Erdős Dénes fotográfiája mozgólépcsőn utazókról, miközben a plakát és az élet is tükröződik
A közhangulat és a jogi szabályozás sem kedvez az utcafotográfia hazai képviselőinek, ám a Budapest Street Photography Collective elkötelezett amellett, hogy minél többekkel megismertesse a műfajt.
A kánikulában izzó betonrengeteg, összeráncolt homlokok, padon ülő, újságolvasó emberek, aluljárótól mozgólépcsőig, villamostól metróig közlekedők: a budapesti utca képe. Ezek a mindannyiunknak ismerős mozzanatok kötik össze a Budapest Street Photography Collective – BPSPC tagjait is, akik különböző témák és stílusok mentén, eltérő munkamódszerekkel dolgozva, ám azzal a közös céllal alakultak csapattá 2019 végén, hogy elfogadottabbá, elismertebbé tegyék a street photo, az utcafotográfia műfaját hazánkban.
A fővárosban élő és dolgozó fotósok alkotói szövetségének képeit a közösségi média felületeiken rendszeresen követhetjük, ma este a Mammuttetőn nyíló bemutatkozó kiállításukon is megismerhetjük. – Régen megfogalmazódott bennünk az igény, hogy szükség lenne egy kollektívára, majd Erdős Dénes (a Népszava munkatársa) és Soós Bertalan kezdett el lépéseket tenni, hogy életre hívja azt. A megalakuláskor elsődleges szempont volt, hogy olyan emberek csoportosuljanak egy helyen, akiknek azonos a missziójuk – mesélte lapunknak Chripkó Lili szabadúszó fotográfus.
Chripkó Lili fotója a Múzeum körúton, az Astoriához közel, lovas huszárokkal
Nehezített pályán mozognak – mondta –, mivel Magyarországon világviszonylatban az egyik legszigorúbb az utcafotográfiára vonatkozó szabályozás, nem csak utólag a publikációért kell engedélyt kérni a kép alanyától, hanem már előre is, hogy egyáltalán kép készülhessen róla. – Napról napra változik, hogy mennyire ellenségesek az utcafotósokkal az emberek, de nem velük van a gond, hanem a jogi szabályozással, amely egyre inkább ellehetetleníti a műfajt. Érdekes, hogy a múltban szívesen kutakodunk – erre jó példa lehet a Fortepan –, de a jelenben ez sokan kikérik maguknak, holott az utcafotográfia célja a kordokumentáció – hangsúlyozta a fotográfus, hozzátéve: azért is fontos, hogy megalakult a kollektíva, mert együttesen könnyebb elfogadtatni a műfajt, és lobbizni a szabályozás megváltoztatásáért.
Efelé tett lépés a jelenlegi bemutatkozó kiállítás is – tette hozzá Soós Bertalan, az egyik alapítótag. – Fontos, de nem elég az online jelenlét, a hagyományos események kiemelt szerepet játszanak abban, hogy közvetlenebb módon eljusson az emberekhez a fotózás miértje, megismerjék azt. Az utcán is azt tapasztalom, sokan ártó szándékot látnak a street photo mögött, de ha sikerül megnyitni a gondolkodást, megértetni, bemutatni a munkáinkat (van, aki kisebb fényképalbumot hord magával e célból), már nem ellenséges a reakció.
Juhász Jácint fotós sokat utazik, sok mindent lát
Felvetődik, miért ismerjük kevésbé a műfajt, ha számos hazai alkotó foglalkozik vele? Chripkó Lili szerint ez arra vezethető vissza, hogy a street photo világszintű indulásakor, az ötvenes években Magyarországon csak idézőjelek között, vagy legalábbis esztétizálva lehetett a hétköznapokról hírt adni, ezért a mi múltunk e téren rövidebb. Balogh Rudolfnak, Escher Károlynak vannak hasonló képei, de igazán Jokesz Antallal, Benkő Imrével, Gulyás Miklóssal indult el a műfaj.
