Előfizetés

Benedek Szabolcs: Működési mátrix

Réka jóval korábban érkezett. Még úgy is, hogy mielőtt lejelentkezett a recepción, ahol némi faggatózást követően fölengedték az irodaház felső emeletére, sétált egyet a környéken. Kíváncsi volt, milyen üzletek és gyorsétkezdék vannak errefelé, mintha már tervezgetné, milyen lesz, amikor itt fog dolgozni. Volt benne lámpaláz, attól azonban egyetlen pillanatig sem tartott, hogy el fog késni. Talán a szülei nevelték bele, de az is lehet, hogy a génjeiben volt, hogy mindig mindenhova korábban ért oda, a randevúkon is rendre ő volt az első. Most azonban nem csak emiatt kellett várnia. A recepción üzenet fogadta, miszerint türelmet kérnek, egy váratlan megbeszélés közbejött, de interjú természetesen lesz. Réka igyekezett türelmes és nyugodt lenni. Arra koncentrált, hogy végtére is minden kritériumnak megfelel. Most már csak arra kell figyelnie, hogy ne görcsöljön. Ha elkezd stresszelni, rossz teljesítményt nyújt. Azt mantrázta magában, hogy nincs miért izgulnia. A csúszás miatt különösen nem kell. Ami a vártnál hosszabbra nyúlt. Időközben a Réka után következő delikvens is megérkezett. Ugyanazzal a tettetett és magára erőltetett magabiztossággal lépett be az ajtón, amivel fél órával korábban Réka. A kosztüm is hasonló szabású volt, a hónuk alatt gyűrögetett portfóliós mappa alapján pedig messziről lerítt, hogy egy cipőben járnak. Az árnyalatnyi különbség amúgy pont utóbbit tekintve mutatkozott meg: a másodjára érkezett hölgy – bármennyire igyekezett palástolni – kicsit mintha billegett volna a magas sarkúban. Egymásra néztek, és egyszerre villant tekintetükben a megismerés fénye: – Zsófi! – Réka! Rékának az futott át a fejében, hogy mikor mondhatták ki utoljára a másik nevét. Mármint hangosan, gyanakvás, féltékenység, düh és gyűlölet nélkül. Aztán fölállt. Az ő arcán jelent meg először egy félmosoly. Zsófi viszonozta. Leültek, és beszélgetni kezdtek. Az udvariassági körökön túl egy pár régi emlék is előkerült. – Hát – mondta utána Zsófi –, most megpróbálok visszaszokni a munka világába. A gyerkőc már akkora, hogy muszáj belevágni. Neki is az az érdeke, hogy közösségbe menjen és megismerkedjen másokkal is. A bölcsit kihagytuk, de az ovit nem lehet. Szóval, próbálkozom. Láttam a hirdetést, elküldtem, és behívtak. És te? – Én is – Réka nevetett. – Mármint megpályáztam, és behívtak. – Úgy értem, hogy… család, gyerekek? Réka a fejét rázta: – Nincsenek. Zsófi arcát fürkészte, kereste rajta a kérdést, vagy inkább ténymegállapítást. „Ezek szerint a munkában éled ki magad.” Igen, abban. Neki ez jutott. És igyekszik a meglévő dolgokban megtalálni a teljességet. Ezért is fontos számára ez az új lehetőség. Hogy előrelépjen, és más területeken is kipróbálja magát. Pár dologról még szót ejtettek. Egyetlenegyről nem. Arról valószínűleg akkor se beszéltek volna, ha nem nyílik időközben az iroda ajtaja, és nem lép ki rajta egy náluk alig valamivel idősebb nő. Mintha önnön magukat látták volna, néhány évvel később: kosztüm, mappa, a fáradtság jeleit vastagon fedő smink. Zsófi láthatóan idegenkedve nézte a magas sarkú cipőt. Odahaza és a játszótérre nem kell ilyet viselni. Most majd szépen visszaszokhat hozzá. – Elnézését a késésért, közbejött egy rendkívül sürgős és fontos tárgyalás. – A nő kezet nyújtott, elhadarta