Előfizetés

Látkép a valóságról – Nehezített pályán mozognak az utcafotósok

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.08.15. 11:10
Erdős Dénes fotográfiája mozgólépcsőn utazókról, miközben a plakát és az élet is tükröződik
A közhangulat és a jogi szabályozás sem kedvez az utcafotográfia hazai képviselőinek, ám a Budapest Street Photography Collective elkötelezett amellett, hogy minél többekkel megismertesse a műfajt.
A kánikulában izzó betonrengeteg, összeráncolt homlokok, padon ülő, újságolvasó emberek, aluljárótól mozgólépcsőig, villamostól metróig közlekedők: a budapesti utca képe. Ezek a mindannyiunknak ismerős mozzanatok kötik össze a Budapest Street Photography Collective – BPSPC tagjait is, akik különböző témák és stílusok mentén, eltérő munkamódszerekkel dolgozva, ám azzal a közös céllal alakultak csapattá 2019 végén, hogy elfogadottabbá, elismertebbé tegyék a street photo, az utcafotográfia műfaját hazánkban.
A fővárosban élő és dolgozó fotósok alkotói szövetségének képeit a közösségi média felületeiken rendszeresen követhetjük, ma este a Mammuttetőn nyíló bemutatkozó kiállításukon is megismerhetjük. – Régen megfogalmazódott bennünk az igény, hogy szükség lenne egy kollektívára, majd Erdős Dénes (a Népszava munkatársa) és Soós Bertalan kezdett el lépéseket tenni, hogy életre hívja azt. A megalakuláskor elsődleges szempont volt, hogy olyan emberek csoportosuljanak egy helyen, akiknek azonos a missziójuk – mesélte lapunknak Chripkó Lili szabadúszó fotográfus.
Chripkó Lili fotója a Múzeum körúton, az Astoriához közel, lovas huszárokkal
Nehezített pályán mozognak – mondta –, mivel Magyarországon világviszonylatban az egyik legszigorúbb az utcafotográfiára vonatkozó szabályozás, nem csak utólag a publikációért kell engedélyt kérni a kép alanyától, hanem már előre is, hogy egyáltalán kép készülhessen róla. – Napról napra változik, hogy mennyire ellenségesek az utcafotósokkal az emberek, de nem velük van a gond, hanem a jogi szabályozással, amely egyre inkább ellehetetleníti a műfajt. Érdekes, hogy a múltban szívesen kutakodunk – erre jó példa lehet a Fortepan –, de a jelenben ez sokan kikérik maguknak, holott az utcafotográfia célja a kordokumentáció – hangsúlyozta a fotográfus, hozzátéve: azért is fontos, hogy megalakult a kollektíva, mert együttesen könnyebb elfogadtatni a műfajt, és lobbizni a szabályozás megváltoztatásáért. Efelé tett lépés a jelenlegi bemutatkozó kiállítás is – tette hozzá Soós Bertalan, az egyik alapítótag. – Fontos, de nem elég az online jelenlét, a hagyományos események kiemelt szerepet játszanak abban, hogy közvetlenebb módon eljusson az emberekhez a fotózás miértje, megismerjék azt. Az utcán is azt tapasztalom, sokan ártó szándékot látnak a street photo mögött, de ha sikerül megnyitni a gondolkodást, megértetni, bemutatni a munkáinkat (van, aki kisebb fényképalbumot hord magával e célból), már nem ellenséges a reakció.
Juhász Jácint fotós sokat utazik, sok mindent lát
Felvetődik, miért ismerjük kevésbé a műfajt, ha számos hazai alkotó foglalkozik vele? Chripkó Lili szerint ez arra vezethető vissza, hogy a street photo világszintű indulásakor, az ötvenes években Magyarországon csak idézőjelek között, vagy legalábbis esztétizálva lehetett a hétköznapokról hírt adni, ezért a mi múltunk e téren rövidebb. Balogh Rudolfnak, Escher Károlynak vannak hasonló képei, de igazán Jokesz Antallal, Benkő Imrével, Gulyás Miklóssal indult el a műfaj. A fotográfus utóbbi megfogalmazását említi a kérdésre, mi tulajdonképpen a street photo. – Egyrészt műfaj, másrészt fotótörténeti korszak: az ötvenes évektől a hetvenes évekig tartó, amerikai utcás fotókat hívják street photographynak. Ám a műfajról elmondható, nem minden utcán készült fotó street photo, és nem minden street photo készül az utcán. A hétköznapi eseményeket mutatja be, de nincs hírértéke, attól lesz fotóművészetté, hogy reflektált. – A mi feladatunk, hogy minél többen lássák: a street photo a valóság hiteles közvetítése. A fotóriporter is hitelesen közvetít, de esetében nincs reflexió, objektíven kell közvetítenie, nem retusálhat le dolgokat, és a kép elkészítésekor is óvatosan kell kereteznie. Rendszeresen halljuk, hogyan manipulálnak bizonyos képeket, az utcafotó esetében azonban ez sem történhet meg. Szerintem ez az a potenciál, ami a jövőben felértékelődhet: meg fogjuk unni, hogy semmit se hihetünk el, amit hallunk vagy látunk.
Soós Bertalan fotográfus 2011 óta járja az utcákat