A fotográfus utóbbi megfogalmazását említi a kérdésre, mi tulajdonképpen a street photo. – Egyrészt műfaj, másrészt fotótörténeti korszak: az ötvenes évektől a hetvenes évekig tartó, amerikai utcás fotókat hívják street photographynak. Ám a műfajról elmondható, nem minden utcán készült fotó street photo, és nem minden street photo készül az utcán. A hétköznapi eseményeket mutatja be, de nincs hírértéke, attól lesz fotóművészetté, hogy reflektált. – A mi feladatunk, hogy minél többen lássák: a street photo a valóság hiteles közvetítése. A fotóriporter is hitelesen közvetít, de esetében nincs reflexió, objektíven kell közvetítenie, nem retusálhat le dolgokat, és a kép elkészítésekor is óvatosan kell kereteznie. Rendszeresen halljuk, hogyan manipulálnak bizonyos képeket, az utcafotó esetében azonban ez sem történhet meg. Szerintem ez az a potenciál, ami a jövőben felértékelődhet: meg fogjuk unni, hogy semmit se hihetünk el, amit hallunk vagy látunk.
Soós Bertalan fotográfus 2011 óta járja az utcákat
Az utca szerelmesei
A Budapest Street Photography Collective – BPSPC kollektíva – Bedynski Krisztián, Chripkó Lili, Erdős Dénes, Juhász Jácint, Mónus Márton, Neményi Márton, Soós Bertalan, Szabó Bálint, Szalai Imre, Tálas Achim, Temesi Ádám, Varga Benedek – munkáját Instagram- és Facebook-oldalukon követhetjük. Bemutatkozó kiállításuk ma este fél nyolckor nyílik a Mammuttetőn, ahol egy csak az este folyamán látható rövidfilmet is vetítenek majd, amelyből munkájukat közelebbről is megismerheti a közönség.
Az Arbor mundi Nádas Péter összegyűjtött esszéinek második kötete, mely főként irodalmi és képzőművészeti írásait tartalmazza.
„Esténként vastag pára emelkedik föl a mocsaras völgyekből, s reggelente ebben a vastag párában vöröslik fel az első napsugár. Minden zöld, a növények harsogva burjánoznak, eső is gyakrabban esik, mint másutt. Ha valaki megáll egy dombtetőn, és végigpillant e dombvonulatoktól tagolt, észak–déli irányban ereszkedő tájékon, akkor szinte látni véli az Alpok magas csúcsairól alázúduló víztömegeket, amint a jégkorszak végén, az Adriába sietve, kivájják maguknak e völgyeket. Van ebben a tájban valami gyöngéden komor. Más idő lengi át” – írja a szerző varázslatosan a kötetnyitó műben, melynek címe: A hely, ahol élünk.
Igen, nem árt már az elején tisztázni, honnan beszél az, aki a továbbiakban – hosszú-hosszú oldalakon át – hozzánk szól. Az írásban a néhány tucatnyi lelket számláló kis göcseji falu úgy elevenedik meg számunkra, ahogyan azt a fővárosból elszármazott értelmiségi láttatja: minden, még a legköznapibb gesztus, szokás is érdekessé – azaz megörökítendővé – válik. Éppen ez az intellektuális kíváncsiság jelzi leghívebben a soha meg nem szüntethető idegenséget, a „jöttmentséget”. A szerző tehát zajérzékenységben szenvedő (saját bevallása ez), ezért is remeteként élő kozmopolita citoyen. Gombosszeg a legjobb úton halad a világirodalmi hírnév felé.
Az Arbor mundi Nádas összegyűjtött esszéinek második kötete, mely főként irodalmi és képzőművészeti írásait tartalmazza (az első, Léni sír címen tavaly jelent meg, s elsősorban a közéleti tárgyú műveket gyűjti egybe). A könyvben – a terjedelmet illetően – a festészeti és fotóművészeti téma a meghatározó, ami világosan jelzi az írói érdeklődés sokoldalúságát.
„A magyar irodalom legnagyobb monománja volt, a legjelentősebb magyar hipochonder” – írja a szerző Füst Milánról, a nagy íróelőd karakterének egyik lényegi vonását ragadva meg. Az esszé (Élete nevezetes napján) számomra híven reprezentálja a Nádas-esszé fontos sajátosságát: a biográfiai, filológiai és a tágabb világirodalmi, történelmi dimenziók ötvözését, a story és a history összekapcsolását, a látókör tágítását.
