Előfizetés

A baj nem kisebb, csak a közöny vaskosabb

Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.08.16. 08:00

Fotó: Balogh Zoltán / AFP
Hiába nincs ok az optimizmusra a statisztikák alapján (nagyjából annyi az új esetszám most, mint április elején volt), hiába tesztelnek Magyarországon sokkal kevesebbet, mint egyes szomszédos országokban, az emberek mégsem akarnak foglalkozni a koronavírussal. Igaz, jó példát sem látnak: a kormány tagjai nem hordják a maszkot, tovább erősítve a látszatot, hogy minden rendben.
„Komoly probléma lesz abból, hogy az emberek nem tudják eldönteni, influenza vagy koronavírus fertőzte-e meg őket. Az influenza esetében nem alakult ki az a közvélekedés, hogy aki megfertőződött, az maradjon otthon. Így sokan betegen is dolgoznak, emiatt is olyan súlyosak az influenzajárványok. Azaz akár a koronavírust is terjesztheti az, aki azt hiszi, csak influenzás” – magyarázta lapunknak Ócsai Lajos. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) járványügyi főosztályának korábbi vezetője szerint most különösen fontos volna, hogy mindenki beoltassa magát influenza ellen, ugyanis ha valaki egy ilyen vírusfertőzés után, legyengült immunrendszerrel kapja be a Covid–19-et, akkor sokkal ne­hezebben győzi le a beteg­séget. Arról nem is szólva, hogy milyen komoly pluszterhelést jelentenek majd a „duplázó” betegek az ellátórendszernek. Az oltás jó eséllyel védelmet jelenthet legalább az egyik fertőzés ellen, és a rizikócsoportba tartozók számára még ingyenes is. Sőt, ha valaki vakcina alkalmazása ellenére mégis elkapja a vírust, sokkal enyhébbek lesznek a tünetei, kisebb eséllyel alakulnak ki szövődmények, és az immunrendszert sem viseli meg annyira a baj.

Nem kell az ingyenes oltás

„Évek óta azon igyekszem, hogy a hatvan év felettiek és a krónikus betegek megkapják az influenza elleni vakcinát, de minden egyes szezonnal csökken az oltottak száma. Tíz éve még majdnem 600 ember élt a lehetőséggel, tavaly 300 sem. Az ápolók is belefáradtak abba, hogy mindenkinek ajánlgatják” – mesél tapasztalatairól Komáromi Zoltán. A háziorvos praxisában a Pneumococcus okozta tüdőgyulladás elleni oltást is csak az idősebbek tudatosan védekező része kapott, pedig ez legalább annyira fontos, mint az influenza elleni vakcina. Ennek a tüdőgyulladásnak ugyanis szintén az idős emberek köre az elsődleges célcsoportja, akárcsak a koronavírusnak. És bizony az első néhány napban csak minimális különbségek lehetnek a tünetek között. „Egy lázas, köhögő beteg bármelyik kórtól szenvedhet. Amennyiben otthon kezdi magát kezelni, és csak akkor jelentkezik az orvosnál, mikor már néhány napja tünetes, még nehezebb kitalálni, hogy melyik fertőzés támadta meg. Ezért lesz óriási szükség a szűrésre, mert csak a PCR-teszt ad biztos eredményt” – mondja a háziorvos. A koronavírus-szűrés szerinte a járvány eleje óta el van szúrva, az első 3-4 hétben nagyon kevés tesztet csináltak, nem vizsgálták a kórházból hazatérteket és az idősotthonokba visszatérőket sem, akik vitték magukkal a vírust. „Az elején napi 3-4000 szűrést kellett volna végezni, de ez nagyon ritkán fordult elő. Most úgy megyünk neki a második hullámnak, hogy miközben nem látom az egészségügyi rendszer felkészültségét, az emberekben elmúlt a veszélyérzet. Ez mindenképpen megkönnyíti/pörgeti majd a vírus terjedését.” Komáromi szerint az első hullám egyik legfontosabb tanulsága, hogy nem szabadna leállítani a nem koronavírusos betegek ellátását a második hullám miatt, mert az óriási hátrányt okozhat nagyon sok embernek. A másik alapvető tapasztalat, hogy meg kellene sokszorozni a mintavételi helyek számát, és az lenne a legjobb, ha minden idős, lázas beteg esetében háznál végezné el a tesztet a mentőszolgálat. Nem vitás, ehhez óriási mennyiségű tesztre, labor- és emberkapacitásra van szükség. Kérdés: ezt képes-e biztosítani a magyar egészségügy? Arról, hogy pontosan mennyi tesztet végeznek el és miért csökkent ezek száma, kérdeztük az Emberi Erőforrások Minisztériumát is. Válaszukba kevés konkrétumot sűrített a tárca, mint írta: „Az elvégzett koronavírus-tesztelések száma nem csökkent, továbbra is az esetszámoknak és az eljárásrendeknek megfelelően zajlik a tesztelés.” Eddig a hivatalos mondás szerint mintegy 370 ezer hitelesített laborvizsgálat történt. Első pillantásra ez soknak tűnik, de mindjárt másképp fest a szám, ha összevetjük a közel 9 millió lakosú Ausztria eredményével. Ahol az augusztus 12-i tájékoztatás ­szerint már 983 018-ra rúgott a tesztek száma, míg az 5,5 milliós lélekszámú Szlovákiá­ban 286 852 tesztet végeztek el augusztus 13-ig.

