„Kezük sose dolgozott”

Hajlok arra, hogy Csukás István azért költözött át a békésebb világba, mert megriadt attól, hogy mesefigurái – elsősorban a „Süsü, a sárkány” c. meséjéből – kezdenek a valóságban testet ölteni.

A mesefigurák valóságba való kirajzását a járvány nagyban segítette. Nem először történik, hogy a baj idején tömegével a semmiből előugró sárkányfűárusok becsapják a hiszékenyeket az üzleti haszon reményében, mondván: „Csak ez (mármint az ő árujuk) használ!” Az azonban kevésszer fordul elő, hogy a hivatalból mintát, példát mutatni képes politikusok, vezetők csapnak fel sárkányfűárusnak. A koronavírus járvány kezdetétől különböző országok orvoscsapatai kísérleteznek az ellenanyag, a vakcina létrehozásán, de addig is próbálnak segíteni a betegeken korábban, más fertőzések esetében sikerrel alkalmazott terápiák alkalmazásával, ám a hippokratészi eskü, a „primum nil nocere!” (Soha ne árts!) elvét sohasem szegték meg. Még az eredményesnek látszó terápiák esetében is – a laikus közönség várakozásait be nem teljesítve – megmaradtak „kétkarúnak”. (Ismert, hogy az egyik amerikai elnök mondta: szeretne végre „egykarú” tanácsadót látni, aki megszünteti a bizonytalanságot, és nem növeli azt, mondván, egyfelől használ, ámde másfelől nem ismerjük, hogy mik a mellékhatásai.)

Az elnökök, a nagyhatalmú sündisznócskák már csak ilyenek: egyikük (Trump) egyik nap a legnagyobb magabiztossággal jelenti be, hogy a koronavírus ellenszereként az amerikai gyógyszerhivatal (FDA) engedélyezte egy malária ellen használt szer alkalmazását, hogy a következő napon fertőtlenítőszerek bevételének a lehetőségére hívja fel a figyelmet a megfertőződött tüdő megtisztításának hatásos szereként. Egy másik nagyhatalmú (Lukasenka, fehérorosz elnök) a traktorozásban, és a vodkaivásban hisz, míg a mi vezérünk pontosan megjósolja a járvány tetőpontját, a védekezéshez szükséges kórházi ágyak és lélegeztetőkészülékek számát, sőt nemcsak az orvoslás terén van nagyon is otthon, hanem arra is ígéretet tesz, hogy ahány munkahelyet a járvány tönkretesz, annyit hoz létre, vagy közmunkából, vagy a fizetett katonák számának a növelésével. A hivatalos és hatalomgyakorló sárkányfűárusoknak se szeri, se száma (nem is említettem a brazil elnököt, Bolsonarót, vagy a magabiztosságában némileg megrendült, bár hatalomgyakorlásának időtengelyét élete végéig meghosszabbító, ezért mindörökké a követendőt hirdető kínai elnököt, Hszi Csin-pinget.

Csukás Pista bácsi valószínűleg attól se volt éppen boldog, hogy a Süsüből jól ismert zsoldosok – emlékeznek: „kezünk sose dolgozott!” – hazánkban (is) kezdenek irtóztató számban elterjedni. (Dunát lehetne velük rekeszteni.) Mielőtt bárki félreérti, most először azokra a szerencsétlen sorsú, alig képzett, a falujukba mint gettókba szorított egyszerű emberekre gondolok, akik eddig a vezér megválasztását elősegítő láncszavazásokon keresték meg a mindennapi életben maradáshoz szükséges közmunkájuk jogcímét. De azokra a beszegődöttekre is gondolok, akiknek a határainkon emelt kerítések mellett lakhatásra alig alkalmas konténerekben kellett jóindulatú biodíszletként demonstrálni, hogy hazánkat a migránstömegek szüntelenül ostromolják. Őket a szükség hajtotta a vezér, vagy ha úgy tetszik, a „kerál” (Parti Nagy) zsoldjába.

Ám, hogy egy kicsit közelítsek hazánk gyönyörű fővárosához, azokra a zsoldosokra (is) gondolok, akik előkelő éttermek asztalainál szokták (a járvány előtt) eligazítani az egyszerű nép dolgait, javát (pontosabban javait), akik a járvány megfékezése érdekében bevezetett otthoni munkát (home office-t) olybá tekintik, hogy az alávaló páriák biztos a tv-sorozatokat nézik, vagy játszanak a cégüktől kapott laptopon, a cég pénzén, ahelyett, hogy dolgoznának. Még mindig nem bíborban született vezérünkre és családjára, meg a legszűkebb hercegi udvartartására gondolok, hanem azokra, akik maszk nélkül (mondhatnám: már nem is leplezve odaadásukat a vezér iránt) bólogató jánosokként, gyors, hadari beszédükkel mindennap másféle vizet prédikálnak, miközben a vezérrel együtt hörpölgetik (szerényen) a borukat.

Csukás Pista bácsinak biztos elment a kedve ettől a fordított világtól is, ahol nemcsak a mesefigurák elevenednek meg, hanem minden, ami nemes volt valaha és mindenki, aki példaképünk lehetett, most éppen fordított alakjában jelenik meg. Mióta a nagycenki grófot, Széchenyit emelték az uniós adófizetőktől származó adóforintokat (pontosabban adó-eurókat) a saját zsebükbe irányítani hivatott nemzeti fejlesztési terv névadójává, megfordult a nagylelkű adományozás.

A mai sárkányfűárusok és a kezüket munkára még sose használó zsoldosaik nem egy évi jövedelmüket ajánlják fel egy tudós társaság céljára, hanem legalább egy évi jövedelmüket szeretnék kikaparni maguknak az Unió adófizetőitől származó közjavakból. Mióta a düledező kastélyok és várak felújítására az európai polgárok pénzéből indítanak pályázati programot, azóta a szegény paraszt továbbra se mehet bé az urai elébe (bár ők már nem a régiek, a Katona József drámájából ismert nevűek), mert bizony továbbra is összekarmolászná az új urak: Tiborczék szép sima padlatát a szegények csizmája.

Most már nem fizetnek ilyenkor, a koronavírus támadása idején dupla zsoldot, „ostrompénzt” – ahogyan az Gárdonyi Géza Egri csillagok c. regényéből ismert – azoknak, akik védik a várat. Így az orvosoknak, asszisztensek, nővéreknek, gyógyszerészeknek, mentősöknek vagy a forgalomban közvetlenül résztvevő személyszállítóknak sem.

A szerző közgazdász