Előfizetés

Szabadság

Nem lehet egyszerre érvényesen tiltakozni a génekben kódolt alattvalói mentalitás nevén nevezése ellen, és közben krumpliért, rezsiutalványért szavazatokat vásárolni. És ugyanígy nem lehet azért morgolódni, hogy 56-ban nem állt mellénk „a Nyugat”, közben pedig megkoszorúzni Hszi Csin-pinggel a Tienanmen téri mészárlás kommunista emlékművét, beszédesen hallgatni a kelet-turkesztáni (a megszállás utáni nevén: Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület) elnyomásról, meg Minszkben parolázni Alekszandr Lukasenka belorusz diktátorral, és megígérni neki, hogy hiába sújtaná a rezsimjét az EU szankciókkal, mi majd úgyis megvétózzuk. A szabadság mint filozófiai fogalom meglehetősen bonyolult, a lényege azonban nagyon egyszerű. És mégis annyira fontos, hogy a történelem összes jelentős gondolkodója kénytelen volt mondani róla valamit. A releváns mondások közül nekünk itt a keresztény Magyarországon talán Jézusé a legfontosabb: „Mindazt, amit akartok, hogy megtegyenek nektek az emberek, ti is tegyétek meg nekik – ez ugyanis a Törvény és a próféták tanítása.” Az az állítás, hogy a szabadság egyetemes érték, pontosan azt jelenti, amit első hallásra gondolnánk: hogy minden ember felelős minden ember szabadságáért. És a Lukasenkának, Dutertének, Gruevszkinek stb. tett gesztusok is éppen azok, amiknek látszanak: cinikus hatalomkufárok „ma neked, holnap nekem” jellegű megállapodásai, bebiztosított egérutak és – nem utolsósorban – árulások. A két nép, a magyar és a belorusz, talán tényleg közel van egymáshoz, ahogyan Orbán Viktor mondta, amikor minszki cimborájánál járt. Az viszont épp ezekben a napokban válik egyértelművé, hogy a belorusz népnek elege van Orbán ottani barátjából – aki most is ugyanolyan jellemtelen gazember, mint az elmúlt öt, tíz vagy huszonöt évben, csak éppen mára kifogyott a krumpliból.

Ikon szögesdróttal

Nem akart híres lenni, pláne ikon. Aligha képzelte, hogy szobrot állítanak neki. Csak lelépni akart egyre nyomasztóbbá váló hazájából, és hirtelen meglátta a kínálkozó lehetőséget. Azon a meleg nyári napon, 1961. augusztus 15-én a berlini Bernauer Strassén teljesített szolgálatot, keletnémet határőrként. Két napja zárták le az átkelőket a nyugati szektorok felé. Rohamtempóban épült a fal, hevenyészett akadályok jelezték a zónahatárt. Conrad Schumann (1942–1998) fel-le járkált őrhelyén, közben ellenőrzés ürügyén egy ponton letaposta a spirálisan kihúzott, 80 centi magas szögesdrótot. Aztán megvárta, amíg társai nem néznek oda, és ahogy a lába bírta, átrohant a túloldalra. Közben eldobta géppisztolyát, nehogy szemből támadónak higgyék, és kétfelől lőjenek rá. Amint átért, betuszkolták egy rendőrautóba, és kimenekítették a tűzvonalból. Peter Leibing fotóriporter órák óta a közelben dolgozott. Érezte, hogy történni fog valami, állította utólag. Beélesítve várt, és a tökéletes pillanatban exponált: a sisakos, csizmás katona a levegőben, a szögesdrót fölött, a fegyver szíját éppen lerántja a válláról. Dieter Hoffmann híradós operatőr kamerája mozgásban is megörökítette a menekülést, 16 milliméteres filmen. A felvétel hidegháborús jelkép lett: íme, az ember, aki életét kockáztatja a szabadságért. Walter Ulbricht keletnémet párt- és állami vezető röviddel azelőtt a világ szemébe hazudott, mondván „senki sem szándékozik falat építeni”. Az emberek elhitték, vagy legalábbis megnyugtatták magukat, hiszen hát hogyan is emelnének átjárhatatlan határt egy nagyváros utcáin? Ilyen őrültség már csak nem történhetik a huszadik században, Európa közepén. Aztán, Hrabal halhatatlan hősével szólva, megint valóra vált a lehetetlen. Az NDK-ra rácsapták a cellaajtót, a túszul ejtett néppel pedig közölték, a „határ biztosítása véd az elvándorlástól, beszivárgástól, kémkedéstől, szabotázstól, csempészéstől, kiárusítástól és a nyugati agressziótól”. A fal 168 kilométer hosszan húzódott Nyugat-Berlin körül. Fennállása alatt (1961–1989) legkevesebb 136 embert öltek meg, miközben megpróbált átjutni az egyre tökéletesítgetett, őrök és kutyák vigyázta akadályokon – Németországból Németországba. A Tiergartennél bámészkodó magyar kamasznak, nekem, a fal egyszerre volt szürreális téboly és magától értetődő hétköznapi valóság a nyolcvanas években. 1989 euforikus napjaiban szóba jött, hogy meghagyják mementóul. De hát az üres telkek túlontúl csábítóak voltak, a szentimentális ötletet megfúrta a jövő- és profitorientált ingatlanbiznisz. Új városközpont nőtt ki a senkiföldjéből a Potsdamer Platzon. Szegény szökevény nem talált békességet a vasfüggöny túloldalán. Rettegett, hogy utoléri a Stasi bosszúja. Gyakran változtatott lakóhelyet az NSZK-ban, de a szorongás mindenhová elkísérte. Elhatalmasodó depresszióján már a falbontás sem segített, Conrad Schumann ötvenhat évesen megölte magát. Berlini emlékművén úgy örökítette meg a szobrász, abban a kimerevített, ikonikus pillanatban: a levegőben, szögesdrót fölött. 