Rossz példát mutat a kormány

„Tíz évig voltam járványügyi főosztályvezető, és fel nem tudom fogni, hogy miért nem szűrnek többet. A járványügy alapelve, hogy a fertőző forrást minél előbb fel kell tárni és izolálni, hogy ne tudja terjeszteni a bajt. Ha a járványügyhöz valaki nem így áll hozzá, akkor az alapokat nem érti. Emellett sajnos a lakosság járványtudata, -ismerete is alacsony: az emberek 15-20 százaléka nem is hiszi, hogy a koronavírus komoly dolog. Akik járványügyi szempontból ennyire buták, azokra csak személyes példamutatással lehetne hatni, kormányunk tagjai viszont szinte soha nem viselnek maszkot, még kezet is fognak. Így nem lehet megállítani egy fertőzést. Ami, ha bekerül a ­rossz­ szociális körülmények között élők közé, akkor nagyon nagy bajt okoz. Főleg, mert a második hullám sokkal keményebb lesz, mint az első. Pél­dául azért, mert a gazdaság túlélése érdekében valószínűleg nem zárják le újra úgy az országot, mint tavasszal” – mondja Ócsai Lajos. A szakember szerint tovább nehezíti a helyzetet, hogy a légúti fertőzések esetében egyébként is csak a labordiagnosztika jelenthet biztonságos eredményt, kizárólag ennek segítségével lehet eldönteni, hogy ki melyik betegséget kapta el. „Sok mindenről szó esik a koronavírus kapcsán, de arról, hogy a normál laboratóriumi hátteret miképp kellene megerősíteni, keveset beszélnek. Pedig ha csak késve tudjuk meg, ki mivel fertőződött meg, abból nagy baj lesz. Az idő nagyon fontos faktor” – vázolja a járványügyi szakember.

Teszteredmény három nap múlva...

Viktória a napokban járta meg a lelki poklot a koronavírus miatt, amikor felmerült, hogy ő vagy családja több tagja megbetegedhetett. Lapunknak arról mesélt: megdöbbentette, hogy milyen sok idő telt el a tesztelés és az eredmény megismerése között. Közben pedig senki sem kötelezte rá, hogy maradjon otthon. „A Balatonon voltunk, mikor a hároméves fiam, Áron náthás lett. Csak az orra folyt, kicsit köhögött. Mikor hazajöttünk, már én is rosszul voltam, kapart a torkom, fájt a fejem, pedig senkivel nem érintkeztünk lent, a saját nyaralónkban voltunk. Mikor rosszul lettem, csak hőemelkedésem volt, mégis úgy éreztem magam, mintha 40 fokos láz kínozna. Az ízületeim is fájtak, és köhögtem. Felhívtam a háziorvost, aki mondta, hogy majd jönnek a mentők és leveszik a mintát. Nem gondoltam, hogy ez koronavírus, de azért otthon maradtam. Pedig sem a háziorvos, sem a mentősök nem mondták, hogy ne mászkáljak. Sőt azt sem kérdezték meg, hogy hányan élünk egy háztartásban és a családomból másnak vannak-e tünetei. Ez senkit nem érdekelt” – részletezi Viktória. A mintalevételt követően több mint 48 óra múlva tudta meg az eredményt, de ez is a háziorvosa jóindulatán múlt, aki munkaidőn túl is foglalkozott az ügyével. Ha nem teszi, Viktória még egy napot várt volna, miközben bárkit megfertőzhet, hiszen senki sem kötelezte rá, hogy maradjon otthon. „Március óta mi alig megyünk emberek közé, a vásárlás után mindent lefertőtlenítek. Aggaszt, hogy a mentős, aki talán épp egy koronavírussal fertőzött helyről jött, megfogta a tollam és a kocsikulcsát is az asztalomra tette. Így akár be is hozhatta a vírust egy másik lakásból” – mondja. Végül negatív lett a tesztje, de a félelme nem múlt el. Igaz, ezzel az „aggódó attitűddel” kisebbségbe került, hiszen míg március körül a lakosság nagy része tartott a kórokozótól, mára nekibátorodott az ország – pont azért, mert az első hullámot nem kísérte dráma.

