Előbb a kicsiket lövik ki

A piac valójában a hatalom egy másik arca, és miközben mindenki attól retteg, hogy az állam csonkolja a sajtószabadságot, a „verseny” teszi ezt – persze néha a politikai hatalommal összekapaszkodva. És nemcsak hírmamutokra vadásznak: az amerikai példa azt mutatja, hogy ha a kicsiket kinyírják, akkor végzetes sebet kap a független média. Ezt a manővert a honi hatalom már végrehajtotta, most a nagyokon, nevezetesen az Indexen a sor. A folyamat csak akkor állítható meg, ha az olvasó leszurkolja a függetlenség valódi árát.

Haász János, az Index leköszönt főszerkesztő-helyettese egy köztéri padon ülve leüti az utolsókat a laptopján, becsukja a fedelét, majd kukába dobja a masinát. Hóna alá kapja papírdobozba csomagolt szerkesztőségi életét, és nekivág a „vadonnak”. Egy kisebb pálma, alkalomadtánokra a fiókba gyűrt nyakkendő, felhúzható, totyogó halálfej, „Szeretlek apa”-csokipapír, egy ÉS, széthulló névjegykártyamappa, apró zebrafigura – ennyi maradt. Odakint, a természetben még vet egy utolsó pillantást a motyójára, leveszi szürke, no boundaries (határok nélkül) feliratú pólóját, fehér ingbe, fekete öltönybe bújik, nyakkendőt köt és besétál a közeli tóba. Hanyatt dőlve lebeg a vízen. Az arcát esőcseppek verik.

A jelenet nem puszta kitaláció, Haász János a Felső Tízezer zenekar legújabb albumán (A bonyolult világ) lévő Én a vadonban című klip főszereplőjeként „játssza el” egy indexes újságíró lehetséges utolsó napjának történetét. A klip csütörtökön került ki a népszerű videomegosztó portálra, és szinte azonnal a szolidaritás gesztusává vált a szólás- és sajtószabadság, illetve a távozó indexesek mellett.

A szeptemberben nyíló ARC plakátkiálltás pályaművei között is több – például egy gyertyát formázó, utolsót lobbanó i betű – az Index megszűntére reflektál. Eltelt három hét, a művészek a maguk módján még tiltakozóban, de a fél társadalom elkeseredettsége lassan fásultságba merevedik. Megint. Új lap, ha tetszik, „Újindex” továbbra sincs. Bár még mindig nem látni teljesen tisztán az okokat, a motivációt és a következményeket, abban lényegében minden médiaszakértő egyetért, hogy mielőbb kellene egy.

Egy pont köré gravitálnak

Bár a Népszabadság vagy az Origo megszűnte lehetne afféle előkép, igazi analógiát, amiből jó megoldásra lehetne következtetni, azért nehéz találni, mert ami még jelenleg is zajlik az Index háza táján, az online újságírás rövid történetének csupán egy fejezete – mondja Szilágyi-Gál Mihály, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének adjunktusa.

Ráadásul a tisztánlátáshoz nem ártana némi áttekinthetőség is – a szakember fontosnak tartja kiemelni, hogy bár a sajtószabadság korlátozását általában az állammal szoktuk összefüggésbe hozni, könnyen megfeledkezünk arról, hogy az állam és az egyes piaci, gazdasági szereplők gyakran karöltve gyakorolnak olyan befolyásoló hatalmat, ami korlátozza a sajtószabadságot.

„Erre nagyon sok példát találunk a sajtótörténet régmúltjában. Ilyen volt többek között, amikor az angol korona a tizennyolcadik század második felében adót vetett ki a gyarmatokon nyomtatott papírárura, de ugyanerről szólt az Egyesült Államokban a digitális sáv megszerzése is, illetve átpasszolása már létező televíziós csatornák egy részéhez. Egymás után sorolhatnám a legkülönfélébb eseteket, nagyon szabad környezetben is, amelyek egyértelműen rávilágítanak, hogy valójában a piac – amit hajlamosak vagyunk a szabadság makulátlan terének tekinteni – valójában ugyanannak a hatalomnak egy másik arca. És a sajtószabadságra ugyanúgy veszélyes lehet, mint az államhatalom.

Abból, amennyi látszik belőle, úgy tűnik, hogy az Index esetében is valami hasonló történt, ilyen értelemben nem egyedi a sztori, sokkal inkább az a fontosabb üzenet, hogy a jelen hazai politikai, társadalmi és médiaviszonylatában ilyesmi egyáltalán megeshet. Mert ha megtörtént egy ekkora portállal vagy egy olyan nagy múltú lappal, mint a Népszabadság, akkor megtörténhet bárki mással is. Mindenképpen olyan környezetet kultivál ez a helyzet, amelyben senki sem érezheti magát biztonságban, aki tollat ragad.”

Szilágyi-Gál Mihály szerint az Index kiesése azért is nagyon veszélyes a médiaszabadságra, mert ha nincs egy olyan megbízható „gyűjtősite”, amelyre a neten így-úgy keringő, egy barát által átküldött vagy a közösségi oldalakon megosztott cikkek zöme visszavezethető, az tovább dezintegrálja az online olvasásra egyébként is jellemző olvasói figyelmet. „A figyelem az online térben amúgy is elaprózott, ha tovább töredezik, vagyis kiesik egy olyan pont, amely köré gravitálnak szövegek, az nagyon nagy veszteség. Tovább erősítheti például a fake news-jelenséget.”

