Előfizetés

Előbb a kicsiket lövik ki

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.08.16. 13:20

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
A piac valójában a hatalom egy másik arca, és miközben mindenki attól retteg, hogy az állam csonkolja a sajtószabadságot, a „verseny” teszi ezt – persze néha a politikai hatalommal összekapaszkodva. És nemcsak hírmamutokra vadásznak: az amerikai példa azt mutatja, hogy ha a kicsiket kinyírják, akkor végzetes sebet kap a független média. Ezt a manővert a honi hatalom már végrehajtotta, most a nagyokon, nevezetesen az Indexen a sor. A folyamat csak akkor állítható meg, ha az olvasó leszurkolja a függetlenség valódi árát.
Haász János, az Index leköszönt főszerkesztő-helyettese egy köztéri padon ülve leüti az utolsókat a laptopján, becsukja a fedelét, majd kukába dobja a masinát. Hóna alá kapja papírdobozba csomagolt szerkesztőségi életét, és nekivág a „vadonnak”. Egy kisebb pálma, alkalomadtánokra a fiókba gyűrt nyakkendő, felhúzható, totyogó halálfej, „Szeretlek apa”-csokipapír, egy ÉS, széthulló névjegykártyamappa, apró zebrafigura – ennyi maradt. Odakint, a természetben még vet egy utolsó pillantást a motyójára, leveszi szürke, no boun­daries (határok nélkül) feliratú pólóját, fehér ingbe, fekete öltönybe bújik, nyakkendőt köt és besétál a közeli tóba. Hanyatt dőlve lebeg a vízen. Az arcát esőcseppek verik. A jelenet nem puszta kitaláció, ­Haász János a Felső Tízezer zenekar legújabb albumán (A bonyolult világ) lévő Én a vadonban című klip főszereplőjeként „játssza el” egy indexes újságíró lehetséges utolsó napjának történetét. A klip csütörtökön került ki a népszerű videomegosztó portálra, és szinte azonnal a szolidaritás gesztusává vált a szólás- és sajtószabadság, illetve a távozó indexesek mellett. A szeptemberben nyíló ARC plakátkiálltás pályaművei között is több – például egy gyertyát formázó, utolsót lobbanó i betű – az Index megszűntére reflektál. Eltelt három hét, a művészek a maguk módján még tiltakozóban, de a fél társadalom elkeseredettsége lassan fásultságba merevedik. Megint. Új lap, ha tetszik, „Újindex” továbbra sincs. Bár még mindig nem látni teljesen tisztán az okokat, a motivációt és a következményeket, abban lényegében minden médiaszakértő egyetért, hogy mielőbb kellene egy.