Egyre több, több és több

A fővárosban a hétvégén zsúfolásig telnek a szórakozóhelyek, és bár kötelező lenne, a metrón, buszon, villamoson is jó, ha az emberek fele visel maszkot. Pedig a számok nem indokolják az optimizmust (pontosabban a nemtörődömséget): az aktív esetek száma ugyanis közelíti az áprilisi adatokat. A hivatalos statisztikák szerint április első néhány napjában 500–700 között mozgott az aktív esetek száma, ez most augusztus 1. és 13. között 565–634 volt. Vagyis: szinte ugyanannyi aktív eset van most, mint mikor veszélyhelyzetet vezetett be a kormány, komolyan vették a karantént, és mindenki maszkot hordott, az emberek mégis inkább sétáltak a tömegközlekedés helyett – egyszerűen azért, mert féltették magukat és a családjukat. Most – talán a nyári fröccs, a ragyogó napsütés vagy a Balaton hullámzása miatt – nyoma sincs a félelemnek és fegyelemnek, amiért súlyos árat fizethetnek az emberek. Ezt vetíti előre, hogy Budapesten és Debrecenben már enyhén megemelkedett a szennyvízben a koronavírus örökítőanyagának mennyisége, ami az esetszámok megugrását jelzi. És tényleg: csütörtökön 24 óra alatt 45 új esetet regisztráltak, ami háromhavi csúcsnak minősül. Ezzel 4813-ra nőtt a beazonosított fertőzöttek száma és 607 ember vesztette életét a betegség miatt. „A lakosság éberségére, vagyis a maszkhasználatra, a távolságtartásra és a higiéniai szabályok betartására óriási szükség volna, főleg, hogy bár nem volt nagyobb esemény, mégis kitartóan emelkednek az esetszámok” – figyelmeztetett Kemenesi Gábor. A biológus, víruskutató szerint emellett nem szabad figyelmen kívül hagyni a járványügyi éberséget sem, ami a sok szűrést, kontaktkutatást, izolálást jelenti. „Ha szűrnek, és karanténba kerülnek a fertőzöttek, akkor nincs kinek átadni a vírust, így lassítható a terjedés” – ismételte el sokadjára a szakember. Igaz, ő virológusként nem csupán a nyitás gazdasági hasznát nézi, hanem az egészségügyi kihívásait is látja. És ha szét nem is tép, de meg­gyengít egy mítoszt. Amikor arról beszél, egyelőre csak statisztikai összefüggés, hogy a BCG-oltást kapott betegek esetében mások a tünetek, és a vakcina akár a Covid–19 ellen is hatásos lehet – egyértelmű bizonyíték még nincs. Ráadásul a koronavírus elleni vakcina tömeggyártása csak jövő januárban indulhat, de akkor is csak abban az esetben, ha a most tesztelt szerek valóban eredményesnek bizonyulnak. Ha nem, akkor újra kell kezdeni a kutatást. Ugyan szinte hetente jelennek meg cikkek arról, hogy valami hatásos lehet a vírus ellen, de a legtöbb szer esetében nincs még érdemi tudományos bizonyíték, vagy azt nem hozzák nyilvánosságra. Ez történt az orosz vakcinával is, amit a héten kedden jegyeztek be koronavírus elleni medicinaként, de a világ vezető egészségügyi szakértői kétségeiket fejezték ki vele kapcsolatban. Például azért, mert az oltóanyag emberekkel végzett klinikai tesztjének időtartama kevesebb, mint két hónap volt, illetve a fejlesztő orosz intézet eddig nem publikált egyetlen klinikai vizsgálatról sem mértékadó tudományos folyóiratban. Vlagyimir Putyin orosz államfő mégis úgy nyilatkozott: a vakcina hatékony, „és minden szükséges ellenőrzésen átment” – még az egyik lányának is beadatta. Az orosz sietséget FranÇois Balloux, a University College London Genetikai Intézetének tudósa meggondolatlannak és ostobának nevezte, két okból: egyrészt katasztrofális lehet az egészségre, másrészt egy nem működő vakcina tovább nehezítené a védőoltások lakossági elfogadását. Miközben a vakcinakérdés tudományosan nem tisztázott, gyógyszerekkel jobban állunk. Európába is jut például abból a medicinából, ami egy 1000 fő bevonásával végzett, amerikai kutatás szerint súlyos betegek esetében 18-ról 12 napra csökkentheti a gyógyulási időt. Az Európai Bizottság ugyanis leszerződött a Gilead gyógyszeripari vállalattal és nagy tételben szerzi be a remdesivir hatóanyag-tartalmú gyógyszert: a 63 millió eurós megrendelés 30 ezer súlyos, Covid–19-cel kezelt beteg kezelését könnyítheti meg. „Mindennek látom értelmét, ami bármit is javít a betegek állapotán, három nap ugyanis nagyon sokat jelenthet” – mondja Kemenesi. Egyetért vele Ócsai Lajos is, de arra is felhívja a figyelmet: egy fertőzés esetében időben kell elkezdeni a gyógyszeres terápiát, általában a tünetek megjelenése után másfél héttel már nincs értelme ilyesminek. Ezek inkább akkor hatásosak, ha a tünetek megjelenése után 48 órán belül adagolni kezdik a medicinát.

Átgondolt védekezés

A védettséget a Pneumococcus okozta tüdőgyulladás ellen a háziorvosi körzeteknek szeptemberig kellene fel­­építeni, ehhez az kell, hogy a következő hetekben megkapják az oltást a veszélyeztetettek. Ugyan az influenza­oltás csak október, november körül válik aktuálissá, már most el kell(ene) kezdeni az ezzel kapcsolatos hivatalos tájékoztatást is, hiszen sosem volt még olyan fontos, hogy megelőzzük a betegség terjedését, mint most. „Ha egy 2400 fős praxisban 900-1000 oltást be tudnánk adni, az már nagyon jó arány lenne, bízunk benne, hogy sikerülni fog” – mondja Komáromi Zoltán.

Bárkivel megtörténhet!

