Csabai László: Bosznia

Temesvári Ulrich százados lefordul a lányról. Az eufóriának vége, érzékei a külvilág ingereit továbbítják már az agyába. Ami azt jelenti, hogy megüti a porszag és a forróság. Pedig az emeleti szoba árnyékolt: magas és dús lombú fügefák veszik körbe, az ablakon sűrű farács, musebak. A falakon és az azok tövében végighúzódó díványokon díszes szőnyegek. És a padlón is. És a kereveten is. A százados ledobta rá a lányt, de az visszapattant a rugalmas anyagról. A lány gyorsan lehúzta a díszes védőborítót, csak utána bújt ki ruháiból és feküdt a dunyhákra.

A tiszt az ablakhoz lép. Kozarik főterét üzletek veszik körbe. Ékszerész, fegyvermíves, üveges, sarukészítő, kaftánkészítő, díszmadaras, pereces, cukrász, török kávézó shisával, és az új idők szeleként bécsi kávézó melange-zsal. A tér közepén türbe formájú kút. Egyik oldalán muszlim lányok hosszú nyakú vizeskancsókkal, a másik oldalán fiúk. (Mindenféle vallásból és etnikumból. A lányoknál több szabadsága van a fiúknak. Ők barátkozhatnak is a rivális nemzetek ifjaival.) A legények színleg egy aranyban pompázó, nyitott utasteres Puch Voiturette-t bámulnak, valójában persze a lányokat figyelik. Sokat nem látnak belőlük, mert bár azokon nincs csador, a szögletes gallérú köpennyel meg a nagy kendőikkel, az arcukat leszámítva, minden testrészüket eltakarják.

A százados meghatódik és megborzong.

– Hogy hívnak, te lány? – kérdi távozáskor.

– Samira.

– Ha letudtam a mai két fellépésemet, visszajövök hozzád. Jó volt veled.

A karavánszeráj fogadótermében.

Lábukat maguk alá húzva, kereveteken ülnek a meghívottak. Egy szolga kávét készít. Háromszor forralja fel a darált kávés vizet, majd fahéjjal ízesíti.

Bár fenséges az illat, túl sokáig tart. Errefelé mindent lassan csinálnak. S az elhúzódó létezésben, egy belső logikából kifolyólag benne van a robbanás lehetősége is.

Temesvári százados újra és újra végigtekint az egybegyűlteken. Főleg basák, bosnyák nemzetségfők. És a helyetteseik. A pásztoroknak parancsoló csobán basák és a fuvarosokat igazgató kiridzsi basák. Van pár gazdag török kereskedő is. Akiknek Bosznia ’78-as elfoglalásakor (vagy felszabadításakor, attól függ, ki honnan nézi) volt bátorságuk maradni. Meg egy cserkesz lókupec, egy albán pék és egy zsidó bankár. A zsidón öltöny, okuláré és girardi. A többieken oldalt gombolós, a szélén hímzett és zsinóros mellény: dzemadan. Buggyos nadrág szattyánbőr csizmával. Fejükön a színével rangot jelző turbán. (Aki megjárta Mekkát, annak fehér.) Kivéve a törököknek, ők piros, bojtos fezt hordanak.

