Előfizetés

Roma színházi fesztivál Borsodban

Népszava
Publikálás dátuma
2020.08.15. 11:40

A programban szerepel Csányi Sándor színművész, Müller Péter Sziámi és a Somnakaj musical is.
A TeatRom fesztivál hatvan színházi eseménnyel, koncertekkel várja a közönséget augusztus 15-23. között Miskolcon és környező kistelepüléseken. A fesztivál egyik központi helyszíne a miskolci Factory Aréna. Emellett, hat csereháti kistelepülés: Rásonysápberencs, Alsóvadász, Kázsmárk, Méra, Felsővadász, Selyeb és Szikszó ad otthont a vándorfesztiválnak. A résztvevők között szerepel többek között Csányi Sándor színművész, a Müller Péter Sziámi AndFriends, a Romano Drom, a Vojasa és Parno Graszt formációi, a Romano Glaszo, a Tudás Hatalom Csoport, a Független Színház Magyarország, a Somnakaj musical, a Bélaműhely, a Ládafia Bábszínház, a Láthatáron Csoport, Nizsai Dániel bábművész és a Magyar Zsonglőr Egyesület artistái. Külföldről olyan neves utcaszínházi együttesek érkeznek, mint a németországi Clowns Without Border és a szlovén Kud Ljud happening csoport. Simon Balázs, a fesztivál művészeti vezetője lapunknak elmondta, hogy a romakérdésnek a kulturális és emberjogi oldalával szeretnének foglalkozni. A fesztivál nyitónapján, augusztus 15-én egész napos konferencia is lesz a miskolci Városházán. Az előadók között neves roma értelmiségiek, kulturális-kormányzati, döntéshozók, oktatási szakemberek, önkormányzati szereplők és roma önszerveződési aktivisták szerepelnek.

Látkép a valóságról – Nehezített pályán mozognak az utcafotósok

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.08.15. 11:10
Erdős Dénes fotográfiája mozgólépcsőn utazókról, miközben a plakát és az élet is tükröződik
A közhangulat és a jogi szabályozás sem kedvez az utcafotográfia hazai képviselőinek, ám a Budapest Street Photography Collective elkötelezett amellett, hogy minél többekkel megismertesse a műfajt.
A kánikulában izzó betonrengeteg, összeráncolt homlokok, padon ülő, újságolvasó emberek, aluljárótól mozgólépcsőig, villamostól metróig közlekedők: a budapesti utca képe. Ezek a mindannyiunknak ismerős mozzanatok kötik össze a Budapest Street Photography Collective – BPSPC tagjait is, akik különböző témák és stílusok mentén, eltérő munkamódszerekkel dolgozva, ám azzal a közös céllal alakultak csapattá 2019 végén, hogy elfogadottabbá, elismertebbé tegyék a street photo, az utcafotográfia műfaját hazánkban.
A fővárosban élő és dolgozó fotósok alkotói szövetségének képeit a közösségi média felületeiken rendszeresen követhetjük, ma este a Mammuttetőn nyíló bemutatkozó kiállításukon is megismerhetjük. – Régen megfogalmazódott bennünk az igény, hogy szükség lenne egy kollektívára, majd Erdős Dénes (a Népszava munkatársa) és Soós Bertalan kezdett el lépéseket tenni, hogy életre hívja azt. A megalakuláskor elsődleges szempont volt, hogy olyan emberek csoportosuljanak egy helyen, akiknek azonos a missziójuk – mesélte lapunknak Chripkó Lili szabadúszó fotográfus.
Chripkó Lili fotója a Múzeum körúton, az Astoriához közel, lovas huszárokkal
Nehezített pályán mozognak – mondta –, mivel Magyarországon világviszonylatban az egyik legszigorúbb az utcafotográfiára vonatkozó szabályozás, nem csak utólag a publikációért kell engedélyt kérni a kép alanyától, hanem már előre is, hogy egyáltalán kép készülhessen róla. – Napról napra változik, hogy mennyire ellenségesek az utcafotósokkal az emberek, de nem velük van a gond, hanem a jogi szabályozással, amely egyre inkább ellehetetleníti a műfajt. Érdekes, hogy a múltban szívesen kutakodunk – erre jó példa lehet a Fortepan –, de a jelenben ez sokan kikérik maguknak, holott az utcafotográfia célja a kordokumentáció – hangsúlyozta a fotográfus, hozzátéve: azért is fontos, hogy megalakult a kollektíva, mert együttesen könnyebb elfogadtatni a műfajt, és lobbizni a szabályozás megváltoztatásáért. Efelé tett lépés a jelenlegi bemutatkozó kiállítás is – tette hozzá Soós Bertalan, az egyik alapítótag. – Fontos, de nem elég az online jelenlét, a hagyományos események kiemelt szerepet játszanak abban, hogy közvetlenebb módon eljusson az emberekhez a fotózás miértje, megismerjék azt. Az utcán is azt tapasztalom, sokan ártó szándékot látnak a street photo mögött, de ha sikerül megnyitni a gondolkodást, megértetni, bemutatni a munkáinkat (van, aki kisebb fényképalbumot hord magával e célból), már nem ellenséges a reakció.
Juhász Jácint fotós sokat utazik, sok mindent lát
Felvetődik, miért ismerjük kevésbé a műfajt, ha számos hazai alkotó foglalkozik vele? Chripkó Lili szerint ez arra vezethető vissza, hogy a street photo világszintű indulásakor, az ötvenes években Magyarországon csak idézőjelek között, vagy legalábbis esztétizálva lehetett a hétköznapokról hírt adni, ezért a mi múltunk e téren rövidebb. Balogh Rudolfnak, Escher Károlynak vannak hasonló képei, de igazán Jokesz Antallal, Benkő Imrével, Gulyás Miklóssal indult el a műfaj. A fotográfus utóbbi megfogalmazását említi a kérdésre, mi tulajdonképpen a street photo. – Egyrészt műfaj, másrészt fotótörténeti korszak: az ötvenes évektől a hetvenes évekig tartó, amerikai utcás fotókat hívják street photographynak. Ám a műfajról elmondható, nem minden utcán készült fotó street photo, és nem minden street photo készül az utcán. A hétköznapi eseményeket mutatja be, de nincs hírértéke, attól lesz fotóművészetté, hogy reflektált. – A mi feladatunk, hogy minél többen lássák: a street photo a valóság hiteles közvetítése. A fotóriporter is hitelesen közvetít, de esetében nincs reflexió, objektíven kell közvetítenie, nem retusálhat le dolgokat, és a kép elkészítésekor is óvatosan kell kereteznie. Rendszeresen halljuk, hogyan manipulálnak bizonyos képeket, az utcafotó esetében azonban ez sem történhet meg. Szerintem ez az a potenciál, ami a jövőben felértékelődhet: meg fogjuk unni, hogy semmit se hihetünk el, amit hallunk vagy látunk.
Soós Bertalan fotográfus 2011 óta járja az utcákat