Egy pont köré gravitálnak

Bár a Népszabadság vagy az Origo megszűnte lehetne afféle előkép, igazi analógiát, amiből jó megoldásra lehetne következtetni, azért nehéz találni, mert ami még jelenleg is zajlik az Index háza táján, az online újságírás rövid történetének csupán egy fejezete – mondja Szilágyi-Gál Mihály, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének adjunktusa. Ráadásul a tisztánlátáshoz nem ártana némi áttekinthetőség is – a szakember fontosnak tartja kiemelni, hogy bár a sajtószabadság korlátozását általában az állammal szoktuk összefüggésbe hozni, könnyen megfeledkezünk arról, hogy az állam és az egyes piaci, gazdasági szereplők gyakran karöltve gyakorolnak olyan befolyásoló hatalmat, ami korlátozza a sajtószabadságot. „Erre nagyon sok példát találunk a sajtótörténet régmúltjában. Ilyen volt többek között, amikor az angol korona a tizennyolcadik század második felében adót vetett ki a gyarmatokon nyomtatott papírárura, de ugyanerről szólt az Egyesült Államokban a digitális sáv megszerzése is, illetve átpasszolása már létező televíziós csatornák egy részéhez. Egymás után sorolhatnám a legkülönfélébb eseteket, nagyon szabad környezetben is, amelyek egyértelműen rávilágítanak, hogy valójában a piac – amit hajlamosak vagyunk a szabadság makulátlan terének tekinteni – valójában ugyanannak a hatalomnak egy másik arca. És a sajtószabadságra ugyanúgy veszélyes lehet, mint az államhatalom. Abból, amennyi látszik belőle, úgy tűnik, hogy az Index esetében is valami hasonló történt, ilyen értelemben nem egyedi a sztori, sokkal inkább az a fontosabb üzenet, hogy a jelen hazai politikai, társadalmi és médiaviszonylatában ilyesmi egyáltalán megeshet. Mert ha megtörtént egy ekkora portállal vagy egy olyan nagy múltú lappal, mint a Népszabadság, akkor megtörténhet bárki mással is. Mindenképpen olyan környezetet kultivál ez a helyzet, amelyben senki sem érezheti magát biztonságban, aki tollat ragad.” Szilágyi-Gál Mihály szerint az Index kiesése azért is nagyon veszélyes a médiaszabadságra, mert ha nincs egy olyan megbízható „gyűjtősite”, amelyre a neten így-úgy keringő, egy barát által átküldött vagy a közösségi oldalakon megosztott cikkek zöme visszavezethető, az tovább dezintegrálja az online olvasásra egyébként is jellemző olvasói figyelmet. „A figyelem az online térben amúgy is elaprózott, ha tovább töredezik, vagyis kiesik egy olyan pont, amely köré gravitálnak szövegek, az nagyon nagy veszteség. Tovább erősítheti például a fake news-jelenséget.”

Kutyakomédia tájékoztatás helyett

A Denver Post nemrégiben szintén leköszönt újságírója, Chuck Plunkett TED-előadásában arról beszélt, hogy 2004 óta az USA-ban 1800 szerkesztőség szűnt meg, ami miatt számtalan kisebb-nagyobb közösség vált láthatatlanná. Azt állítja, hogy a kis orgánumok, illetve a helyi lapok léte és azok függetlensége, a demokrácia elengedhetetlen kelléke. Abban a pillanatban ugyanis, amikor megjelennek az úgynevezett „piaci befektetők”, az esetek nagyon nagy többségében egyetlen szempont marad érvényben: a gazdaságosság. Erre kieső reklámbevételekre vagy túlzott költségekre hivatkozva pedig bármikor meg lehet nyirbálni a sajtó­szabadságot. „Amikor minket eladtak – meséli –, az új tulajdonos kapásból a felére csökkentette a szerkesztőség létszámát. 2018 márciusára az egykori 300 újságíró helyett hetvenen dolgoztak a lapnál. Érthetetlen volt a sorozatos leépítés. Számos Pulitzer-díjat nyertünk, átálltunk online módra, jöttek a ­reklámbevételek, mégis egyre fogytunk. Tudtam, hogy az egész országban ugyanez történik. Az elmúlt 15 évben közel 2000 print- és online-szerkesztőségnek kellett lehúznia a rolót. Az a néhány újságíró, aki maradt, képtelen tisztességes tájékoztató munkát végezni, többnyire a hirdetések és a propagandaszövegek közti tereket töltik ki.” Plunkett ugyan a helyi kis lapok létének fontosságáról beszél, de az érvelése teljes egészében ráhúzható a még mindig függetlenségre törekvő médiaromokra. „Egy működő demokráciában arra van szükség, hogy legyenek olyan orgánumok, amelyek tisztán visszatükrözik a társadalmat. Ez a fajta pártatlanságra törekvő tájékoztatás ösztönző erő: látni, tudni és érteni segít, mely tényezők alapfeltételei annak, hogy az emberek képesek legyenek döntéseket hozni.” Ha ebbe akár a hatalom, akár a hatalommal szövetséget kötő piac bele akar szólni, esetleg még irányítani is akarja a híreket, az zavartságot és tanácstalanságot szül az emberekben. Az olvasók (akik egy ilyen rendszerben egyet jelentenek a választókkal) „pártosabbá” válnak. „Színvonalas riportok és kutatások helyett a közönség egyre inkább kénytelen kutyakomédiás kortesbeszédekre és agyafúrt kampányreklámokra hagyatkozni. Amíg föl nem fogjuk, hogy a független tájékoztatás mellett elköteleződő lapok visszaszorulása mennyire súlyos hatással van a társadalomra, a helyzet nem fog javulni – mondja Plunkett. Ha ezek az újságok fontosak számunkra, akkor nekünk, olvasóknak kell pénzelnünk őket, mert létfontosságúak a demokráciának. Több kell, mint a lázadás. Eljött a forradalom ideje.”