Az utca szerelmesei

A Budapest Street Photography Collective – BPSPC kollektíva – Bedynski Krisztián, Chripkó Lili, Erdős Dénes, Juhász Jácint, Mónus Márton, Neményi Márton, Soós Bertalan, Szabó Bálint, Szalai Imre, Tálas Achim, Temesi Ádám, Varga Benedek – munkáját Instagram- és Facebook-oldalukon követhetjük. Bemutatkozó kiállításuk ma este fél nyolckor nyílik a Mammuttetőn, ahol egy csak az este folyamán látható rövidfilmet is vetítenek majd, amelyből munkájukat közelebbről is megismerheti a közönség.

Nádas Péter:"Szemlélődő embernek születtem"

Balogh Ernő írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.08.15. 10:25

Fotó: Népszava
Az Arbor mundi Nádas Péter összegyűjtött esszéinek második kötete, mely főként irodalmi és képzőművészeti írásait tartalmazza.
 „Esténként vastag pára emelkedik föl a mocsaras völgyekből, s reggelente ebben a vastag párában vöröslik fel az első napsugár. Minden zöld, a növények harsogva burjánoznak, eső is gyakrabban esik, mint másutt. Ha valaki megáll egy dombtetőn, és végigpillant e dombvonulatoktól tagolt, észak–déli irányban ereszkedő tájékon, akkor szinte látni véli az Alpok magas csúcsairól alázúduló víztömegeket, amint a jégkorszak végén, az Adriába sietve, kivájják maguknak e völgyeket. Van ebben a tájban valami gyöngéden komor. Más idő lengi át” – írja a szerző varázslatosan a kötetnyitó műben, melynek címe: A hely, ahol élünk.
Igen, nem árt már az elején tisztázni, honnan beszél az, aki a továbbiakban – hosszú-hosszú oldalakon át – hozzánk szól. Az írásban a néhány tucatnyi lelket számláló kis göcseji falu úgy elevenedik meg számunkra, ahogyan azt a fővárosból elszármazott értelmiségi láttatja: minden, még a legköznapibb gesztus, szokás is érdekessé – azaz megörökítendővé – válik. Éppen ez az intellektuális kíváncsiság jelzi leghívebben a soha meg nem szüntethető idegenséget, a „jöttmentséget”. A szerző tehát zajérzékenységben szenvedő (saját bevallása ez), ezért is remeteként élő kozmopolita citoyen. Gombosszeg a legjobb úton halad a világirodalmi hírnév felé.
Az Arbor mundi Nádas összegyűjtött esszéinek második kötete, mely főként irodalmi és képzőművészeti írásait tartalmazza (az első, Léni sír címen tavaly jelent meg, s elsősorban a közéleti tárgyú műveket gyűjti egybe). A könyvben – a terjedelmet illetően – a festészeti és fotóművészeti téma a meghatározó, ami világosan jelzi az írói érdeklődés sokoldalúságát. „A magyar irodalom legnagyobb monománja volt, a legjelentősebb magyar hipochonder” – írja a szerző Füst Milánról, a nagy íróelőd karakterének egyik lényegi vonását ragadva meg. Az esszé (Élete nevezetes napján) számomra híven reprezentálja a Nádas-esszé fontos sajátosságát: a biográfiai, filológiai és a tágabb világirodalmi, történelmi dimenziók ötvözését, a story és a history összekapcsolását, a látókör tágítását.
