Előfizetés

Játék, elmélet (Philip K. Dick: Űrlottó)

horner
Publikálás dátuma
2020.08.15. 07:21

„De mit csináljon az ember egy ennyire romlott társadalomban? Engedelmeskedjen a romlott törvényeknek? Törvénysértés megszegni egy korrupt törvényt vagy egy korrupt esküt?” – hangzanak el egy szereplő szájából a közhelyessé vált, de mégis mindig elementárisan aktuális kérdések Philip K. Dick most végre magyarul is megjelent, Űrlottó című regényében. S ez csak az egyik társadalomfilozófiai-egzisztenciális (és jogi) vonulata a XXIII. század elején, 2203-ban játszódó regénynek. Annak a regénynek, mely 1953–54-ben íródott és 1955-ben jelent meg, a XX. század egyik vitathatatlanul legnagyobb hatású sci-fi nagymesterének első sci-fi regényeként. [A regénynek az akkor 25 éves Dick eredetileg A Kvízmester mindent visz címet adta, de a kiadója, Don Wollheim ezt megváltoztatta; a regény, mely az Ace Booksnál jelent meg és egy másik szerző másik regényével, dupla könyvként (Ace Double) látott napvilágot, ma a gyűjtők vágyálma. Az angliai első, 1955-ös kiadás ugyanakkor World of Chance („Esélyek világa”) címmel jött ki. „Amíg az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? (1968) a mozivászon miatt meg nem jelent Szárnyas fejvadász címen (1982), ez volt Phil legnagyobb bestsellere (300 000 fölötti példányszámmal)” – Lásd Lawrence Sutin: Isteni inváziók. Philip K. Dick élete. Ford. Szécsi Noémi. Agave, Könyvek, 2007.] Dicknek, állítom, egy regénylapján több eredeti és fantasztikus ötlete van, mint sok sci-fi vagy egyéb szépírónak egész életművében – de Dick sziporkázása-tobzódása közben mégsem ragad le ezeknél, nem bíbelődik velük, nem magyarázza túl őket, hanem meghagyja világteremtő funkciójuk részelemeiként – s ettől is olyan zseniálisak a művei. Nincs ez máshogy az Űrlottóban sem, a 200 oldalon „odavetett” elképzelések mindegyike külön-külön regény tárgya lehetne: a világelnök (Kvízmester) kiválasztása véletlenszerű lottóhúzással (vö. Douglas Adams Zaphod Beeblebroxával a Galaxis Útikalauz stoposoknakból), a telepaták alkalmazása, az űrutazás, a holdi üdülőtelep és szabad­időpark, a földi kasztrendszer és a munkatáborok, a kiszolgáló robotok, a tudatátvitel, az androidok, a high-tech keveredése a babonával (asztro-kozmológia), az internetelőd Interplanetáris Vizuális Iparvállalat hálózati képernyő (ipviv) stb. nem csak Dick későbbi munkáiból köszönnek vissza. Ahogy a fogyasztói társadalom végletekig vitt, disztópikus jövőjének érzékelése is döbbenetesen aktuális egy 65 évvel ezelőtti regényben olvasva, miközben gyakorlatilag ebben élünk! De ahogy a bevezetésül vett idézetből kiviláglik, mindig vannak, akik elégedetlenek a nekik jutott osztályrésszel, netán gondolkodni sem restek, s a hűbéri kiszolgáltatott rendszerben nem csak a saját sorsuk megváltozását szeretnék elérni, de az egész társadalomét is, ami által nyilván az övéké is javulna. Van, aki ennek érdekében megbuherálja a matematikus Neumann János által megalkotott játék­elmélet alapján működő, véletlenszerűséget előnyben részesítő sorsológépet, egy mágneses palackot. Van, aki hatalmának megőrzése, és saját világjobbító szándékainak stratégiája érdekében gyilkosságokhoz folyamodik – mindezt legálisan, törvényekkel támogatva a kor társadalmában. Van, aki elmenekül a Földről, s a mitikus 10. bolygón remél új életet kezdeni. Van ellenben, aki az algakaja helyett csupán igazi steakre vágyik, nyugodt családi otthonra, és hogy a művészetté emelt reklámok, a verbális információt színorgiává transzformáló pompáját csodálhassa a televízióján. A PKD-életművet 2003 óta megjelentető Agave Könyvek sorozatának 33. köteteként Dick kalandregénye nemcsak a disztópia-társadalomkritikai víziója miatt izgalmas, meglepő fordulatok viszik előre és színesítik a cselekményt, mely a hatalomért és a túlélésért folytatott küzdelem jegyében zajlik – s a világ nem elég hozzá! (Ford. Pék Zoltán, Agave Könyvek, 2020. 202 o.) 