Morális kockázatok

A politikai hatalombefolyás elkerülésének a világon mindenhol egyik alapvető feltétele a gazdasági függetlenség. Ennek elérésében bizony a társadalomnak is komoly szerepe van. Szilágyi-Gál Mihály szerint Magyarországon, meg általában Kelet-Közép-Európában az egyéni anyagi áldozatvállalásnak minimális a kultúrája. „Nem volt ez mindig így – állítja a szakember –, a rendszerváltás után is volt egy korszak, amikor egy kicsit fellendült ez a fajta hozzáállás: adom a pénzemet és elvárom, hogy amiért fizetek, az megmaradjon és független legyen. Ha az Index 1 millió olvasója minden hónapban csak 1000 Ft-ot szánna az ügyre rendszeresen, már az egészen más helyzetet teremtene. És nem is arról van szó, hogy az embereknek nincs erre havonta 1000 vagy 3000 forintjuk. Van akinek sajnos nincs. De leginkább az az ok, hogy nem bíznak abban, hogy a pénz oda kerül, ahova kell. Vagy ha esetleg nem oda kerül, akkor az kiderül. Oka van annak, hogy nem merünk kockázatot vállalni, csak hát ez egy bűvös kör, amelyben egyre jobban kiszolgáltatja magát a társadalom mindenféle felülről jövő »segítségnek«, ami elkerülhetetlenül szabadságvesztést eredményez. És ugyan még mindig be lehet fektetni pusztán üzleti alapon, politikai elköteleződés nélkül a médiapiacba, kérdés csak az, hogy egy ilyen befektető meddig tudná tartani a pozíció­ját. Nem csak arról van szó, hogy a szándék megvan-e. Sokkal inkább arról, hogy a környezet meddig engedi működni a függetlenség bármilyen formáját. Megnézném én magamnak, hogy ki az a tőkeerős vállalkozó, aki beszállna egy olyan játékba, amiben könnyen meglehet, hogy nem tud teljesen független maradni, vagy hogy nem fogják neki elhinni, hogy független. A dolognak nagyon nagy a morális kockázata egy olyan környezetben, amelyben még csak hitelesnek sem tűnik a függetlenségre való törekvés. A karaktergyilkosságtól kezdve az informális nyomásgyakorlásig a legkülönbözőbb módjai vannak, hogy ne higgyem el én mint olvasó, hogy független az a felület, amit nézek.”

