roma;rasszizmus;integráció;történelem;roma holokauszt;asszimiláció;

Ők változzanak vagy mi változzunk? - Ugyanúgy jelen van a cigányellenesség Európában, mint korábban

Nagy utat tettek meg a romák az üldöztetéstől és a rabszolgaságtól odáig, hogy elismert szakemberek, értelmiségiek, politikusok, orvosok és írók legyenek, az előítéleteket mégsem sikerült legyőzniük. Ha nagytotálban nézünk az európai cigányságra, még mindig a rasszizmus, az emberi jogok lábbal tiprása és a sztereotípiák látszanak.

Július végén hivatalosan, bírósági határozatban marasztalta el a Belgrádi Legfelsőbb Bíróság a szerb belügyminisztériumot, amiért 2017-ben diszkriminatív módon zaklattak, sőt kínoztak egy roma származású házaspárt, akik azért érkeztek egy rendőr­őrsre, hogy bejelentsék: ellopták az autójukat. Mindkettejüket azonnal hazugságvizsgálatnak vetették alá, a férjet, Markót letérdeltették, nyolc rendőr körbevette, és tettleg arra kényszerítették, vallja be, biztosítási csalást akart elkövetni az állítólagos autólopással. Volt, aki az arcát ütötte, egy másik gyomron rúgta, egy harmadik pedig bőrkorbáccsal verte a karját. Mivel a férfi ragaszkodott a saját igazához, zacskót húztak a fejére, úgy fojtogatták, hogy a levegő mellett a rendőröket kielégítő vallomást is ki­préseljék belőle. Miután továbbra sem értek célt, áramütéssel fenyegették, és kilátásba helyeztek egy a kézfejébe irányzott lövést is, hogy egy életre megjegyezze, a hivatali szervet nem lehet csak úgy átverni. A feleségét, Sandrát a szomszéd szobában az etnikai hovatartozásukat és a vallásukat firtató megjegyzésekkel vegzálták, verbálisan erőszakoskodtak vele, először nem engedték ki a WC-re, majd csak egy rendőrtiszt közvetlen jelenlétében hagyták elvégezni a dolgát. Az asszonyt azzal próbálták sarokba szorítani, hogy őket börtönbe, a gyerekei­ket pedig árvaházba küldik, ha nem vallanak. Tizenhárom órán át voltak vizsgálati fogságban, kérésüket, hogy ügyvédet hívhassanak, mindvégig elutasították. Đorđe Jovanović, az Európai Roma Jogok Központjának (ERRC) elnöke szerint az eset tökéletes példája az Európában amúgy a mai napig meglévő intézményesített rasszizmusnak. És bár az ilyen és ehhez hasonló esetekben a sértett fél nagyjából nyilvánvaló bírósági eljárásra és ítéletre számíthat, a jogvédő úgy véli, hogy az az 5-6000 euró, amit 3 vagy annál több év után ennek a házaspárnak is megítéltek első fokon kártérítésként a megkülönböztetett bánásmód, a fizikai fájdalom és az okozott félelem miatt, valójában nem váltja meg a megalázottságból fakadó traumát. Azt mondja, nem tekinthető előrelépésnek, hogy ilyen esetekben ma már zömmel kizárólag az emberi jogok alapján hoz döntést a bíróság, az lenne eredmény, ha egyáltalán nem fordulnának elő ilyen és efféle túlkapások. Ráadásul a jogorvoslatok hosszú évekig váratnak magukra – a jogvédő szervezet biztos benne, hogy a Belügyminisztérium is fellebbezést fog benyújtani.

