Előfizetés

Lackfi János: Nem vicces

Lackfi János
Publikálás dátuma
2020.08.22. 10:30

Fotó: Adományozó: CHUCKYEAGER TUMBLR / Fortepan
Nem zavarja, ha beszélek? Kamionoztam sokáig, lehúztam tizenöt évet a szakmában, másfél millió kilométer balesetmentesen. Jó, kicsire nem adtunk, ha leszedtem a plezúrt vagy letörte a visszapillantó tükröt egy kocsiról, sem a szívemhez nem kaptam, sem a betétlaphoz. Ennyi benne volt a pakliban, de halál vagy nyomorodás nem szárad a lelkemen. Nehéz fiúk voltunk, ha kicsit összeakaszkodtunk, törött a csont rendesen, nem volt benne hiba, na de hát fiatalon, jó erőben ücsörögni egész nap a volán mögött. Ki kellett ereszteni valahogy a gőzt… Jött a pia, jött a nő, és ahol a pia van meg a nő, ott felszökik a hevület. Tudja maga, mit jelentett akkoriban, hogy valaki keresztbe-kasul mehet Európán, még ha csak annak keleti felén is? Benne voltunk a pikszisben, a legszebb évek! Hoztuk-vittük, ami belefért. Hoztuk Lengyelből az arany fülbevalót, karkötőt, feleségem a gyárban dolgozott, vitték az asszonyok az ékszert, mint a cukrot. Hoztuk a cigit, a csokit, később Nyugatról is mindenfélét, pornókazettát, újságokat, ilyenről itthon nem is hallottak, vittük a farmert, kolbászt, bort, mifenét, mindig tudtuk, mi hol olcsóbb. A határ közelében voltak parkolók, ott kotyvasztgattunk magunknak a gázpalackon, kicserélgettük az infókat, hol rendes a vámos, mit kell adni zsebbe. Egyszer esernyőket hoztam, már nem tudom, honnan, marék semmiért szereztem, jól ment az ilyesmi, belecsúsztattam őket a kocsinak a hosszú hűtőcsövébe, oda nem néznek be. Hát benéztek, kezdi húzni kifelé a vámos, jön az elsővel a második, a harmadik, ahogy össze vannak kötve, valaki köphetett neki a rejtekhelyről, mi az, seggfej, kérdezte, és húzta ki az ernyőket, mint valami végtelen kötelet vagy karácsonyfadíszt, sosincs vége, ennyit esik Magyarországon? Hiába próbálkoztam, hogy aszongya, exportra is gyártunk ám esőt odahaza, nem segített, le voltam bukva, kampó. Aztán voltak más húzásaink is, összekentük magunkat undorító mocskosra, meg ne állítsanak. Egyszer egy halom használt zsebkendőt pakoltam magam mellé, hányadékul nézett ki, aközé tettem az ékszert. Volt, aki beleszart egy zacskóba, beletette az ülés hátán lévő zsebbe, olyan büdös volt a kocsiban, odahajoltak, küldték is már tovább, pfuj, koszos magyar, mars! Rühelltek minket rendesen, röhögtünk rajta, pénz beszél, kutya ugat. Valakiből csak kiszedték a módszereinket, mert később nem érdekelte őket a szag, se semmi, motoztak keményen, befellegzett a csempészgetésnek. Ma kimész Ausztriába, viszel magaddal cigit, adod a bolti ár feléért, az első faluban szétkapkodják, mint a cukrot, nekem elhiheted. Annyi megy rá odakint a jövedékadó meg minden ­miatt, hogy neked is megéri, a sógorok is kényesek a zsebükre. Végül mégsem éri meg, mert lejegelnek, elszedik a kocsidat seperc. Nem baj neked, ha beszélek? Nem tiszteletlenség, hogy tegezlek, ahogy így elnézlek, egykorúak lehetünk. Mégis normálisabb így, tesó. Úgy hidd el, az úton aztán mindent látsz. Az egyik srác sört szállított, van most ez a rosseb mennyiségű körforgalom, divatba jött, ne tudd meg, milyen abba belehajtani huszonöt tonna rakteherrel. Mondhatod, hogy miért nem lassítunk, de nem olyan egyszerű, ha van egy menetsebességed meg egy menetátlagod, amit hozni kell, akkor nem lassulgatsz nyakra-főre, mert kapsz egy maflást. Pláne, ha el kell menned hugyozni útközben vagy bedobsz egy kis kaját valahol, hát nem ficánkolhatsz olyan nagyon a sebességgel. Az a baj, a személyautós mindig abból indul ki, hogy hova kell odaérnie most rögtön. Az átlagembernek minden körforgalom maga a KÖRFORGALOM, ahol győzni akar. Neked viszont csak egyetlen körforgalom a sok közül, és ha lelassítasz tíznél, az már fél óra veszteség, pedig te nem hajtasz be a kis pihe-puha garázsodba két sarokkal odébb, és nem sikálod autósamponnal a járgányodat. Mindig sok száz kilométerrel odébbról jössz és sok százzal odébbra mész, luxus a lelassítás. Ha meg lelassítok