Ez jellemzi a Radnóti Miklósról írt szöveget is, mely a költő patriotizmusának és a zsidóüldözések rémségeinek máig roppant nyomasztó hatású ellentétéből bontakoztatja ki a történet megrendítő tragédiáját (Ötnyelvű üzenettel). A példa aktualitását fokozza Nádas személyes élménye: Radnóti özvegye, Gyarmati Fanni, Kornai János, valamint a szerző együtt vannak a budapesti városházán valamilyen kitüntetés átadásán, amikor az egyik tévés operatőr odaszól a kollégájának, „hogy tűnjenek el innen, mert itt túlságosan nagy a zsidósűrűség”. Bizony, a sunyi, gyalázatos antiszemitizmus – veszedelmes vírusként – ma is fertőz: elítélése szemernyit sem anakronizmus.
Csak a romantikus zsenikultusz epigonjainak naiv hívei gondolhatják, hogy a remekművek spontán módon – hipp-hopp! – kipattannak alkotóik fejéből. A könyörtelen valóság ezzel szemben leginkább az, amiről Nádas vall részletesen a Hazatérés. Mészöly Miklósnak című, kiemelkedő jelentőségű esszéjében. Benne szinte félelmetes mélységében tárul fel az a rövidnek aligha mondható folyamat, melyben az író – olykor szó szerint – önemésztő kudarcok, belső küzdelmek árán találta meg, szenvedte ki a saját hangját, a csak reá jellemző mondatokból építkező elbeszélést. „Én lettem a metronóm” – írja szövegeinek egyedi ritmusáról.
Misima Jukio regényírói művészetét értelmezve is leginkább a mondatok minősége érdekli. Kápráztatóan érzékeny megfigyelései roppant elméleti-kultúrtörténeti vértezettségről tanúskodnak. Nádas mindent tud, kivéve japánul. Az általa tüzetesen elemzett szöveg (Az aranytemplom, Európa Kiadó, 1989) egyben tehát szükségképp a fordító, Erdős György szövege is. Jóllehet, erre a körülményre maga a szerző is utal, vállalkozása ezzel együtt némi intellektuális merészségre vall.
A szempontok csodálatra méltó gazdagsága, komplexitása a Nádas-esszé alapismérvei közé tartozik. A címadó esszében például, mely Alexandre Hollan magyar származású francia grafikus szenvedélyes faábrázolásait elemzi-értelmezi, olyan bőségben vonultatja fel a mitológia, a néprajz, az antropológia, a művészettörténet, a filozófia, a botanika aspektusait, hogy az olvasó egy idő után szinte beleszédül. Az életfa, a világfa (arbor mundi), a falufa térben és időben roppant szerteágazó példáinak sorjázásával már-már az univerzumban helyezi el Hollán Sándor eddigi munkásságának e jellegzetes szeletét. S mindezt kiegészíti Nádas személyes tapasztalatainak részletezése, melyeket akkor szerzett, amikor egy éven át minden nap ugyanarról a helyről fényképezte a kertjében álló – immár legendássá váló – vadkörtefát. E szempontgazdagság szabja meg a szerző néhány nagy esszéjének jellegzetesen indázó szerkezetét: egyik aspektus hozza a másikat, ez felidézi a harmadikat, a gondolatmenet fősodra olykor el-eltünedezik, de aztán mindig visszatérünk hozzá.
Természetesen Nádas eddigi, robusztus esszéírói munkásságáról e kötet alapján csak töredékesen szólhatunk. Az első rész társadalmi-politikai írásaival együtt elevenedhet meg számunkra a szűkebb-tágabb szakmája és a köz ügyei iránt egyaránt elkötelezett, felelős értelmiségi. Aki mindig is érzékenyen figyel arra, amit Goethe „a nap követelésének” nevezett.
Infó:
Nádas Péter: Arbor mundi
Összegyűjtött esszék II.