– Uraim! Tisztelt basák! – kezdi a százados. – Önök bennem talán egy idegen hatalom, egy idegen vallás képviselőjét látják. Sajnálnám, ha ez a vélekedés árkot ásna közénk, mert én biztosíthatom önöket, hogy az osztrák–magyar állam és ennek hadseregei, különösen a városukba beszállásolt Magyar Honvédség, a teljes lakosság, így az önök és családjuk javát, boldogulását akarja. Senki nem tagadhatja, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia mindig a legjobb viszonyra törekedett a Balkán muzulmán lakosságával. Mi mindig a szerb, vagyis végső soron az orosz terjeszkedés ellen voltunk. Nem engedtük meg ’78-ban, hogy bosszút álljanak az addig elnyo... szóval a szerbek. Alkotmányt adtunk önöknek, melyben garantálva van valamennyi nyelv és vallás egyenrangúsága. Egy modern állam alapjait teremtettük meg azzal, hogy kimondtuk: a törvény előtt mindenki egyenlő. Bárki viselhet hivatalt, bárki ipari vagy kereskedelmi vállalkozásba kezdhet. Ezek nagy eredmények! Ilyeneket követel az önök által nagyra becsült Ifjútörök Mozgalom. Legalábbis az alkotmánypárti szárny. És ha már a törököknél tartunk… Tisztelt basák, tudom jól, önöknek az Oszmán Birodalom alatt kivételezett helyzet jutott, ezért talán egyesek szeretnék a törökök visszatértét. De ezek hiú remények! A Török Birodalom Isztambul környékét leszámítva kiszorult Európából. A törökök helyett ajánlom maguknak, mint a Török Birodalom szövetségesét. Hisz bizonyára értesültek róla, hogy Odessza bombázásával a török állam belépett a háborúba. A Központi Hatalmak oldalán! Tisztelt Uraim! Mi és önök fegyvertársak vagyunk! Ez határozza meg ezután a viszonyunkat, ne a vallási különbség! És, ha jobban belegondolunk, vallásilag sem vagyunk mi annyira mások. Önök, muzulmánok, és mi, keresztények is hisszük a teremtő Istent, bízunk a Gondviselésben, a Feltámadásban, a túlvilági életben. Valljuk a feljebbvalók tiszteletének és a szegények támogatásának szükségességét. Még Jézus személye sem választ el minket! Éppen fordítva: összeköt! A mi Megváltónkat önök nagy prófétakánt tisztelik. Ami különbség az iszlám és a kereszténység között van, az az emberek korlátozott megértéséből ered. És mivel emberektől ered, az istenfélő és bölcs emberek meg is szüntethetik azt. Nekem, református kereszténynek különösen tetszik az önök vallásának tisztasága, a túldíszítettségtől való tartózkodása. Nagy örömmel tennék látogatást a városi mecsetben, ha ezt a hodzsa megengedi. („Jöjjön nyugodtan!” – kiáltja a bosnyák hodzsa.) Köszönöm. Tehát sokkal több az, ami összeköt, mint ami elválaszt minket.

Sajnos ezt kevésbé mondhatom el a szerb polgártársainkról. Persze ők is sokfélék, van köztük a másik nép iránt tiszteletet mutató. De a többség csak a saját igazságát ismeri, és folyton „Nagy Szerbia” lebeg a szeme előtt. Ahol a szerb király és a szerb hadsereg parancsol mindenkinek. Bosnyáknak, magyarnak, németnek, horvátnak! Nincs ráírva a szerbek arcára ez a vágy, mert hízelegni tudnak, de ha eljönne az alkalom, levetnék a mosolygós álarcot. Én Szabadkán nőttem fel, a szerbek utcájában, ismerem őket közelről. Mondhatom, álnok népség. Egyszer elmentem barackot szedni egy szerb osztálytársamékhoz. Utána iszogattunk. A szerbek nagyon szeretnek inni. Már a kölykök is be-benyakalnak! Hát ez az osztálytársam úgy benyakalt, hogy elkezdte ordibálni, hogy én betolakodó vagyok, és hogy nekünk, magyaroknak el kell hagynunk a Vajdaságot, mert az ősi szent szerb föld. Elfutottam. Erre ő éjszaka bemászott hozzánk, és egy sarlóval lekaszabolta az összes baromfinkat. Ilyenek ezek: hirtelen öldökölni kezdenek. Véletlen, hogy a háborút kirobbantó Gavrilo Princip is szerb? Nem hinném. A szerbek mindig jól éltek a Magyar Királyságban, ennek ellenére minden alkalmat megragadtak, hogy a magyarok ellen forduljanak. A ’48-as forradalmunkban, amikor Magyarország minden lakóját felszabadítottuk a jobbágyi terhek alól, és bevezettük a jogegyenlőséget, a szerbek hálából hátba támadtak minket. Voltaképp nem is a császári sereg, nem is az osztrákok ellen harcoltunk, akik azóta különben a legjobb barátaink lettek, hanem a szerbek meg az oláhok ellen. Arra kérem önöket, fékezzük meg közösen a szerbeket. Persze az ártatlan szerbet ne bántsuk! De azért a szemünk ezeken is rajta legyen!

Temesvári Ulrich százados gyöngyöző homlokkal, kimerülten ül le. A findzsából kávét tölt magának és felhajtja. És ekkor tapsolni kezd a hallgatósága. És mosolyogva bólogatni.