Fejétől bűzlik…

Az európai jogvédők azon a véleményen vannak, hogy mindig a fejétől bűzlik a hal. Thomas Hammarberg svéd diplomata, aki néhány éve az Európa Tanács emberjogi biztosaként részletes jelentést készített az Európában élő romák helyzetéről, úgy látja, hogy a leglényegesebb probléma az országok vezetőinek, vezető pozíciókban lévő tisztviselőinek, politikusainak a helyzethez való hozzáállása, esetleges rasszista megnyilvánulása. Állítja, hogy a cigányellenesség Európa-szerte továbbra is ugyanúgy jelen van – még ha nem is ugyanolyan kísérőtünetekkel –, mint korábban. Úgy tűnik – mondja –, gazdasági nehézségek idején erősödik az a jelenség, hogy a frusztráció levezetésére az emberek bűnbakot keresnek, a romák pedig, pusztán az életvitelük okán, könnyű célpontnak bizonyulnak. Nem segíti a helyzetet, hogy az amúgy is a zavarosban halászó politikusok nemhogy nem emelik fel szavukat a diszkrimináció ellen, de sok esetben ők maguk sem tartózkodnak a romaellenes retorikától, amely csak szítja a társadalmon belül amúgy is meglévő feszültségeket. Hiába az állami szinten lobogtatott, elvben az integrációt segítő közép- vagy hosszú távú programcsomagok, ha mindeközben például a magyar miniszterelnök úgy nyilatkozik, teszem azt, a gyöngyöspatai roma gyerekek szegregált oktatása miatt megítélt kártérítésről, hogy „És most, akik lehetetlenné tették, hogy a gyerekeik tanuljanak, azoknak milliós összegeket kell fizetni”, vagy hogy „Ha gyöngyöspatai lennék, én is csak megkérdezném, hogy ez hogyan van? A velem egy közösségben, egy faluban élő, etnikailag meghatározott népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül, miközben én meg itt keccsölök egész nap”. De ugyanígy lábbal tiporja a főként a civilek kőkemény munkával kiharcolt integrációs törekvéseit, amikor a marosvásárhelyi polgármester, Dorin Florea 2020-ban azt mondja, hogy bizonyos feltételekhez kellene kötni a gyerekvállalást, s hogy „a cigányok folyton csak gyereket szülnek a szociális támogatások/gyerekpénz miatt”.

Azé-e a haza, aki teleszüli?

Nem kell sok száz évet visszamenni az időben, hogy számolatlanul sorolhassuk a romákat ért atrocitásokat és az intézményesített rasszizmus eseteit. A születésszabályozás például teljesen bevett gyakorlat volt még a XX. század vége felé is. Hammarberg ír arról, hogy az 1970-es évek elejétől, a kései kommunizmusban újra megjelenő eugenikai megfontolások hatására a szociális munkások afféle missziójuknak tekintették, hogy meggyőzzék a többgyerekes cigány asszonyokat, válasszák a meddővé tételt fogamzásgátlásként. A kommunizmus bukását követően az új kormányzatok igyekeztek véget vetni ennek a gyakorlatnak, ezzel együtt többek között a Cseh Köztársaságban, Szlovákiában és Romániában a rendszerváltás után még hosszú ideig szokás maradt, hogy az orvost más szülészeti vagy nőgyógyászati vizsgálat vagy kezelés céljából felkereső roma nőket tájékoztatás és a beleegyezésük nélkül sterilizáltak. Hammarberg szerint ilyen eseteket Magyarországon is feljegyeztek. A néhai Otakar Motejl cseh ombudsman, akinek a 2005. évi, e témában készült jelentése az egyik legfontosabb tanulmány, ami a Csehszlovákiában és utódállamaiban lezajlott kényszersterilizálás örökségéről készült, 2009 novemberében azt nyilatkozta, elképzelhető, hogy az 1980-as évek eleje óta akár 90 000 nőt is meddővé tettek a volt Csehszlovákia területén. Az áldozatok túlnyomó többsége számára egyik országban sem létezik tényleges belföldi jogi lehetőség a kártérítésre és kárpótlásra. Az emberi jogokkal foglalkozó szakemberek úgy vélik, minden érintett országnak nyilvá­nosan el kellene ismernie, hogy a múltban ilyen gyakorlat folyt, és tényleges jóvátételi mechanizmusokat kellene kialakítani a sértettek megsegítésére.