a nevét, amiből annyit értettek, hogy szólítsák nyugodtan ­Beának. – Látom, összeismerkedtek. Vagy régebbi a…? Hol az egyikükre, hol a másikukra nézett, hogy valaki szólaljon már meg. – Egyetemi barátnők… vagyunk – válaszolta Réka, a létige előtt villanásnyi szünetet tartva. – Hát ez remek. Lehet, hogy a hr-esünk azért adta meg így az időpontokat, mert látta a cv-jükből, hogy egy helyen végeztek? Na, de ha már így alakult, jöjjenek be mindketten. Leg­alább több időm lesz megismerni önöket a következő tárgyalás előtt. Az interjú flottul ment. Minden kérdésre gördülékenyen, természetes könnyedséggel, mégis pontosan és határozottan válaszoltak. Bea egyre csak azt hajtogatta, hogy mennyire sajnálja, hogy két ilyen szuper jelöltből csupán egyet vehet föl. Nem is tud most dönteni. Sebaj, itt a mentő feladat. A felvételi eljárás során nekik is lett némi rálátásuk a cégre, úgyhogy készítsék el a működési mátrixát. Azt, amiről látszik, hogy a szervezet milyen pontokon kapcsolódik a feladatokhoz, és hol lehetne esetleg javítani. – A tanácsadóink is ezzel kezdik, amikor átvilágítják a megbízót – magyarázta Bea. – Szerintem önöknek is menni fog. Úgyhogy kérnék szépen egy-egy csodás működési mátrixot, e-mailben, mondjuk, holnaputánra. Réka és Zsófi együtt mentek le a recepcióhoz, onnan az utcára, ahol némi bizonytalankodás mellett elbúcsúztak. Sok sikert kívántak egymásnak. Arról az egy dologról nem beszéltek továbbra se. Réka nekilátott újabb álláshirdetéseket tanulmányozni. A működési mátrixot nem csinálta meg. Örült, hogy nem bosszúvágy hajtja, és már nem akar revánsot venni. A megbocsátás képessége fontos erény. Szinte meghatódott, amikor arra gondolt, hogy Zsófinak nagyobb szüksége van erre az állásra. Jó fizetéssel és számos fejlődési lehetőséggel jár. Egy, a munka világába visszatérő anyának páratlan alkalom. A férje is büszke lesz rá. Az utolsó mondatot elhessegette. Ez még mindig fájt. Nem sokon múlott, és most ő lenne a feleség a gyerkőccel. Aztán Zsófi bekavart, és Réka álmai köddé váltak, akárcsak a barát­ságuk. Pár hónappal később ismét összefutottak. Ezúttal egy plázában, de megint véletlenül. Zavartan álltak a ruhaüzlet előtt, majd pár mondat után Réka megkérdezte, milyen az új munkahely. – Hát – mondta Zsófi –, én végül máshova mentem. De ezt biztos észrevetted, hiszen azt a működési mátrixot vagy micsodát se küldtem el a csajnak. Végtére is ennyivel tartozom neked. – Nem Rékára nézett, hanem lefelé, a saját lábára, amelyen sportosan elegáns cipő feszült. – Neked bejött a hely? Réka nem bírta megállni, hogy ne kérdezze meg. A nevet nem mondta ki, mintha valami ismeretlenről volna szó: – És a férjed mit szólt ehhez? – Nem a férjem. Elváltunk. Évekkel ezelőtt. A gyerek születése után lelépett. Néhány pillanatig csak a pláza morajlott a háttérben. – Tudod, mit? – szólalt meg végül Réka. – Igyunk meg egy kávét. – Ne haragudj – Zsófi a fejét rázta –, sietnem kell. Épp csak beugrottam meló után venni egy új göncöt – fölemelte a kezében lévő reklámszatyrot –, és most rohanok, mielőtt kiteszik a gyereket az oviból. De legközelebb mindenképp. Miután elköszöntek, Rékának eszébe jutott, hogy nem cseréltek telefonszámot. Sebaj! Mostanában ő se ér rá túlságosan. Az új munkahelye elég sok feladatot ad. De hát csinálni kell. Ez a lényeg.