Mesterházy Balázs: Őszikés (Részletek a Törecsek című verses regény V. fejezetéből)

Mesterházy Balázs
Publikálás dátuma
2020.08.08. 19:58

Fotó: Tihanyi Anna
32. Budapest elméletben Andorral egy vasárnap a szobában, mint két „pesti”, játszottunk. Elméletben, gondolatban Pesten jártam, és amikor azt láttam, hogy közlékeny, kommunikatív állapotban van éppen, hívtam, tartson velem, én megértem, ismerem, ami neki hiányzik, ő pedig megért engem. A játék az volt, hogy felidéztük, elméletben végigvettük, melyikünknek mi hiányzik az önálló életből, hogy van meg bennünk Budapestünk. Elsőre rögtön egy szép, közös pont adódott, az Andrássy út és az Írók Boltja, Andor itt elmondta, hogy minden héten legalább egyszer bejárt, havonta pedig eltöltött a boltban egy egész délelőttöt vagy délutánt. Felült az emeletre nyolc-tíz könyvvel, főleg verseskötetekkel, mert megvenni ennyit nem tud az ember, azt mondja: nem lehet, de így elolvasom őket, ha akarok és szépet találok, nyugodtan jegyzetelhetek, csöndes, elmélyült, „rendbenvanavilágszerű” sajátórák ezek. Mondom, közös halmaz volt ez, az Írók Boltja mellett nekem még néhány étterem, főleg a MENZA, de nagyon hiányzik a Liszt Ferenc tér is, no meg a Zeneakadémia. Megveszek a lakásomért, bent, a 9. kerületben, Középső Ferencváros, a Bakáts tértől nem messze, a Mester utca közelében. Hiányzik a gyrososom és az éttermem a Tompában, borozóm mellette és hiányzik kedvenc zöldségesem, no meg kávézóm a sarki SPAR tövében. Sosem gondoltam, hogy még egy OTP-fiók is tud hiányozni éppen. Micsoda nonszensz, hogy egy ilyen kis semmiségen, vagy például a Klauzál téri piac lángososára gondolva elbőgöm magam, hogy aztán végképp ne beszéljek a mozikról, a Művészről, a Toldiról és a Corvinról, a hetente berobbanó friss, príma felhozatalról, és a mozizásokról kedves, jó barátommal. A Művészben utána a kávézóban dumálás, cukor- és mindenmentes torta, a körúton valahol fröccs, vagy egy jó pálinka. És akkor ráadásul, igen, még a Nagykörút zaja és pora, bűze és abszurd forgalma is hiányzik. Milyen jó volna most délután ötkor a dugóban állni, csúsztatott gázpedállal, tízzel araszolni a Nyugatitól a Blaháig. Szebb madarat meg elképzelni sem tudok most, mint a benzingőztől csatakos, barna galambokat a villamosmegálló betonján és az omladozó falú házak ablakpárkányain. Bármit odaadnék most ezekért. Milyen jó volna az Örökmozgó elé, egy csésze kávéval kiülni a körútra a padra, és azt képzelni legalább néhány pillanatra, hogy létezik visszaút kilencvenhatba, amikor