Előfizetés

Neumann Ottó: Koldus és miniszter

Neumann Ottó
Publikálás dátuma
2020.08.22. 14:30

Fotó: Adományozó: Buzinkay Géza / Fortepan
Gazsi erősen megráz, kénytelen vagyok kinyitni a szemeimet. – Mi van? – Figyusz, aszontad, hogy magamra húzhatok a pokrócodból. Legalább a felét. De úgy magadra tekerted, hogy nekem semmi sem marad. – De te megígérted, hogy megmosakszol – válaszolom. – Oszt úgy bűzölsz még most is, hogy nem tudnák alunni tűled! Gazsi röhögni kezd. – Te is bűzölsz. Jobban, mint én. Menj csak arrébb… Eszembe jut, hogy tényleg. Vagy három hete fürödtem utoljára, amikor bementem a hajléktalanszállóba egy napra. Amíg zuhanyoztam, a kabátzsebemből kétszáz forintot lopott ki valaki. Hát persze, hogy nem akarok megint bemenni. Már megszoktam az aluljárót. – Jó van, itt a fele. Egymásnak feszítjük a hátunkat, büdös testeinkkel melegítjük egymást. Elszundíthattam, mert összerezzenek az elnöki csengőtől. Szerencsére parlamenti tevékenységem során megtanultam úgy aludni, hogy senki se vegye észre: könyökömre támaszkodva az asztalomon fekvő papírok felé fordítom az arcomat – lehunyt szemeim nem látszanak. De ezúttal nem folytathatom a pihenést, mert az elnök így szól: – Csendet kérek! A nemzetjóléti miniszter úr válaszol Pézsma Péter képviselő úr kér­désére. Még szerencse, hogy a képviselői kérdés szövege előre eljut a miniszterhez, és én el is olvastam. Így, bár semmit sem hallottam Pézsma élőszóbeli mondókájából, nem jövök zavarba. Felállok, arcomra erőltetem a tévékamerának szóló begyakorolt mosolyt, és jól leteremtem az ellenzéki képviselőt: – Megható Pézsma honatya úr aggodalma a költségvetési törvény módosítása miatt. Szememre hányja, hogy nemzetjóléti miniszterként én is megszavaztam. De miért sajnálja a pénzt képviselő úr a nemzet tájékoztatásáért munkálkodó állami televíziótól? Talán jobban szeretné, ha a bérükkel elégedetlen kitűnő munkatársak a gagyi magántévékhez vándorolnának? Szememre hányja, hogy azt a pár millió forintot a hajléktalanellátástól vettük el, és nekem, mint a nemzet jólétéért felelős kormánytagnak ezt nem kellett volna elfogadnom. Pézsma képviselő úr tehát azt szeretné, hogy a semmittevő hajléktalanoknak luxusellátást biztosítsunk, és… Itt elakadt a szavam. Lelki szemeim előtt ugyanis meglepő élességgel villant fel egy nemrég látott álomkép: aluljáróban, mocskos matracon fekszem, és egy rongyos férfi simul hozzám közös pokrócunk alatt. Annyira zavaró volt a látomás, hogy mondókámat gyorsan befejeztem: – …és folytathatnám. A törvénymódosítás úgy jó, ahogy van. Szórványos taps, majd az elnök felvezeti a következő napirendi pontot. Az unalmas szónoklatoktól megint elszenderedem. Azt hiszem, az éhségtől riadok fel. „Koldulni kéne a lépcsőkön – gondolom –, hisz nincs egy lukas garasunk se.” Megrázom Gazsit. – Vedd fel a vakságszemüveget, én is felteszem. Te menj a Deák tér felőli megálló lépcsőihez, én a szembelevőkhöz – adom ki társamnak az utasítást. – Szerintem még nincs dél – mondja Gazsi álmos hangon. – Ilyenkor túl nagy a konkurencia… Aztán éberebben: – Mozdúni se tudsz a pár millijó kódistól… Megáll bennem az ütő. „Pár millió! Ezt én mondtam álmomban. Csak nem koldus, hanem forint” – és