Ez jellemzi a Radnóti Miklósról írt szöveget is, mely a költő patriotizmusának és a zsidóüldözések rémségeinek máig roppant nyomasztó hatású ellentétéből bontakoztatja ki a történet megrendítő tragédiáját (Ötnyelvű üzenettel). A példa aktualitását fokozza Nádas személyes élménye: Radnóti özvegye, Gyarmati Fanni, Kornai János, valamint a szerző együtt vannak a budapesti városházán valamilyen kitüntetés átadásán, amikor az egyik tévés operatőr odaszól a kollégájának, „hogy tűnjenek el innen, mert itt túlságosan nagy a zsidósűrűség”. Bizony, a sunyi, gyalázatos antiszemitizmus – veszedelmes vírusként – ma is fertőz: elítélése szemernyit sem anakronizmus.
Csak a romantikus zsenikultusz epigonjainak naiv hívei gondolhatják, hogy a remekművek spontán módon – hipp-hopp! – kipattannak alkotóik fejéből. A könyörtelen valóság ezzel szemben leginkább az, amiről Nádas vall részletesen a Hazatérés. Mészöly Miklósnak című, kiemelkedő jelentőségű esszéjében. Benne szinte félelmetes mélységében tárul fel az a rövidnek aligha mondható folyamat, melyben az író – olykor szó szerint – önemésztő kudarcok, belső küzdelmek árán találta meg, szenvedte ki a saját hangját, a csak reá jellemző mondatokból építkező elbeszélést. „Én lettem a metronóm” – írja szövegeinek egyedi ritmusáról. Misima Jukio regényírói művészetét értelmezve is leginkább a mondatok minősége érdekli. Kápráztatóan érzékeny megfigyelései roppant elméleti-kultúrtörténeti vértezettségről tanúskodnak. Nádas mindent tud, kivéve japánul. Az általa tüzetesen elemzett szöveg (Az aranytemplom, Európa Kiadó, 1989) egyben tehát szükségképp a fordító, Erdős György szövege is. Jóllehet, erre a körülményre maga a szerző is utal, vállalkozása ezzel együtt némi intellektuális merészségre vall.
A szempontok csodálatra méltó gazdagsága, komplexitása a Nádas-esszé alapismérvei közé tartozik. A címadó esszében például, mely Alexandre Hollan magyar származású francia grafikus szenvedélyes faábrázolásait elemzi-értelmezi, olyan bőségben vonultatja fel a mitológia, a néprajz, az antropológia, a művészettörténet, a filozófia, a botanika aspektusait, hogy az olvasó egy idő után szinte beleszédül. Az életfa, a világfa (arbor mundi), a falufa térben és időben roppant szerteágazó példáinak sorjázásával már-már az univerzumban helyezi el Hollán Sándor eddigi munkásságának e jellegzetes szeletét. S mindezt kiegészíti Nádas személyes tapasztalatainak részletezése, melyeket akkor szerzett, amikor egy éven át minden nap ugyanarról a helyről fényképezte a kertjében álló – immár legendássá váló – vadkörtefát. E szempontgazdagság szabja meg a szerző néhány nagy esszéjének jellegzetesen indázó szerkezetét: egyik aspektus hozza a másikat, ez felidézi a harmadikat, a gondolatmenet fősodra olykor el-eltünedezik, de aztán mindig visszatérünk hozzá.
Természetesen Nádas eddigi, robusztus esszéírói munkásságáról e kötet alapján csak töredékesen szólhatunk. Az első rész társadalmi-politikai írásaival együtt elevenedhet meg számunkra a szűkebb-tágabb szakmája és a köz ügyei iránt egyaránt elkötelezett, felelős értelmiségi. Aki mindig is érzékenyen figyel arra, amit Goethe „a nap követelésének” nevezett. Infó: Nádas Péter: Arbor mundi Összegyűjtött esszék II. Jelenkor, 2020, 488 oldal