a körforgalomban, éppen a személykocsikat eszi meg a penész, dudálnak és előzgetnek, hirtelen sietős nekik. Talán a srác gyorsabban is hajtott a kelleténél, de most azt képzeld el, ezerkétszáz rekesz sör, minden rekeszben huszonnégy üveg, az összesen huszonnyolcezer-nyolcszáz üveg sör, vagyis tizennégyezer-négyszáz liter legfinomabb Bitburger kiborulva az útpályára, úszott minden a habban, rettenetes volt azt nézni, állt a finom sör vastagon az aszfalton, legszívesebben odahasalt volna az ember, mint a barmok a patakhoz, és szürcsölte volna, de hát langyos is lehetett, tele is volt üvegszilánkkal. Kár érte, én mondom, kár. A kamiont elrántotta az utánfutó, mint a láncos buzogány feje, a plató nem bírta, kettétört, az egész cucc megpördült, feldőlt, kizuhogtak a sörösrekeszek. Le kellett zárni a körforgalom felét, napokig súroltak ott meg takarítottak. Aztán jönnek ilyen kis csitrik meg tejfölösszájú gyerekek lehajtható tetejű verdákon, amilyet csak újságból ismersz. Ki tolta azt alájuk, he? A papa vagy a maffia? Vagy az ilyeneknek a papájuk a Maffia? Törni-zúzni lett volna kedvem, vagy legalább odacsapni a szolizott pofájukba. Át is szóltam, mi van, kisapa, kisanya, fáj-e még a popsid, avval kerested, nem? Nyomtam neki rendesen, hadd kapja meg a majom az életben egyszer. Nem zavartatták magukat, eltűztek, a középső ujjukat mutatták vagy visszavágtak valamit. Királyok voltunk akkoriban az utakon, nem mertek velünk packázni. Ha utolértünk egy ilyen tejfelesszájút, fix, hogy kapott egy nagy ruhát. Ma már ezt sem lehet, egy kamionos srácot úgy lelőttek egy bárban, valahol az út mentén, mint a kutyát. Beszólt egy kis takonypócnak, nekikészült mind a százhúsz kilójával, hogy fasírtot csinál belőle, erre a taknyos előhúzza a stukiját és lepuffantja. Hát ez már nem vicces, nagyon nem vicces.

Csabai László: Bosznia

Csabai László
Publikálás dátuma
2020.08.15. 13:13

Fotó: Fortepan - Adományozó - Urbán / Népszava illusztráció
Temesvári Ulrich százados lefordul a lányról. Az eufóriának vége, érzékei a külvilág ingereit továbbítják már az agyába. Ami azt jelenti, hogy megüti a porszag és a forróság. Pedig az emeleti szoba árnyékolt: magas és dús lombú fügefák veszik körbe, az ablakon sűrű farács, musebak. A falakon és az azok tövében végighúzódó díványokon díszes szőnyegek. És a padlón is. És a kereveten is. A százados ledobta rá a lányt, de az visszapattant a rugalmas anyagról. A lány gyorsan lehúzta a díszes védőborítót, csak utána bújt ki ruháiból és feküdt a dunyhákra. A tiszt az ablakhoz lép. Kozarik főterét üzletek veszik körbe. Ékszerész, fegyvermíves, üveges, sarukészítő, kaftánkészítő, díszmadaras, pereces, cukrász, török kávézó shisával, és az új idők szeleként bécsi kávézó melange-zsal. A tér közepén türbe formájú kút. Egyik oldalán muszlim lányok hosszú nyakú vizeskancsókkal, a másik oldalán fiúk. (Mindenféle vallásból és etnikumból. A lányoknál több szabadsága van a fiúknak. Ők barátkozhatnak is a rivális nemzetek ifjai­val.) A legények színleg egy aranyban pompázó, nyitott utasteres Puch Voiturette-t bámulnak, valójában persze a lányokat figyelik. Sokat nem látnak belőlük, mert bár azokon nincs csador, a szögletes gallérú köpennyel meg a nagy kendőikkel, az arcukat leszámítva, minden testrészüket eltakarják. A százados meghatódik és megborzong. – Hogy hívnak, te lány? – kérdi távozáskor. – Samira. – Ha letudtam a mai két fellépésemet, visszajövök hozzád. Jó volt veled. A karavánszeráj fogadótermében. Lábukat maguk alá húzva, kereveteken ülnek a meghívottak. Egy szolga kávét készít. Háromszor forralja fel a darált kávés vizet, majd fahéjjal ízesíti. Bár fenséges az illat, túl sokáig tart. Errefelé mindent lassan csinálnak. S az elhúzódó létezésben, egy belső logikából kifolyólag benne van a robbanás lehetősége is. Temesvári százados újra és újra végigtekint az egybegyűlteken. Főleg basák, bosnyák nemzetségfők. És a helyetteseik. A pásztoroknak parancsoló csobán basák és a fuvarosokat igazgató kiridzsi basák. Van pár