Előfizetés

Trump teszi tönkre Trumpot

Avar János
Publikálás dátuma
2020.08.16. 14:30

Fotó: SAUL LOEB / AFP
Még négy évet! – skandálják szokás szerint az újraválasztásáért küzdő amerikai elnök hívei. Még négy ilyen évet?! – hangzik erre az ellentábor kórusa.
Ha a dolgok jól mennek, a hivatalban lévő elnök hagyományosan nagy előnyt élvez kihívójával szemben, aki ráadásul csak ígérgethet. Az elmúlt évtizedekben rendre ismét megválasztották még azokat is, akiket első ciklusuk felénél sokan már leírtak: Bill Clintont, ifjabb Busht, és Obama sem tűnt eleinte biztos újrázónak. Hagyománytörőnek éppenséggel Jimmy Carter és a Bush papa számított: ők belebuktak kormányzásukba (a négyszer is megválasztott demokrata Franklin Roosevelt után a republikánusok elérték az alkotmánymódosítást: két ciklusra korlátozni az elnököt, ami addig csak íratlan szabály volt).

Leterítette a vírus

Hasonlóan a legtöbb demokratikus országhoz, Amerika is vészesen polarizálódott, s a két tábor közt mélyül az árok. Trump minden kétbalkezessége, mániákus hazudozása, sőt ex-bizalmasai szavával: idiotizmusa, vagy éppen jogsértései (alkotmányos felelősségre vonása) ellenére e tavaszig bízhatott a tradícióban. Utóvégre a – már Obama alatt elkezdődött – gazdasági konjunktúra kitartott, s akként nemcsak hithű tábora, hanem az elnökkel ugyan elégedetlen, ám a saját helyzetével elégedett jobboldali szavazótömeg is. Valamivel kisebb ugyan a tábora, mint a demokratáké (Hillary Clinton hárommillióval több voksot kapott 2016-ban), de az egyre anakronisztikusabb elektori rendszer a republikánusoknak kedvez: a két óceánpart közti gyéren lakott konzervatív államok szavazói „többet érnek”, az alig félmilliós Wyomingnak három elektora van, a majd negyvenmilliós Kaliforniának csak 55. A márciusi felmérésekben Trump és Biden fej-fej mellett állt, s a választási fogadásokat naponta követő honlapon az elnököt hatvan-negyven arányban tartották esélyesnek. Trumpot azonban szó szerint leterítette a vírus. Minden elképzelhető hibát elkövetett a járványkezelésben, mert kétségbeesetten futott az orra bukott gazdaság gyors feltápászkodásának délibábja után. A vírust sokáig semmibe vevő elnök azt képzelte, hogy az megmarad az északi – főleg elektorilag demokrata – államok bajának, packázott is azok segélyt kérő kormányzóival, s az első javuló számok láttán karantén-nyitásra sürgette a déli (republikánus) tájakat. A vírust azonban nem lehet manipulálni, tarolt is az elhamarkodottan nyitó államokban, s zuhant az elnök megítélése is. A fogadási honlapon Biden június elején előzte meg Trumpot, hogy most már neki adjanak húsz százalékkal nagyobb esélyt.