már érzem is magamon a príma öltönyt, a tiszta inget. Nyakkendő is van rajtam. Mintha a parlamenti ülésteremben lennék, mégpedig miniszteri helyen. Ezt abból találom ki, hogy amikor még volt otthonom, sokszor néztem a tévén a parlamenti közvetítéseket, és mindig a miniszterek trónoltak az ülésterem első sorában. „Miket álmodozol összevissza” – korholom magam, és megindulok az aluljáró egyik kijárata felé. Nincs ott konkurencia, de azért nincs, mert hideg eső veri a lépcsőket. Márpedig csak a lépcsőkön ülve hozhat eredményt a vakot játszó kéregetés, mert lapos területen az emberek elsietnek melletted. Talán igaza van Gazsinak, aludjunk még. Lerángatom róla a pokróc felét, és hamarosan elnyom az álom. A mellettem ülő rendészeti miniszter asszony oldalba bök. – Vége a délelőtti gyűlésezésnek, te itt akarsz maradni? – Ó, nem… nem – dünnyögöm. Alig tudok magamhoz térni rémséges álmomból. Ezúttal is rongyos hajléktalannak láttam magam, olyannak, aki épp koldulásszervező felderítést folytat. Kezd zavarni – sőt megzavarni ez a visszatérő látomás. Majdnem megfeledkezem arról, hogy most rövid kormányülés következik, és már a parlament kijárata felé tartok. Szerencsére még időben megfordulok a terem felé, ahol a miniszterelnök „veszi kezelésbe” a kormánytagokat. Beülök, már kezdi is. Megkérdezi, hogy a mai országgyűlési nappal kapcsolatban van-e valamelyikünknek mondanivalója. Minisztertársaim nyomják a szöveget, engem meg nem hagy nyugodni látomásom. Még sose fordult elő, hogy egyik álmom folytassa a másikat. Ráadásul világos, hogy én voltam a főszereplő, hiszen belülről láttam magam! Arra gondolok, hogy álombeli hajléktalanságom vajon nem valami felső hatalom (úristen, sors) büntetése, azért, mert helyénvalónak ítéltem a pénz megvonását ezeknek az embereknek a támogatásától? Még mielőtt sikerülne végigmennem a gondolatsoron, a kormányfő szólít: – Elégedett vagy a Patkány, bocs, Pézsma (derültség az irodában) képviselőnek adott válaszoddal? Időnyerési indítékkal köszörülöm a torkomat, de megszólalásomon azért érezhető a határozatlanság. – Úgy gondolom, hogy Pézsmát sikerült… izé… helyretenni. De felmerült bennem, hogy talán mi is… izé… túloztunk, amikor olyan brutálisan nagy összeget vontunk el a hajléktalanoktól. Javasolni szeretném… ha egyetért velem a kormány… hogy fordítsunk vissza néhány milliót a hajléktalanszállók kibővítésére és az ételosztás… izé… rendszeresítésére. – Csak nem képzeled – csap az asztalra a miniszterelnök –, hogy meghátrálunk, miután a javaslat átment a parlamenten? Elfelejted, hogy a televíziónk grandiózus akciót szervez néhány ellenzéki vezető illegális tevékenységeinek feltárásáért, és ehhez pénz kell! Sok pénz! Ha az, amit az imént mondtál, valóban jegyzőkönyvbe kerülő javaslat, kérlek, azonnal vond vissza! Mit tehetnék? Visszavonom. Még így is érzem, hogy a kormányban kihűl körülöttem a levegő. Amikor az Országház főemeletén néhány minisztertársammal együtt elfogyasztjuk a gyomronként kétezer forintos ebédmenüt, alig szólnak hozzám. Be sem megyek a minisztériumomba, majd otthonról telefonon rendelkezem. Hajtok hazafelé, és a szolgálati Volvo volánjánál mindig eszembe jut valami fontos. Most