Játék, elmélet (Philip K. Dick: Űrlottó)

horner
Publikálás dátuma
2020.08.15. 07:21

„De mit csináljon az ember egy ennyire romlott társadalomban? Engedelmeskedjen a romlott törvényeknek? Törvénysértés megszegni egy korrupt törvényt vagy egy korrupt esküt?” – hangzanak el egy szereplő szájából a közhelyessé vált, de mégis mindig elementárisan aktuális kérdések Philip K. Dick most végre magyarul is megjelent, Űrlottó című regényében. S ez csak az egyik társadalomfilozófiai-egzisztenciális (és jogi) vonulata a XXIII. század elején, 2203-ban játszódó regénynek. Annak a regénynek, mely 1953–54-ben íródott és 1955-ben jelent meg, a XX. század egyik vitathatatlanul legnagyobb hatású sci-fi nagymesterének első sci-fi regényeként. [A regénynek az akkor 25 éves Dick eredetileg A Kvízmester mindent visz címet adta, de a kiadója, Don Wollheim ezt megváltoztatta; a regény, mely az Ace Booksnál jelent meg és egy másik szerző másik regényével, dupla könyvként (Ace Double) látott napvilágot, ma a gyűjtők vágyálma. Az angliai első, 1955-ös kiadás ugyanakkor World of Chance („Esélyek világa”) címmel jött ki. „Amíg az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? (1968) a mozivászon miatt meg nem jelent Szárnyas fejvadász címen (1982), ez volt Phil legnagyobb bestsellere (300 000 fölötti példányszámmal)” – Lásd Lawrence Sutin: Isteni inváziók. Philip K. Dick élete. Ford. Szécsi Noémi. Agave, Könyvek, 2007.] Dicknek, állítom, egy regénylapján több eredeti és fantasztikus ötlete van, mint sok sci-fi vagy egyéb szépírónak egész életművében – de Dick sziporkázása-tobzódása közben mégsem ragad le ezeknél, nem bíbelődik velük, nem magyarázza túl őket, hanem meghagyja világteremtő funkciójuk részelemeiként – s ettől is olyan zseniálisak a művei. Nincs ez máshogy az Űrlottóban sem, a 200 oldalon „odavetett” elképzelések mindegyike külön-külön regény tárgya lehetne: a világelnök (Kvízmester) kiválasztása véletlenszerű lottóhúzással (vö. Douglas Adams Zaphod Beeblebroxával a Galaxis Útikalauz stoposoknakból), a telepaták alkalmazása, az űrutazás, a holdi üdülőtelep és szabad­időpark, a földi kasztrendszer és a munkatáborok, a kiszolgáló robotok, a tudatátvitel, az androidok, a high-tech keveredése a babonával (asztro-kozmológia), az internetelőd Interplanetáris Vizuális Iparvállalat hálózati képernyő (ipviv) stb. nem csak Dick későbbi munkáiból köszönnek vissza. Ahogy a fogyasztói társadalom végletekig vitt, disztópikus jövőjének érzékelése is döbbenetesen aktuális egy 65 évvel ezelőtti regényben olvasva, miközben gyakorlatilag ebben élünk! De ahogy a bevezetésül vett idézetből kiviláglik, mindig vannak, akik elégedetlenek a nekik jutott osztályrésszel, netán gondolkodni sem restek, s a hűbéri kiszolgáltatott rendszerben nem csak a saját sorsuk megváltozását szeretnék elérni, de az egész társadalomét is, ami által nyilván az övéké is javulna. Van, aki ennek érdekében megbuherálja a matematikus Neumann János által megalkotott játék­elmélet alapján működő, véletlenszerűséget előnyben részesítő sorsológépet, egy mágneses palackot. Van, aki hatalmának megőrzése, és saját világjobbító szándékainak stratégiája érdekében gyilkosságokhoz folyamodik – mindezt legálisan, törvényekkel támogatva a kor társadalmában. Van, aki elmenekül a Földről, s a mitikus 10. bolygón remél új életet kezdeni. Van ellenben, aki az algakaja helyett csupán igazi steakre vágyik, nyugodt családi otthonra, és hogy a művészetté emelt reklámok, a verbális információt színorgiává transzformáló pompáját csodálhassa a televízióján. A PKD-életművet 2003 óta megjelentető Agave Könyvek sorozatának 33. köteteként Dick kalandregénye nemcsak a disztópia-társadalomkritikai víziója miatt izgalmas, meglepő fordulatok viszik előre és színesítik a cselekményt, mely a hatalomért és a túlélésért folytatott küzdelem jegyében zajlik – s a világ nem elég hozzá! (Ford. Pék Zoltán, Agave Könyvek, 2020. 202 o.) 