Egy libériás inas mély meghajlással fogadja Temesvárit, és kitárja előtte a szerb kaszinó ajtaját. Ez egy szerencsejáték nélküli kulturális intézmény. Szerb irodalmat olvasni járnak ide az emberek. (És, a titkos ügynöki jelentések szerint, összeesküvéseket szőni.) Sok a hölgy. Tüllfátyolos-tollas kalapjukat meg plisszírozott szoknyájukat Bécsben és Pesten is megirigyelnék. A férfiak gentlemanek: könnyű lenszövet öltönyben. Vagy nagybajuszú nemzetségfők: salaváriban és turbánban. Épp, mint a bosnyákok, csak az ő ruháik kevésbé rikítóak. A századost valódi teátrumi színpadra vezetik föl. Jobbról a pópa, balról az iskolaigazgató áll mellette, s mielőtt még leülnének, az ortodox pap szavalni kezd valamit. Temesvári nem érti, mert ószlávul van. „Valószínűleg áldást kér a megjelentekre.” Ezután az igazgató kezd beszélni. Bemutatja a tisztet a közönségnek, majd a tisztnek a közönséget. Sok az értelmiségi. Orvosok, mérnökök, gyógyszerészek, tanárok. Van egy pájeszos zsidó is köztük. „Úgy látszik, ezek minden eshetőségre felkészülnek” – fut át a százados fején. Itt nincs kávé. Van helyette vörösbor. A pincérek mindenkinek adnak egy pohárral. Koccintanak. Émelyítő a nedű. Azért elismerően csettint ujjával a magyar tiszt. Aztán megvárja, míg mindenki felé fordul. Beszélni kezd:

– Hölgyeim és Uraim! Nagy öröm számomra, hogy egy ilyen előkelő társaság vendégszeretetét élvezhetem. Önök Kozarik város keresztény szerb lakosságának a vezetői, így nagy felelősséget kell viselniük. Éppúgy, mint nekem, a Magyar Királyi Honvédség tisztjének. Mint hallják, bírom az önök csodaszép nyelvét. Szabadka-Suboticán nőttem fel, ahol szerbek, magyarok, horvátok, bunyevácok évszázadok óta példás békességben élnek. Én ráadásul a szerbek utcájában laktam. Az összes cimborám szerb volt. Ki kell jelentenem: nincs hűebb barát a szerbnél. Nem könnyen ajándékoz meg a barátságával, de ha igen, az az élete végéig tart. Sosem felejtem el Petar Petrovics barátomat, a drága Perót, aki, mikor megtudta, hogy egy baromfivész elvitte az összes szárnyasunkat, egy kakassal meg egy tyúkkal állított be hozzánk. „Hogy beinduljon az új szaporulat” – mondta, és még egy fánkot sem volt hajlandó elfogadni szegény édesanyámtól. (Temesvári Ulrich szemében, önmaga számára is váratlanul, megjelenik egy könnycsepp. S a hölgyek is a szemükhöz érintik zsebkendőjüket.) Drága Peró, oltalmazzon téged a Mindenható Amerikában! Ugyanis oda vándorolt ki. Akárcsak az önök zseniális tudósa, a fizikát és szinte minden tudományt forradalmasító Nikola Tesla. A szerb karakter másik csodás vonása a kereszténységhez való ragaszkodás. De hát enélkül hogyan is maradhatott volna meg ez a nemzet az ötszáz éves török elnyomás alatt? Mi, magyarok, akik százötven évig nyögtük a török-muzulmán igát, igazán példát vehetünk önökről.

