Réka jóval korábban érkezett. Még úgy is, hogy mielőtt lejelentkezett a recepción, ahol némi faggatózást követően fölengedték az irodaház felső emeletére, sétált egyet a környéken. Kíváncsi volt, milyen üzletek és gyorsétkezdék vannak errefelé, mintha már tervezgetné, milyen lesz, amikor itt fog dolgozni. Volt benne lámpaláz, attól azonban egyetlen pillanatig sem tartott, hogy el fog késni. Talán a szülei nevelték bele, de az is lehet, hogy a génjeiben volt, hogy mindig mindenhova korábban ért oda, a randevúkon is rendre ő volt az első. Most azonban nem csak emiatt kellett várnia. A recepción üzenet fogadta, miszerint türelmet kérnek, egy váratlan megbeszélés közbejött, de interjú természetesen lesz. Réka igyekezett türelmes és nyugodt lenni. Arra koncentrált, hogy végtére is minden kritériumnak megfelel. Most már csak arra kell figyelnie, hogy ne görcsöljön. Ha elkezd stresszelni, rossz teljesítményt nyújt. Azt mantrázta magában, hogy nincs miért izgulnia. A csúszás miatt különösen nem kell.
Ami a vártnál hosszabbra nyúlt. Időközben a Réka után következő delikvens is megérkezett. Ugyanazzal a tettetett és magára erőltetett magabiztossággal lépett be az ajtón, amivel fél órával korábban Réka. A kosztüm is hasonló szabású volt, a hónuk alatt gyűrögetett portfóliós mappa alapján pedig messziről lerítt, hogy egy cipőben járnak. Az árnyalatnyi különbség amúgy pont utóbbit tekintve mutatkozott meg: a másodjára érkezett hölgy – bármennyire igyekezett palástolni – kicsit mintha billegett volna a magas sarkúban.
Egymásra néztek, és egyszerre villant tekintetükben a megismerés fénye:
– Zsófi!
– Réka!
Rékának az futott át a fejében, hogy mikor mondhatták ki utoljára a másik nevét. Mármint hangosan, gyanakvás, féltékenység, düh és gyűlölet nélkül. Aztán fölállt. Az ő arcán jelent meg először egy félmosoly. Zsófi viszonozta. Leültek, és beszélgetni kezdtek. Az udvariassági körökön túl egy pár régi emlék is előkerült.
– Hát – mondta utána Zsófi –, most megpróbálok visszaszokni a munka világába.
A gyerkőc már akkora, hogy muszáj belevágni. Neki is az az érdeke, hogy közösségbe menjen és megismerkedjen másokkal is. A bölcsit kihagytuk, de az ovit nem lehet. Szóval, próbálkozom. Láttam a hirdetést, elküldtem, és behívtak. És te?
– Én is – Réka nevetett. – Mármint megpályáztam, és behívtak.
– Úgy értem, hogy… család, gyerekek?
Réka a fejét rázta:
– Nincsenek.
Zsófi arcát fürkészte, kereste rajta a kérdést, vagy inkább ténymegállapítást. „Ezek szerint a munkában éled ki magad.”
Igen, abban. Neki ez jutott. És igyekszik a meglévő dolgokban megtalálni a teljességet. Ezért is fontos számára ez az új lehetőség. Hogy előrelépjen, és más területeken is kipróbálja magát.
Pár dologról még szót ejtettek. Egyetlenegyről nem. Arról valószínűleg akkor se beszéltek volna, ha nem nyílik időközben az iroda ajtaja, és nem lép ki rajta egy náluk alig valamivel idősebb nő. Mintha önnön magukat látták volna, néhány évvel később: kosztüm, mappa, a fáradtság jeleit vastagon fedő smink. Zsófi láthatóan idegenkedve nézte a magas sarkú cipőt. Odahaza és a játszótérre nem kell ilyet viselni. Most majd szépen visszaszokhat hozzá.
– Elnézését a késésért, közbejött egy rendkívül sürgős és fontos tárgyalás. – A nő kezet nyújtott, elhadarta a nevét, amiből annyit értettek, hogy szólítsák nyugodtan Beának. – Látom, összeismerkedtek. Vagy régebbi a…?