„Márciusban lettünk betegek én, a bátyám és édesanyám is, még a veszélyhelyzet elrendelése előtt. Nem jártunk külföldön, nem is érintkeztünk egymással. Mégis, ugyanakkor jelentkeztek az egyébként enyhe tünetek. Én kicsit köhögtem és hőemelkedésem volt, a bátyámnak a torka fájt, édesanyámnak láza volt. Márciusban egyikünk sem gondolta, hogy ez koronavírus, ráadásul hullámzó volt az állapotunk. Napokig rosszul voltunk, aztán egyik napról a másikra elmúlt, majd újra visszatértek a tünetek. Én nagyon fáradékony voltam, néha nem is tudtam, hogy ébren vagyok vagy álmodok, alig tudtam mozogni, pedig csak enyhe hőemelkedésem volt” – mesélte egy neve elhallgatását kérő fiatal érintett lapunknak. A kezdeti tünetek után ő maga több mint öt hétig szenvedett erős fájdalmaktól és korábban nem tapasztalt hasmenéstől, a hasnyálmirigyértékei is rosszak lettek. „Mikor már jól voltam, elmentünk egy rendezvényre, ahol ittam egyetlen koktélt. Akkor ismét légszomjam lett, de amint kiürült az alkohol, ez elmúlt” – emlékszik vissza. Most úgy gondolja, nem szabadna felelőtlennek lenni, mindenkinek hordani kellene a maszkot, fertőtleníteni a kezét és tényleg komolyan kellene venni ezt a pandémiát. Kitért arra is: figyelni kell a fertőzés utáni tüneteket, változásokat is a szervezetben, nem csak a köhögést, mert nagyon különbözőképpen reagálhat az emberek szervezete a vírusra.

Amikor felmorzsol a szorongás

Barabás Júlia
Publikálás dátuma
2020.08.15. 11:36

Fotó: Philippe TURPIN / AFP - Photononstop
Különösen nehezen élhetik meg a koronavírus-járványt azok, akik az átlagosnál több aggodalommal figyelik a szervezetük állapotát – ők a betegségszorongók.
Az, hogy mennyire aggódunk általános egészségi állapotunk miatt, vagy épp mennyire rettenünk meg egy konkrét betegségtől, egyénfüggő – ráadásul életünk során változhat is. Egy ismeretlen betegség azonban még a higgadt „egészségfigyelők” ingerküszöbét is átviszi, mindenki jobban odafigyel a jelekre, a vélt vagy valós tünetekre. Egyébként ehhez nem kell egy unikális kór sem, egy „rendes” influenzaszezonban is jellemző, hogy fejfájás, tüsszentés, torokfájás esetén azonnal fertőzésre gyanakszunk, pedig lehet, hogy csak hideget ittunk vagy picit meghűltünk – magyarázza Palásti Flóra, a Budai Egészségközpont pszichológusa a Népszavának. Viszont az a betegségizgalom, ami egy átlagos ember vérnyomását csak egy kicsit emeli meg, egy hipochonder esetében jóval intenzívebb. Egyébként a hipochondria kifejezést, amelynek a köznyelvben pejoratív jelentése is van, 2013 óta nem használja a szakirodalom. A jelenséget két részre bontották: betegségszorongás-zavarra, illetve szomatikus zavarra. Előbbi esetén az érintett túlzó aggodalommal figyeli a viszonylag enyhe tüneteit: fejfájás esetén kapásból koronavírus-fertőzésre, agydaganatra gyanakszik, esetleg mindkettőre. Van, aki egy tünet észlelésekor azonnal elkezdi kivizsgáltatni magát – és a panaszait nem teljes mértékben (pontosabban szerinte nem kel­lően kielégítően) magyarázó eredmény után sem képes megnyugodni, biztosra veszi, hogy valamit nem vettek észre, folytatni kell a feltárást. A másik típusú betegségszorongó nem megy orvoshoz, mert nagyon fél, hogy beigazolódik a gyanúja, de mivel elengedni sem tudja, az aggodalom hosszú távon őt is megbetegítheti – magyarázta a szakember. Szomatikus tünetzavar esetén pedig, noha nem találják az észlelt tünetek eredőjét, az érintett úgy gondolja, mindenképpen valami komoly probléma áll a háttérben. A jelentős aggodalom érzelmi feszültsége előbb-utóbb fizikai tünetekben is megjelenhet. Mivel azonban szervi probléma nincs, még képalkotó vizsgálatokkal sem lehet azonosítani a tüneteket. „A testtel kapcsolatos aggodalmak gyakran lélektani elakadások megjelenései. Amíg a fizikai tünetekkel foglalkozik az érintett, nem ér rá a lelkiekre, és ezt rendben lévőnek is tartja, mert manapság még mindig elfogadottabbak a fizikai zavarok, mint a lélektaniak” – mondta Palásti Flóra. Előfordul, hogy az érintett egy – vélt – betegséggel, nem szándékosan, de több figyelmet „kér” és kap a környezetétől, hiszen egy elesett hozzátartozóról jobban gondoskodunk, többször felhívjuk, látogatjuk, levest főzünk neki stb., ami tudattalan szinteken szintén támogatja a tünetek fennmaradását.  Szorongásoldás és információ Ha azt gyanítjuk, hogy jobban megijedünk a fizikai tüneteinktől, mint a környezetünkben élők, érdemes feszültséglevezető, kikapcsoló módszereket, elfoglaltságokat találni, amelyek segítenek jobban érezni magunkat, oldják a szorongást. Ilyen lehet a környezettel való beszélgetés, az érzelmek és a félelmek megosztása is. Készíthetünk listát, miért gondoljuk, hogy komoly bajunk van, és mi minden szól ellene. Ha az előbbiek vannak többségben, és megnyugtatna a kivizsgálás, az aggodalmunkat is beszéljük meg az orvossal – tanácsolta a szakember. Mivel a testi tüneteink miatti aggódásnak mélyebb oka van, elképzelhető, hogy nem tudjuk egyedül megoldani a problémát, érdemes segítséget kérni, az orvostól és a hiteles forrásokból való tájékozódás is sokat segíthet. Fejfájás esetén kiderülhet például, hogy a sok feszültség, a stressz okozza, de a sportolás, a meditáció stb. oldhatja. „Saját magunk diagnosztizálása nem jó módszer, de az, ha reális képünk van a betegségünkről vagy a tüneteinkről, segíthet. Fontos, hogy ehhez azonban ne a »Google-doktort« használjuk, annál is inkább, mert hiába is találunk sok megnyugtató információt, ha egy olyat is látunk, ami »igazolja« a félelmünket, nem tudunk megnyugodni.” Ha a szorongás hónapokon keresztül nem enyhül, érdemes pszichológushoz fordulni, nemcsak az esetleges lelki zavar kezelése érdekében, hanem azért is, mert azt is nehéz feldolgozni, ha úgy érezzük, nem kapunk segítséget a fizikai problémánk megoldásához. Mindenképpen tenni kell valamit, ha az aggodalom az érintettet vagy a környezetét zavarni kezdi. A terápia hosszabb folyamat és gyógyszeres kezelésre is szükség lehet, de mindenképpen hasznos lehet szakember segítségével átgondolnunk, mi is történik velünk – mondta Palásti Flóra.