Jelenkor, 2020, 488 oldal
Köztéri kiállítás és utcabútorok közt sétálhatunk az Andrássy út Vörösmarty és Rózsa utca közti szakaszán október közepéig, ahol egy kísérleti projekt részeként lezárták a szervizutakat.
A délutáni hőségben hazafelé sétálva az Andrássyn nem nehéz elképzelni, milyen volna több árnyékot adó fával, kicsivel kevesebb közlekedési zajjal, színes projektekkel, barátságos hangulatot sugárzó kiülőkkel, ahol a járókelő nem csak a hétköznapok fáradalmait hozhatja-viheti a piros és zöld lámpasorok mentén. A gondolatkísérlet nem áll távol Terézváros önkormányzatától sem, augusztustól októberig mintaprojekttel csatlakoztak a főváros forgalomcsillapítást, és élhetőbb városi környezetet célzó hosszú távú kezdeményezéséhez. A projekt részeként az Andrássy út Vörösmarty és Rózsa utca közötti szervizútját szabadították fel két hónapra az autóktól, ezzel közösségi teret kialakítva a forgalmas útvonal egy részén. A kihelyezett felhívás szerint
„Itt szabad a vélemény, szabad a kultúra, szabad a tánc, a csók, és fűre lépni is szabad!” Az útszakasz egy részén az idén húszéves fennállását ünneplő ARC köztéri kiállítás plakátjaiból láthatnak válogatást az erre járók, s felidézhetik az elmúlt két évtized legemlékezetesebb társadalmi, politikai témáit is. A plakátok helyét szeptember közepén aztán fotók veszik át: Csoszó Gabriella és Fabricius Anna fotóművészek a városrész jellegzetes arcait portrékiállítás keretében mutatják be. Az út túloldalán a kulturális csemegék után megpihenni is van lehetőségünk: a fenntarthatóságot képviselő FabLab Budapest csapata utcabútorokat, installációt helyezett ki, és az útfelületre játékos, színes grafika került.
– Hiszem azt, hogy át kell gondolnunk Budapest köztereit. Az elmúlt harminc évben kevés példát láttam arra, hogy valaki radikálisan hozzányúlna a közös tereinkhez, jelenleg nyolcvanöt százalékát forgalomban lévő és parkoló autók foglalják el. Ideje visszaadni a tereket az embereknek. És azt is gondolom, a kultúrának az utcán a helye, ha sokan nem mennek be a kiállítótérbe, vigyük ki hozzájuk a művészetet. Továbbá a modern urbanisztikának fontos eleme, hogy az utcán le lehessen ülni, de legyen több zöldterület is. Kevesebb autó, több látnivaló, több zöld – ezekből a törekvésekből áll össze a Hatker Korzó kísérleti projekt, amely reflektál arra is, hogy az Andrássy út régen korzó volt, arra találták ki, hogy sétáljanak, beszélgessenek az emberek – beszélt a kezdeményezésről lapunknak Soproni Tamás, a VI. kerület polgármestere. Kiemelte, október után is az az elképzelés, hogy a területet részben visszaadják a lakóknak, ha megvalósul a Kós Károly sétány autómentesítése, és az Andrássyra nem ömlik be a forgalom a jelenlegi mértékben, át lehet és kell gondolni az út használatát.
– A hosszú távú tervek között szerepel, hogy a Kodály köröndöt parkká alakítsuk, és hogy a szervizutakat átadjuk a kulturális programoknak, kávézóknak, éttermek teraszainak, ahol ezzel párhuzamosan a zöldítés is megvalósulhatna. A következő két hónapban szeretnénk több dolgot kipróbálni: lesz utcaneze – ehhez jelenleg is zenészeket keresünk –, és szeretnénk a gyerekekre gondolva játszó-tereket is kialakítani. Egyelőre a mostanihoz hasonló tesztüzemeket indítunk, és véleményeket várunk. Ezek érkeznek is, azt már látjuk, hogy a szervizutak lezárásával a biciklis forgalom is a gyalogosok közé került, ami a kerékpárosokat lassítja, és a gyalogosok számára sem ideális. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindenki gyalogos, amint kiszáll az autójából, ezért kell rájuk kiemelt figyelmet fordítani – részletezte Soproni Tamás.