gazdag török kereskedő is. Akiknek Bosznia ’78-as elfoglalásakor (vagy felszabadításakor, attól függ, ki honnan nézi) volt bátorságuk maradni. Meg egy cserkesz lókupec, egy albán pék és egy zsidó bankár. A zsidón öltöny, okuláré és girardi. A többieken oldalt gombolós, a szélén hímzett és zsinóros mellény: dzemadan. Buggyos nadrág szattyánbőr csizmával. Fejükön a színével rangot jelző turbán. (Aki megjárta Mekkát, annak fehér.) Kivéve a törököknek, ők piros, bojtos fezt hordanak. – Uraim! Tisztelt basák! – kezdi a százados. – Önök bennem talán egy idegen hatalom, egy idegen vallás képviselőjét látják. Sajnálnám, ha ez a vélekedés árkot ásna közénk, mert én biztosíthatom önöket, hogy az osztrák–magyar állam és ennek hadseregei, különösen a városukba beszállásolt Magyar Honvédség, a teljes lakosság, így az önök és családjuk javát, boldogulását akarja. Senki nem tagadhatja, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia mindig a legjobb viszonyra törekedett a Balkán muzulmán lakosságával. Mi mindig a szerb, vagyis végső soron az orosz terjeszkedés ellen voltunk. Nem engedtük meg ’78-ban, hogy bosszút álljanak az addig elnyo... szóval a szerbek. Alkotmányt adtunk önöknek, melyben garantálva van valamennyi nyelv és vallás egyenrangúsága. Egy modern állam alapjait teremtettük meg azzal, hogy kimondtuk: a törvény előtt mindenki egyenlő. Bárki viselhet hivatalt, bárki ipari vagy kereskedelmi vállalkozásba kezdhet. Ezek nagy eredmények! Ilyeneket követel az önök által nagyra becsült Ifjútörök Mozgalom. Legalábbis az alkotmánypárti szárny. És ha már a törököknél tartunk… Tisztelt basák, tudom jól, önöknek az Oszmán Birodalom alatt kivételezett helyzet jutott, ezért talán egyesek szeretnék a törökök visszatértét. De ezek hiú remények! A Török Birodalom Isztambul környékét leszámítva kiszorult Európából. A törökök helyett ajánlom maguknak, mint a Török Birodalom szövetségesét. Hisz bizonyára értesültek róla, hogy Odessza bombázásával a török állam belépett a háborúba. A Központi Hatalmak oldalán! Tisztelt Uraim! Mi és önök fegyvertársak vagyunk! Ez határozza meg ezután a viszonyunkat, ne a vallási különbség! És, ha jobban belegondolunk, vallásilag sem vagyunk mi annyira mások. Önök, muzulmánok, és mi, keresztények is hisszük a teremtő Istent, bízunk a Gondviselésben, a Feltámadásban, a túlvilági életben. Valljuk a feljebbvalók tiszteletének és a szegények támogatásának szükségességét. Még Jézus személye sem választ el minket! Éppen fordítva: összeköt! A mi Megváltónkat önök nagy prófétakánt tisztelik. Ami különbség az iszlám és a kereszténység között van, az az emberek korlátozott megértéséből ered. És mivel emberektől ered, az istenfélő és bölcs emberek meg is szüntethetik azt. Nekem, református kereszténynek különösen tetszik az önök vallásának tisztasága, a túldíszítettségtől való tartózkodása. Nagy örömmel tennék látogatást a városi mecsetben, ha ezt a hodzsa megengedi. („Jöjjön nyugodtan!” – kiáltja a bosnyák hodzsa.) Köszönöm. Tehát sokkal több az, ami összeköt, mint ami elválaszt minket. Sajnos ezt kevésbé mondhatom el a szerb polgártársainkról. Persze ők is sokfélék, van köztük a másik nép iránt tiszteletet mutató. De a többség csak a saját igazságát ismeri, és folyton „Nagy Szerbia” lebeg a szeme előtt. Ahol a szerb király és a szerb hadsereg parancsol mindenkinek. Bosnyáknak, magyarnak, németnek, horvátnak! Nincs ráírva a szerbek arcára ez a vágy, mert hízelegni tudnak, de ha eljönne az alkalom, levetnék a mosolygós álarcot. Én Szabadkán nőttem fel, a szerbek utcájában, ismerem őket közelről. Mondhatom, álnok népség. Egyszer elmentem barackot szedni egy szerb osztálytársamékhoz. Utána iszogattunk. A szerbek nagyon szeretnek inni. Már a kölykök is be-benyakalnak! Hát ez az osztálytársam úgy benyakalt, hogy elkezdte ordibálni, hogy én betolakodó vagyok, és hogy nekünk, magyaroknak el kell hagynunk a Vajdaságot, mert az ősi szent szerb föld. Elfutottam. Erre ő éjszaka bemászott hozzánk, és egy sarlóval lekaszabolta az