Ország a romok alatt

Anthony Elghossain libanoni író egy szatírájában különösen találóan írta le az országában dúló állapotokat. Egy képzeletbeli történetben az Iszlám Állam el akarta foglalni hazáját. Ám, amikor a dzsihadisták konvoja végeláthatatlan dugóba került, szóvivőjük kétségbeesetten kérdezte: „Kit kell itt egyáltalán megbuktatnunk?” Erre a kérdésre sokan keresik a választ a mai Libanonban. Hasszán Diáb miniszterelnök hétfőn benyújtotta lemondását, a kormány megbukott, amivel elvileg azok a tüntetők, akik a napokban minisztériumokat ostromoltak meg, elérték céljukat. Az emberek tehetetlen dühe azonban elsősorban nem is a kabinetre irányult. Mindenki pontosan tudja, hogy elvileg ugyan a kabinet gyakorolja a végrehajtó hatalmat, de Libanonban ez nem így működik. Diáb kormányát csak részben terheli felelősség amiatt, hogy a múlt héten több ezer tonnányi ammónium-nitrát robbant fel Bejrútban a veszélyes anyag hanyag kezelése miatt, s vesztette el a fővárosi lakosság több mint tíz százaléka a lakóhelyét, s semmisült meg az ország élelmiszer-tartalékának jelentős hányada. Több korábbi kormányt ugyanúgy felelősségre lehetne vonni emiatt. A tragédia minden korábbinál jobban igazolta, hogy Libanon valójában működésképtelen ország, ahol a kormány megbukása semmit sem jelent. A hatalom ugyanis oligarchák, egykori hadurak, klánok vezetőinek kezében van, akik felosztották egymás között Libanont, pontosabban annak vagyonát. Nem véletlenül nevezik az energiaügyi minisztériumot a fosztogatás tárcájának. A társadalom minden szegmensét korrupció hatja át, jellemző módon olyan hatóság foglalkozik a vasúttal, amelynek nem áll érdekében annak modernizálása, csak az az összeg, amit az állam e célra tesz félre. Az események megkérdőjelezték az eddigi hatalommegosztási gyakorlatot is. Az 1944-ben elnyert függetlenség után lépett életbe az az elv, amely szerint az államelnöki tisztséget minden esetben maronita keresztény, a miniszterelnökit szunnita muzulmán, míg a parlament elnökének tisztét síita muzulmán vallású személy tölti be. A soknemzetiségű és vallású ország számára azonban ez sem hozta meg a békét, a negyedik izraeli-arab háború (1973) után két évvel Libanon polgárháborúba süllyedt, ami 15 éven át tartott. A felek 1989-ben egyeztek ki egymással, ezt követően ismét életbe lépett az évtizedekkel korábban kidolgozott hatalommegosztási elv. Csakhogy a megállapodás az Irán által támogatott, mind befolyásosabb Hezbollah malmára hajtotta a vizet. Az ország legbefolyásosabb személyisége a radikális síita szervezet vezetője, Hasszan Naszrallah, aki éppen Libanon működésképtelenségét kihasználva növelte befolyását, s destabilizálja az egész régiót. A Hezbollah az egész országot saját túszává tette. A drúzok szellemi vezetője, Valid Dzsumblatt aszerint alakítja politikáját, ahogy a hatalmi viszonyok alakulnak. A szunnitáknak ugyanakkor nincs erős embere. A libanoni tüntetők tehetetlen dühvel szemlélik, hová vezetett az ország kifosztása. És hiába a jogos felháborodás, azok, akik tényleg tehetnének bármit az országért, éppen a működésképtelenség fenntartásában érdekeltek.