százéves volt a mozi, és naponta akár három filmet is megnéztünk. Aztán: hiányoznak még kocsmáim, borozóim. Hiányzik az uszoda a Margitszigeten. Hiányoznak a Vár macskakövei. És hiányzik a Tabán. A kis presszó a Gül Baba türbéje mellett, jó, rendben, ez utóbbi három már Budán. Pestről hiányzik még az alsó rakpart, minden második délután ezen mentem ki a Margit-szigetre, hiányzik Attila szobra, a kanyar a Lánchíd alatt és hiányzik a Közgáz épülete. Aztán a bazilika előtti tér és a frissen sütött pita az Október 6-ban, az Arany János torkolatában. A Hold utcai piac, emeletén az éttermekkel, oldalában a klassz bisztróval, jó kis kacsasültet szoktam itt enni, lila káposztával, kemencében sült burgonyával. Nem beszélve konditermemről a Jókaiban, ha erre gondolok, elsírom magam, mostanában sokszor a WC-ig is alig bírok elvergődni, ami lehet hihetetlen, mondanám: hallatlan, de nincs ezen már mit szépíteni, ez a helyzet, ez van. Andorral lejátszottuk, aminek annyi értelme mindenképpen volt, hogy ha más, például az egészség nem is, de ez: visszakeveredni az életbe, ez célt adott, volt valami, amire lehetett vágyni, ráadásul részemről nagyon. Kiültem a minap a vegyesbolt elé, és ahogy ezen gondolkodom, hónapok óta először lehetségesnek is érzem.  34. Helyi piac Szórakozási lehetőség, intézeten kívüli esemény alig van. Kimenni a faluba, ahogy azt már mondtam is, persze ki lehet, a kocsmát kivéve semmilyen tiltott hely nincsen, de hogy is mondjam: azért (finoman szólva is) ez egy csendes kis falu. Nem hiszem, hogy aki még sohasem élt ilyen kis helyen, az tudja, milyen súlyos batyu ez, főleg télen, semmihez nem fogható magányérzés lesz úrrá az emberen. Korán, már öt, max. hat körül magukra csukódnak a terek, néptelenek lesznek az utcák, bezárkózik mindenki, már délután. Pedig ez itt a Dél-Dunántúl, Somogy, nem Borsod-Abaúj, netán Nógrád. De akkor is. A főváros után nehéz és szürke. Mármint az élet. Mert maga a település pöpec. Az egyik legzöldebb hely, ahol voltam valaha. Rendben vannak a járdák, park is van, a focipálya mellett, no és szép zöld domboldala van a pálya felett, amikor erősnek érzem magam és tudok többet gyalogolni, gyakran felmegyek egészen a domboldalra vezető utca végéig, a domb tetejére. Onnan a település központjának egészére rálátni. A focipálya, mellette a park. Srégen szemben vele a bolt, ott a kis híd, önkéntes tűzoltószertár, látni a presszót, na és a patak. A pálya melletti parkban és mellette a kis, kavicsos-murvás téren szokták tartani a falunapot, a