Hol az egyikükre, hol a másikukra nézett, hogy valaki szólaljon már meg.
– Egyetemi barátnők… vagyunk – válaszolta Réka, a létige előtt villanásnyi szünetet tartva.
– Hát ez remek. Lehet, hogy a hr-esünk azért adta meg így az időpontokat, mert látta a cv-jükből, hogy egy helyen végeztek? Na, de ha már így alakult, jöjjenek be mindketten. Legalább több időm lesz megismerni önöket a következő tárgyalás előtt.
Az interjú flottul ment. Minden kérdésre gördülékenyen, természetes könnyedséggel, mégis pontosan és határozottan válaszoltak. Bea egyre csak azt hajtogatta, hogy mennyire sajnálja, hogy két ilyen szuper jelöltből csupán egyet vehet föl. Nem is tud most dönteni. Sebaj, itt a mentő feladat. A felvételi eljárás során nekik is lett némi rálátásuk a cégre, úgyhogy készítsék el a működési mátrixát. Azt, amiről látszik, hogy a szervezet milyen pontokon kapcsolódik a feladatokhoz, és hol lehetne esetleg javítani.
– A tanácsadóink is ezzel kezdik, amikor átvilágítják a megbízót – magyarázta Bea. – Szerintem önöknek is menni fog. Úgyhogy kérnék szépen egy-egy csodás működési mátrixot, e-mailben, mondjuk, holnaputánra.
Réka és Zsófi együtt mentek le a recepcióhoz, onnan az utcára, ahol némi bizonytalankodás mellett elbúcsúztak. Sok sikert kívántak egymásnak. Arról az egy dologról nem beszéltek továbbra se.
Réka nekilátott újabb álláshirdetéseket tanulmányozni. A működési mátrixot nem csinálta meg. Örült, hogy nem bosszúvágy hajtja, és már nem akar revánsot venni. A megbocsátás képessége fontos erény. Szinte meghatódott, amikor arra gondolt, hogy Zsófinak nagyobb szüksége van erre az állásra. Jó fizetéssel és számos fejlődési lehetőséggel jár. Egy, a munka világába visszatérő anyának páratlan alkalom. A férje is büszke lesz rá.
Az utolsó mondatot elhessegette. Ez még mindig fájt. Nem sokon múlott, és most ő lenne a feleség a gyerkőccel. Aztán Zsófi bekavart, és Réka álmai köddé váltak, akárcsak a barátságuk.
Pár hónappal később ismét összefutottak. Ezúttal egy plázában, de megint véletlenül. Zavartan álltak a ruhaüzlet előtt, majd pár mondat után Réka megkérdezte, milyen az új munkahely.
– Hát – mondta Zsófi –, én végül máshova mentem. De ezt biztos észrevetted, hiszen azt a működési mátrixot vagy micsodát se küldtem el a csajnak. Végtére is ennyivel tartozom neked. – Nem Rékára nézett, hanem lefelé, a saját lábára, amelyen sportosan elegáns cipő feszült. – Neked bejött a hely?
Réka nem bírta megállni, hogy ne kérdezze meg. A nevet nem mondta ki, mintha valami ismeretlenről volna szó:
– És a férjed mit szólt ehhez?
– Nem a férjem. Elváltunk. Évekkel ezelőtt. A gyerek születése után lelépett.
Néhány pillanatig csak a pláza morajlott a háttérben.
– Tudod, mit? – szólalt meg végül Réka. – Igyunk meg egy kávét.
– Ne haragudj – Zsófi a fejét rázta –, sietnem kell. Épp csak beugrottam meló után venni egy új göncöt – fölemelte a kezében lévő reklámszatyrot –, és most rohanok, mielőtt kiteszik a gyereket az oviból. De legközelebb mindenképp.
Miután elköszöntek, Rékának eszébe jutott, hogy nem cseréltek telefonszámot. Sebaj! Mostanában ő se ér rá túlságosan. Az új munkahelye elég sok feladatot ad. De hát csinálni kell. Ez a lényeg.