összes baromfinkat. Ilyenek ezek: hirtelen öldökölni kezdenek. Véletlen, hogy a háborút kirobbantó Gavrilo Princip is szerb? Nem hinném. A szerbek mindig jól éltek a Magyar Királyságban, ennek ellenére minden alkalmat megragadtak, hogy a magyarok ellen forduljanak. A ’48-as forradalmunkban, amikor Magyarország minden lakóját felszabadítottuk a jobbágyi terhek alól, és bevezettük a jogegyenlőséget, a szerbek hálából hátba támadtak minket. Voltaképp nem is a császári sereg, nem is az osztrákok ellen harcoltunk, akik azóta különben a legjobb barátaink lettek, hanem a szerbek meg az oláhok ellen. Arra kérem önöket, fékezzük meg közösen a szerbeket. Persze az ártatlan szerbet ne bántsuk! De azért a szemünk ezeken is rajta legyen! Temesvári Ulrich százados gyöngyöző homlokkal, kimerülten ül le. A findzsából kávét tölt magának és felhajtja. És ekkor tapsolni kezd a hallgatósága. És mosolyogva bólogatni. Egy libériás inas mély meghajlással fogadja Temesvárit, és kitárja előtte a szerb kaszinó ajtaját. Ez egy szerencsejáték nélküli kulturális intézmény. Szerb irodalmat olvasni járnak ide az emberek. (És, a titkos ügynöki jelentések szerint, összeesküvéseket szőni.) Sok a hölgy. Tüllfátyolos-tollas kalapjukat meg plisszírozott szoknyájukat Bécsben és Pesten is megirigyelnék. A férfiak gentlemanek: könnyű lenszövet öltönyben. Vagy nagybajuszú nemzetségfők: salaváriban és turbánban. Épp, mint a bosnyákok, csak az ő ruháik kevésbé rikítóak. A századost valódi teátrumi színpadra vezetik föl. Jobbról a pópa, balról az iskolaigazgató áll mellette, s mielőtt még leülnének, az ortodox pap szavalni kezd valamit. Temesvári nem érti, mert ószlávul van. „Valószínűleg áldást kér a megjelentekre.” Ezután az igazgató kezd beszélni. Bemutatja a tisztet a közönségnek, majd a tisztnek a közönséget. Sok az értelmiségi. Orvosok, mérnökök, gyógyszerészek, tanárok. Van egy pájeszos zsidó is köztük. „Úgy látszik, ezek minden eshetőségre felkészülnek” – fut át a százados fején. Itt nincs kávé. Van helyette vörösbor. A pincérek mindenkinek adnak egy pohárral. Koccintanak. Émelyítő a nedű. Azért elismerően csettint ujjával a magyar tiszt. Aztán megvárja, míg mindenki felé fordul. Beszélni kezd: – Hölgyeim és Uraim! Nagy öröm számomra, hogy egy ilyen előkelő társaság vendégszeretetét élvezhetem. Önök Kozarik város keresztény szerb lakosságának a vezetői, így nagy felelősséget kell viselniük. Épp­úgy, mint nekem, a Magyar Királyi Honvédség tisztjének. Mint hallják, bírom az önök csodaszép nyelvét. Szabadka-Suboticán nőttem fel, ahol szerbek, magyarok, horvátok, bunyevácok évszázadok óta példás békességben élnek. Én ráadásul a szerbek utcájában laktam. Az összes cimborám szerb volt. Ki kell jelentenem: nincs hűebb barát a szerbnél. Nem könnyen ajándékoz meg a barátságával, de ha igen, az az élete végéig tart. Sosem felejtem el Petar Petrovics barátomat, a drága Perót, aki, mikor megtudta, hogy egy baromfivész elvitte az összes szárnyasunkat, egy kakassal meg egy tyúkkal állított be hozzánk. „Hogy beinduljon az új szaporulat” – mondta, és még egy fánkot sem volt hajlandó elfogadni szegény édesanyámtól. (Temesvári Ulrich szemében, önmaga számára is váratlanul, megjelenik egy könnycsepp. S a hölgyek is a szemükhöz érintik zsebkendőjüket.) Drága Peró, oltalmazzon téged a Mindenható Amerikában! Ugyanis oda vándorolt ki. Akárcsak az önök zseniális tudósa, a fizikát és szinte minden tudományt forradalmasító Nikola Tesla. A szerb karakter másik csodás vonása a kereszténységhez való ragaszkodás. De hát enélkül hogyan is maradhatott volna meg ez a nemzet az ötszáz éves török elnyomás alatt? Mi, magyarok, akik százötven évig nyögtük a török-muzulmán igát, igazán példát vehetünk önökről. Vannak persze, akik azt mondják, a szerbek és a magyarok a vallási különbségek miatt folytonos civakodásra vannak ítélve. Én, mint hívő katolikus, kérdezem: miféle vallási különbségek miatt? Miben nem egyezik az ortodox és katolikus hit? Tán nem hiszünk mindannyian a teremtő Istenben? És Jézus Krisztusban, aki meghalt értünk a keresztfán? És a bennünk munkálkodó Szent Lélekben? Nem hinnénk a test feltámadását és az örök életet? Nem közösek a szentjeink? Legalábbis a többségük. Ami különbségek vannak, például, hogy a pópák házasodhatnak, a papok nem, hogy mi a fülkében gyónunk, önök meg egy ikonnál, mind emberek által kitalált dolgok. Így ezek a különbségek emberek által meg is szüntethetők. Vagy figyelmen kívül hagyhatók. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ami tőlünk keletre folyik, az testvérháború. Amire nem ad választ a történelem. Mert a történelemből épp a jelenlegi háború ellentéte következne. Hisz nem együtt harcoltak a szerbek és a magyarok évszázadokon át a török ellen? Nem együtt véreztünk Várnánál? Nem együtt győztük le a vad hordát Nándorfehérvárnál? Kik voltak Hunyadi János legvitézebb bajtársai? A szerb népfölkelők. Ki ragadta meg és tépte le a törökök lófarkas zászlaját? A szerb Dugonics Titusz. A szerbeknek, különösen a híres szerb milíciának óriási érdeme van abban, hogy 1699-ben a törököket sikerült kiűzni Magyarországról. Ezt a magyarság azzal hálálta meg, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia tagnemzeteként 1878-ban felszabadította Boszniát a török uralom alól. Hölgyeim és Uraim, önök ezeket bizonyára nagyon jól tudják, és igazat is adnak nekem. Azt viszont talán sérelmezik, hogy a Dunai Monarchia nem támogatja Bosznia a Szerbia egyesülését. Nos, amikor a Habsburgok kiűzték Magyarországról a törököket, utána el kellett ismernünk a Habsburg uralkodót magyar királynak. Ez már csak így van! A győztes felszabadító diktál! De, bár ezután volt háborúság az osztrák császár és a magyarok között, azért soha senki nem várta vissza a muzulmán uralmat. Kérem önöket, tartsák szem előtt: a jelenlegi állapot sokkal kedvezőbb a korábbinál. Hiszen már egy keresztény birodalomhoz tartoznak. Mely alkotmányt adott Boszniának. Mely biztosítja minden nemzet és vallás egyenjogúságát, akárcsak a törvény előtti egyenlőséget. Meg az ipar­űzés, kereskedés szabadságát. Öt éve pedig választásokat tartottak, melyen részt vehetett a gyárostól és a földbirtokostól kezdve a szegény parasztig mindenki. Végül a legtöbb képviselőt éppen a szerbek küldhették a boszniai Száborba. Érdemes egy ilyen államot támogatni! Annál is inkább, mert az évszázados ellenségek, a muzulmánok most is itt vannak. De amíg a Honvédség vagy a K. u. K. hadsereg is jelen van, addig nem tér vissza a régi, elnyomó világ. A józan bosnyákokkal és törökökkel megértettük: az várhat másoktól tiszteletet, aki maga is tisztelettel viszonyul másokhoz. Temesvári Ulrich gyöngyöző homlokkal zuhan vissza a székébe. De újra fel kell állnia. Megköszönni az ütemes tapsot. A százados aszalt fügét harapdálva csodálja a fésülködő Samirát. A lány haja olyan, mint a musebak. Elrejt és titokban tart. De folyton árasztja magából a titok illatát. És Temesvári Ulrich ismeri ezt a titkot. Jó erre gondolni. Mint ahogy jó visszagondolni a mai két fellépésére is. Ismételgeti magában, miket mondott a szerájban meg a kaszinóban, a két közönsége pedig képzeletben már összekeveredik. Egyszerre lát elégedett bosnyákokat és elégedett szerbeket. – Samira, te mi vagy? – kérdi Temesvári a fekete sellőtől. – Én prostituált vagyok. De igényes uraknak való. – Milyen fajta? Szerb vagy bosnyák? – Gurbet vagyok. – Olyan nép is létezik? Én szerb-cigány keveréknek gondoltalak. – Azért beszélek szerbül, mert azt mindenki megérti. De apám albánul beszél az anyámmal. Tiranában születtem. El kellett mennünk, mert ott már nagyon keveset fizettek egy lányért. Engem már itt adott el az apám. – És jó itt neked? – Nem jó. Kevés a borravaló. – Jól van. Kapsz tíz koronát. No és miféle vallású vagy? Katolikus, ortodox vagy muzulmán? – Hát, kinek mi. Amilyen a kuncsaft, olyat mondok. Hogy komfortálisan érezze magát. – Komfortálisan? Szóval hízelegsz a kuncsaftnak a borravalóért. – Muszáj. Megvet ezért? – Nem ítélkezek én! Csak a hízelgés mégis olyan… cigánydolog. Kurvadolog.