is. Felidézem, hogy amikor még fiatalok voltunk, a feleségem rendszeresen beszámolt az olvasmányélményeiről. Egyszer mesélt egy olyan könyvről, aminek a főhőse hasonló kalandokon ment keresztül, mint én most a hajléktalanommal. Az úri fiú minden éjjel szegény melósnak álmodta magát, és ebbe bele is halt. Vigyáznom kell! A regény címére már nem emlékszem, arra sem, hogy hívják a szerzőt, de valami szerb pasi lehetett, mert ics-csel végződött a családneve. Otthon az asszony felvilágosít, hogy Babits Mihály – aki nem szerb, sőt nagy magyar költő – írta a Gólyakalifa című regényt. Nem árulom el a feleségemnek, milyen apropóból jutott eszembe ez a történet, de elhatározom, hogy a könyvet el fogom olvasni, hátha akkor világosabban mérem fel a helyzetemet. Szórakozottan adom le telefonos utasításaimat minisztériumi államtitkáraimnak és főosztályvezetőimnek. Az agyamban ugyanis tovább motoszkál hajléktalan nyomorúságom rémképe. Szokásomtól eltérően nem fekszem le sziesztázni, inkább bámulom a tévét, csatornákat cserélgetve. És közben felhajtok néhány kupicányi vodkát, hátha így szabadulhatok koldus énem befolyása alól. Nem nagyon si­kerül. Elhatározom, hogy ha éjszakai alvás közben is előjön a szörnyű álom, megpróbálok felébredni. És úgy vetek véget ennek a kínos történetnek, hogy megkeresem azt a hajléktalant, akinek a bőrébe bújtatnak. Hátha utána ismét nyugodtan élhetem az életemet. Megvacsorázunk az asszonnyal – eszemben sincs, hogy megosszam vele aggodalmamat, hiszen évek óta napi tíz szónál többet aligha mondunk egymásnak. Aztán lefekszem, és azonnal elnyom az álom. Arra ébredek, hogy Gazsi egy szendvicset húzogat az orrom előtt. Nem kérdezek semmit, fektemben harapok belé, hiszen egy napja nem ettem semmit. Csak miután „hálótársam” a kezembe adja, és majdnem a felét rágatlanul nyelem le, akkor érdeklődöm, hogy honnan ez a finomság. – Jótét lélek, vagy hogyan híjják azt az alapítványt, attúl gyütt az ember. Aszonta, ritkábban fognak kaját osztani ezentúl, mer az államtúl nem kapnak több lóvét. – Nem érdekes – mondom én –, jó, hogy van valami a hasunkban. Úgy is egyik naprul a másikra vergődünk, majcsak lesz valahogy. Gyere, aluggyunk! Alig várom, hogy újra úriember legyek, és minisztériumi alárendeltjeimet utasítgassam, mint az imént is álmomban. Aztán arra gondolok a közös pokróc alatt, hogy most bezzeg csak kajára vágyok, italra nem. Ha réges-rég, amikor még volt családom és házam, így meglettem volna pia nélkül, nem hagyott volna el az asszony, és nem kerültem volna utcára. És nem csak álmomban élhetnék kényelmes életet. Aztán elalszom. Beállítottam a vekkert éjfélre, csengése keltett fel. Komoran bámulom a plafont egy ideig: megint előjött álmomban a hajléktalan énem. Most már biztos, hogy minden pihenésemet tönkreteszi. Talán őrületbe vagy öngyilkos­ságba üldöz! Hogy tömtem magamba az alamizsnaként osztogatott szendvicset! Nincs mese, meg kell találnom ezt a valakit, és… nem tudom, mi lesz, de talán így történik valami. Határozottan emlékszem, hogy az Astoria-aluljáróban láttam a hajléktalan-szálláshelyet; kocsival a forgalommentes utcákon hamar odaérek. Álmomban – most már nem is olyan szokatlanul – szerencsére megint