Biden követi Napóleont

Ugyanis Trumpnak még a vírusnál is van nagyobb ellenfele: Trump. Ami a járvány előtt bocsánatos bűnnek tűnt sok szavazója szemében: gátlástalan nagyot mondása, összeesküvési teóriák felkarolása, ellenlábasai – elnökhöz méltatlan – ócsárlása, az a bajban már az országvezetésre való alkalmatlansága bizonyítéka lett. Mert komikus ugyan, ha valaki azzal kérkedik, hogy 74 évesen többre képes a fele annyi időseknél, s olyan teszttel büszkélkedik, amelyet korcsoportjában a demencia első jeleinek észlelésére alkalmaznak; s 95 százalékos(!) elfogadottságot tulajdonít magának egy olyan elnök, aki egyszer sem érte el a lakosság felének támogatását (és Dél-Dakotában a négy nagy elnök, Washington, Jefferson, Lincoln és Theodore Roosevelt hegybe faragott arcszobra előtt latolgatja a buzgó republikánus kormányzóval magát ötödiknek). De a válság sújtotta milliók ma nincsenek vicces kedvükben, ráadásul a konzervatívok csak fogcsikorgatva engedik a szociális mentőcsomagokat. Ez megfelelhet a hithű tábor felfogásának, de mint a brutális rendőrtérdelésre kirobbant tömegmozgalom meglepően nagy fehér részvétele és támogatása is bizonyította, eltaszítja Trumptól még a republikánus (főleg női) elővárosi szavazókat is. Félszázada, még másik Amerikában, Nixonnak bejött a faji kártya kijátszása, viszont eddig csak növelte Trump elutasítottságát, amikor ő próbálta. Nem csoda, ha kihívója nyugodtan ül delaware-i háza alagsorában, s onnan üzenget videókon, jelöltségét is ekként fogadja majd el a hétfőn kezdődő (vírus okán virtuális) demokrata konvención. Biden követi a Napóleonnak tulajdonított elvet: sose avatkozz közbe, amikor ellenfeled tönkre teszi magát. Hagyni kell, hogy – amint hívei harsogták – Trump legyen Trump. S hát az lett, látványosan, semmi propagandával nem leplezhetően. A vele szembefordult republikánus csoport főként az elnök saját szavait felidézve kampányol tévéhirdetésekben az elnök ellen. A négy éve éppen a „billegő” államokban Trumpra szavazók hat százaléka mondta a felmérőknek, hogy többé „semmilyen körülmények közt” nem voksol rá. Miközben Bident jelentős többség tartja jobb járvány- és válságkezelőnek. Ha a demokraták kellően mozgósítanak, s aligha lesz a Hillarytól voksokat elvevő harmadik párti elnökjelölt, mert Biden jól tartja kézben a pártegységet, akkor ez önmagában döntő lehet novemberben. Ráadásul Biden mai mutatói rendre jobbak, mint voltak Clintonéi 2016 nyarán, s ebből a legfontosabbak, hogy támogatottsága eléri és meg is haladja az 50 százalékot, míg az elutasítottsági indexe összehasonlíthatatlanul jobb, mint volt Hillaryé és persze Trumpé. Amúgy a demokrata jelölt országosan 7-8 százalékkal vezet, s ami a fő: hasonló az előnye a legtöbb billegő államban is. Az amerikai elnökválasztás talán egy tucat állam elektoraiért zajlik, hiszen a többi szinte rendíthetetlenül – a tévé képernyőkön tradicionálisan – kék (demokrata) vagy vörös (republikánus). A két nagy párt alig költ reklámra e „leosztott” államokban: az egyiknek nem kell, a másiknak pénzkidobás. Ám most vészjóslóan Trumpnak (és republikánus szenátoroknak) „lilulnak” pirosak.

