Lackfi János: Nem vicces

Nem zavarja, ha beszélek? Kamionoztam sokáig, lehúztam tizenöt évet a szakmában, másfél millió kilométer balesetmentesen. Jó, kicsire nem adtunk, ha leszedtem a plezúrt vagy letörte a visszapillantó tükröt egy kocsiról, sem a szívemhez nem kaptam, sem a betétlaphoz. Ennyi benne volt a pakliban, de halál vagy nyomorodás nem szárad a lelkemen. Nehéz fiúk voltunk, ha kicsit összeakaszkodtunk, törött a csont rendesen, nem volt benne hiba, na de hát fiatalon, jó erőben ücsörögni egész nap a volán mögött. Ki kellett ereszteni valahogy a gőzt… Jött a pia, jött a nő, és ahol a pia van meg a nő, ott felszökik a hevület. Tudja maga, mit jelentett akkoriban, hogy valaki keresztbe-kasul mehet Európán, még ha csak annak keleti felén is? Benne voltunk a pikszisben, a legszebb évek! Hoztuk-vittük, ami belefért. Hoztuk Lengyelből az arany fülbevalót, karkötőt, feleségem a gyárban dolgozott, vitték az asszonyok az ékszert, mint a cukrot. Hoztuk a cigit, a csokit, később Nyugatról is mindenfélét, pornókazettát, újságokat, ilyenről itthon nem is hallottak, vittük a farmert, kolbászt, bort, mifenét, mindig tudtuk, mi hol olcsóbb. A határ közelében voltak parkolók, ott kotyvasztgattunk magunknak a gázpalackon, kicserélgettük az infókat, hol rendes a vámos, mit kell adni zsebbe.

Egyszer esernyőket hoztam, már nem tudom, honnan, marék semmiért szereztem, jól ment az ilyesmi, belecsúsztattam őket a kocsinak a hosszú hűtőcsövébe, oda nem néznek be. Hát benéztek, kezdi húzni kifelé a vámos, jön az elsővel a második, a harmadik, ahogy össze vannak kötve, valaki köphetett neki a rejtekhelyről, mi az, seggfej, kérdezte, és húzta ki az ernyőket, mint valami végtelen kötelet vagy karácsonyfadíszt, sosincs vége, ennyit esik Magyarországon? Hiába próbálkoztam, hogy aszongya, exportra is gyártunk ám esőt odahaza, nem segített, le voltam bukva, kampó.

Aztán voltak más húzásaink is, összekentük magunkat undorító mocskosra, meg ne állítsanak. Egyszer egy halom használt zsebkendőt pakoltam magam mellé, hányadékul nézett ki, aközé tettem az ékszert. Volt, aki beleszart egy zacskóba, beletette az ülés hátán lévő zsebbe, olyan büdös volt a kocsiban, odahajoltak, küldték is már tovább, pfuj, koszos magyar, mars! Rühelltek minket rendesen, röhögtünk rajta, pénz beszél, kutya ugat. Valakiből csak kiszedték a módszereinket, mert később nem érdekelte őket a szag, se semmi, motoztak keményen, befellegzett a csempészgetésnek. Ma kimész Ausztriába, viszel magaddal cigit, adod a bolti ár feléért, az első faluban szétkapkodják, mint a cukrot, nekem elhiheted. Annyi megy rá odakint a jövedékadó meg minden miatt, hogy neked is megéri, a sógorok is kényesek a zsebükre. Végül mégsem éri meg, mert lejegelnek, elszedik a kocsidat seperc.

Nem baj neked, ha beszélek? Nem tiszteletlenség, hogy tegezlek, ahogy így elnézlek, egykorúak lehetünk. Mégis normálisabb így, tesó. Úgy hidd el, az úton aztán mindent látsz. Az egyik srác sört szállított, van most ez a rosseb mennyiségű körforgalom, divatba jött, ne tudd meg, milyen abba belehajtani huszonöt tonna rakteherrel. Mondhatod, hogy miért nem lassítunk, de nem olyan egyszerű, ha van egy menetsebességed meg egy menetátlagod, amit hozni kell, akkor nem lassulgatsz nyakra-főre, mert kapsz egy maflást. Pláne, ha el kell menned hugyozni útközben vagy bedobsz egy kis kaját valahol, hát nem ficánkolhatsz olyan nagyon a sebességgel.

Az a baj, a személyautós mindig abból indul ki, hogy hova kell odaérnie most rögtön. Az átlagembernek minden körforgalom maga a KÖRFORGALOM, ahol győzni akar. Neked viszont csak egyetlen körforgalom a sok közül, és ha lelassítasz tíznél, az már fél óra veszteség, pedig te nem hajtasz be a kis pihe-puha garázsodba két sarokkal odébb, és nem sikálod autósamponnal a járgányodat. Mindig sok száz kilométerrel odébbról jössz és sok százzal odébbra mész, luxus a lelassítás. Ha meg lelassítok a körforgalomban, éppen a személykocsikat eszi meg a penész, dudálnak és előzgetnek, hirtelen sietős nekik.

Talán a srác gyorsabban is hajtott a kelleténél, de most azt képzeld el, ezerkétszáz rekesz sör, minden rekeszben huszonnégy üveg, az összesen huszonnyolcezer-nyolcszáz üveg sör, vagyis tizennégyezer-négyszáz liter legfinomabb Bitburger kiborulva az útpályára, úszott minden a habban, rettenetes volt azt nézni, állt a finom sör vastagon az aszfalton, legszívesebben odahasalt volna az ember, mint a barmok a patakhoz, és szürcsölte volna, de hát langyos is lehetett, tele is volt üvegszilánkkal. Kár érte, én mondom, kár. A kamiont elrántotta az utánfutó, mint a láncos buzogány feje, a plató nem bírta, kettétört, az egész cucc megpördült, feldőlt, kizuhogtak a sörösrekeszek. Le kellett zárni a körforgalom felét, napokig súroltak ott meg takarítottak.

Aztán jönnek ilyen kis csitrik meg tejfölösszájú gyerekek lehajtható tetejű verdákon, amilyet csak újságból ismersz. Ki tolta azt alájuk, he? A papa vagy a maffia? Vagy az ilyeneknek a papájuk a Maffia? Törni-zúzni lett volna kedvem, vagy legalább odacsapni a szolizott pofájukba. Át is szóltam, mi van, kisapa, kisanya, fáj-e még a popsid, avval kerested, nem? Nyomtam neki rendesen, hadd kapja meg a majom az életben egyszer. Nem zavartatták magukat, eltűztek, a középső ujjukat mutatták vagy visszavágtak valamit. Királyok voltunk akkoriban az utakon, nem mertek velünk packázni. Ha utolértünk egy ilyen tejfelesszájút, fix, hogy kapott egy nagy ruhát. Ma már ezt sem lehet, egy kamionos srácot úgy lelőttek egy bárban, valahol az út mentén, mint a kutyát. Beszólt egy kis takonypócnak, nekikészült mind a százhúsz kilójával, hogy fasírtot csinál belőle, erre a taknyos előhúzza a stukiját és lepuffantja. Hát ez már nem vicces, nagyon nem vicces.