Régi ügy: még egy hét sem telt el a kormány szempontjából sikertelen ún. kvótanépszavazás óta, amikor az eset történt. A voksolás a Magyarországon mindaddig példa nélküli, a Fidesz teljes pártsajtóját (beleértve a közmédiát) és a közigazgatásban dolgozókat is igénybe vevő, összességében vagy 50 milliárd forintnyi közpénzt fölemésztő mozgósító kampány ellenére érdektelenségbe fulladt. Egy népszavazás akkor érvényes, ha a szavazásra jogosult állampolgárok több mint fele érvényesen szavaz, a „betelepítési kvótáról” viszont csak 44 százalék szavazott, érvényes szavazatot pedig csupán a választópolgárok 38 százaléka adott le. A kudarc bosszúért kiáltott, és a válaszcsapás nem is váratott sokáig magára: hat nappal később már nem jelent meg a Népszabadság. Lehetséges, hogy a mából visszanézve erőltetettnek tűnik az összefüggés, de érdemes fölidézni, hogy abban a felfokozott hangulatban, amely a 2015-ös menekülthullám idején alakult ki, és amelyet a kormány egy éven át minden törvényes és törvénytelen eszközzel fűtött, a Népszabadság teljes mellszélességgel beleállt a „muszlim invázió-gonosz Brüsszel-kötelező migránskvóta” tétel tagadásába (egyebek között a kvóta-hisztéria teljes irracionalitását nagyon plasztikusan bemutató brüsszeli tudósító [ma a Népszava brüsszeli tudósítója - a szerk.] lelkiismeretes munkája révén, amit Orbán Viktor – már a lap bezárása után – nem is felejtett el külön leverni az említett sajtómunkáson).
Most, amikor nem a Népszabadság, hanem az Index miatti gyászmunka van soron, azért fontos az előzményekről is beszélni, mert enélkül nagyon nehéz megérteni, mit és miért művel a kormány a médiában. 2016 őszén a magyar közvélemény a migrációt – egyébként reálisan - nem tekintette sorskérdésnek, és abban, hogy így alakult, nem csak a Népszabadságnak, hanem az Indexnek is kulcsszerepe volt. Merthogy nem a Népszabadság volt „a” közvélemény, hanem már akkor is az Index, és sokan tették a tétjeiket arra, hogy a következő médianagyvad, amit a kormány megpróbál kilőni, az Index lesz.
Azok után, hogy a kormány az Európai Bizottság közbeavatkozása nyomán elveszítette a maga kis reklámadó-háborúját az RTL Klubbal, és eljutott a részleges kiegyezésig, a hazai sajtóban két, jelentős hírgyártási és tényfeltáró kapacitású, az outputot tekintve az MTI-vel összemérhető műhely maradt, az Index és a Népszabadság. Kettejük közül az Index nem csak termelte, hanem multiplikálta is a híreket is: azzal, hogy mások fontos információit is átvette, megsokszorozta többiek befolyását és hatékonyságát is. A közvélemény, ez a megfoghatatlan és definiálhatatlan valami - „mit gondol a közéletileg aktív polgárok közössége erről vagy arról” -, a 2010-es évek során elsősorban az Index felületén (másodsorban pedig, bizonyos generációk számára, az RTL Klub Híradóiban) képződött meg, és abszolút kézenfekvő volt, hogy a hatalom ezt a tőle független vélemény- és valóságképző felületet, amennyiben teheti, el fogja takarítani.