Ők változzanak vagy mi változzunk? - Ugyanúgy jelen van a cigányellenesség Európában, mint korábban

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.08.09. 18:02

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Nagy utat tettek meg a romák az üldöztetéstől és a rabszolgaságtól odáig, hogy elismert szakemberek, értelmiségiek, politikusok, orvosok és írók legyenek, az előítéleteket mégsem sikerült legyőzniük. Ha nagytotálban nézünk az európai cigányságra, még mindig a rasszizmus, az emberi jogok lábbal tiprása és a sztereotípiák látszanak.
Július végén hivatalosan, bírósági határozatban marasztalta el a Belgrádi Legfelsőbb Bíróság a szerb belügyminisztériumot, amiért 2017-ben diszkriminatív módon zaklattak, sőt kínoztak egy roma származású házaspárt, akik azért érkeztek egy rendőr­őrsre, hogy bejelentsék: ellopták az autójukat. Mindkettejüket azonnal hazugságvizsgálatnak vetették alá, a férjet, Markót letérdeltették, nyolc rendőr körbevette, és tettleg arra kényszerítették, vallja be, biztosítási csalást akart elkövetni az állítólagos autólopással. Volt, aki az arcát ütötte, egy másik gyomron rúgta, egy harmadik pedig bőrkorbáccsal verte a karját. Mivel a férfi ragaszkodott a saját igazához, zacskót húztak a fejére, úgy fojtogatták, hogy a levegő mellett a rendőröket kielégítő vallomást is ki­préseljék belőle. Miután továbbra sem értek célt, áramütéssel fenyegették, és kilátásba helyeztek egy a kézfejébe irányzott lövést is, hogy egy életre megjegyezze, a hivatali szervet nem lehet csak úgy átverni. A feleségét, Sandrát a szomszéd szobában az etnikai hovatartozásukat és a vallásukat firtató megjegyzésekkel vegzálták, verbálisan erőszakoskodtak vele, először nem engedték ki a WC-re, majd csak egy rendőrtiszt közvetlen jelenlétében hagyták elvégezni a dolgát. Az asszonyt azzal próbálták sarokba szorítani, hogy őket börtönbe, a gyerekei­ket pedig árvaházba küldik, ha nem vallanak. Tizenhárom órán át voltak vizsgálati fogságban, kérésüket, hogy ügyvédet hívhassanak, mindvégig elutasították. Đorđe Jovanović, az Európai Roma Jogok Központjának (ERRC) elnöke szerint az eset tökéletes példája az Európában amúgy a mai napig meglévő intézményesített rasszizmusnak. És bár az ilyen és ehhez hasonló esetekben a sértett fél nagyjából nyilvánvaló bírósági eljárásra és ítéletre számíthat, a jogvédő úgy véli, hogy az az 5-6000 euró, amit 3 vagy annál több év után ennek a házaspárnak is megítéltek első fokon kártérítésként a megkülönböztetett bánásmód, a fizikai fájdalom és az okozott félelem miatt, valójában nem váltja meg a megalázottságból fakadó traumát. Azt mondja, nem tekinthető előrelépésnek, hogy ilyen esetekben ma már zömmel kizárólag az emberi jogok alapján hoz döntést a bíróság, az lenne eredmény, ha egyáltalán nem fordulnának elő ilyen és efféle túlkapások. Ráadásul a jogorvoslatok hosszú évekig váratnak magukra – a jogvédő szervezet biztos benne, hogy a Belügyminisztérium is fellebbezést fog benyújtani. Fejétől bűzlik… Az európai jogvédők azon a véleményen vannak, hogy mindig a fejétől bűzlik a hal. Thomas Hammarberg svéd diplomata, aki néhány éve az Európa Tanács emberjogi biztosaként részletes jelentést készített az Európában élő romák helyzetéről, úgy látja, hogy a leglényegesebb probléma az országok vezetőinek, vezető pozíciókban lévő tisztviselőinek, politikusainak a helyzethez való hozzáállása, esetleges rasszista megnyilvánulása. Állítja, hogy a cigányellenesség Európa-szerte továbbra is ugyanúgy jelen van – még ha nem is ugyanolyan kísérőtünetekkel –, mint korábban. Úgy tűnik – mondja –, gazdasági nehézségek idején erősödik az a jelenség, hogy a frusztráció levezetésére az emberek bűnbakot keresnek, a romák pedig, pusztán az életvitelük okán, könnyű célpontnak bizonyulnak. Nem segíti a helyzetet, hogy az amúgy is a zavarosban halászó politikusok nemhogy nem emelik fel szavukat a diszkrimináció ellen, de sok esetben ők maguk sem tartózkodnak a romaellenes retorikától, amely csak szítja a társadalmon belül amúgy is meglévő feszültségeket. Hiába az állami szinten lobogtatott, elvben az integrációt segítő közép- vagy hosszú távú programcsomagok, ha mindeközben például a magyar miniszterelnök úgy nyilatkozik, teszem azt, a gyöngyöspatai roma gyerekek szegregált oktatása miatt megítélt kártérítésről, hogy „És most, akik lehetetlenné tették, hogy a gyerekeik tanuljanak, azoknak