Fájdalom és finomhangolás - Tóth Kinga hazahozza a szemetét

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.08.15. 11:11

Fotó: Kaspar Mattmann
Bukósisakban beszélgetünk, multivitamin-adagolóink kétségbeesetten nyomják a bőr alá a többszörös dózist, az altatódalokban gépek, lőszerek csilingelnek, s mi, akik megmaradtunk és megváltoztunk, hártyát növesztünk és megtanulunk úszni, megpróbáljuk kivédeni kidönteni magunkat a kitöröltek múzeumából. Tóth Kinga frissen megjelent, Írmagok című kötete, ha tetszik, művészeti albuma egy szürreális képekkel teli, disztópikus világot vázol, melyről a szerzővel beszélgettünk. Bukósisak nélkül.
Mi következik azután, hogy az ember annyira tönkreteszi maga körül a világot, hogy jelen valójában lényegében megszűnik létezni benne? Hogy kénytelen úszóhártyát növeszteni, és ahogy az octopusz című vers mondja, az apokalipszis utáni atlantiszban (minden csupa kisbetűvel!) élni, ahol „növényi-állati-emberi maradékok építenek szerelem-kapcsolatot”.  A legfontosabb, hogy megszűnik az ember mindenhatósága. Felborul a vélt hierarchia, ami amúgy szerintem eddig sem volt. Csak az ember képzeli, hogy létezik egy tápláléklánc, egy piramis, aminek a csúcsán ő csücsül. Mindig is körforgás volt. Gyakorlatilag belőlünk táplálkoznak a vírusok, baktériumok, mindenféle kis mikroszervezetek, amelyek a szerveinket már akkor is használják, amikor még élünk. Bennünk vannak, együtt létezünk velük. Aztán a halálunkkal, a lebomlásunkkal a talajban tudnak tovább fejlődni. Etetjük a növényeinket, ha jó humusz vagyunk. Végtelenül gőgös és öntelt gondolkodásmódnak tartom, hogy az ember azt hiszi magáról, ő a teremtés koronája, miközben pont a legnagyobb kártevője ennek a csodálatos bolygónak. Nagyon bízom abban, hogy azok a katasztrófák, amelyek már beköszöntöttek, nincs mit csinálni, kicsit megtanítanak minket az alázatra. Vagy legalább arra, hogy felfogjuk végre, egy biomasszában forgunk mindannyian. A kukacok, a vírusok, a baktériumok, a háziállataink. Azt gondolom, de ezt nálam sokkal okosabb emberek is mondják, hogy ideje az embernek felelősséget vállalni a tetteiért. Az octopuszban pont arról van szó, hogy az ember észreveszi a pusztulás után, hogy mit is csinált, miként erőszakolta meg a természetet, és talán-talán van egy pont, amikor leborul annak a lába elé. És ott, azon a ponton megérkezhet a belátás is. Az egyik versben, a 014-es számúban felidéződik egy dal: „love the story, shake the city” – a Shake City egy koreai keresztény dicsőítő zenekar. Szándékos az áthallás, és valahogy behozza Istent a képbe?  Nem tudtam, hogy van ilyen zenekar, de annál jobb! Mostantól majd így mesélem. Egyébként meg persze, hogy benne van az Isten mint energia a belátásban. Meg a szeretetben. Őszintén bízom benne, hogy ez a katasztrófa, amit most folyamatosan élünk, előbb vagy utóbb kitermeli a szeretetet. Hogy az ember megtanul nem irtani és mérgezni tovább, hanem ápolással, teremtéssel foglalkozni. Annyi mindenünk van, amit betemet a szemét. Hányan találtak rá a karantén alatt az addig észre sem vett csemegekertekre! Úgy tűnik, katasztrófának kell történnie ahhoz, hogy észrevegye az ember a fészert, a kiskertet, magát a földet. Vagy a saját szemetét. A szeptemberi kötetbemutató egy kiállítással is kiegészül majd az 1111 Galériában, ahol a svájci alkotótársammal, Kaspar Mattmann-nel, akivel közösen dolgozunk már jó ideje egy az Írmagokhoz is kapcsolódó, illetve egy másik projektbe hajló fotósorozaton, szeretnénk létrehozni egy fóliasátrat, ahol mindenki megtapasztalhatja kicsit, milyen szó szerint benne lenni a saját szemetünkben.   Honnan a sok szemét? ­Augusztus elején érkezett Budapestre Svájcból, szeptemberig alig egy hónap marad szemetet gyűjteni.  