miniszterré válok. Látom magamat, amint kiugrok a meleg, puha ágyból, és gyorsan magamra rántom elegáns ruhadarabjaimat. Csendben elosonok a feleségem nyitott ajtaja előtt (vajon miért nincs közös hálószobánk?), majd kihajtok a garázsból a Volvóval. Hova megyek? Csak nem valami titkos szerelmi ügyem miatt szöktem ki a házamból? A Múzeum körúton egy parkolóházban hagyom a kocsit, és már vágtatok is lefelé az Astoria-aluljáróba. Nem kell sokáig keresgélnem – a hevenyészett matracféléken fekvő élőlények között egyből meglátom saját magamat a Gazsi nevű, még nálam is szakadtabb pasival összebújva. Lehajolok hozzám, és miközben érzem bűzömet, felrázom magam. Azonnal felébredek, amint az úri énem hozzám ér. – Ez már nem is álom – motyogom –, hiszen itt vagyok két példányban! – Nem bírlak tovább elviselni – kiáltom én, a miniszter. Mire a hajléktalan énem: – De nekem öröm a létezésed, naccerű érzés úrnak álmodni magam. És most, hogy valóság lettél… Nem hiába vagyok jó politikus, általában szorult helyzetekből megtalálom a kivezető utat. Ajánlatot teszek rongyos saját ma­gamnak: – Tudod, mit? Olvadj belém. És mindketten miniszterek leszünk egy testben. – Az jó lenne, de hogyan csinájjuk? – Erre nincs recept, de azt hiszem, ha szorosan átkaroljuk egymást, és mindketten azt mondogatnánk magunkban, hogy „egy ember vagyok, miniszter vagyok”, talán megtörténne. – Oké! Egy ölelésben egyesül mindkét énünk. Én, a koldus azt üvöltöm gondolatban, amire a miniszter utasított. Én, a miniszter pedig azért fohászkodom, hogy hajléktalan énem semmisüljön meg, hiszen ő csak egy álom terméke. Az aluljáróban egyszer csak teljesen sötét lesz. Egy pillanatig tart. Aztán újra kigyúlnak a fények. És akkor én, a miniszter rémülten látom, hogy akit ölelek, az én elegáns kabátomat és sálamat hordja, arcáról eltűnt a kosz; a mosdatlanság bűzét továbbra is érzem, de amikor rongyos öltözékemre esik a pillantásom, rájövök, hogy ez az én szagom. – Hoppá, kicserélődtünk – kiáltom én, aki hajléktalan voltam pár másodperce, de most úriemberi szerelésben bámulok másik, szakadt énemre. – Ez csalás – üvöltöm én, az újdonsült csavargó –, nem ebben állapodtunk meg! – Ne háborogj, büntetésből kerültél az én bőrömbe. Azt hiszed, nem láttam bele a gondolataidba? Azért könyörögtél, hogy én dögöjjek meg, tűnjek el a föld színéről. Hát most megkaptad a büntetésedet. Én, aki már miniszter vagyok, kabátom jobb zsebében érzem az autóm kulcsát. Búcsút intek koldussá vált másik énemnek és nyugodt léptekkel kivonulok az aluljáróból. Közben megesküszöm magamban, hogy a nyilvánosság előtt ki fogom mondani: rosszul szavaztam az Országgyűlésben, mert valójában mocskos húzás a kormánytól megvonni a hajléktalanok támogatására szánt összeget. Ennyivel tartozom a másik énemnek, akit hátrafordulva megnézek még egyszer. Épp keze fejével törli a könnyeit, majd lehuppan Gazsi mellé a matracra, és magára húzza az egész pokrócot.

Horváth Eve versei

Horváth Eve
Publikálás dátuma
2020.08.22. 12:30

"a youtube-ot / hallgatják okostelefonon, előkerül simándy- / tól a hazám, hazám. életre szóló barátság / szövődik köztük, de a főorvos úr a virágokat / elviteti, fertőzéstől óva legyengült betegeit."
