Ilyen egyszerű

Nem voltunk szoros barátságban Imrével, de húszévi ismeretség majdnem felér egy barátsággal. Kiadót vezetett, én könyveket írtam, ilyenkor találkoztunk, beszélgettünk dolgokról, ahogy két férfiember szokott. Mindig kedves volt, barátságos, soha nem volt közlékeny, de nem is vártam tőle, mindig maradtunk az általánosságoknál, családi élet, feleség, gyerekek, ilyesmi. Szerkesztettem könyveket, lektoráltam is, mindig úgy, ahogyan kellett, pontosan, figyelmesen, szóval, ahogy egy tisztességes író dolgozik. Ő gyakran késve fizetett, kevesebbet, mint ígérte, olykor el is maradoztak összegek, amikor szóba hoztam, szabadkozott, mindig volt valami kifogás, tudtam, hogy a kiadóvezetők szabadkoznak és kifogásokat keresnek, Imre pedig ezt is a szokásos, barátságos módján csinálta, én pedig a szokásos beletörődéssel fogadtam.

Egy hónapja hívott, lenne egy sürgős fordítás, világhírű angol regény, nagy munka, de természetesen emelt tiszteletdíjjal. A kiadóban odaadta a könyvet, hát ez lenne az, mondta, a szerződést is küldi majd postán. de most nem volt olyan barátságos és kellemes, mint korábban. Sőt mintha zavarban lett volna. Az egyik asztalnál egy feltűnően szép, fiatal nő ült, Tímár Ildikó, az új helyettesem, ígéretes fordító, mondta Imre, be is mutatkoztunk, ahogy illik, már sokat hallottam magáról, mondta Ildikó, és ebből valahogy világossá vált előttem a helyzet, hogy nemcsak a helyettese és nemcsak ígéretes fordító, hanem más is van itt, amiről nem kell tudnom és nem is nagyon érdekelt.

A határidő előtt néhány nappal telefonált Ildikó, kérdezte, hogyan haladok, minden rendben, csak éppen a szerződés nem érkezett meg, sajnálom, felelte kedveskedve, éppen szabadságon van a titkárnő. Különös volt, hogy nem Imre hív, de az író tudja, hogy alkalmazkodnia kell a körülményekhez, mert a körülmények soha nem fognak alkalmazkodni hozzá. Később azért Imre is hívott, összejöttek a dolgok az életében, válik a feleségétől, már össze is költözött Ildikóval, várja a kéziratot, kávézunk, amikor túl lesz a nehéz napokon.

És nem is lepődtem meg. Majd együtt kávézunk, amikor túl lesz a nehéz napokon.

Bevittem a kéziratot, Ildikó átvette, a szerződést küldik majd, lemaradtak a papírmunkával, de hát hosszú évek óta dolgozunk együtt Imrével, bízunk egymásban, hát persze, mondtam én, közben arra gondoltam, hogy milyen sérülékeny kötőszövet a bizalom, de mást nem is nagyon mondhattam volna, mert csakugyan hosszú évek óta dolgoztunk együtt, és bíztunk is egymásban.

A fordítás jól sikerült, a könyv gyorsan a boltokba került, a magyar cím alatt azonban ez állt: fordította Tímár Ildikó. Imrével a közeli kávézóban találkoztunk.

- Ezt meg hogy képzelted? – kérdeztem.

Egy borítékot húzott elő a zakózsebéből és átcsúsztatta az asztalon.

- A tiszteletdíj. Nem emelt összeg, mert egy kis gondban vagyunk, de majd kiegészítem.

- De mégis, hogy képzelted? – kiabáltam dühösen.

Úgy tűnt, mondana valamit, de aztán mégsem. Felállt és tétovázva elköszönt. Szánakozva néztem utána.