Visszaadni a teret az ott élőknek

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.08.14. 16:13

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Köztéri kiállítás és utcabútorok közt sétálhatunk az Andrássy út Vörösmarty és Rózsa utca közti szakaszán október közepéig, ahol egy kísérleti projekt részeként lezárták a szervizutakat.
A délutáni hőségben hazafelé sétálva az Andrássyn nem nehéz elképzelni, milyen volna több árnyékot adó fával, kicsivel kevesebb közlekedési zajjal, színes projektekkel, barátságos hangulatot sugárzó kiülőkkel, ahol a járókelő nem csak a hétköznapok fáradalmait hozhatja-viheti a piros és zöld lámpasorok mentén. A gondolatkísérlet nem áll távol Terézváros önkormányzatától sem, augusztustól októberig mintaprojekttel csatlakoztak a főváros forgalomcsillapítást, és élhetőbb városi környezetet célzó hosszú távú kezdeményezéséhez. A projekt részeként az Andrássy út Vörösmarty és Rózsa utca közötti szervizútját szabadították fel két hónapra az autóktól, ezzel közösségi teret kialakítva a forgalmas útvonal egy részén. A kihelyezett felhívás szerint
„Itt szabad a vélemény, szabad a kultúra, szabad a tánc, a csók, és fűre lépni is szabad!” Az útszakasz egy részén az idén húszéves fennállását ünneplő ARC köztéri kiállítás plakátjaiból láthatnak válogatást az erre járók, s felidézhetik az elmúlt két évtized legemlékezetesebb társadalmi, politikai témáit is. A plakátok helyét szeptember közepén aztán fotók veszik át: Csoszó Gabriella és Fabricius Anna fotóművészek a városrész jellegzetes arcait portrékiállítás keretében mutatják be. Az út túloldalán a kulturális csemegék után megpihenni is van lehetőségünk: a fenntarthatóságot képviselő FabLab Budapest csapata utcabútorokat, installációt helyezett ki, és az útfelületre játékos, színes grafika került.
– Hiszem azt, hogy át kell gondolnunk Budapest köztereit. Az elmúlt harminc évben kevés példát láttam arra, hogy valaki radikálisan hozzányúlna a közös tereinkhez, jelenleg nyolcvanöt százalékát forgalomban lévő és parkoló autók foglalják el. Ideje visszaadni a tereket az embereknek. És azt is gondolom, a kultúrának az utcán a helye, ha sokan nem mennek be a kiállítótérbe, vigyük ki hozzájuk a művészetet. Továbbá a modern urbanisztikának fontos eleme, hogy az utcán le lehessen ülni, de legyen több zöldterület is. Kevesebb autó, több látnivaló, több zöld – ezekből a törekvésekből áll össze a Hatker Korzó kísérleti projekt, amely reflektál arra is, hogy az Andrássy út régen korzó volt, arra találták ki, hogy sétáljanak, beszélgessenek az emberek – beszélt a kezdeményezésről lapunknak Soproni Tamás, a VI. kerület polgármestere. Kiemelte, október után is az az elképzelés, hogy a területet részben visszaadják a lakóknak, ha megvalósul a Kós Károly sétány autómentesítése, és az Andrássyra nem ömlik be a forgalom a jelenlegi mértékben, át lehet és kell gondolni az út használatát.
– A hosszú távú tervek között szerepel, hogy a Kodály köröndöt parkká alakítsuk, és hogy a szervizutakat átadjuk a kulturális programoknak, kávézóknak, éttermek teraszainak, ahol ezzel párhuzamosan a zöldítés is megvalósulhatna. A következő két hónapban szeretnénk több dolgot kipróbálni: lesz utcaneze – ehhez jelenleg is zenészeket keresünk –, és szeretnénk a gyerekekre gondolva játszó-tereket is kialakítani. Egyelőre a mostanihoz hasonló tesztüzemeket indítunk, és véleményeket várunk. Ezek érkeznek is, azt már látjuk, hogy a szervizutak lezárásával a biciklis forgalom is a gyalogosok közé került, ami a kerékpárosokat lassítja, és a gyalogosok számára sem ideális. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindenki gyalogos, amint kiszáll az autójából, ezért kell rájuk kiemelt figyelmet fordítani – részletezte Soproni Tamás. A polgármester abban bízik, ha megvalósulnak a projektek, a lakók érzékelni fogják az abban rejlő lehetőséget, hogy a korábban az autókra szabott városrészek az ő igényeiknek megfelelően alakulhatnak át. – Amikor közterekről beszélünk, az az elképzelésem, hogy keveredhet a modern és a közösségi a múlttal. Nem kell attól megijedni, hogy az Andrássy út változik, hiszen az eredeti állapot sem az autótárolás volt, hanem a pezsgő, társadalmi élet. A városról alkotott vízióm, hogy az egy élettér, nem több és nem kevesebb. – Itt csak autók szoktak állni, szerintem nagyon jó, hogy most kikerültek a plakátok: ahogy elmegy mellette az ember, kicsit talán el is gondolkodik, ha nem tetszik neki, továbbmegy. De ha már egyvalakit is közelebb visz a kultúrához, többet ér, mint amikor nem használják, csak parkolásra – mondta lapunknak egy a plakátok közt sétáló fiatal. A megkérdezettek közül többen örülnek a kezdeményezésnek, főleg, ha az hosszú távon is fennmarad, bár volt, aki megemlítette, lehet, hogy a biciklisek annyira nem ujjonganak, hogy erre lassabban kell közlekedniük. Egy kerékpárost is megkérdeztünk, aki elmondta, a kiállítást kevésbé, a terelést annál inkább figyelte, rendszeresen ezen az útvonalon jár munkába, bár ő nem bosszankodik, hisz muszáj alkalmazkodnia. Más szerint azért jó most errefelé sétálni, mert ki lehet szakadni a mindennapokból, és az ARC plakátokkal még időutazásra is lehetőség nyílik. Volt, aki elmondta, a kezdeti években kezdte az általános iskolát a kisebbik fia, ezért is izgalmas visszatekinteni erre az időszakra, és elgondolkodtató azt látni, a kétezres évek eleji plakátok üzenetei még mindig aktuálisak. A kihelyezett fa installáció és a színes felfestések láthatólag sokakat vonzanak, többek közt a gyerekeket is csábítják: egy önfeledten játszó kislány török származású édesanyjától megtudtuk, ideiglenesen laknak a belvárosban, Svájcból költöztek ide nemrég, és Budán keresnek lakást, úgy hallotta, ott több a lehetőség a gyerekeknek. Addig is gyakran sétálnak a környéken, örültek, amikor erre a helyre rátaláltak, noha sejtésük sem volt arról, mi ez. Jó ötletnek tartja a kezdeményezést, és hogy minél több szabad terület legyen a gyalogosoké, de gyorsan hozzátette: kockázatos vállalkozás, mert ha túl sok útrészt veszünk el az autós forgalomtól, az eredetileg is zsúfolt közlekedés könnyedén rosszabbá válhat.

Idén is lesz ARC

Hova tovább? címmel hirdették meg a 20. ARC közérzeti pályázatot, amelyre több mint hétszáz pályamű érkezett július végéig, ezekből választotta ki a zsűri a legjobbakat augusztus elején. Rényi András művészettörténész, zsűritag a hvg.hu-nak elmondta, az idei alkotások többsége nagyon rosszkedvű, kevés az ironikus, felszabadult munka, ami szerinte azt is mutatja, hogy az utca hangulata egyre nyomottabbá válik az országban. A hírportál videós beszámolójából kiderül, a vírushelyzet és a karantén, az ökoválság, valamint az Index.hu szerkesztőségének kivéreztetése is megjelenik az ez évi plakátokon. Az óriásplakát kiállításnak még nincs pontos időpontja és helyszíne, várhatóan ősszel kerülnek a nagyközönség elé a kiválasztott alkotások. A szervezők ezúttal is arra kérik azokat a cégeket, szervezeteket és magányszemélyeket, akiknek fontos a kiállítás, ha tehetik, támogassák őket a weboldalukon és Facebook-oldalukon található számlaszámukon.