Mesterházy Balázs: Őszikés (Részletek a Törecsek című verses regény V. fejezetéből)

Mesterházy Balázs
Publikálás dátuma
2020.08.08. 19:58

Fotó: Tihanyi Anna
32. Budapest elméletben Andorral egy vasárnap a szobában, mint két „pesti”, játszottunk. Elméletben, gondolatban Pesten jártam, és amikor azt láttam, hogy közlékeny, kommunikatív állapotban van éppen, hívtam, tartson velem, én megértem, ismerem, ami neki hiányzik, ő pedig megért engem. A játék az volt, hogy felidéztük, elméletben végigvettük, melyikünknek mi hiányzik az önálló életből, hogy van meg bennünk Budapestünk. Elsőre rögtön egy szép, közös pont adódott, az Andrássy út és az Írók Boltja, Andor itt elmondta, hogy minden héten legalább egyszer bejárt, havonta pedig eltöltött a boltban egy egész délelőttöt vagy délutánt. Felült az emeletre nyolc-tíz könyvvel, főleg verseskötetekkel, mert megvenni ennyit nem tud az ember, azt mondja: nem lehet, de így elolvasom őket, ha akarok és szépet találok, nyugodtan jegyzetelhetek, csöndes, elmélyült, „rendbenvanavilágszerű” sajátórák ezek. Mondom, közös halmaz volt ez, az Írók Boltja mellett nekem még néhány étterem, főleg a MENZA, de nagyon hiányzik a Liszt Ferenc tér is, no meg a Zeneakadémia. Megveszek a lakásomért, bent, a 9. kerületben, Középső Ferencváros, a Bakáts tértől nem messze, a Mester utca közelében. Hiányzik a gyrososom és az éttermem a Tompában, borozóm mellette és hiányzik kedvenc zöldségesem, no meg kávézóm a sarki SPAR tövében. Sosem gondoltam, hogy még egy OTP-fiók is tud hiányozni éppen. Micsoda nonszensz, hogy egy ilyen kis semmiségen, vagy például a Klauzál téri piac lángososára gondolva elbőgöm magam, hogy aztán végképp ne beszéljek a mozikról, a Művészről, a Toldiról és a Corvinról, a hetente berobbanó friss, príma felhozatalról, és a mozizásokról kedves, jó barátommal. A Művészben utána a kávézóban dumálás, cukor- és mindenmentes torta, a körúton valahol fröccs, vagy egy jó pálinka. És akkor ráadásul, igen, még a Nagykörút zaja és pora, bűze és abszurd forgalma is hiányzik. Milyen jó volna most délután ötkor a dugóban állni, csúsztatott gázpedállal, tízzel araszolni a Nyugatitól a Blaháig. Szebb madarat meg elképzelni sem tudok most, mint a benzingőztől csatakos, barna galambokat a villamosmegálló betonján és az omladozó falú házak ablakpárkányain. Bármit odaadnék most ezekért. Milyen jó volna az Örökmozgó elé, egy csésze kávéval kiülni a körútra a padra, és azt képzelni legalább néhány pillanatra, hogy létezik visszaút kilencvenhatba, amikor százéves volt a mozi, és naponta akár három filmet is megnéztünk. Aztán: hiányoznak még kocsmáim, borozóim. Hiányzik az uszoda a Margitszigeten. Hiányoznak a Vár macskakövei. És hiányzik a Tabán. A kis presszó a Gül Baba türbéje mellett, jó, rendben, ez utóbbi három már Budán. Pestről hiányzik még az alsó rakpart, minden második délután ezen mentem ki a Margit-szigetre, hiányzik Attila szobra, a kanyar a Lánchíd alatt és hiányzik a Közgáz épülete. Aztán a bazilika előtti tér és a frissen sütött pita az Október 6-ban, az Arany János torkolatában. A Hold utcai piac, emeletén az éttermekkel, oldalában a klassz bisztróval, jó kis kacsasültet szoktam itt enni, lila káposztával, kemencében sült burgonyával. Nem beszélve konditermemről a Jókaiban, ha erre gondolok, elsírom magam, mostanában sokszor a WC-ig is alig bírok elvergődni, ami lehet hihetetlen, mondanám: hallatlan, de nincs ezen már mit szépíteni, ez a helyzet, ez van. Andorral lejátszottuk, aminek annyi értelme mindenképpen volt, hogy ha más, például az egészség nem is, de ez: visszakeveredni az életbe, ez célt adott, volt valami, amire lehetett vágyni, ráadásul részemről nagyon. Kiültem a minap a vegyesbolt elé, és ahogy ezen gondolkodom, hónapok óta először lehetségesnek is érzem.  