Durva három hónap jön

De „lefutottnak” mégsem lehet gondolni egy elnökválasztást. Hillary csapata annyira nyerőnek hitte magát, hogy lehurrogták Bill Clintont, s nem kampányoltak a ma már billegő, ám akkor még „holtbiztos” demokrata államokban. S jött Comey FBI-igazgató a Hillary elleni nyomozás felújításának bejelentésével. Drámai, sorsdöntő meglepetés volt. Most viszont az lenne meglepetés, ha a Trumpot gátlástalanul (és hagyománytiprón) kiszolgáló igazságügy-minisztere (Amerikában a főügyész) nem állna elő a Biden és fia elleni felmelegített vádakkal (ha már az ukrán elnököt nem sikerült rávenni). Hiszen azokat a trumpista honlapok javában sürgetik. S Barr kinevezett egy jogászt a Trump melletti orosz beavatkozást vizsgálók – utólagos vizsgálatára. Ugyan maguk az amerikai titkosszolgálatok vonták kétségbe a Trump emberei által talált ukrajnai „tanúk” hitelességét, ám nem a vád bírósági bizonyítása a fő, hanem emlegetése. Mivel a válságon éppenséggel sokat kerestek azok a milliárdosok, akik Trumptól kapták a nagy adókedvezményt, áradnak hozzá az adományok, tehát lesz bőven pénze tévéreklámokra. Vagyis páratlanul durva három hónapunk lesz. Trump azt a hagyományt is semmibe vette, hogy az elnök-alelnökjelölt párosból a második ember vállalja fel a személyeskedő támadásokat. Nála jobban senki sem képes másokat gyalázni. S mindenkire becsmérlő, kicsinyítő jelzőket akaszt: Biden eddig főként Álmatag Joe volt, de emlékezve a Korrupt Hillaryra, aligha marad is az. S Biden már csak azért sem felel mondjuk a Dumb Donald (Buta Donald) formában, mert egyik komoly előnye, hogy szinte az elnök ellentéte. Higgadt, megnyugtató hatású fickó: Reagannek is bejött, hogy Carter vagdalkozásaira nevetve válaszolta: „már megint kezdi”. S Bident történetesen azzal támadták az előválasztáson balos vetélytársai, hogy túlságosan kész alkukra a jobboldallal: ez Trump és kérlelhetetlenjei ellenében most előnye lett a megnyugvásra áhítozó országban. De erre addig nem számíthatunk, ameddig Trump a Fehér Házban van. S minél inkább érzi vesztét, annál ádázabban fogja támadni Bident. Az elnök hívei már jó ideje igyekeznek Biden – fiatalkori dadogásából visszamaradt – olykori beszédzavarait demenciaként tálalni. Megpróbálva Bident az alelnökjelölt, Kamala Harris és a demokrata baloldal bábjának beállítani, Trump a hazug demencia-állítással is igyekszik sulykolni, hogy nem is az idős Biden lesz az elnök, hanem egy „balos” (Harris valójában centrista), aki ráadásul színes bőrű is. Tehát egyszerre játszik rá a „szocializmustól” való amerikai idegenkedésre és a fehér félelmekre az ország színesedésétől. Mert ne tévedjünk: a saját, pszichológus unokahúga minapi könyvében veszedelmes lelkületűként bemutatott Trump nemcsak az ellenfeleit próbálja tönkre tenni, hanem azzal sem törődik, ha az országát. Ahogy négy éve, most is előre kétségbe vonta a választási eredményt, amennyiben vesztene. S a polgárháború óta létező, a járvány idején nyilván fontosabbá vált levélszavazást eleve csalásnak bélyegezte (és hívét tette a posta élére: a levélvoksnál az érkezés és nem a feladás ideje számít…). S amint sejtik, a választás napjának estéjén hirdetne a részből végeredményt, nem törődve a később beérkező voksok millióival, történelmi és bírósági botrányt kreálva. S fegyveres híveire gondolva: ha még csak azt!

