Kétfelé oszlik a rostocki kompról leömlő, a parton föltorlódó autófolyam a dániai Gedser kikötőjében. Onnan, ahol mi állunk, eleinte még nem lehet látni az okát, de aztán a mi autónk ablakán is behajol a sárga felsős határőr – a ruhája és a viselkedése alapján is inkább valami humán szolgáltatónak tűnik, látható fegyver nincs nála –, és elmagyarázza hogy mi a helyzet. Először kérdéseket kapunk, hogy honnan jöttünk, mi az utazásunk célja, van-e előre lefoglalt dániai szállásunk, és voltak-e egészségügyi panaszaink az elmúlt napokban, majd egy ajánlatot, hogy ha szeretnénk egy ingyenes COVID-tesztet, akkor a bal oldali sorba álljunk. Nem kötelező, nagyjából az érkezők fele él a lehetőséggel: németek, dánok, lengyelek és mások vegyesen. A teszteltek jelentős hányada külföldi – talán nem is maradnak annyi ideig Dániában, amíg megszületik az eredmény, de a vizsgálatnak (nem csak az érintettek, hanem a dán és az európai közegészségügy szempontjából) akkor is van értelme. Az adatokat majd utánuk küldik de a járványügyi szervezetnek lesz egy viszonylag kiterjedt adatbázisa arról, hogy kik voltak vírushordozók már az országba történő belépéskor, ami a majdani kontaktkutatást, illetve a járvány terjedésének monitorozását is megkönnyíti.
A kompjáratot a Koppenhágai központú, dán-német viszonylatban gyakorlatilag monopóliumot élvező Scandlines társaság üzemelteti, amely egyrészt kihasználja a versenytárs nélküli helyzetet, másrészt az így megszerzett előnyökből azért vissza is csorgat valamit a szolgáltatásfejlesztésbe. Előbbit többek között az jelzi, hogy az elmúlt tíz éve alatt közel a duplájára nőtt a jegyár – egy Rostock-Gedser út autóval most nagyjából 140 euróba, azaz durván 50 ezer forintba kerül, a retúrjegy pedig a kétszeresébe –, az utóbbit pedig az új hibrid komp. A 2016-ban szolgálatba állt, egyenként 1500 körüli utast, és két szinten kamionokat, buszokat és személyautókat szállító, Berlin illetve Koppenhága nevű hajókkal együtt (miután a rövidebb Rodby-Puttgarden útvonal kompjait már régebben átállították) a Scandlines rendelkezik a világ legnagyobb hibrid flottájával. A hibrid jelző ebben az esetben ugyanazt jelenti, mint az autóknál: villanymotorokkal és akkumulátorokkal kiegészített hagyományos (dízel) hajtást, amelynek révén a dízelmotorok igénybevétele és környezetszennyezése a kikötői szakaszokon 90, a nyílt tengeren pedig 50-60 százalékkal csökken. A rendszert kiegészítették egy hatékony füstgáztisztítóval is – végső soron a hajó kéményén majdnem vízgőz-tisztaságú gáz távozik, ami nagy szó ahhoz képest, hogy amúgy a hajózás a felhasznált nehézolaj összetétele és a katalizátorok hiánya miatt az egyik legnagyobb légszennyező. A Berlin és a Koppenhága másik különlegessége az ég felé emelkedő, a hajók hosszának legalább az egyharmadával megegyező magasságú torony. A saját hossztengelye körül némán és gyorsan pörgő hatalmas henger a fedélzetről nézve egészen valószínűtlen látvány. Nem a hibrid hajtáshoz van köze amúgy, de a fogyasztást szintén csökkenti. A Flettner-rotornak nevezett eszköz ugyanazon az elven működik, mint egy jól megcsavart Beckham-szabadrúgás: az ún. Magnus-effektus révén a forgó test csökkenti maga előtt a közegellenállást, vagyis a hajót a haladás irányába húzza, méghozzá a sebességgel és a henger magasságával arányos mértékben. A Scandlines-flotta zöldítése 300 millió eurójába került az európai adófizetőknek – az összeg jó helyre ment, de összeköthették volna valamilyen verseny-ösztönző feltétellel (érdekes volt látni például, hogy bár elvileg a kompjegyeket is a fapados repülőkéhez hasonló szisztéma szerint árulják, a drasztikusan lecsökkent forgalom semmilyen hatást nem gyakorolt a jegyárakra, miközben például a Wizzair vagy a Ryanair ugyanezen okokból meglehetősen nyomott áron adja a koppenhágai utakat).
A dán fővárosban közben már kevés nyomát lehet tapasztalni a koronavírus elleni küzdelemnek. Maszkot csak elvétve látni, viszont minden üzletben és közintézményben fel vannak festve a padlóra a távolságtartást segítő jelek, mindenütt van ingyenes kézfertőtlenítő, és a dánokra egyébként sem jellemző, hogy egymás ölében ülnének. A skandináv ország az időben (szokatlan módon Svédország irányába is) bevezetett korlátozások miatt olcsón megúszta a járvány első hullámát, és ebben biztosan szerepe volt a minden más európai országnál magasabb arányú kerékpáros közlekedésnek is. A kollégiumok nem zártak be, az egyetemeken és a magáncégek többségében viszont továbbra is home office (otthonról végzett távmunka) van, amit olyannyira komolyan vesznek, hogy még az sem tud bemenni, aki szeretne (mellékszál, hogy a fentiekmiatt az idén megszerzett diplomákat egyelőre még nem kapták kézhez a végzettek). A skandináv fegyelmezettségnek ugyanakkor megvannak a határai: ezekben a napokban, amikor Koppenhágában 26-28 fokos kánikula tombol, a tengerparti strandokat gyakorlatilag lehetetlen megközelíteni. Arrafelé ugyanis egy-két hétre korlátozódik az igaz nyár: aki most lemarad róla, legközelebb egy év múlva pótolhatja.
A kisebbségben kormányzó, emelkedő népszerűségű dán szociáldemokrata kabinet a lakosság szerint eddig jól vette a járvány és a válság miatti akadályokat – magyar szemmel különösen tanulságos a járványügyi ügynökség honlapja, amelyen, szemben a koronavirus.gov.hu-val, politikai propaganda nincs, viszont a fertőzés terjedésével kapcsolatos összes területi információ elérhető –, a dán gazdaság pedig alig 7 százalékkal zsugorodott a vírus miatt, ami az egyik legjobb érték Európában, a magyar visszaesésnek alig a fele. A múlt héten felfedezett koronavírus-gócpont (egy vidéki vágóhídon) nem változtatott azon, hogy a dánok többsége egyelőre biztonságban érzi magát: itt is, akár csak pár héttel korábban Németországban, a járvány megjelenése a vendégmunkások foglalkoztatásával volt összefüggésben, a helyieknek nincs veszélyérzetük. Koppenhágából és a többi dán nagyvárosból egyébként az első hullám csúcspontja előtt a vendégmunkások és a külföldi diákok jelentős hányada hazautazott, ami azzal a következménnyel járt, hogy az idén a dániai egyetemre kerülőknek (köztük sok száz magyarnak) nem teljesen reménytelen albérlethez vagy kollégiumi férőhelyhez jutni, amire az utóbbi egy-két évtizedben biztosan nem volt példa.