Diana musical: a Netflix beelőzi a Broadwayt

Tölgyesi Gábor
Publikálás dátuma
2020.08.16. 10:17

Fotó: Evan Zimmerman - Matthew Murphy / The Diana Musical
Bár Joe DiPietro és David Bryan zenés darabját már tavaly bemutatták az 1997-ben elhunyt walesi hercegnőről, egy New York-i premier jelentheti az igazi szakmai és anyagi sikert.
„Volt valaha is egy modern kori ikon olyan híres, mint Diana hercegnő? Több mint húsz évvel a halála után továbbra is lenyűgözi a világ nagy részét” – írta múlt év áprilisában a The Hollywood Reporter annak kapcsán, hogy a San Diegó-i La Jolla Playhouse-ban két hónapig játszották a Diana musicalt. A lap kritikusa már az elején leszögezte, hogy az elmúlt évtized olyan filmjeinek és könyvei­nek köszönhetően, amelyek Diana személyiségének a bemutatására tettek kísérletet, valójában semmi szükség nem volt egy musicalre: nem elég mély, a szeretet, az elutasítás, a házasságtörés, a hírnév – Diana életének stációi – általános emberi témák. De a fenntartásai mellett elismerte: a Diana egy valós életen alapszik, ráadásul számos fülbemászó slágere van. Sőt: a neves díszlettervező, David Zinn díszleteiben és a szereplők énektudásában sem talált kivetnivalót. (Diana szerepét Jean­na de Waal, Károly hercegét Roe Hartrampf, Camilla Parker Bowlesét Erin Davie, Erzsébet királynőjét pedig a kétszeres Tony-díjas Judy Kaye alakítja). Kelly Devine koreográfiája is frenetikus a kritikus szerint. De lesz még munka a darabbal, útban a Broadway felé – szúrta még oda az ítész, amitől a rendező, a Tony-díjas Christopher Ashley nyilván nem rettent meg: nemcsak Kaliforniában, hanem a Broadwayn is nevet szerzett magának, San Diegóban pedig dupla ­annyi ideig ment a Diana, mint ahogy tervezték. (A nyilvános főpróbákat tavaly februárban tartották, a világpremier pedig márciusban volt.) A musicalt két New Jersey-i „srác” jegyzi: a zenéjét (és részben a szöve­geit) a Bon Jovi billentyűse, David Bryan szerezte, a librettót pedig Joe DiPietro írta. Ez már a második közös munkájuk: az első, a 2002-ben bemutatott Memphis egy dj, Dewes Phillips életét dolgozta fel: az 1950-es években ő volt az első olyan fehér lemezlovas, aki fekete zenéket játszott. A Memphis „csak” 2009-ben kerül a Broadwayre, ahol három évadon keresztül játszották, és négy Tony-díjat kapott. Az első bemutatóit szintén San Diegóban tartották. A Diana musicalt most márciusban tűzte volna műsorára a New York-i Longacre Színházban, ám a koronavírus-járvány miatt elhalasztották a Broadway-premiert, június végén pedig bejelentették: a világ leghíresebb színházi körzetében minden produkciót és előadást lemondtak az év végéig. A Netflix streamingszolgáltató azonban a napokban bejelentette: közönség nélkül filmre veszik a New York-i színházban a darabot, és ezt 2021 tavaszán fogják műsorra tűzni. A Longlacre Színházban várhatóan csak a Netflix-premier után tartják meg a bemutatót. A musical zeneszerzője, David Bryan a walesi hercegnőt ekként látta: „Diana szeretett egy fickót, aki nem szerette. Az pedig szeretett egy másik hölgyet, de Dianát kellett feleségül vennie. Dianát azért hívták az emberek hercegnőjének, mert törődött az emberekkel: életében több mint 100 jótékonysági szervezettel volt kapcsolatban. Felhívta a közvélemény figyelmét a boszniai és angolai taposóaknák áldozataira, a hajléktalanságra, a leprában szenvedőkre, az AIDS-betegekre. Hihetetlen empátiája volt és modernizálta a monarchiát.”