Felhő úr új forgalmi rendben

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.08.16. 12:35

Fotó: Béres Márton / Népszava
Saját két szemével látá ő azokat a homo sapienseket, kik az újonnan felállított táblák, jelzések, blokádok és gátak láttán meghőköltek a megoldástól! És menekülőre fogták!
Felhő úr e hétfőn a szép Buda-Pestnek hatodik kerületből a hetedikbe átgyalogolván messzi idegenbe tévede – és csak a jeles vidéki olvasó közönség szíves tájékoztatása végett bonyolítjuk e heroicus séta leírását annyival, hogy a hatodikból a hetedik kerületbe átal menni mindösszesen annyit tesz, hogy az ember a Király utcának a páros oldaláról a messzi páratlanra mélabúsan átal néz, majd lendülettel átal megyen! Fél minuta! Annyi se! Az óhatatlan quaestiuncula tehát, mely mind a fővárosi, mind a sumptus vidéki olvasóban most e ponton megfogalmazódhatik, nem más, mint hogy excellens hősünk vajh' miért ment ősi lakhelyéről a messzi idegenbe átal?! Nincsen őneki eléggé jó dolga odahaza talán, az amoenus Terézváros árnyas homlokzati alatt, hogy őneki a frivolitasokban oly bévelkedő Erzsébetvárosban, annak is a csúful differtus belső regiojában kell bóklásznia?! Ráadásul ebben a caniculai hőség-bőségben? Ez érdeklődésre simpla responsio adattatik : Felhő úr roppant kíváncsi vala arra az új forgalmi rendre, amit a hetedik kerület complicat mélységében ez az új proconsul, Niedermüller uram e héten bévezete. Ah, mi régi pesti senior urak ki sem néztük ebből a doctor philosophiae küllemű emberkéből a vad oroszlánt, és azt a bősz ordítást, melyet proconsuli hivatala elfoglalása óta ez a niedermülleri oroszlán a fülünkbe mennydörögni méltóztatik! A belső-erzsébetvárosi kéjparadicsom az ő egyetlen hangjának rezdülésére összeomla, és most az ő karjának egyetlen lendítésére a közlekedő forgalom is megzaboláztattatott, mint annak idején a szerte-szabadon pogány módra kószáló Tisza folyam fegyelmezé meg magát a híres Stefi gróf még híresebb szemöldökének egyetlen rángására! Niedermüller uram ugyanis az előbb említett politicusi szemöldököt a még ritkásabb bajszával egybevonván úgy haragra gerjede a léhűtő erzsébetvárosi örömtanya genesisén, hogy egyúttal exodust is hirdete! És proconsuli erőhatállyal a városnak pandúrjai által facultate utor úgy kiparancsolá a plebset a testi kéjeknek e paradicsomából, akarom mondani, poklából, hogy az a nyomorult plebs oda többet vissza se találjék. Legföljebb ha majd buzgó arkangyalok trombitálják a világnak végét az utolsó ítéletkor – de akkor már alkalmasint késő lesz a múltbéli vétkekre az Istennek az ő ambuláns rendelésén szép szóval reflectálni, pláne másnapos fővel. Ám Niedermüller uramnak a fatum nem állíthata gátat, ő a két ujját a magasba emelvén mennydörgé hivatala magasából e régi szókat: hoc volo, sic iubeo : sit pro ratione voluntas! Szóval Felhő úr a nyugodalmas Terézváros árnyas homlokzati alól a frivolitasokban oly bévelkedő Erzsébetvárosban a hét elején tisztelgő látogatást tenni azért volt kénytelen, hogy a proconsuli oroszlán által proponált, és az erzsébetvárosi senatorok által acceptált új forgalmi rendet megnézze magának. Kiváncsi vala a differtus belső regio új habitusára abból a szempontból, hogy a kerületben az állati csorda gyanánt dübörgő automobilok távol tartására hivatott új forgalmi rend vajh' megteszi-e a magáét. Felhő urat simplicissima patriota érdeklődés vezeté, nem ám politicai motivatio, mely a haza sorsa iránt érdeklődő emberek látását rendre összezavará, és amit a mívelt francia úgy nevez, hogy travail de synthèse, lehetővé nem teszi, sőt, minden körülmények dacára akadályozand! Ha Niedermüller uram a travail de synthèse gyakorlatát elvégezé, akkor az eredmény felől nézve erre a principiumra kellett őneki jutnia, nevezetesen : bonyolítsuk meg a világot annak érdekében, hogy az ember a bonyodalmak kikerülése végett magát a világot elkerülje! Per Iovem! Ki hallott már ilyet?! Egy problematicus kérdést úgy megoldani, hogy tripla problematicát csavarunk bele, feltételezvén az emberi elme azon gyöngeségét, hogy ha megoldhatatlannak tűnő situatio állja útját, akkor a gondolati gátnak nem nekimegy, hanem inkább elkerüli azt! Ugyanis a Belső-Erzsébetváros mérhetetlenül giganticus forgalmára a niedermülleri gyakorlati ész végtére is azt igyekszik bizonyítani, hogy a kerület zavaros közlekedési rendjének javítására az egyetlen resolutio ez leend : zavarjuk össze a forgalmat még jobban, hadd menjen el a plebs kedve a problematicus kanyargók megoldásától! Ám de mit tapasztala az emberi elme sajátosságai felől Felhő úr, ki az ő belső-erzsébetvárosi sétáján a Wesselényi, Dob, Kazinczy és Király utcák mélyén barangola? Age refer! Felhő úr in facto azt experimentálá, hogy Niedermüller uram ideája in veritate nem is akkora dőreség, mint ami a principiumából következne, hiszen : működik az! Saját két szemével látá ő azokat a homo sapienseket, kik az újonnan felállított táblák, jelzések, blokádok és gátak láttán meghőköltek a megoldástól! És menekülőre fogták! Ah! Az emberiség fejlődésében res novo ez, mely historicus könyvekben örökre megörökítésre kerülend, és a niedermülleri decretum nem ott végzi, ahová ez a szabályokat nem tűrő, keleti magyar fajta a reá felülről kényszerített minden nemű regula papirost dörgölni szokta : a nép csöndes áhítattal kitörölt alfelében.