Kutyakomédia tájékoztatás helyett

A Denver Post nemrégiben szintén leköszönt újságírója, Chuck Plunkett TED-előadásában arról beszélt, hogy 2004 óta az USA-ban 1800 szerkesztőség szűnt meg, ami miatt számtalan kisebb-nagyobb közösség vált láthatatlanná. Azt állítja, hogy a kis orgánumok, illetve a helyi lapok léte és azok függetlensége, a demokrácia elengedhetetlen kelléke.

Abban a pillanatban ugyanis, amikor megjelennek az úgynevezett „piaci befektetők”, az esetek nagyon nagy többségében egyetlen szempont marad érvényben: a gazdaságosság. Erre kieső reklámbevételekre vagy túlzott költségekre hivatkozva pedig bármikor meg lehet nyirbálni a sajtószabadságot. „Amikor minket eladtak – meséli –, az új tulajdonos kapásból a felére csökkentette a szerkesztőség létszámát. 2018 márciusára az egykori 300 újságíró helyett hetvenen dolgoztak a lapnál. Érthetetlen volt a sorozatos leépítés. Számos Pulitzer-díjat nyertünk, átálltunk online módra, jöttek a reklámbevételek, mégis egyre fogytunk.

Tudtam, hogy az egész országban ugyanez történik. Az elmúlt 15 évben közel 2000 print- és online-szerkesztőségnek kellett lehúznia a rolót. Az a néhány újságíró, aki maradt, képtelen tisztességes tájékoztató munkát végezni, többnyire a hirdetések és a propagandaszövegek közti tereket töltik ki.”

Plunkett ugyan a helyi kis lapok létének fontosságáról beszél, de az érvelése teljes egészében ráhúzható a még mindig függetlenségre törekvő médiaromokra. „Egy működő demokráciában arra van szükség, hogy legyenek olyan orgánumok, amelyek tisztán visszatükrözik a társadalmat. Ez a fajta pártatlanságra törekvő tájékoztatás ösztönző erő: látni, tudni és érteni segít, mely tényezők alapfeltételei annak, hogy az emberek képesek legyenek döntéseket hozni.” Ha ebbe akár a hatalom, akár a hatalommal szövetséget kötő piac bele akar szólni, esetleg még irányítani is akarja a híreket, az zavartságot és tanácstalanságot szül az emberekben. Az olvasók (akik egy ilyen rendszerben egyet jelentenek a választókkal) „pártosabbá” válnak. „Színvonalas riportok és kutatások helyett a közönség egyre inkább kénytelen kutyakomédiás kortesbeszédekre és agyafúrt kampányreklámokra hagyatkozni. Amíg föl nem fogjuk, hogy a független tájékoztatás mellett elköteleződő lapok visszaszorulása mennyire súlyos hatással van a társadalomra, a helyzet nem fog javulni – mondja Plunkett. Ha ezek az újságok fontosak számunkra, akkor nekünk, olvasóknak kell pénzelnünk őket, mert létfontosságúak a demokráciának. Több kell, mint a lázadás. Eljött a forradalom ideje.”

Morális kockázatok

A politikai hatalombefolyás elkerülésének a világon mindenhol egyik alapvető feltétele a gazdasági függetlenség. Ennek elérésében bizony a társadalomnak is komoly szerepe van. Szilágyi-Gál Mihály szerint Magyarországon, meg általában Kelet-Közép-Európában az egyéni anyagi áldozatvállalásnak minimális a kultúrája.

„Nem volt ez mindig így – állítja a szakember –, a rendszerváltás után is volt egy korszak, amikor egy kicsit fellendült ez a fajta hozzáállás: adom a pénzemet és elvárom, hogy amiért fizetek, az megmaradjon és független legyen. Ha az Index 1 millió olvasója minden hónapban csak 1000 Ft-ot szánna az ügyre rendszeresen, már az egészen más helyzetet teremtene. És nem is arról van szó, hogy az embereknek nincs erre havonta 1000 vagy 3000 forintjuk. Van akinek sajnos nincs. De leginkább az az ok, hogy nem bíznak abban, hogy a pénz oda kerül, ahova kell. Vagy ha esetleg nem oda kerül, akkor az kiderül. Oka van annak, hogy nem merünk kockázatot vállalni, csak hát ez egy bűvös kör, amelyben egyre jobban kiszolgáltatja magát a társadalom mindenféle felülről jövő »segítségnek«, ami elkerülhetetlenül szabadságvesztést eredményez.

És ugyan még mindig be lehet fektetni pusztán üzleti alapon, politikai elköteleződés nélkül a médiapiacba, kérdés csak az, hogy egy ilyen befektető meddig tudná tartani a pozícióját. Nem csak arról van szó, hogy a szándék megvan-e. Sokkal inkább arról, hogy a környezet meddig engedi működni a függetlenség bármilyen formáját. Megnézném én magamnak, hogy ki az a tőkeerős vállalkozó, aki beszállna egy olyan játékba, amiben könnyen meglehet, hogy nem tud teljesen független maradni, vagy hogy nem fogják neki elhinni, hogy független. A dolognak nagyon nagy a morális kockázata egy olyan környezetben, amelyben még csak hitelesnek sem tűnik a függetlenségre való törekvés. A karaktergyilkosságtól kezdve az informális nyomásgyakorlásig a legkülönbözőbb módjai vannak, hogy ne higgyem el én mint olvasó, hogy független az a felület, amit nézek.”