február triptichon GYAKRAN azon kapom magam, hogy mereven tartom a vállaim, ilyenkor egy kilélegzéssel finoman eloldozom őket a nyakamtól, mint két ólomgolyóbist. általában épp egy önfeledt madárraj száll fel az égen, és a teraszon anyám tejszínű hajára gondolok. TORKOMBAN harangoznak, a kert újra felöltözik. megélek néhány örömből, spagettispirál a villán. hegyeket nem mozgatok, magamat alig viszem, nyereségemet azonnal visszaosztom. frigyem egy hóvirággal, irigyünk a kerítés. élek, ahogy illek, amibe, oda. gusztustalan volna, ha el nem időznék a magam teremtette remek világban. ha például álmomban félrelépnék, és forgolódnék jobbra- balra, reggel a nyakam fájna, fekete bakancs taposna világnak virágára. A KÓRHÁZAKBAN, megfigyeltem, fényben úsznak a folyosók, madárhaj libben és fürdőköntös-szárnyak, meleg van, mint az uszodában. illékonyak a gondolatok, pezseg a szociális élet. a kövön végiggurul egy tekercs vécépapír. pengeként villan át a főorvos a lengőajtón. akár a cápa. nyitja és zárja az aktákat. szorongó hozzátartozók a liftben, szatyrot markolásznak, amiben dülöngélnek az ásványvizek. a büfé drága, mint egy üdülőhelyen. ráadásul a fánkról lepattogzott a csokoládé, a somlói galuska habja kemikália ízű. ebédre krumplipüré van, porból. elcsoszognak a napok. az infúzióállvány, mintha világítótorony, vagy inkább daru egy építkezésen. fogyatkozó testek, a napsugár eszik belőlük. itt van a vizitidő, rituálisan beadják az injekciókat, elvégzik a vérnyomásmérést. diagnózisok farsangja, jóindulatú hazugságok. sovány vigasz, hogy a neurotikus nővér ma feldobott, és hajlandó megkeresni a vénát. talán a fény teszi, hogy a kórház a testek temploma, a fehérség vagy a fájdalom okozza, hogy beletompul a látogató, aki leverten elhagyja az épületet, cigarettára gyújt, átmegy az úton, és hamuval összekeni gyöngyöző homlokát. születésnap gubbaszt az ágyon, akár egy galamb, oxigént adagol. a papírgyárban dolgozott, belélegezte a szemcséket, amik gyógyít- hatatlanná tették. nyugdíjas már, a férje ún. rejtett rákban halt meg, öt hónap morfiumálom után. naplóban dolgozta fel, fiatalabban verseket írt. ma születésnapja van. a nővér szelíden szúrja meg, járóképes ágyszomszédja letámolyog a sarki boltig, jácintot hoz neki. amikor levegőt kap, illatot szívjon magába, a szeretet odorát. talán a gyerekkorára, vagy az első románcra emlékezteti, olyan tavaszokra, amikor a hegynek felfelé szaladt. a másik szobatársa, negyvenkilósan horgad egy rejtvényújság fölé, és úgy köhög, mintha egyfolytában azt ismételné, hogy sülysáp. a youtube-ot hallgatják okostelefonon, előkerül simándy- tól a hazám, hazám. életre szóló barátság szövődik köztük, de a főorvos úr a virágokat elviteti, fertőzéstől óva legyengült betegeit.  pergamen keresés: a szentgenerátor néhány kattintás után kidob neked egy szentet. ezzel az internetes örömhírrel indulok útnak, hogy harmatgyenge anyámat meglátogassam. az semmi. lépek a járdán, hátizsákomban vizekkel és tiszta fehérneművel, meg a gyógyító mandalával, amit előző este színeztem neki, mint kiskoromban a napköziben. felsprézett nyíl mutatja: pokol, és mindig átmegyek rajta, de igyekszem ellenállni, felvetem fejem, a cigarettába szívok, ahogy sétálok a kórház felé már negyedik hete. múltkor lifteztünk is, amikor még lejött büfézni, és megivott egy kávét. az ajtón stílusosan egy óriási szív- plakát, belekasírozva . leültünk fent a belgyógyon, ma már nem gyalogoltunk, madárnyi arca volt. az egyik fehér szárnyas a kórteremben, aki kék szemével csipegetett belőlünk, már elrepült, hiszen félig lecsúszva feküdt az ágyon, venyige testtel, amikor utoljára láttam, akár a werckmeister harmóniák egyik fontos jelenetében: a végső meztelenség óráiban. narancsot ettünk a folyosószéken, megpucoltam anyámnak, szilviát tettem az ölembe, oda hámoztam le a bunkó réteget. nem nézett rám, alig beszélt, köhögés erőltette, a doktornak letagadott egy hasmenést, de én láttam, hogy reszket a keze. ijedt, öreg és fáradt. mint ez a szikkadt, szezon- végi gyümölcs, amiben a rostok szétválnak, a gerezdet fedő hártyaréteg pedig akár a pergamen, lepereg.