A közvélemény kivégzése

Hargitai Miklós
Publikálás dátuma
2020.08.15. 19:45

Fotó: Marabu
Régi ügy: még egy hét sem telt el a kormány szempontjából sikertelen ún. kvótanépszavazás óta, amikor az eset történt. A voksolás a Magyarországon mindaddig példa nélküli, a Fidesz teljes pártsajtóját (beleértve a közmédiát) és a közigazgatásban dolgozókat is igénybe vevő, összességében vagy 50 milliárd forintnyi közpénzt fölemésztő mozgósító kampány ellenére érdektelenségbe fulladt. Egy népszavazás akkor érvényes, ha a szavazásra jogosult állampolgárok több mint fele érvényesen szavaz, a „betelepítési kvótáról” viszont csak 44 százalék szavazott, érvényes szavazatot pedig csupán a választópolgárok 38 százaléka adott le. A kudarc bosszúért kiáltott, és a válaszcsapás nem is váratott sokáig magára: hat nappal később már nem jelent meg a Népszabadság. Lehetséges, hogy a mából visszanézve erőltetettnek tűnik az összefüggés, de érdemes fölidézni, hogy abban a felfokozott hangulatban, amely a 2015-ös menekülthullám idején alakult ki, és amelyet a kormány egy éven át minden törvényes és törvénytelen eszközzel fűtött, a Népszabadság teljes mellszélességgel beleállt a „muszlim invázió-gonosz Brüsszel-kötelező migránskvóta” tétel tagadásába (egyebek között a kvóta-hisztéria teljes irracionalitását nagyon plasztikusan bemutató brüsszeli tudósító [ma a Népszava brüsszeli tudósítója - a szerk.] lelkiismeretes munkája révén, amit Orbán Viktor – már a lap bezárása után – nem is felejtett el külön leverni az említett sajtómunkáson).
Most, amikor nem a Népszabadság, hanem az Index miatti gyászmunka van soron, azért fontos az előzményekről is beszélni, mert enélkül nagyon nehéz megérteni, mit és miért művel a kormány a médiában. 2016 őszén a magyar közvélemény a migrációt – egyébként reálisan - nem tekintette sorskérdésnek, és abban, hogy így alakult, nem csak a Népszabadságnak, hanem az Indexnek is kulcsszerepe volt. Merthogy nem a Népszabadság volt „a” közvélemény, hanem már akkor is az Index, és sokan tették a tétjeiket arra, hogy a következő médianagyvad, amit a kormány megpróbál kilőni, az Index lesz.
Azok után, hogy a kormány az Európai Bizottság közbeavatkozása nyomán elveszítette a maga kis reklámadó-háborúját az RTL Klubbal, és eljutott a részleges kiegyezésig, a hazai sajtóban két, jelentős hírgyártási és tényfeltáró kapacitású, az outputot tekintve az MTI-vel összemérhető műhely maradt, az Index és a Népszabadság. Kettejük közül az Index nem csak termelte, hanem multiplikálta is a híreket is: azzal, hogy mások fontos információit is átvette, megsokszorozta többiek befolyását és hatékonyságát is. A közvélemény, ez a megfoghatatlan és definiálhatatlan valami - „mit gondol a közéletileg aktív polgárok közössége erről vagy arról” -, a 2010-es évek során elsősorban az Index felületén (másodsorban pedig, bizonyos generációk számára, az RTL Klub Híradóiban) képződött meg, és abszolút kézenfekvő volt, hogy a hatalom ezt a tőle független vélemény- és valóságképző felületet, amennyiben teheti, el fogja takarítani.
A közvélemény azon fogalmaink közé tartozik, amelyeket naponta használunk és magától értetődőnek tekintünk anélkül, hogy pontosan meghatároznánk. A sokféle definíciós próbálkozás közül most Vernon Bogdanor, a londoni King's College professzorának, a Politikatudományi Enciklopédia szerkesztőjének megfogalmazását idéznénk, egyrészt mert ez a legismertebb, másrészt, mert alaposan összesűrítve benne van maga az egész Index-problematika. Bogdanor szerint „A köz véleményét úgy határozhatjuk meg, mint valamely vitatott kérdéssel kapcsolatos nézetek sorát, mely nézetek mindegyikét jelentős számú embercsoport vallja. Ha a közvéleményt a politikában ható erők egyikének tekintjük, akkor a közvélemény a most említett nézetek együttesének az az eleme, amelyet a többség vagy a leghangosabb kisebbség tesz magáévá.” És még egy kulcsmondat, ugyancsak a fent említett műből: „Minden véleménynek alkalmasnak kell lennie arra, hogy észérvek alapján lehessen megvédeni, de nem követelmény, hogy minden ember racionális módon alakítsa ki a maga sajátos véleményét.” Azaz a közvélemény