A közvélemény azon fogalmaink közé tartozik, amelyeket naponta használunk és magától értetődőnek tekintünk anélkül, hogy pontosan meghatároznánk. A sokféle definíciós próbálkozás közül most Vernon Bogdanor, a londoni King's College professzorának, a Politikatudományi Enciklopédia szerkesztőjének megfogalmazását idéznénk, egyrészt mert ez a legismertebb, másrészt, mert alaposan összesűrítve benne van maga az egész Index-problematika. Bogdanor szerint „A köz véleményét úgy határozhatjuk meg, mint valamely vitatott kérdéssel kapcsolatos nézetek sorát, mely nézetek mindegyikét jelentős számú embercsoport vallja. Ha a közvéleményt a politikában ható erők egyikének tekintjük, akkor a közvélemény a most említett nézetek együttesének az az eleme, amelyet a többség vagy a leghangosabb kisebbség tesz magáévá.” És még egy kulcsmondat, ugyancsak a fent említett műből: „Minden véleménynek alkalmasnak kell lennie arra, hogy észérvek alapján lehessen megvédeni, de nem követelmény, hogy minden ember racionális módon alakítsa ki a maga sajátos véleményét.” Azaz a közvélemény nem mindenki véleménye, hanem a gondolkodó többségé vagy a hangos kisebbségé. Részleteiben nem kifejtett, de nagyon szoros kapcsolat van a közvélemény és a demokrácia között, amelyre a hatályos magyar alkotmány is kitér: „Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit.” Ahhoz, hogy a közvélemény – pláne a demokratikus – kialakulhasson, szükséges a közügyek, vagyis a „közt” foglalkoztató témák megvitathatósága (Kövér László és mások kedvéért: maga a vita is), a sokféle témát kiásó és bemutató sokszínű sajtó. További nélkülözhetetlen feltétel néhány kitüntetett felület, ahol az eltérő álláspontok összetalálkoznak, a viták lezajlanak, és a folyamat végén kialakul valami, amit egzaktabb kifejezés híján közvéleménynek nevezhetünk. (A Facebook – a maga elszigetelt véleménybuborékjaival – például ha akarna, sem tudna közvéleményt szülni, ezért is szeretik sokkal jobban az autokratikus hatalmak a hatalomkritikus tömegmédiánál.) Ha tartós különbség van aközött, amit a parlament megszavaz, és aközött, amit ugyanerről a polgárok többsége gondol, akkor zavar keletkezik a demokrácia működésében. Ezt a zavart fel lehet oldani természetesen úgy is, hogy a politika közelít a közhöz – de úgy is, hogy felszámolja a közvélemény kialakulására alkalmas, vagyis a különféle nézeteknek helyet és a vitának teret biztosító, széles elérésű felületeket.
A 2016-os népszavazás alkalmával, és azóta még sokszor kiderült, hogy a köz nem osztja a hatalom véleményét: azt a nézetet, amit a politika a nemzet nevében képvisel csupán egy hangos, minden kormányzati eszközzel megtámogatott, de a választópolgárok közösségén belül mégis csak kisebbségben lévő halmaz tekinti a magáénak. Azaz: nem nemzeti konszenzus, hogy az EU-támogatások elsődleges funkciója Mészáros Lőrinc, Tiborcz István és társaik, vagyis a „nemzeti tőke” felső határ nélküli gazdagítása, hanem ugyanúgy kisebbségi vélemény, mint az, hogy a humán tőke (oktatás, egészségügy) helyett stadionok és futballcsapatok fejlesztésére érdemes fordítani az állam gazdasági erejét, vagy hogy szélerőművek helyett orosz atomreaktort, használható városi közlekedés helyett kínai vasutat kell építenünk, ezermilliárdos eladósodás árán. Amíg van (volt) Index, addig mindig lehetett tudni, hogy ezekről a topikokról - meg arról, hogy a Nyugat vagy a Kelet, Európa vagy Ázsia, a Felcsút vagy a Real Madrid-e a viszonyítási pont - mit gondol a közvélemény, meg lehetett ismerni az egyes állításokat alátámasztó vagy cáfoló észérveket, föl lehetett tenni az indokolt kérdéseket – ezek mind közszolgálati feladatok, amelyeket az állami média helyett egyre inkább az Index és társai láttak el –, és mindig látszott az ellentmondás a közösség meg a hatalom nézetei között.
Index híján, a megvitatás és a szembesítés igénye, szakmunkásai és infrastruktúrája nélkül a közvélemény kialakulásának esélye szűnik meg, és pontosan ezen lehetőség miatt – hogy az ellenőrzése alatt álló fórumokon ő maga tematizálhatja/szimulálhatja a közvéleményt; hogy a gondolkodó többség helyett mindenütt a mesterségesen fölerősített hangú kisebbség szava hallatszik majd – éri meg a kormánynak az újabb botrány, ami a szabad média egyik utolsó képviselőjének nyilvános, csak nagyon nehezen félremagyarázható kivégzését kíséri.
De mi és miért éri meg vajon a tiszteletreméltó sajtószabadság-védő praxissal rendelkező Bodolai Lászlónak, az igazgatóság elnökének? Amikor három éve az Index sajátos tulajdonlási konstrukciója létrejött, Bodolai saját magát nevezte a (kormánytól) független szerkesztőség-működés biztosítékának, és eddig akként is viselkedett. Kérdés, hogy mit véd most ez a biztosíték, amikor a szerkesztőség, éppen a függetlenség degradálódása miatt, távozott. A válasz korántsem lenne lényegtelen, az Index legfontosabb funkciója ugyanis nem értelmezhető a szerkesztőség jól körülbástyázott függetlensége nélkül. Azzal, hogy az online lap készítői felmondtak, nem csak az Index sztorija ért véget. Az utójáték mintha arra utalna: kardinális érdek fűződik ahhoz, hogy az Index jól láthatóan pótolhatatlan közvélemény-képző szerepét még egy darabig el lehessen – legalább - bábozni.