Nem csak kelet-közép-európai jelenség a romaellenesség: alig 10 éve történt, hogy Nicolas Sarközy egy sok szempontból vitatható gyakorlat alapján kitoloncoltatott több ezer Franciaországban illegálisan tartózkodó romát, és szintén francia eset az a napokban lezárult ügy is, melynek végén a versailles-i fellebbviteli bíróság első fokon elmarasztalta Essonne megye önkormányzatát, amiért az az iskola helyett egy különálló tornateremben rendezett be osztálytermet az ott élő roma gyerekeknek.

Tombolnak a sztereotípiák

A cigányellenesség gyökerei Európában rendkívül mélyre nyúlnak. Hammarberg szerint Európában sokfelé tapasztalható, hogy olyan emberek adnak részletes, sztereotípiákon alapuló leírást a romák külső megjelenéséről, viselkedéséről, akik soha nem kerültek kapcsolatba velük. Illetve, hogy vezető személyiségek és véleményformáló testületek, választott tisztségviselők fajgyűlölő vagy megbélyegző retorika alkalmazásával nyíltan tesznek a romákat becsmérlő kijelentéseket.

A cigányellenes sztereotípiákat a média Európa-szerte továbbra is terjeszti és fenntartja. Az újságok és az elektronikus média egy részének tudósításaiban, egy-egy hirtelen fellángolást vagy kampánycikket leszámítva, a romák a társadalmi problémák és a bűnözés összefüggésében szerepelnek. Az internetet sokan a romaellenes gyűlöletbeszéd fenntartására és erőszakos cselekmények szervezésére használják igazi retorzió nélkül, pedig ami törvénysértő offline, általános elvként törvénysértő kellene, hogy legyen online is. S bár a Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság (ECRI) 6. számú, az internet útján terjesztett rasszista, idegengyűlölő és antiszemita anyagok elleni általános ajánlásának megfelelően, a tagállamok évek óta az interneten megjelenő fajgyűlöletet nyomon követő mechanizmusok kialakításán dolgoznak, a gyakorlatban egyelőre még mindig inkább a nesze semmi, fogd meg jól elve érvényesül.

A strasbourgi Emberi Jogok Euró­pai Bíróságához naponta érkeznek olyan bejelentések, melyek jogsértésekről tanúskodnak. Ebből egyértelműen következtethető, hogy például a cikk elején ismertetett szerb eset nem egyedi a rendészeti gyakorlatban. A ro­mákkal szemben a rendőrök fogvatartási intézményekben és közterületen is jóval erőszakosabban lépnek fel. Egyes bejelentések arról számolnak be, hogy bizonyos elszigetelt roma telepekkel a rendőrség különösen sokat foglalkozik, e telepeken gyakran tartanak zaklató jellegű razziákat. A rendőrség, diszkriminatív módon, a személygépkocsikban vagy más járműveken utazók közül kifejezetten a romákat igazoltatja és vizsgálja át, és érkezett panasz a romák nemzetközi határátlépésével kapcsolatban is: többen etnikai profilkészítésről számoltak be. Azt megmondani, hogy egészen pontosan milyen arányban vegzálnak vagy ítélnek el romát nem romával szemben, megmondani nem lehet, mert többek között a magyar joggyakorlat is tiltja az etnikai hovatartozás bármilyen szintű regisztrációját. Pap András László, a Jogtudományi Intézet alkotmányjogász kutatója egy a Népszavának korábban adott interjúban részletesen mesélt arról, hogy a jogvédő szervezeteknek is mindenféle trükkhöz kell folyamodnia, hogy belelássanak a teljes igazságba. „A jog azt mondja, hogy az etnikai hovatartozás szenzitív adat, ami kizárólag explicit törvényi felhatalmazás alapján, név nélkül vagy az érintett írásbeli beleegyezésével kezelhető, de még leginkább úgysem. Miközben nyilvánvaló: a diszkrimináció esetében nem az érintett identitása, hanem a külvilág megítélése a döntő, és az, hogy az én véleményem szerint valaki roma-e vagy sem, nagy kérdés, hogy védendő személyes adat-e…” – mondta a szakember.