A polgármester abban bízik, ha megvalósulnak a projektek, a lakók érzékelni fogják az abban rejlő lehetőséget, hogy a korábban az autókra szabott városrészek az ő igényeiknek megfelelően alakulhatnak át. – Amikor közterekről beszélünk, az az elképzelésem, hogy keveredhet a modern és a közösségi a múlttal. Nem kell attól megijedni, hogy az Andrássy út változik, hiszen az eredeti állapot sem az autótárolás volt, hanem a pezsgő, társadalmi élet. A városról alkotott vízióm, hogy az egy élettér, nem több és nem kevesebb.
– Itt csak autók szoktak állni, szerintem nagyon jó, hogy most kikerültek a plakátok: ahogy elmegy mellette az ember, kicsit talán el is gondolkodik, ha nem tetszik neki, továbbmegy. De ha már egyvalakit is közelebb visz a kultúrához, többet ér, mint amikor nem használják, csak parkolásra – mondta lapunknak egy a plakátok közt sétáló fiatal. A megkérdezettek közül többen örülnek a kezdeményezésnek, főleg, ha az hosszú távon is fennmarad, bár volt, aki megemlítette, lehet, hogy a biciklisek annyira nem ujjonganak, hogy erre lassabban kell közlekedniük.
Egy kerékpárost is megkérdeztünk, aki elmondta, a kiállítást kevésbé, a terelést annál inkább figyelte, rendszeresen ezen az útvonalon jár munkába, bár ő nem bosszankodik, hisz muszáj alkalmazkodnia. Más szerint azért jó most errefelé sétálni, mert ki lehet szakadni a mindennapokból, és az ARC plakátokkal még időutazásra is lehetőség nyílik. Volt, aki elmondta, a kezdeti években kezdte az általános iskolát a kisebbik fia, ezért is izgalmas visszatekinteni erre az időszakra, és elgondolkodtató azt látni, a kétezres évek eleji plakátok üzenetei még mindig aktuálisak.
A kihelyezett fa installáció és a színes felfestések láthatólag sokakat vonzanak, többek közt a gyerekeket is csábítják: egy önfeledten játszó kislány török származású édesanyjától megtudtuk, ideiglenesen laknak a belvárosban, Svájcból költöztek ide nemrég, és Budán keresnek lakást, úgy hallotta, ott több a lehetőség a gyerekeknek. Addig is gyakran sétálnak a környéken, örültek, amikor erre a helyre rátaláltak, noha sejtésük sem volt arról, mi ez. Jó ötletnek tartja a kezdeményezést, és hogy minél több szabad terület legyen a gyalogosoké, de gyorsan hozzátette: kockázatos vállalkozás, mert ha túl sok útrészt veszünk el az autós forgalomtól, az eredetileg is zsúfolt közlekedés könnyedén rosszabbá válhat.
Idén is lesz ARC
Hova tovább? címmel hirdették meg a 20. ARC közérzeti pályázatot, amelyre több mint hétszáz pályamű érkezett július végéig, ezekből választotta ki a zsűri a legjobbakat augusztus elején. Rényi András művészettörténész, zsűritag a hvg.hu-nak elmondta, az idei alkotások többsége nagyon rosszkedvű, kevés az ironikus, felszabadult munka, ami szerinte azt is mutatja, hogy az utca hangulata egyre nyomottabbá válik az országban. A hírportál videós beszámolójából kiderül, a vírushelyzet és a karantén, az ökoválság, valamint az Index.hu szerkesztőségének kivéreztetése is megjelenik az ez évi plakátokon. Az óriásplakát kiállításnak még nincs pontos időpontja és helyszíne, várhatóan ősszel kerülnek a nagyközönség elé a kiválasztott alkotások. A szervezők ezúttal is arra kérik azokat a cégeket, szervezeteket és magányszemélyeket, akiknek fontos a kiállítás, ha tehetik, támogassák őket a weboldalukon és Facebook-oldalukon található számlaszámukon.