búcsút, a piacokat. Provanszban az alap, hogy a falvakban komoly piac van, mennek körbe egy-egy térségben, nagyjából járásnyi területen, külön naptár készül, hogy a hét melyik napján, melyik településen nyílik meg a vásár. Az ember egy kábé ötven kilométeres körben a hét minden napján követheti, intézheti a hely termelőktől a bevásárlást. De Magyarországon ez nagyobb dolog, hogy falun, kistelepülésen zöldségpiacot tartanak. Sőt kézműves termékeket pakolnak ki, igaz, hetente csak egyszer, leginkább szombaton. Mindegy is, nem folytatom, annyi a lényeg, hogy nem csak önmaguknak termelnek, hanem árulnak is, úgyhogy ez jó itt. Friss, helyi zöldségeket lehet így venni. Amióta melegebb van és én is jobban vagyok, minden szombaton begyalogolok, el szoktam menni a piacra. Ha mást nem is, de gyümölcsöt (főleg alma van meg dió, esetleg körte, mandula, szilva) mindig veszek. A pszichológus is támogatott ebben, merthogy leginkább nem a tény, hogy vásárolok, hogy gyümölcsöt vagy mást, hanem a rendszeres elfoglaltság. Hogy az benne a nagy dolog, meg az benne a fontos. Mitagadás, valóban, hiszen az elején még semmi nem ment. Befordultam a fal felé, úgy aludtam végig a napokat. Izzadtam, remegtem, mindenféle hangokat hallottam. De az alvás is vagy ájulás volt, vagy rémálmokat álmodtam, azokkal karcoltam az ébrenlétet. Egy ideig egybefolyt minden, napszakok, étkezések. Minden. Egyedül a sötétet vettem mindig észre. Az volt az egyetlen, érzékelt változás. Úgyhogy nagy dolog a heti piac, igen, öltözni kell, készülődni, na és persze maga a gyaloglás. Nálunk amúgy is alapvető családi szokás, hogy a piacozás a férfiak dolga. Siófokon apám szokta intézni, pontosan, mint valami atomóra, úgy indul el mindennap kilenckor, hogy végiglátogassa a piacot, a totózót, a boltokat. Pesten én magam, de csak szombatonként, főleg a Hunyadi térit vagy a két kedvencemet: a Klauzál teret és a Tűzoltó utcában a termelőit. Itt leginkább kenyeret, pékárut szoktam beszerezni, kis kézműves cuccokat. A szépen felújított Klauzál téren pedig zöldséget, gyümölcsöket, innen már gyakran hozok húsokat is. Néha Hold utca, ott és a Klauzálon kolbászos, azt délelőtt be szoktam vállalni, hozzá, ha nem kocsival vagyok, kisfröccsöket, esetleg hosszúlépést. Jó azért, hogy itt is van valami ilyesmi, ismerős, bevett gyakorlat, otthonos érzés, de az önállóság és a megszokott szertartásosság marhára hiányzik, ez nem is kérdés. Ki kell kerülnöm innen. A legegyszerűbb, ha nem úszom ár ellenében és szépen megcsinálom, amit mondanak.

