van szüksége, és mi az, amire nincs. Lehettem volna én is olyan legyintős apuka, ami nagyon kényelmes, és könnyű elbújni a családi béke és a mi-nem-veszekedünk-a-gyerekeken álsága mögé, de én soha nem ilyen voltam. Persze, megbeszéltük. Edit védte, Ani már kész nő, ne akarj beleszólni az életébe, ne gondold, mondta nekem, hogy mindenben neked kell dönteni, beszéljük meg, beszéljük meg rendesen, ezen nincs mit megbeszélni, feleltem én. Akkor jöttek a szokásos vádak, hogy maradi vagyok, hogy ma már más a világ, végül pedig a szokásos, hogy a férfiak nem értik meg a nőket. Igen, ez a hagyományos vád, és a férfiaknak erre nincs is válaszuk. Apa, mondta akkor Ani, te is voltál tizenhét éves, te is voltál szerelmes, ez pedig az érzelmi hatás, amit a lányok gyorsan megtanulnak az anyjuktól. Talán az a baj, hogy Marcival megyek? Jogos kérdés volt. A gyerekek kérdése mindig jogos. Igen, ez volt a baj. Nem kedveltem Marcit, közepes, átlagos fiú, mindenre legyint, mindenben magabiztos, olyan, mint egy tizenhét éves fiú. Olyan, amilyen én is voltam. Ani szerelmes volt Marciba, és Marci is szereti őt, már egy éve jártak, ezt is tudtam, de más egy ilyen általánosító szó, hogy járnak, és más az, ha együtt utaznak el egy hétre. Egy apa mindig belegondol a helyzetbe. Nem akartam, hogy együtt menjenek sítáborba Franciaországba, ennyi az egész, meg is mondtam. De hát az egész osztály megy. És Laci bácsi is jön velünk. Sokba is kerül. De hát éppen a saját gyerekemtől sajnálom a pénzt? Nem utazik, mondtam. De abból, ahogy Edit rám nézett, tudtam, hogy engedni fogok. Ismertem ezt a nézést. Edit már döntött. Ani pedig tudta, hogy Edit már döntött. Elleneztem, de végül engedtem. Persze, menjen Ani sítáborba Franciaországba. Nem lenne szerencsés, ha kimaradna, már csak Marci miatt sem. És Laci bácsi is velük megy. Sokba kerül, de nem vészes. Talán sajnálom a pénzt a gyerekemtől? Edit ismeri Anit, bízzunk benne, mondta. Lehet, hogy törést okozunk neki, ha nem engedjük. Nem szeretem a buszos utakat, feleltem, ez most nem számít, legyintett Edit, örökké előhozod a prágai emlékeket, de abból is csak te csináltál ügyet, másoknak jó volt. Ne aggódj feleslegesen, mindig mondom. Elmentek, integettünk nekik Budapesten, a Déli pályaudvarnál, amikor a busz ajtaja becsukódott. Egy héttel később pedig jött az a telefon Veronából. Hogy Ani és Marci is. Egymás mellett ültek.