Lackfi János: Nem vicces

Lackfi János
Publikálás dátuma
2020.08.22. 10:30

Fotó: Adományozó: CHUCKYEAGER TUMBLR / Fortepan
Nem zavarja, ha beszélek? Kamionoztam sokáig, lehúztam tizenöt évet a szakmában, másfél millió kilométer balesetmentesen. Jó, kicsire nem adtunk, ha leszedtem a plezúrt vagy letörte a visszapillantó tükröt egy kocsiról, sem a szívemhez nem kaptam, sem a betétlaphoz. Ennyi benne volt a pakliban, de halál vagy nyomorodás nem szárad a lelkemen. Nehéz fiúk voltunk, ha kicsit összeakaszkodtunk, törött a csont rendesen, nem volt benne hiba, na de hát fiatalon, jó erőben ücsörögni egész nap a volán mögött. Ki kellett ereszteni valahogy a gőzt… Jött a pia, jött a nő, és ahol a pia van meg a nő, ott felszökik a hevület. Tudja maga, mit jelentett akkoriban, hogy valaki keresztbe-kasul mehet Európán, még ha csak annak keleti felén is? Benne voltunk a pikszisben, a legszebb évek! Hoztuk-vittük, ami belefért. Hoztuk Lengyelből az arany fülbevalót, karkötőt, feleségem a gyárban dolgozott, vitték az asszonyok az ékszert, mint a cukrot. Hoztuk a cigit, a csokit, később Nyugatról is mindenfélét, pornókazettát, újságokat, ilyenről itthon nem is hallottak, vittük a farmert, kolbászt, bort, mifenét, mindig tudtuk, mi hol olcsóbb. A határ közelében voltak parkolók, ott kotyvasztgattunk magunknak a gázpalackon, kicserélgettük az infókat, hol rendes a vámos, mit kell adni zsebbe. Egyszer esernyőket hoztam, már nem tudom, honnan, marék semmiért szereztem, jól ment az ilyesmi, belecsúsztattam őket a kocsinak a hosszú hűtőcsövébe, oda nem néznek be. Hát benéztek, kezdi húzni kifelé a vámos, jön az elsővel a második, a harmadik, ahogy össze vannak kötve, valaki köphetett neki a rejtekhelyről, mi az, seggfej, kérdezte, és húzta ki az ernyőket, mint valami végtelen kötelet vagy karácsonyfadíszt, sosincs vége, ennyit esik Magyarországon? Hiába próbálkoztam, hogy aszongya, exportra is gyártunk ám esőt odahaza, nem segített, le voltam bukva, kampó. Aztán voltak más húzásaink is, összekentük magunkat undorító mocskosra, meg ne állítsanak. Egyszer egy halom használt zsebkendőt pakoltam magam mellé, hányadékul nézett ki, aközé tettem az ékszert. Volt, aki beleszart egy zacskóba, beletette az ülés hátán lévő zsebbe, olyan büdös volt a kocsiban, odahajoltak, küldték is már tovább, pfuj, koszos magyar, mars! Rühelltek minket rendesen, röhögtünk rajta, pénz beszél, kutya ugat. Valakiből csak kiszedték a módszereinket, mert később nem érdekelte őket a szag, se semmi, motoztak keményen, befellegzett a csempészgetésnek. Ma kimész Ausztriába, viszel magaddal cigit, adod a bolti ár feléért, az első faluban szétkapkodják, mint a cukrot, nekem elhiheted. Annyi megy rá odakint a jövedékadó meg minden ­miatt, hogy neked is megéri, a sógorok is kényesek a zsebükre. Végül mégsem éri meg, mert lejegelnek, elszedik a kocsidat seperc. Nem baj neked, ha beszélek? Nem tiszteletlenség, hogy