milliós összegeket kell fizetni”, vagy hogy „Ha gyöngyöspatai lennék, én is csak megkérdezném, hogy ez hogyan van? A velem egy közösségben, egy faluban élő, etnikailag meghatározott népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül, miközben én meg itt keccsölök egész nap”. De ugyanígy lábbal tiporja a főként a civilek kőkemény munkával kiharcolt integrációs törekvéseit, amikor a marosvásárhelyi polgármester, Dorin Florea 2020-ban azt mondja, hogy bizonyos feltételekhez kellene kötni a gyerekvállalást, s hogy „a cigányok folyton csak gyereket szülnek a szociális támogatások/gyerekpénz miatt”. Azé-e a haza, aki teleszüli? Nem kell sok száz évet visszamenni az időben, hogy számolatlanul sorolhassuk a romákat ért atrocitásokat és az intézményesített rasszizmus eseteit. A születésszabályozás például teljesen bevett gyakorlat volt még a XX. század vége felé is. Hammarberg ír arról, hogy az 1970-es évek elejétől, a kései kommunizmusban újra megjelenő eugenikai megfontolások hatására a szociális munkások afféle missziójuknak tekintették, hogy meggyőzzék a többgyerekes cigány asszonyokat, válasszák a meddővé tételt fogamzásgátlásként. A kommunizmus bukását követően az új kormányzatok igyekeztek véget vetni ennek a gyakorlatnak, ezzel együtt többek között a Cseh Köztársaságban, Szlovákiában és Romániában a rendszerváltás után még hosszú ideig szokás maradt, hogy az orvost más szülészeti vagy nőgyógyászati vizsgálat vagy kezelés céljából felkereső roma nőket tájékoztatás és a beleegyezésük nélkül sterilizáltak. Hammarberg szerint ilyen eseteket Magyarországon is feljegyeztek. A néhai Otakar Motejl cseh ombudsman, akinek a 2005. évi, e témában készült jelentése az egyik legfontosabb tanulmány, ami a Csehszlovákiában és utódállamaiban lezajlott kényszersterilizálás örökségéről készült, 2009 novemberében azt nyilatkozta, elképzelhető, hogy az 1980-as évek eleje óta akár 90 000 nőt is meddővé tettek a volt Csehszlovákia területén. Az áldozatok túlnyomó többsége számára egyik országban sem létezik tényleges belföldi jogi lehetőség a kártérítésre és kárpótlásra. Az emberi jogokkal foglalkozó szakemberek úgy vélik, minden érintett országnak nyilvá­nosan el kellene ismernie, hogy a múltban ilyen gyakorlat folyt, és tényleges jóvátételi mechanizmusokat kellene kialakítani a sértettek megsegítésére. Nem csak kelet-közép-európai jelenség a romaellenesség: alig 10 éve történt, hogy Nicolas Sarközy egy sok szempontból vitatható gyakorlat alapján kitoloncoltatott több ezer Franciaországban illegálisan tartózkodó romát, és szintén francia eset az a napokban lezárult ügy is, melynek végén a versailles-i fellebbviteli bíróság első fokon elmarasztalta Essonne megye önkormányzatát, amiért az az iskola helyett egy különálló tornateremben rendezett be osztálytermet az ott élő roma gyerekeknek.
Tombolnak a sztereotípiák A cigányellenesség gyökerei Európában rendkívül mélyre nyúlnak. Hammarberg szerint Európában sokfelé tapasztalható, hogy olyan emberek adnak részletes, sztereotípiákon alapuló leírást a romák külső megjelenéséről, viselkedéséről, akik soha nem kerültek kapcsolatba velük. Illetve, hogy vezető személyiségek és véleményformáló testületek, választott tisztségviselők fajgyűlölő vagy megbélyegző retorika alkalmazásával nyíltan tesznek a romákat becsmérlő kijelentéseket. A cigányellenes sztereotípiákat a média Európa-szerte továbbra is terjeszti és fenntartja. Az újságok és az elektronikus média egy részének tudósításaiban, egy-egy hirtelen fellángolást vagy kampánycikket leszámítva, a romák a társadalmi problémák és a bűnözés összefüggésében szerepelnek. Az internetet sokan a romaellenes gyűlöletbeszéd fenntartására és erőszakos cselekmények szervezésére használják igazi retorzió nélkül, pedig ami törvénysértő offline, általános elvként törvénysértő kellene, hogy legyen online is. S bár a Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság (ECRI) 6. számú, az internet útján terjesztett rasszista, idegengyűlölő és antiszemita anyagok elleni általános ajánlásának megfelelően, a tagállamok évek óta az interneten megjelenő fajgyűlöletet nyomon követő mechanizmusok kialakításán dolgoznak, a gyakorlatban egyelőre még mindig inkább a nesze semmi, fogd meg jól elve érvényesül. A strasbourgi Emberi Jogok Euró­pai Bíróságához naponta érkeznek olyan bejelentések, melyek jogsértésekről tanúskodnak. Ebből