Nyitott mondat - Önreflexív tömör tükörtünemény (Nagy Gusztáv: Nyiss ajtót)

CS. O.
Publikálás dátuma
2020.08.08. 16:59

„Mi vagyunk azok, / Akik a hosszú éjszakák ölében / Babusgattuk álmainkat / Reggelig tartó áhítatban, / Mint a szentek, / Akik üdvösségükben / Elkárhozódtak” – mondja Lakatos Menyhért 80. születésnapjára írt, Hosszú éjszakák ölében című kötetzáró versében Nagy Gusztáv. Ez a pár sor afféle összegzésként is felfogható, melyben a fent és a lent, a mennyei mámor és az elkárhozódás pokla egyszerre határozza meg azt a fajta személyes, ha tetszik, önvallomásos identitáskeresést, amely a költő zsigeri sajátja. Ki vagyok én, kik vagyunk mi, romák? Nem tudom, tudatos-e, hogy összesen 77 vers került a frissen megjelent versgyűjteménybe – a 77-es szám az énkeresés, a belső magunkra ismerés, fennköltebb szóval, megvilágosodás száma a számmisztikában –, mint ahogyan azt sem, vajon Nagy Gusztáv kifejezett szándéka, avagy valamiféle egyetemes rendezőelv kanyarította íves egységbe a Nyiss ajtót verseit, de akárki vagy akármi volt is, remek munkát végzett. A kötet kissé eklektikus formai világából, stílus- és műfajkavalkádjából egy olyan ember képe (emberkép) rajzolódik az olvasó elé, aki magán hordozza a közössége minden egyes külső-belső vonását, korosodó kortalanságát. Fájdalmakkal teli örömét, hitét és kétségeit, ízig-vérig kortárs létű hagyománytiszteletét és örök hontalanságát. Nagy Gusztáv úgy tud egyszerre önmaga és a cigánysága lenni, hogy közben nem vagy csak nagyon ritkán billeg az irodalmiság. Rögtön a nyitó vers, a Nyitott mondatban már korábban közölt Nyiss ajtót, ha kopogok kitágítja az egyénből induló perspektívát: „Nyiss ajtót, ha kopogok, / Már nem szorongok / Itt a küszöbödön, / Európa anya!” A kint is vagyok, bent is vagyok dinamikája hullámzik végig a kötet négy ciklusba szedett versein, hol egymondatos haikus bölcselkedéssel, hol balladai tirádákkal kanyarokba (szép ívesbe vagy alig bevehető hajtűbe) kényszerítve az olvasóban fel-felbuggyanó gondolatokat, „azt képzelem, értem”-ráismeréseket. A Kívül vagy belül ciklus naivul, már-már mondókásan rímelő Négysoros öntudatától („Anyanyelvem, cigány, / tudom, hogy nem silány.”) a cigány ember brutálisan tárgyilagos siralmán („Itt hamva-pora is fél / A hontalannak.”), a haza alvadó vérén és se ide, se oda nem tartozó lelencein át eljutunk egészen a korrupt seggnyalókig és néhány intelligensen tálalt, érzékletes, önmagán túlmutató altesti poénig. „Ezt az országot, ha tehetném, / egy liberóba tekerném, / hogy szaga ne legyen a létnek, / s ganaja az erőltetésnek…” Száz oldalon, egyenletesen pulzálva lüktet végig a személyes, egyéni sorsból és a roma létből egyszerre fakadó melankólia és szenvedély. A családi kötelékek, az anya iránt érzett elválaszthatatlanság, hol nélkülözhetetlen, hol az elengedés képtelenségéből fakadó szorítása; és a szilaj lovak, játékos csikók, no meg az idő nyargalásának megállíthatatlan szabadsága. A gyerekkor idillje, az elmúlás fájdalma és a mulandóságba ágyazott öröklét feszültsége. „Loholunk, az idő meg én, / A vesztest harangok békítik.” Ahogy az olvasó az emlékek és reflexiók hol édes, hol cseppet negédes, máskor ironikusan távolságtartó hálójában egyensúlyoz az élményszövetek között, mintha egy elvarázsolt kastély furcsa, torzító tükrökkel teli termeiben bolyongana. A tükör, a szembenézés Nagy Gusztáv kötetének gerince. Maga a kép is számtalanszor felbukkan: az egyikben öregedő, idegen énjével, tükörképével méregetik egymást („Érzem, nekem hiányérzetem van, / de a másikon semmi nem látszik, / csak fürkészik az arcom ráncai között, / aztán megakad a szeme a tokámon, / hunyorít, mintha nem látott volna még ilyet…”). Ha az ember nagyon keres, azért persze egy-egy versben találhat hibákat, de azt senki nem vitathatja el a kötettől, hogy kerek egészre van komponálva. Az olykor megzabolázott, máskor szabadjára engedett gondolatritmus is követi a hullámzó dinamikát. Úgy menetel végig a kötet 77 versén, néhol bugyuta rímekbe zárva, naiv analógiák, máshol a szabadvers minden lehántott kötöttsége és tűpontos kötetlensége mentén, hogy közben egyetlenegyszer sem siklik mellékvágányra. Döccenni döccen olykor, de ez, maradva a vasúti hasonlatnál, velejárója egy lírai vonatozásnak. (XXII. Kerületi Roma Önkormányzat, 2020. 102 o.)