Az utca szerelmesei

A Budapest Street Photography Collective – BPSPC kollektíva – Bedynski Krisztián, Chripkó Lili, Erdős Dénes, Juhász Jácint, Mónus Márton, Neményi Márton, Soós Bertalan, Szabó Bálint, Szalai Imre, Tálas Achim, Temesi Ádám, Varga Benedek – munkáját Instagram- és Facebook-oldalukon követhetjük. Bemutatkozó kiállításuk ma este fél nyolckor nyílik a Mammuttetőn, ahol egy csak az este folyamán látható rövidfilmet is vetítenek majd, amelyből munkájukat közelebbről is megismerheti a közönség.

Nádas Péter:"Szemlélődő embernek születtem"

Balogh Ernő írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.08.15. 10:25

Fotó: Népszava
Az Arbor mundi Nádas Péter összegyűjtött esszéinek második kötete, mely főként irodalmi és képzőművészeti írásait tartalmazza.
 „Esténként vastag pára emelkedik föl a mocsaras völgyekből, s reggelente ebben a vastag párában vöröslik fel az első napsugár. Minden zöld, a növények harsogva burjánoznak, eső is gyakrabban esik, mint másutt. Ha valaki megáll egy dombtetőn, és végigpillant e dombvonulatoktól tagolt, észak–déli irányban ereszkedő tájékon, akkor szinte látni véli az Alpok magas csúcsairól alázúduló víztömegeket, amint a jégkorszak végén, az Adriába sietve, kivájják maguknak e völgyeket. Van ebben a tájban valami gyöngéden komor. Más idő lengi át” – írja a szerző varázslatosan a kötetnyitó műben, melynek címe: A hely, ahol élünk.
Igen, nem árt már az elején tisztázni, honnan beszél az, aki a továbbiakban – hosszú-hosszú oldalakon át – hozzánk szól. Az írásban a néhány tucatnyi lelket számláló kis göcseji falu úgy elevenedik meg számunkra, ahogyan azt a fővárosból elszármazott értelmiségi láttatja: minden, még a legköznapibb gesztus, szokás is érdekessé – azaz megörökítendővé – válik. Éppen ez az intellektuális kíváncsiság jelzi leghívebben a soha meg nem szüntethető idegenséget, a „jöttmentséget”. A szerző tehát zajérzékenységben szenvedő (saját bevallása ez), ezért is remeteként élő kozmopolita citoyen. Gombosszeg a legjobb úton halad a világirodalmi hírnév felé.
Az Arbor mundi Nádas összegyűjtött esszéinek második kötete, mely főként irodalmi és képzőművészeti írásait tartalmazza (az első, Léni sír címen tavaly jelent meg, s elsősorban a közéleti tárgyú műveket gyűjti egybe). A könyvben – a terjedelmet illetően – a festészeti és fotóművészeti téma a meghatározó, ami világosan jelzi az írói érdeklődés sokoldalúságát. „A magyar irodalom legnagyobb monománja volt, a legjelentősebb magyar hipochonder” – írja a szerző Füst Milánról, a nagy íróelőd karakterének egyik lényegi vonását ragadva meg. Az esszé (Élete nevezetes napján) számomra híven reprezentálja a Nádas-esszé fontos sajátosságát: a biográfiai, filológiai és a tágabb világirodalmi, történelmi dimenziók ötvözését, a story és a history összekapcsolását, a látókör tágítását.