egyértelműen következtethető, hogy például a cikk elején ismertetett szerb eset nem egyedi a rendészeti gyakorlatban. A ro­mákkal szemben a rendőrök fogvatartási intézményekben és közterületen is jóval erőszakosabban lépnek fel. Egyes bejelentések arról számolnak be, hogy bizonyos elszigetelt roma telepekkel a rendőrség különösen sokat foglalkozik, e telepeken gyakran tartanak zaklató jellegű razziákat. A rendőrség, diszkriminatív módon, a személygépkocsikban vagy más járműveken utazók közül kifejezetten a romákat igazoltatja és vizsgálja át, és érkezett panasz a romák nemzetközi határátlépésével kapcsolatban is: többen etnikai profilkészítésről számoltak be. Azt megmondani, hogy egészen pontosan milyen arányban vegzálnak vagy ítélnek el romát nem romával szemben, megmondani nem lehet, mert többek között a magyar joggyakorlat is tiltja az etnikai hovatartozás bármilyen szintű regisztrációját. Pap András László, a Jogtudományi Intézet alkotmányjogász kutatója egy a Népszavának korábban adott interjúban részletesen mesélt arról, hogy a jogvédő szervezeteknek is mindenféle trükkhöz kell folyamodnia, hogy belelássanak a teljes igazságba. „A jog azt mondja, hogy az etnikai hovatartozás szenzitív adat, ami kizárólag explicit törvényi felhatalmazás alapján, név nélkül vagy az érintett írásbeli beleegyezésével kezelhető, de még leginkább úgysem. Miközben nyilvánvaló: a diszkrimináció esetében nem az érintett identitása, hanem a külvilág megítélése a döntő, és az, hogy az én véleményem szerint valaki roma-e vagy sem, nagy kérdés, hogy védendő személyes adat-e…” – mondta a szakember. Az integráció halott Hammarberg szerint már önmagában az kimeríti a cigányellenesség fogalmát, ha nem ismerjük el azokat a történelmi szenvedéseket, amelyeken a romák a múltban, különösen a második világháború alatt keresztülmentek. Ez a passzív tagadás gyakran abban nyilvánul meg, hogy a megemlékezéseken, a média tudósításaiban vagy a hivatalos történelemkönyvekben és szöveggyűjteményekben a mai napig nem vagy csak az apró betűs részben említik meg a roma áldozatokat. Az egykori emberi jogi biztos úgy véli, hogy enélkül, illetve a romákkal szemben elkövetett bűnök megvallása nélkül minden, a hétköznapok gyakorlati problémáival hadakozó integrációs kísérlet hamvába fog halni. Béres Tibor, a roma integrációt és a civil szervezetek támogatását missziójának tekintő, számtalan fejlesztési programot futtató Autonómia Alapítvány programfelelőse úgy látja, hogy az integráció ügye halott Magyarországon. Amikor három évvel ezelőtt a 444-nek azt nyilatkozta, hogy „ha van is valaki a döntéshozók között, akinek van valami víziója, segíteni is akarna, jó eséllyel ő is azt fogja mondani, hogy soha az életben nem lesz rá elég pénz, elég idő, és akkor válasszuk azt, ami egyszerűbb: a szegregációt. És ezek még a jobb szándékú szereplők, akik nem genetikai alapon akarnak szegregálni, hanem csak azt mondják, hogy mindenkinek így a legegyszerűbb”, egy magas rangú minisztériumi tisztviselő egy munkamegbeszélésen szóvá tette és keményen kritizálta az álláspontját. „Azt kértem tőle – meséli Béres –, hogy mondja el, milyen valódi lépések történtek, történnek a szegregáció csökkentésére. Természetesen számos olyan intézkedést fel tudott sorolni, amelyek látszólag a fejlesztést, az inklúziót erősítik, de ismerve ezeket a programokat, soknak a végrehajtása, a valódi társadalmi hatása inkább a szegregáció fenntartásának irányába mutat. Emögött lehet, ahogy anno nyilatkoztam is, tervezési és végrehajtási hiba, de az a megfontolás is, hogy a szakpolitika, politika inkább a többségi társadalom igényét szolgálja ki azzal, hogy a romákat inkább a többségi társadalom intézményeitől és konkrétan településeitől távol szeretné fejleszteni, látni. Egyetlen konkrétumot említenék csupán, ez az úgynevezett iskolarendőrség felállításának az ügye. Azzal nem foglalkoznék, hogy ennek milyen szakmai megalapozottsága van, csupán azért említem ezt, mert az ügy körüli kormányzati kommunikáció jól mutatja, hogy itt nem egy probléma (roma gyerekek iskolai jelenléte) megoldásáról van szó. Sokkal inkább a többségi társadalom már meglévő, cigányokkal kapcsolatos fegyelmező elvárásainak kiszolgálása, még inkább gerjesztése ez.” A szakember szerint ez a fajta hozzáállás nemhogy nem segíti az integrációt, de sajnos alig mozdul el az évszázados problémakezelési metódusoktól.