34. Helyi piac Szórakozási lehetőség, intézeten kívüli esemény alig van. Kimenni a faluba, ahogy azt már mondtam is, persze ki lehet, a kocsmát kivéve semmilyen tiltott hely nincsen, de hogy is mondjam: azért (finoman szólva is) ez egy csendes kis falu. Nem hiszem, hogy aki még sohasem élt ilyen kis helyen, az tudja, milyen súlyos batyu ez, főleg télen, semmihez nem fogható magányérzés lesz úrrá az emberen. Korán, már öt, max. hat körül magukra csukódnak a terek, néptelenek lesznek az utcák, bezárkózik mindenki, már délután. Pedig ez itt a Dél-Dunántúl, Somogy, nem Borsod-Abaúj, netán Nógrád. De akkor is. A főváros után nehéz és szürke. Mármint az élet. Mert maga a település pöpec. Az egyik legzöldebb hely, ahol voltam valaha. Rendben vannak a járdák, park is van, a focipálya mellett, no és szép zöld domboldala van a pálya felett, amikor erősnek érzem magam és tudok többet gyalogolni, gyakran felmegyek egészen a domboldalra vezető utca végéig, a domb tetejére. Onnan a település központjának egészére rálátni. A focipálya, mellette a park. Srégen szemben vele a bolt, ott a kis híd, önkéntes tűzoltószertár, látni a presszót, na és a patak. A pálya melletti parkban és mellette a kis, kavicsos-murvás téren szokták tartani a falunapot, a búcsút, a piacokat. Provanszban az alap, hogy a falvakban komoly piac van, mennek körbe egy-egy térségben, nagyjából járásnyi területen, külön naptár készül, hogy a hét melyik napján, melyik településen nyílik meg a vásár. Az ember egy kábé ötven kilométeres körben a hét minden napján követheti, intézheti a hely termelőktől a bevásárlást. De Magyarországon ez nagyobb dolog, hogy falun, kistelepülésen zöldségpiacot tartanak. Sőt kézműves termékeket pakolnak ki, igaz, hetente csak egyszer, leginkább szombaton. Mindegy is, nem folytatom, annyi a lényeg, hogy nem csak önmaguknak termelnek, hanem árulnak is, úgyhogy ez jó itt. Friss, helyi zöldségeket lehet így venni. Amióta melegebb van és én is jobban vagyok, minden szombaton begyalogolok, el szoktam menni a piacra. Ha mást nem is, de gyümölcsöt (főleg alma van meg dió, esetleg körte, mandula, szilva) mindig veszek. A pszichológus is támogatott ebben, merthogy leginkább nem a tény, hogy vásárolok, hogy gyümölcsöt vagy mást, hanem a rendszeres elfoglaltság. Hogy az benne a nagy dolog, meg az benne a fontos. Mitagadás, valóban, hiszen az elején még semmi nem ment. Befordultam a fal felé, úgy aludtam végig a napokat. Izzadtam, remegtem, mindenféle hangokat hallottam. De az alvás is vagy ájulás volt, vagy rémálmokat álmodtam, azokkal karcoltam az ébrenlétet. Egy ideig egybefolyt minden, napszakok, étkezések. Minden. Egyedül a sötétet vettem mindig észre. Az volt az egyetlen, érzékelt változás. Úgyhogy nagy dolog a heti piac, igen, öltözni kell, készülődni, na és persze maga a gyaloglás. Nálunk amúgy is alapvető családi szokás, hogy a piacozás a férfiak dolga. Siófokon apám szokta intézni, pontosan, mint valami atomóra, úgy indul el mindennap kilenckor, hogy végiglátogassa a piacot, a totózót, a boltokat. Pesten én magam, de csak szombatonként, főleg a Hunyadi térit vagy a két kedvencemet: a Klauzál teret és a Tűzoltó utcában a termelőit. Itt leginkább kenyeret, pékárut szoktam beszerezni, kis kézműves cuccokat. A szépen felújított Klauzál téren pedig zöldséget, gyümölcsöket, innen már gyakran hozok húsokat is. Néha Hold utca, ott és a Klauzálon kolbászos, azt délelőtt be szoktam vállalni, hozzá, ha nem kocsival vagyok, kisfröccsöket, esetleg hosszúlépést. Jó azért, hogy itt is van valami ilyesmi, ismerős, bevett gyakorlat, otthonos érzés, de az önállóság és a megszokott szertartásosság marhára hiányzik, ez nem is kérdés. Ki kell kerülnöm innen. A legegyszerűbb, ha nem úszom ár ellenében és szépen megcsinálom, amit mondanak.