Hoztuk magunkkal. Két éve gyűjtöm a szemeteimet, műanyag palackokat, papírszemetet, erdei lombhulladékot, de hoztunk termőföldet is. Kicsit izgultam, amikor jöttünk át a határon, mert Kaspar, aki végzettségét tekintve orvos, mesélte, hogy nem egy olyan esetről tudnak, amikor kábítószert földeszacskókba rejtve próbáltak átcsempészni egyik országból a másikba. Az itthoni föld nem jó? Miért nem lehet venni néhány zsákkal valamelyik itteni kertészetben?  Van egy megállapodásunk, hogy a saját szemetünkkel, a természetes közegünkkel dolgozunk a fotókon, s így a kiállításon is. Arra az anyagra van szükség, amit hosszú ideje használunk. Ami organikus, amivel kapcsolatunk van, amibe például Kaspar betemetett engem. Meg persze az is szempont volt, hogy okvetlenül ne halmozzunk további szemeteket, hanem dolgozzunk azzal, ami van. Nem nagy dolog, az Ausztriában felhalmozott szemetemet egyszer már átköltöztettem Svájcba. Azt mondja az egyik vers, hogy „megpróbáltuk megismerni egyre több állapotunkat / kivédeni kidönteni magunkat a kitöröltek múzeumából” – kik vannak ebben a múzeumban?  Konkrétan a politikára gondolok itt, ami amúgy majd a következő, apácaművészettel és szentéletű nőkkel kapcsolatos projektemben lesz igazán hangsúlyos. Arra, hogy az aktuális politikai helyzet mennyire átírja a múltunkat. Hogy hány ember, mennyi filozófus és művész eltűnik a süllyesztőben, mert egyes hatalmi csoportok azt gondolják, hogy a történelmet is átírhatják. S hogy ez megtehető pusztán a nyelv által: megtartom vagy kitörlöm a nyelvet. Azzal, ha kitörölsz a nyelvből, emberek radírozhatók le a képről, ki irodalomkötetekből. Nem is kell őket megölni. Már az egyenlő lehet a teljes megsemmisüléssel, ha egy-egy generáció számára nem léteznek. Nagyon hangsúlyos a költészetében a kifelé-befelé létezés is, ami a 2018-ban megjelent Holdvilágképűek című prózakötetének hőseit, a különféle autoimmun betegségekkel küzdőket is jellemzi…  Ez egy izgalmas állapot. Sokáig nem beszéltem róla, pedig nyilvánvaló volt – nem is tudom, miért kellett rejtegetnem –, hogy én is egy rejtőzködő voltam. Olyan, akikről a Holdvilágképűek írásai szólnak. Akiknek van egy kifejlett belső világuk, reflektálásuk a testre, a test üzeneteire, közben pedig mindent megtesznek azért, hogy kifelé egy tökéletesen precíz és jól működő szervezetet vagy egységet mutassanak. Ez az állapot egyfelől folyamatos harcban levés, ami persze nem könnyű, másfelől alkotóként jól ki lehet használni. Volt egy traumám, ami a Holdvilágképűekben meg is jelenik, hogy mi lesz, hogyha meggyógyulok, ha egészségessé válok? Hogy fogok akkor beszélni, hogy fogok írni, mi lesz a nyelvvel, amit használok? Ez zajlik most. Már több mint két éve tünetmentes vagyok, úgy érzem, gyógyult is, de szerencsére az örökös fájdalom megszűnése csak finomhangolja a rendszeremet. A testemet éppúgy, mint az ipari zajköltészetet. Hangköltőként vallja: az irodalomnak hangja van. Az Írmagok is hangzik? Zajong?  Abszolút. Mivel a kötet, más formában ugyan, de németül is megjelent, volt már egy hangperformanszuk a karantén előtt, melyet Silvia Rosani olasz zeneszerzővel készítettünk. Szeptember 10-én, a Trafóban lesz a magyar bemutatója. Ezenkívül egy görög zenész barátommal összehoztunk egy hangköltészeti anyagot is – ez egyrészt benne lesz a kötetben, és meg lehet majd hallgatni a már említett kiállításon is. – Európa nálunk kulturálisan felvilágosultabb részein mennyire élő műfaj a hangköltészet? Nehezen tudom elképzelni, hogy itthon Ladik Katalinon túl mást ismer az átlagember. Talán őt sem. Kint sincs ez másként, ott is kicsi a közeg. Mindenki ismer mindenkit. Azt hiszem, a hang- és vizuális