Munkaalapú társadalom

Több ezer éves és a mai világunkban sajnos eretneknek számító gondolatok törtek fel bennem a koronavírus járvány karanténba zártsága során. Naponta hallottam és olvastam a kormányzati kommunikációban a „munka alapú társadalom” szlogent. Elborzadok, hányinger ébred a zsigereimben, érzem kirekesztő és hamis voltát, hiszen minden tevékenység munka, ami emberré tesz és közösséget épít.

A kijárási korlátozás elrendelésekor arra számítottam, hogy a kényszerű bezártságban majd elunom az életemet. Legjobban én lepődtem meg rajta, hogy mennyire értékesen és izgalmasan teltek napjaim, pedig amit nap mint nap csináltam, az a hétköznapi kapitalista gondolkodás szerint nem munka, hiszen egy fillér jövedelmem sem lett belőle, nem nőtt a GDP, legfeljebb csökkentettem a kiadásaimat.

Szerte Európában több százezer ember veszítette el a munkáját, maradt jövedelem nélkül vagy csökkent le drasztikusan kicsire a saját és családja életét fenntartó jövedelme. Vajon helyes őket munkanélkülinek nevezni, akik ebbe a helyzetbe kerülve a tartalékaikból vagy mások szolidáris segítségével vészelik át a szűkös napokat, hónapokat, akár egész hátralevő életüket? Ők is minden nap felkelnek, gondozzák magukat és környezetüket, tovább nevelik, tanítják gyerekeiket, rendben tartják lakásukat, életben tartják emberi kapcsolataikat, olvasnak, művelődnek. Mindent megtesznek, hogy beteljesítsék az emberi élet egyetlen igaz értelmét, emberi mivoltuk fenntartását és újrateremtését. Értéket teremtenek, ahogy a jövedelemmel rendelkező bérmunkás is. Milyen jogon bélyegezzük meg őket haszontalan munkanélkülinek, sőt miért ne kapnának ők is természetes módon rendszeres jövedelmet csak azért, mert közvetlen profit termelés nem mutatható fel tevékenységük nyomán? Nem az lenne a természetes, hogy az állam minden értékteremtő teljesítményt arányos jövedelemmel elismerjen?

Mindenkori példaképünk lehetne az ókori görög demokrácia, aminek virágkorában az évente folyamatosan termelődő és felhalmozódó és adóként elvont értéktöbbletet nemcsak gazdasági és katonai célokra, hanem a kultúrára és demokratikus életre fordította az állam. Minden görög polgár számára kötelező volt a kultúrában és a közéletben való tevékeny részvétel, sőt életet fenntartó jövedelem járt a részvételért. Eltelt 2500 év, és mi maradt ebből az közösségépítő elvből mára?

Annak az értéktöbbletnek a legnagyobb hányada, amit ma megtermelünk, nem a demokráciánk és kultúránk fenntartására fordítódik, hanem kevesek kezében profitként halmozódik, jórészt virtualizálódik és értékét veszti, néha viharosan, többnyire csendesen elég a világ tőzsdéin, sőt a közgazdászok számára is nehezen értelmezhető módon eltűnik, mint a csillagközi tér fekete lyukaiban az anyag és az energia. Mindeközben mindannyian fizetünk, ha saját kultúránkat ápoljuk és építjük, vagy ha részesedni akarunk annak javaiból.

Még rosszabb a helyzetünk a közös ügyeink intézésében, hiszen a politikában a rólunk szóló döntésekből egyre nagyobb mértékben ki vagyunk zárva. A létező kapitalizmus kialakított egy külön kasztot, gazdasági és politikai elitet. Ők intézik közös ügyeinket, döntenek rólunk, de nélkülünk. Egy sajátos és egyre bonyolultabb, egyre hozzáférhetetlenebb, egyre formalizáltabb döntési mechanizmust, nyelvet és centralizációt építettek fel, aminek elefántcsont tornyába közember nem, csak a természeti erők – mint most a koronavírus – képesek behatolni.

A XXI. század embere mindezeket az anomáliákat eleve elrendeltnek és helyes társadalomépítési elveknek tekinti, meg sem meri kérdőjelezni. Részvételi demokrácia? Szép álom, de felejtsük el! Nagyon kevés ember gondolatvilágát megmozgató utópia, pedig az internet korában minden eszközünk adott ahhoz, hogy megvalósítsuk, és akár hetente szavazzunk önkormányzati és országos ügyeinkben. Ehelyett zokszó nélkül tudomásul vesszük és rendjén valónak tartjuk a társadalmi döntéshozatalunk a XIX. században kialakult és már réges-rég elavult formáját, ami csak a kiváltságos elitnek kedvez.

Változtatási szándék nem tud kialakulni, hiszen minden változás lázadásnak, forradalomnak számít, és a kapitalista dogmák bárminemű megkérdőjelezése, megtörése „bolsevik” találmánynak van beállítva, amitől kulturális reflexeink elriasztanak, hiszen ki akarna egy II. világháborúnál is szörnyűbb világégést? Ez a logikusan felépített félelem tartja össze kapitalizmusunk mai rendszerét. Miközben persze pontosan látjuk, hogy dogmáinkkal csupán fogaskerekek vagyunk egy Mad Max előtti világban, hiszen szemünk láttára és az interneten nyomon követhetően szubkultúrákra épülő roncstársadalmak alakulnak ki. A mélységben zajló elkerülhetetlen összeomlásról nem veszünk tudomást. Beletörődtünk-e abba a tudatba, hogy az uralkodó dogmák egyenesen vezetnek a pokolba? Hátha nem? ... És talán mégsem.

A szerző ökológus