Ez jellemzi a Radnóti Miklósról írt szöveget is, mely a költő patriotizmusának és a zsidóüldözések rémségeinek máig roppant nyomasztó hatású ellentétéből bontakoztatja ki a történet megrendítő tragédiáját (Ötnyelvű üzenettel). A példa aktualitását fokozza Nádas személyes élménye: Radnóti özvegye, Gyarmati Fanni, Kornai János, valamint a szerző együtt vannak a budapesti városházán valamilyen kitüntetés átadásán, amikor az egyik tévés operatőr odaszól a kollégájának, „hogy tűnjenek el innen, mert itt túlságosan nagy a zsidósűrűség”. Bizony, a sunyi, gyalázatos antiszemitizmus – veszedelmes vírusként – ma is fertőz: elítélése szemernyit sem anakronizmus.
Csak a romantikus zsenikultusz epigonjainak naiv hívei gondolhatják, hogy a remekművek spontán módon – hipp-hopp! – kipattannak alkotóik fejéből. A könyörtelen valóság ezzel szemben leginkább az, amiről Nádas vall részletesen a Hazatérés. Mészöly Miklósnak című, kiemelkedő jelentőségű esszéjében. Benne szinte félelmetes mélységében tárul fel az a rövidnek aligha mondható folyamat, melyben az író – olykor szó szerint – önemésztő kudarcok, belső küzdelmek árán találta meg, szenvedte ki a saját hangját, a csak reá jellemző mondatokból építkező elbeszélést. „Én lettem a metronóm” – írja szövegeinek egyedi ritmusáról. Misima Jukio regényírói művészetét értelmezve is leginkább a mondatok minősége érdekli. Kápráztatóan érzékeny megfigyelései roppant elméleti-kultúrtörténeti vértezettségről tanúskodnak. Nádas mindent tud, kivéve japánul. Az általa tüzetesen elemzett szöveg (Az aranytemplom, Európa Kiadó, 1989) egyben tehát szükségképp a fordító, Erdős György szövege is. Jóllehet, erre a körülményre maga a szerző is utal, vállalkozása ezzel együtt némi intellektuális merészségre vall.
A szempontok csodálatra méltó gazdagsága, komplexitása a Nádas-esszé alapismérvei közé tartozik. A címadó esszében például, mely Alexandre Hollan magyar származású francia grafikus szenvedélyes faábrázolásait elemzi-értelmezi, olyan bőségben vonultatja fel a mitológia, a néprajz, az antropológia, a művészettörténet, a filozófia, a botanika aspektusait, hogy az olvasó egy idő után szinte beleszédül. Az életfa, a világfa (arbor mundi), a falufa térben és időben roppant szerteágazó példáinak sorjázásával már-már az univerzumban helyezi el Hollán Sándor eddigi munkásságának e jellegzetes szeletét. S mindezt kiegészíti Nádas személyes tapasztalatainak részletezése, melyeket akkor szerzett, amikor egy éven át minden nap ugyanarról a helyről fényképezte a kertjében álló – immár legendássá váló – vadkörtefát. E szempontgazdagság szabja meg a szerző néhány nagy esszéjének jellegzetesen indázó szerkezetét: egyik aspektus hozza a másikat, ez felidézi a harmadikat, a gondolatmenet fősodra olykor el-eltünedezik, de aztán mindig visszatérünk hozzá.
Természetesen Nádas eddigi, robusztus esszéírói munkásságáról e kötet alapján csak töredékesen szólhatunk. Az első rész társadalmi-politikai írásaival együtt elevenedhet meg számunkra a szűkebb-tágabb szakmája és a köz ügyei iránt egyaránt elkötelezett, felelős értelmiségi. Aki mindig is érzékenyen figyel arra, amit Goethe „a nap követelésének” nevezett. Infó: Nádas Péter: Arbor mundi Összegyűjtött esszék II. Jelenkor, 2020, 488 oldal