költészet mindig rétegműfaj marad. Még ott is, ahol nagyobb presztízse van. Ami mostanság pici fényt, hangot vagy színt ad ennek az egésznek, az az, hogy az olasz Bonotto Center, ahol egyébként Ladik Katinak is vannak munkái, illetve a párizsi Pompidou Központ pár éve elkezdte a vizuális és hangköltészetet egy úgynevezett Bernard Heidsieck-díjjal elismerni. Két éve rajta voltam a bővebb sortlisten, de idén már a négy között vagyok. Szeptember 19-én lesz a díjátadó Párizsban. Picit izgulok és drukkolok. +1 kérdés  Az Írmagokat nem irodalmi kiadó, hanem egy vegán és környezetbarát csomagolóanyagokkal foglalkozó cég adta ki. Miért?  Az én szövegeim nem teljesen bekategorizálhatók egy szépirodalmi kiadó számára. Mindig van mellettük egy erős vizuális tartalom – már a Holdvilágképűek is nagy vállalása volt a Magvető Kiadónak. Nehezebb ezt a vegyes műfajt tálalni, mert nincsenek meg azok a hagyományos fogódzók, amikkel például egy regény el tud jutni az olvasóhoz. Ennél az alapítványnál nem voltak ilyen szempontok, teljesen szabad kezet kaptam a munkához. Úgy érzem, ennél kerekebb nem lehetne a történet: egy a természetről és a környezetről szóló kötet nem tudott volna jobb helyen kijönni, mint egy vegán és környezetbarát anyagokat forgalmazó cégnél, amely mellesleg nehéz sorsú gyermekeket és művészeket is támogat.

Tóth Kinga: Fóliaágy (A Metamorphose-sorozatból)

mohát simítok a keretekre megöntözöm a kisvirágom beültetem papírra zaccra földre rügyezz ki ha fal leszel olvadjon a papír beléd szívd fel a régi fát lélegezz a műanyagból legyél olyan mint én legyek olyan mint a kert kilyukadt cserép vagyok glettel forrasztom a falamat be addig köpülöm a kávétazaccotaföldet beragasztja bőrlyukaimat megmelegíti lehűti a tályogokat a cserépbe gyökérkukacok kenik be a magokat a magok nedvesek és meghasadnak minden öntözésem csírában hajt ki minden sebszélemet moha takarja borostyánlevelek védik a látást ne süssön a szemembe a fény ne találkozzak a lencsékkel amik a napot gyűjtik rám hogy jól mutogassam amit nem szívnak fogadnak be csak visszatükröznek az összegyűjtött fény kiégeti a ragtapaszom új levegőt kapok ég a kert ég fóliaágyásmellkasom a szív fonnyadó paradicsom amibe gumikesztyűvel nyúlsz bele ez egy kertváltozás a héjak felkunkorodnak mint a mindjártkész lecsó a paprika szottyad de felfúj mégis a hagyma most is megcsíp kiütésekkel villant a gyűjtőlencse kiütéseket vetít rám a projektorod én vagyok a kert gazdája bőrsejtjeim körömágyam a lepedő hadd nőjjek terebélyesedjek hadd aludjunk mohatakaróban rétegezz rám hogy ne kelljen látnom a napot hogy ne takard el előlem soha többet fekete kakasom vigyázza a sátrat nem jöhet be kertész ebben a kápolnában az indák imádkoznak körömhelyemen hagymák újhajtások mi vagyunk az új levegő embergyilkos molyirtópára permetes nyálunkkal beterítjük a plasztikfalakat karókra ereszkedünk imádkozunk amikor kukorít hajnalban szökkenünk és lukaljuk a tetőt behasítjuk a mintagazdaságot és lövellünk mikor délben kukorít és embermélyedésekbe hatolunk termékenyítünk újra nedves a szív a méh nem hagyjuk elázni nem hagyjuk meddőn ölelünk és sátorkilégzésünk megboldogítja húságyásaink háromra mosolygó emberágyakba alszunk bele borostyánba heverő pihenő emberszeretteink arcát mosolyra feszítjük fogadjatok be minket bábozódjunk melegágyba hordjon minket újra ki a föld árvalányhajatok falombra feszítjük szűzhajatokba nyálkát pókhálót engedünk ültetünk újfonataitok az ég felé tekerednek sátormolekulákkal szakadásokkal nevettek az égre nem éget már a nap a hold is hűt az éjjel kakasok őrzik a melegágyat kakasok csípik a gumicsizmákat mély az örökálmunk mély az öröklétünk hajtunk-tekergünk egymáságyásban