Vannak persze, akik azt mondják, a szerbek és a magyarok a vallási különbségek miatt folytonos civakodásra vannak ítélve. Én, mint hívő katolikus, kérdezem: miféle vallási különbségek miatt? Miben nem egyezik az ortodox és katolikus hit? Tán nem hiszünk mindannyian a teremtő Istenben? És Jézus Krisztusban, aki meghalt értünk a keresztfán? És a bennünk munkálkodó Szent Lélekben? Nem hinnénk a test feltámadását és az örök életet? Nem közösek a szentjeink? Legalábbis a többségük. Ami különbségek vannak, például, hogy a pópák házasodhatnak, a papok nem, hogy mi a fülkében gyónunk, önök meg egy ikonnál, mind emberek által kitalált dolgok. Így ezek a különbségek emberek által meg is szüntethetők. Vagy figyelmen kívül hagyhatók. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ami tőlünk keletre folyik, az testvérháború. Amire nem ad választ a történelem. Mert a történelemből épp a jelenlegi háború ellentéte következne. Hisz nem együtt harcoltak a szerbek és a magyarok évszázadokon át a török ellen? Nem együtt véreztünk Várnánál? Nem együtt győztük le a vad hordát Nándorfehérvárnál? Kik voltak Hunyadi János legvitézebb bajtársai? A szerb népfölkelők. Ki ragadta meg és tépte le a törökök lófarkas zászlaját? A szerb Dugonics Titusz. A szerbeknek, különösen a híres szerb milíciának óriási érdeme van abban, hogy 1699-ben a törököket sikerült kiűzni Magyarországról. Ezt a magyarság azzal hálálta meg, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia tagnemzeteként 1878-ban felszabadította Boszniát a török uralom alól. Hölgyeim és Uraim, önök ezeket bizonyára nagyon jól tudják, és igazat is adnak nekem. Azt viszont talán sérelmezik, hogy a Dunai Monarchia nem támogatja Bosznia a Szerbia egyesülését. Nos, amikor a Habsburgok kiűzték Magyarországról a törököket, utána el kellett ismernünk a Habsburg uralkodót magyar királynak. Ez már csak így van! A győztes felszabadító diktál! De, bár ezután volt háborúság az osztrák császár és a magyarok között, azért soha senki nem várta vissza a muzulmán uralmat. Kérem önöket, tartsák szem előtt: a jelenlegi állapot sokkal kedvezőbb a korábbinál. Hiszen már egy keresztény birodalomhoz tartoznak. Mely alkotmányt adott Boszniának. Mely biztosítja minden nemzet és vallás egyenjogúságát, akárcsak a törvény előtti egyenlőséget. Meg az iparűzés, kereskedés szabadságát. Öt éve pedig választásokat tartottak, melyen részt vehetett a gyárostól és a földbirtokostól kezdve a szegény parasztig mindenki. Végül a legtöbb képviselőt éppen a szerbek küldhették a boszniai Száborba. Érdemes egy ilyen államot támogatni! Annál is inkább, mert az évszázados ellenségek, a muzulmánok most is itt vannak. De amíg a Honvédség vagy a K. u. K. hadsereg is jelen van, addig nem tér vissza a régi, elnyomó világ. A józan bosnyákokkal és törökökkel megértettük: az várhat másoktól tiszteletet, aki maga is tisztelettel viszonyul másokhoz.

Temesvári Ulrich gyöngyöző homlokkal zuhan vissza a székébe. De újra fel kell állnia. Megköszönni az ütemes tapsot.

A százados aszalt fügét harapdálva csodálja a fésülködő Samirát. A lány haja olyan, mint a musebak. Elrejt és titokban tart. De folyton árasztja magából a titok illatát. És Temesvári Ulrich ismeri ezt a titkot. Jó erre gondolni. Mint ahogy jó visszagondolni a mai két fellépésére is. Ismételgeti magában, miket mondott a szerájban meg a kaszinóban, a két közönsége pedig képzeletben már összekeveredik. Egyszerre lát elégedett bosnyákokat és elégedett szerbeket.

– Samira, te mi vagy? – kérdi Temesvári a fekete sellőtől.

– Én prostituált vagyok. De igényes uraknak való.

– Milyen fajta? Szerb vagy bosnyák?

– Gurbet vagyok.

– Olyan nép is létezik? Én szerb-cigány keveréknek gondoltalak.

– Azért beszélek szerbül, mert azt mindenki megérti. De apám albánul beszél az anyámmal. Tiranában születtem. El kellett mennünk, mert ott már nagyon keveset fizettek egy lányért. Engem már itt adott el az apám.

– És jó itt neked?

– Nem jó. Kevés a borravaló.

– Jól van. Kapsz tíz koronát. No és miféle vallású vagy? Katolikus, ortodox vagy muzulmán?

– Hát, kinek mi. Amilyen a kuncsaft, olyat mondok. Hogy komfortálisan érezze magát.

– Komfortálisan? Szóval hízelegsz a kuncsaftnak a borravalóért.

– Muszáj. Megvet ezért?

– Nem ítélkezek én! Csak a hízelgés mégis olyan… cigánydolog. Kurvadolog.