Heti abszurd: Szabadság, szerelem

Nagy B. György
Publikálás dátuma
2020.08.16. 09:00

Fotó: Viktor Tolochko / AFP - Sputnik
„Szóval Orbán Viktor mert szabad lenni, és – politikai értelemben – Lukasenko diktátor szájára cuppant rá.”
Mindössze a helyes értelmezési keretet kell megtalálni (kreatívabbak maguk is kialakíthatják), s rögvest kiderül, hogy ellentétben egynémely ellenzéki sirámokkal, hazánk nem a demokráciahentesek földje, hanem a szabadság üde levegőjű országa. Amiatt kesereg például a Párbeszéd politikusa videójában, hogy a nemzeti konzultáció íveit több névvel és e-mail­­ címmel töltötte ki online. (Persze az adatok egy része fiktív, úgyhogy elvárjuk, hogy a Nemzeti Nyomozó Iroda máris irányba forduljon, és begyűjtse a nyilvánosságban magánokirat-féleséget hamisítót, mert a szabadság mégsem jelenthet anarchiát – ezt innen is üzenjük a csúnya Bakunyinnak.) No de elemelkedve a „begyűjtési rögvalóságtól”, mit is jelent mindez? Lehetőséget, semmi mást. Ha kormánypárti szavazó valaki, de csöppet kritikus, akkor egyszer kitöltheti a konzultációs ívet a szívére hallgatva, minden kérdéssel derülten egyetértve. Aztán szabadon (persze rövid pórázra fűzve) engedheti a hatalomjobbító énjét, és kvázi ellenzéki szavazóként kormánykritikus kitöltésbe kezdhet. Hasonlóképpen cselekedhet az az ellenzéki szavazó, aki minden pártdemagógia ellenére képes meglátni a jót – és kormánypárti énje végre támogathatja a hatalom nagyszerűségét. (Arról nem is beszélve, hogy nem csak politikai mentális egyensúly beállását szolgálja ez a modell, de a psziché egyensúlyára is vigyáz: a közéletben aktív skizofrének énjeinek nem kell többé egymással birkózniuk, mindenik szabadon tölthet.) És senkinek ne legyen kétsége, a két kérdőív a végén összeér (hivatalosan minden anonim), hisz milyen szabadság az, ha valaki nem vállalja a véleményét. A gyávák szabadsága. Magyarország viszont az erősek földje, itt nincs osonkodás. Ez a rezsim – ne féljünk kimondani – felszabadít. Mentesít a megfelelési kényszer alól. Mi sem bizonyítja ezt plasztikusabban a színészképzés egyértelműsítésénél. A Színház- és Filmművészeti Egyetemet alapítványi működésbe kényszerítette a hatalom (a másodlagos társadalmi hörrenések taglalását most mellőzzük), és az intézményt uraló kuratórium élére Vidnyánszky Attila került. Miközben Kaposváron a nemzeti oldal szívének eleddig kedves teátristaképzés ura szintén a Nemzeti Színház igazgatója marad. Azaz, aki a jövőben errefele színművésszé lesz, az mind Vid­nyánszky köpönyegéből bújik elő. (Lelkes nyaloncok esetében más ruhadarab is szóba jöhet.) A lényeg, hogy soha többé nem kell kettéhasadnia az ifjúi szíveknek, mondván: a nemzetet jelentő deszkákon/mozivásznakon szeretnének domborítani, ám ezt nem kurjanthatják világgá a fővárosi liberális ízlésterror miatt, sőt egész életükben színjátszásra kényszerülnek, nehogy kivetessenek ebből a szerep- és hírnévosztó közegből. (Az elhelyezkedési és egyéb sikerstatisztikákról pedig szó se essék, hisz ha nincs másik, nincs hol teljesíteni.) Az „önmagunk felvállalása” mutatványt pedig a nemzet első embere műveli a nemzet piramisának csúcsán pipiskedve. Hamis szégyenérzetet mellőzve öleli keblére Európa (a szó földrajzi jelentését tekintve) hamisítatlan diktátorát. Hisz egy politikai páholyban ülnek ­Alekszandr Lukasenkóval – Putyin, Erdogan és Hszi Csin-ping mögött a második sorban. Szóval a kellemkedésnek akkor sincs vége, amikor Belarusz önkényura erős feltételezések szerint elcsalatta az elnökválasztást, és a demokráciát kívánó tüntetőket komótos alapossággal vereti véresre. (Sőt az EU attól tart, a magyar kormányfő vétózza meg az esetleges, Fehéroroszországgal szembeni szankciókat.) De ezek olyan képmutatók sirámai, akik nem képesek elfogadni, hogy Orbán Viktor mert választani. Hiszen már az 1990-es választási kampányban is arra buzdított a Fidesz: tessék választani! Opciókat is kínált, az egyik képen Brezsnyev, a szovjet pártfőtitkár és Erich Honecker, az NDK kommunista diktátora forrt össze politikai csókban, míg a másikon egy lány és egy fiú ízlelte egymás ajkát. Szóval Orbán Viktor mert szabad lenni, és – politikai értelemben – Lukasenko diktátor szájára cuppant rá. Ez egy ilyen szabadság, egy ilyen szerelem.