egyenlőtlenség;

2020-08-11 08:04:00

Régi és új egyenlőtlenségek

Amikor újraszámoljuk a hiányokat, amelyeket sürgősen pótolni kellene már a járvány alatt és közvetlenül utána, szükségszerűen át kellene gondolni azokat az új hangsúlyokat és újonnan megnyíló forrásokat is, amelyekkel igazságosabb, eddig nem létező világokat tudunk – legalább szűkebb terepeken – teremteni.

Az egyenlőtlenségek egyébként a világgazdaságban az utolsó években jó ütemben nőttek – különösen a gazdaságok peremein: az utolsó húsz évben 20 OECD tagállamból 16-ban jelentősen nagyobbak lettek (Branko Milanovic adatai 2011). Így volt már  az 1970-1980-as években is, a mozgásirány változatlan. Míg az 1973 előtt született gyermekek 96 százaléka (vagyis lényegében mindenki) a szüleinél többet kapott, gazdagodott, addig mozgási irány a később születetteknél pont fordított, csak 28 százalékuk keres később a szüleinél többet. A nagy felzárkózóknál, Kínában, Indiában és Oroszországban a mozgás hasonló, mint az USA-ban és Nyugat-Európában.

A 2018 óta megjelenő nemzetközi szegénységjelentésekben (Poverty and Shared Property) a 91 megfigyelt ország 40 százalékában a mutatók alacsonyabbak az átlagos növekedésnél. A vagyoni egyenlőtlenségek a bérszintekben a 90-es évek óta 10 százalékkal csökkentek. A 80-as év óta a bérszint valamivel a termelékenység szintje mögött maradt. Ez ellentétes a világháború utáni mozgással, amikor is a bérszint stabil maradt, sőt talán valamivel növekedett is. Egyébként ez akkor ellentétes volt a gazdaságkutatás hagyományos felfogásával (lásd erről például a klasszikus magyar-angol közgazdászt, Kaldort, 1957). Erről azonban már nem így gondolkozunk.

A növekvő egyenlőtlenségek az ipari országokban és felzárkózó térségekben ellentétesek egy másik közismert gazdasági felfogással, az úgynevezett Kuznets-görbével is. Aszerint a nagyon szegény fejlődő országokban az egyenlőtlenségek növekednek, mert az emberek az alacsonyabb termelékenységű agrárágazatokból a magasabb termelékenységű iparba vándorolnak, ahol a jövedelmek egyébként magasabbak. Azonban ha a társadalom gazdagabb lesz, és a világ továbbfejlődik, akkor e mozgás lassul vagy leáll, például Kínában, Indiában. Nemcsak ott, hanem Közép-Európában is végbemegy valamilyen kiegyenlítődés, kialakulnak középrétegek, amelyek felfogásunk szerint stabilizálják a társadalmat.

Azt persze most sem tudjuk, a koronajárvány hogyan bontja meg ezt a középet, és mit, mennyire tartósat tanultak a most hirtelen munka nélkül maradók. Világbanki közhely, hogy a jövedelemkoncentráció erősíti ilyenkor a konfliktusokat. S nemcsak például itt, a környéken, Ukrajnában, hanem mondjuk a Tiszántúlon is. Ilyenkor leplezni igyekszünk a politikai akarat és/vagy jövedelem konverziót, bár itthon igazán már nem is kell figyelni a váltást, hiszen a túl erős kormánypozíciók mellett ez önmagában látható lesz.

Eddig a legtöbb közgazdász abból indult ki, hogy bizonyos értelemben a jövedelem-eloszlás erősödése negatívan hat a gazdasági növekedésre. Mégpedig elsősorban azért, mert az innovációs teljesítmények lefékeződnek, eltompulnak. De egy idő óta erősödik annak  felismerése is, hogy a növekvő egyenlőtlenségek inkább hatnak a gazdasági teljesítményre. Ez abból következik, hogy a szegények nem vagy keveset költenek egészségre és oktatásra, ezért humántőke beruházások maradnak el, vagy lassulnak le.

Ha ez így volna, akkor mennyire általánosíthatóak e tapasztalatok a különböző helyszíneken? Hiszen ezek az oktatási és egészségügyi ráfordítások az eltérő kulturális szokásoktól is függenek. A volt államszocializmusban az ilyen oktatási ráfordításokat merevebben szabták meg, de az oktatásban azért volt valamekkora szabadság a ráfordításokban. A közegészségügyben, különösen a vakcinációban sok olyan kötelező feladat volt, amelyek például igen fejlett egészségügyekben sem voltak ismertek - és ezek hatása a pandémia alatt is kitapintható maradt.   

Mostanában mindenesetre eléggé pontosan látni lehet, hogy a viszonylag egyenlőtlenebb gazdaságok vagy társadalmak lassabban nőnek. Ismét a Világbank számításai szerint ha az egyenlőtlenségeket elvben a 0-100 közötti, ún. Gini koefficiensben mérjük, akkor 1 pont ilyen növekedés (vagyis a széjjelhúzódó jövedelmek) 0,2 százalék gazdasági növekedés csökkenést jeleznének előre. Sokan inkább úgy vélik, hogy egy fokon túl kemény és világos összefüggések itt talán igazán nincsenek is, de azt azért látjuk, hogy a markáns egyenlőtlenségek ezeken a helyeken veszélyeztethetik a gazdasági növekedést. Ezen túl itt még összefügg a szegénység és az egyenlőtlenség is. A magas egyenlőtlenség megnehezíti a szegénység mérsékelését. Ebben a vonatkozásban bonyolódik az abszolút szegénység visszafogása is.

A hagyományos gazdasági fejlődési ösvények – ez lenne a gazdaságpolitikában az országok számára a ludak „röpülési vonala”, a „flying geese” pálya – az elmaradás felszámolása tekintetében, különösen a nagyon sikeres Kelet-Ázsiában, különösen jól bejáratott változatnak számított. De az azért ma nyilvánvaló, hogy ezt a forgatókönyvet már nem lehet követni. Radikális új alternatíva pedig nincsen. Egyszerűen megismételni a német járműipar perempályáját nálunk hosszabb távon már nem lehet, ehhez a németeknek is ki kellene valamilyen új koordinációt találniuk. Új alternatívát senki sem vetett fel. Láthatóan a magyar fejlődésfilozófusoknak sem jutott semmilyen radikálisan más, új az eszükbe. De legalább lehet addig is valami szokatlanon töprengeni.

A szerző szociológus