nem mindenki véleménye, hanem a gondolkodó többségé vagy a hangos kisebbségé. Részleteiben nem kifejtett, de nagyon szoros kapcsolat van a közvélemény és a demokrácia között, amelyre a hatályos magyar alkotmány is kitér: „Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit.” Ahhoz, hogy a közvélemény – pláne a demokratikus – kialakulhasson, szükséges a közügyek, vagyis a „közt” foglalkoztató témák megvitathatósága (Kövér László és mások kedvéért: maga a vita is), a sokféle témát kiásó és bemutató sokszínű sajtó. További nélkülözhetetlen feltétel néhány kitüntetett felület, ahol az eltérő álláspontok összetalálkoznak, a viták lezajlanak, és a folyamat végén kialakul valami, amit egzaktabb kifejezés híján közvéleménynek nevezhetünk. (A Facebook – a maga elszigetelt véleménybuborékjaival – például ha akarna, sem tudna közvéleményt szülni, ezért is szeretik sokkal jobban az autokratikus hatalmak a hatalomkritikus tömegmédiánál.) Ha tartós különbség van aközött, amit a parlament megszavaz, és aközött, amit ugyanerről a polgárok többsége gondol, akkor zavar keletkezik a demokrácia működésében. Ezt a zavart fel lehet oldani természetesen úgy is, hogy a politika közelít a közhöz – de úgy is, hogy felszámolja a közvélemény kialakulására alkalmas, vagyis a különféle nézeteknek helyet és a vitának teret biztosító, széles elérésű felületeket.
A 2016-os népszavazás alkalmával, és azóta még sokszor kiderült, hogy a köz nem osztja a hatalom véleményét: azt a nézetet, amit a politika a nemzet nevében képvisel csupán egy hangos, minden kormányzati eszközzel megtámogatott, de a választópolgárok közösségén belül mégis csak kisebbségben lévő halmaz tekinti a magáénak. Azaz: nem nemzeti konszenzus, hogy az EU-támogatások elsődleges funkciója Mészáros Lőrinc, Tiborcz István és társaik, vagyis a „nemzeti tőke” felső határ nélküli gazdagítása, hanem ugyanúgy kisebbségi vélemény, mint az, hogy a humán tőke (oktatás, egészségügy) helyett stadionok és futballcsapatok fejlesztésére érdemes fordítani az állam gazdasági erejét, vagy hogy szélerőművek helyett orosz atomreaktort, használható városi közlekedés helyett kínai vasutat kell építenünk, ezermilliárdos eladósodás árán. Amíg van (volt) Index, addig mindig lehetett tudni, hogy ezekről a topikokról - meg arról, hogy a Nyugat vagy a Kelet, Európa vagy Ázsia, a Felcsút vagy a Real Madrid-e a viszonyítási pont - mit gondol a közvélemény, meg lehetett ismerni az egyes állításokat alátámasztó vagy cáfoló észérveket, föl lehetett tenni az indokolt kérdéseket – ezek mind közszolgálati feladatok, amelyeket az állami média helyett egyre inkább az Index és társai láttak el –, és mindig látszott az ellentmondás a közösség meg a hatalom nézetei között.
Index híján, a megvitatás és a szembesítés igénye, szakmunkásai és infrastruktúrája nélkül a közvélemény kialakulásának esélye szűnik meg, és pontosan ezen lehetőség miatt – hogy az ellenőrzése alatt álló fórumokon ő maga tematizálhatja/szimulálhatja a közvéleményt; hogy a gondolkodó többség helyett mindenütt a mesterségesen fölerősített hangú kisebbség szava hallatszik majd – éri meg a kormánynak az újabb botrány, ami a szabad média egyik utolsó képviselőjének nyilvános, csak nagyon nehezen félremagyarázható kivégzését kíséri.
De mi és miért éri meg vajon a tiszteletreméltó sajtószabadság-védő praxissal rendelkező Bodolai Lászlónak, az igazgatóság elnökének? Amikor három éve az Index sajátos tulajdonlási konstrukciója létrejött, Bodolai saját magát nevezte a (kormánytól) független szerkesztőség-működés biztosítékának, és eddig akként is viselkedett. Kérdés, hogy mit véd most ez a biztosíték, amikor a szerkesztőség, éppen a függetlenség degradálódása miatt, távozott. A válasz korántsem lenne lényegtelen, az Index legfontosabb funkciója ugyanis nem értelmezhető a szerkesztőség jól körülbástyázott függetlensége nélkül. Azzal, hogy az online lap készítői felmondtak, nem csak az Index sztorija ért véget. Az utójáték mintha arra utalna: kardinális érdek fűződik ahhoz, hogy az Index jól láthatóan pótolhatatlan közvélemény-képző szerepét még egy darabig el lehessen – legalább - bábozni.