Az integráció halott

Hammarberg szerint már önmagában az kimeríti a cigányellenesség fogalmát, ha nem ismerjük el azokat a történelmi szenvedéseket, amelyeken a romák a múltban, különösen a második világháború alatt keresztülmentek. Ez a passzív tagadás gyakran abban nyilvánul meg, hogy a megemlékezéseken, a média tudósításaiban vagy a hivatalos történelemkönyvekben és szöveggyűjteményekben a mai napig nem vagy csak az apró betűs részben említik meg a roma áldozatokat. Az egykori emberi jogi biztos úgy véli, hogy enélkül, illetve a romákkal szemben elkövetett bűnök megvallása nélkül minden, a hétköznapok gyakorlati problémáival hadakozó integrációs kísérlet hamvába fog halni.

Béres Tibor, a roma integrációt és a civil szervezetek támogatását missziójának tekintő, számtalan fejlesztési programot futtató Autonómia Alapítvány programfelelőse úgy látja, hogy az integráció ügye halott Magyarországon. Amikor három évvel ezelőtt a 444-nek azt nyilatkozta, hogy „ha van is valaki a döntéshozók között, akinek van valami víziója, segíteni is akarna, jó eséllyel ő is azt fogja mondani, hogy soha az életben nem lesz rá elég pénz, elég idő, és akkor válasszuk azt, ami egyszerűbb: a szegregációt. És ezek még a jobb szándékú szereplők, akik nem genetikai alapon akarnak szegregálni, hanem csak azt mondják, hogy mindenkinek így a legegyszerűbb”, egy magas rangú minisztériumi tisztviselő egy munkamegbeszélésen szóvá tette és keményen kritizálta az álláspontját. „Azt kértem tőle – meséli Béres –, hogy mondja el, milyen valódi lépések történtek, történnek a szegregáció csökkentésére. Természetesen számos olyan intézkedést fel tudott sorolni, amelyek látszólag a fejlesztést, az inklúziót erősítik, de ismerve ezeket a programokat, soknak a végrehajtása, a valódi társadalmi hatása inkább a szegregáció fenntartásának irányába mutat. Emögött lehet, ahogy anno nyilatkoztam is, tervezési és végrehajtási hiba, de az a megfontolás is, hogy a szakpolitika, politika inkább a többségi társadalom igényét szolgálja ki azzal, hogy a romákat inkább a többségi társadalom intézményeitől és konkrétan településeitől távol szeretné fejleszteni, látni. Egyetlen konkrétumot említenék csupán, ez az úgynevezett iskolarendőrség felállításának az ügye. Azzal nem foglalkoznék, hogy ennek milyen szakmai megalapozottsága van, csupán azért említem ezt, mert az ügy körüli kormányzati kommunikáció jól mutatja, hogy itt nem egy probléma (roma gyerekek iskolai jelenléte) megoldásáról van szó. Sokkal inkább a többségi társadalom már meglévő, cigányokkal kapcsolatos fegyelmező elvárásainak kiszolgálása, még inkább gerjesztése ez.” A szakember szerint ez a fajta hozzáállás nemhogy nem segíti az integrációt, de sajnos alig mozdul el az évszázados problémakezelési metódusoktól.