tegezlek, ahogy így elnézlek, egykorúak lehetünk. Mégis normálisabb így, tesó. Úgy hidd el, az úton aztán mindent látsz. Az egyik srác sört szállított, van most ez a rosseb mennyiségű körforgalom, divatba jött, ne tudd meg, milyen abba belehajtani huszonöt tonna rakteherrel. Mondhatod, hogy miért nem lassítunk, de nem olyan egyszerű, ha van egy menetsebességed meg egy menetátlagod, amit hozni kell, akkor nem lassulgatsz nyakra-főre, mert kapsz egy maflást. Pláne, ha el kell menned hugyozni útközben vagy bedobsz egy kis kaját valahol, hát nem ficánkolhatsz olyan nagyon a sebességgel. Az a baj, a személyautós mindig abból indul ki, hogy hova kell odaérnie most rögtön. Az átlagembernek minden körforgalom maga a KÖRFORGALOM, ahol győzni akar. Neked viszont csak egyetlen körforgalom a sok közül, és ha lelassítasz tíznél, az már fél óra veszteség, pedig te nem hajtasz be a kis pihe-puha garázsodba két sarokkal odébb, és nem sikálod autósamponnal a járgányodat. Mindig sok száz kilométerrel odébbról jössz és sok százzal odébbra mész, luxus a lelassítás. Ha meg lelassítok a körforgalomban, éppen a személykocsikat eszi meg a penész, dudálnak és előzgetnek, hirtelen sietős nekik. Talán a srác gyorsabban is hajtott a kelleténél, de most azt képzeld el, ezerkétszáz rekesz sör, minden rekeszben huszonnégy üveg, az összesen huszonnyolcezer-nyolcszáz üveg sör, vagyis tizennégyezer-négyszáz liter legfinomabb Bitburger kiborulva az útpályára, úszott minden a habban, rettenetes volt azt nézni, állt a finom sör vastagon az aszfalton, legszívesebben odahasalt volna az ember, mint a barmok a patakhoz, és szürcsölte volna, de hát langyos is lehetett, tele is volt üvegszilánkkal. Kár érte, én mondom, kár. A kamiont elrántotta az utánfutó, mint a láncos buzogány feje, a plató nem bírta, kettétört, az egész cucc megpördült, feldőlt, kizuhogtak a sörösrekeszek. Le kellett zárni a körforgalom felét, napokig súroltak ott meg takarítottak. Aztán jönnek ilyen kis csitrik meg tejfölösszájú gyerekek lehajtható tetejű verdákon, amilyet csak újságból ismersz. Ki tolta azt alájuk, he? A papa vagy a maffia? Vagy az ilyeneknek a papájuk a Maffia? Törni-zúzni lett volna kedvem, vagy legalább odacsapni a szolizott pofájukba. Át is szóltam, mi van, kisapa, kisanya, fáj-e még a popsid, avval kerested, nem? Nyomtam neki rendesen, hadd kapja meg a majom az életben egyszer. Nem zavartatták magukat, eltűztek, a középső ujjukat mutatták vagy visszavágtak valamit. Királyok voltunk akkoriban az utakon, nem mertek velünk packázni. Ha utolértünk egy ilyen tejfelesszájút, fix, hogy kapott egy nagy ruhát. Ma már ezt sem lehet, egy kamionos srácot úgy lelőttek egy bárban, valahol az út mentén, mint a kutyát. Beszólt egy kis takonypócnak, nekikészült mind a százhúsz kilójával, hogy fasírtot csinál belőle, erre a taknyos előhúzza a stukiját és lepuffantja. Hát ez már nem vicces, nagyon nem vicces.