Egy kis történelem

Bár a dzsipszi elnevezés esetleges egyiptomi gyökerekre is utal (a rom embert, a roma embereket jelent!), mára már nyilvánvaló, hogy a romák ősei Északnyugat-Indiából indultak el, feltehetően egy csoportként, valamikor 1500 évvel ezelőtt. Nem tudni biztosan, de valószínűsítik, hogy háború, éhínség vagy egyéb krízis indította el a kivándorlásukat. Persze léteznek ennél romantikusabb elképzelések is: egy arab történetíró például arról számol be egy feljegyzésében, hogy valamikor 430 körül az akkori perzsa sah 12 ezer muzsikuscsaládot kért Indiából, amit a fáma szerint meg is kapott. Egy darabig Iránban állomásoztak, majd Örményországon keresztül megérkeztek Törökországba, később pedig, nagyjából 800 évvel ezelőtt a Balkánra. Onnan, leginkább a török elől menekülve, egyre északabbra húzódtak, a Magyar Királyságban való felbukkanásukat először 1415-ben említik a krónikák. Bár már akkor is vándoréletet éltek, még nem voltak ebből fakadó nehézségeik, sőt megbecsülésnek örvendtek. Állítólag 1050 környékén a bizánci császár az Aciganok népéhez fordult, hogy jövőbe látó képességükkel segítsenek véget vetni a vadaskertjében pusztító természeti csapásnak. Vándoroltak, kupeckedtek, zenél­tek, kártyavetéssel, jóslással foglalkoztak, kovácsoltak, fémműveskedtek szabadon. Az első igazán aggasztó hírek a Bizánci Birodalom bukása után érkeztek felőlük, már a Balkánról. Alig bukkantak itt fel, máris rabszolgaságba hajtották őket. Öreg Mircea (Mircse) havasalföldi fejedelem például 300 cigány családot adományozott a coziai kolostornak. Tényleges válaszút elé először a XV. század végén állították őket a spanyolok: vagy letelepednek, vagy kitoloncolják őket. Ezután sorra születtek a kegyetlenebbnél kegyetlenebb rendszabályok: Németországban 1500-ban dekrétum mondta ki, hogy ki kell őket utasítani a birodalomból; 50 évvel később pedig minden korábbi menlevelüket semmissé nyilvánították. Franciaországban IX. Károly idején 2 hónapos moratóriumot adtak nekik szintén a letelepedés vagy kitoloncolás opciójával; a XVIII. századtól pedig konkrétan kivégzés fenyegette őket. 1725-ben I. Frigyes Vilmos rendeletbe foglalta, hogy 18 év felett minden romát fel kell akasztani; 1734-ben Ernst Ludwig hesseni tartomány­gróf pedig minden 14 éves kor feletti cigányra érvénybe léptette, hogy bárki megölheti őket. Aki élve szolgáltatott be romát, 6 birodalmi tallért kapott, aki holtan, 3-at. Fejvadászcsapatok alakultak Nyugat-Európában, nem véletlen, hogy a közösségek visszaszorultak Kelet-Közép-Európába. Spanyolországban a XVIII. század végén országos razziát tartottak, a letartóztatottak zömét az almadéni higanybányába száműzték, ami a középkori viszonyok mellett egyenlő volt a halálos ítélettel. A többieket eladták gályarabnak, a portugálok a tengeren túli gyarmataikra deportálták őket. Mária Terézia volt az első, aki nem a likvidálásukban, hanem a letelepítésekben – még ha erőszakosban is – látta a zökkenőmentes együttélés feltételét. Földet adott nekik, elvette a kordéikat, nehogy vándorolni tudjanak, eltiltotta őket a tarkabarka ruhák viselésétől és a cigány nyelv használatától. Ötéves kor felett a gyerekeket földművesekhez adták, hogy hozzászokjanak a rendszeres munkához, ezenkívül megtiltották számukra, hogy egymás között házasodjanak. Megkülönböztetésük lényegében azóta is masszívan tartja magát – Romániában hivatalosan a XIX. század második feléig, nem hivatalosan még a XX. században is élt, ha nem is virult a modern kori rabszolgaság intézménye: míg 1851-ben plakát hirdette, hogy az akkori román pénzügyminiszter vagyonának árverésén 300 szerencsétlen roma is kalapács alá kerül, addig a XX. században sokan önként vállalt kényszermunkában maradva biztosították maguk és családjuk számára a lakhatást.

Porajmos

A legnagyobb pusztítást az európai romák között a máig elhallgatott, a tananyagokból rendre kimaradó roma holokauszt, saját nyelvükön Porajmos okozta, melynek augusztus másodikán van az emléknapja. A haláltáborokba hurcolt romák szinte mindegyikén kísérleteztek, az asszonyok zömét sterilizálták, sokakat regisztrálatlanul. 1944-ben augusztus 2-ről 3-ra virradóra az auschwitzi haláltáborban SS-katonák több mint háromezer cigányt gyilkoltak meg. Az összes áldozat számát félmilliótól másfél millióig saccolják. A túlélők alig számíthattak segítségre vagy kárpótlásra, az igazságszolgáltatáshoz fordulókat legtöbbször hazugoknak bélyegezték.