Egy kis történelemBár a dzsipszi elnevezés esetleges egyiptomi gyökerekre is utal (a rom embert, a roma embereket jelent!), mára már nyilvánvaló, hogy a romák ősei Északnyugat-Indiából indultak el, feltehetően egy csoportként, valamikor 1500 évvel ezelőtt. Nem tudni biztosan, de valószínűsítik, hogy háború, éhínség vagy egyéb krízis indította el a kivándorlásukat. Persze léteznek ennél romantikusabb elképzelések is: egy arab történetíró például arról számol be egy feljegyzésében, hogy valamikor 430 körül az akkori perzsa sah 12 ezer muzsikuscsaládot kért Indiából, amit a fáma szerint meg is kapott. Egy darabig Iránban állomásoztak, majd Örményországon keresztül megérkeztek Törökországba, később pedig, nagyjából 800 évvel ezelőtt a Balkánra. Onnan, leginkább a török elől menekülve, egyre északabbra húzódtak, a Magyar Királyságban való felbukkanásukat először 1415-ben említik a krónikák. Bár már akkor is vándoréletet éltek, még nem voltak ebből fakadó nehézségeik, sőt megbecsülésnek örvendtek. Állítólag 1050 környékén a bizánci császár az Aciganok népéhez fordult, hogy jövőbe látó képességükkel segítsenek véget vetni a vadaskertjében pusztító természeti csapásnak. Vándoroltak, kupeckedtek, zenél­tek, kártyavetéssel, jóslással foglalkoztak, kovácsoltak, fémműveskedtek szabadon. Az első igazán aggasztó hírek a Bizánci Birodalom bukása után érkeztek felőlük, már a Balkánról. Alig bukkantak itt fel, máris rabszolgaságba hajtották őket. Öreg Mircea (Mircse) havasalföldi fejedelem például 300 cigány családot adományozott a coziai kolostornak. Tényleges válaszút elé először a XV. század végén állították őket a spanyolok: vagy letelepednek, vagy kitoloncolják őket. Ezután sorra születtek a kegyetlenebbnél kegyetlenebb rendszabályok: Németországban 1500-ban dekrétum mondta ki, hogy ki kell őket utasítani a birodalomból; 50 évvel később pedig minden korábbi menlevelüket semmissé nyilvánították. Franciaországban IX. Károly idején 2 hónapos moratóriumot adtak nekik szintén a letelepedés vagy kitoloncolás opciójával; a XVIII. századtól pedig konkrétan kivégzés fenyegette őket. 1725-ben I. Frigyes Vilmos rendeletbe foglalta, hogy 18 év felett minden romát fel kell akasztani; 1734-ben Ernst Ludwig hesseni tartomány­gróf pedig minden 14 éves kor feletti cigányra érvénybe léptette, hogy bárki megölheti őket. Aki élve szolgáltatott be romát, 6 birodalmi tallért kapott, aki holtan, 3-at. Fejvadászcsapatok alakultak Nyugat-Európában, nem véletlen, hogy a közösségek visszaszorultak Kelet-Közép-Európába. Spanyolországban a XVIII. század végén országos razziát tartottak, a letartóztatottak zömét az almadéni higanybányába száműzték, ami a középkori viszonyok mellett egyenlő volt a halálos ítélettel. A többieket eladták gályarabnak, a portugálok a tengeren túli gyarmataikra deportálták őket. Mária Terézia volt az első, aki nem a likvidálásukban, hanem a letelepítésekben – még ha erőszakosban is – látta a zökkenőmentes együttélés feltételét. Földet adott nekik, elvette a kordéikat, nehogy vándorolni tudjanak, eltiltotta őket a tarkabarka ruhák viselésétől és a cigány nyelv használatától. Ötéves kor felett a gyerekeket földművesekhez adták, hogy hozzászokjanak a rendszeres munkához, ezenkívül megtiltották számukra, hogy egymás között házasodjanak. Megkülönböztetésük lényegében azóta is masszívan tartja magát – Romániában hivatalosan a XIX. század második feléig, nem hivatalosan még a XX. században is élt, ha nem is virult a modern kori rabszolgaság intézménye: míg 1851-ben plakát hirdette, hogy az akkori román pénzügyminiszter vagyonának árverésén 300 szerencsétlen roma is kalapács alá kerül, addig a XX. században sokan önként vállalt kényszermunkában maradva biztosították maguk és családjuk számára a lakhatást.
PorajmosA legnagyobb pusztítást az európai romák között a máig elhallgatott, a tananyagokból rendre kimaradó roma holokauszt, saját nyelvükön Porajmos okozta, melynek augusztus másodikán van az emléknapja. A haláltáborokba hurcolt romák szinte mindegyikén kísérleteztek, az asszonyok zömét sterilizálták, sokakat regisztrálatlanul. 1944-ben augusztus 2-ről 3-ra virradóra az auschwitzi haláltáborban SS-katonák több mint háromezer cigányt gyilkoltak meg. Az összes áldozat számát félmilliótól másfél millióig saccolják. A túlélők alig számíthattak segítségre vagy kárpótlásra, az igazságszolgáltatáshoz fordulókat legtöbbször hazugoknak bélyegezték.