Szelestey Lajos;
külföldi sajtó;Szabad szemmel;
2020-08-21 06:33:32
Szabad szemmel: Biden győzelmével megszűnne Közép-Európa kivételezett szerepe az USA Európa-politikájában
Nemzetközi sajtószemle, 2020. augusztus 21.
Ha Joe Biden leveri Donald Trumpot az éppen három hónap múlva esedékes választáson, akkor minden bizonnyal megszűnik Közép-Európa kivételezett szerepe az USA Európa-politikájában. Erről ír vendégkommentárjában a nagy tekintélynek örvendő bolgár politikai elemző, Ivan Krasztev. Merthogy jelenleg Trump az EU-n belül a korábbi Habsburg-birodalom feltámasztásával kísérletezik. Úgy ítéli meg ugyanis, hogy a németek vezető szerepe szinte automatikus jó viszonyt jelent az unió és Moszkva között és ez neki nem tetszik.
Amerikának viszont az a jó, ha vannak olyan államok, mint Magyarország és Lengyelország, amelyek bizalmatlanok a németekkel és az oroszokkal szemben, viszont igénylik, hogy az Egyesült Államok szavatolja biztonságukat. Ily módon azt is meg lehetne előzni, hogy csökkenjen Washington befolyása földrészen, miután Angela Merkel és Emmanuel Macron a szuverén Európában gondolkodik. Egyébiránt Mike Pompeo külügyminiszter természetes szövetségest lát a közép-európai kormányokban és úgy gondolja, hogy Berlin helyett Bécsnek kell átvenni a régió politikai fővárosának feladatkörét.
Ám ha bukik a konzervatív adminisztráció, az alighanem nagy csapás lesz az európai populisták számára, arról nem beszélve, hogy lendületet kaphatnak a liberálisok Közép-Európában. Továbbá bőven megeshet, hogy Budapest és Varsó kénytelen lesz kiegyezni Brüsszellel. Hiszen onnantól kezdve nem támaszkodhatnak Washingtonra.
Az elemzés azt emeli ki, hogy három tényezőtől függ Európa és Amerika viszonya:
Az új, tekintélyelvű nacionalizmus és a vele járó demokráciaellenesség azzal fenyeget, hogy egész Európa számára gondot okoz, merthogy a földrész keleti feléről nyugatra is átterjedhet a gazdasági bizonytalanság, valamint a menekültválság okozta jelenség. Így látja a helyzetet a bécsi egyetem egyik professzora, az Osztrák Nemzetközi Politikai Intézet kutatója.
Vedran Dzihic szerint Orbán Viktor már nagymesteri szintet ért el, miután elképesztő kitartással bontja le a jogállamot. A legutóbbi, maratoni brüsszeli csúcs után például nem győzte visszautasítani a bírálatokat, mondván, hogy „megfoghatatlan” a vád a demokrácia állapota és sajtószabadság korlátozásának miatt, majd hazatért és lejátszotta az utolsó felvonást az Index függetlenségének felszámolására. A nemzeti-konzervatív oldal évek óta azzal vet el minden kritikát a politikussal szemben, hogy az árulás Orbán víziójával szemben, aminek a lényege, hogy feltámad egy új, erősen a vezérre épülő Magyarország.
De hasonló a helyzet a lengyeleknél, a törököknél, valamint a szerbeknél is. Vucsics, akárcsak budapesti és varsói kollégája, állandóan a népre hivatkozik, de mindjárt meg is mondja, hogy abba ki tartozik bele: azok, akik őt támogatják. Mind a négy országban olyan tekintélyelvűség bontakozik ki, ami moralizáló nacionalizmussal vértezi fel magát a külföldi és hazai kifogásokkal szemben, illetve kölcsönöz legitimitást a rendszernek.
A magyarázat az, hogy az erős emberek a gazdasági és migránsválság közepette azt ígérték: majd ők véget vetnek a bizonytalanságnak, gondoskodnak a biztonságról és visszaadják a „népnek” az identitást, valamint a nemzeti büszkeséget. Orbán, Kaczynski és Vucsics egyben leszámolnak a rendszerváltás után kialakult liberális renddel, a demokráciát terhes koloncnak tekintik. A lopakodó tekintélyelvűség kiegészül azzal, hogy jókra és rosszakra osztják a társadalmat.
A politikai megosztás segít a hatalmon lévő pártoknak, hogy minden elégedetlenséget azzal utasítsanak vissza: az árt a nemzet ügyének. Egyben új külső ellenségképeket gyártottak: a muzulmán menekült, a meleg jogi aktivista és Soros személyében. A belső ellenzéket pedig azzal bélyegezték meg, hogy azok ideológiailag ugyanezt a vonalat képviselik.
Az EU mindmáig nem talált választ az új autokráciára. Langymelegen áll hozzá a demokrácia aláásásához, rossz kompromisszumokat köt a jogállam kapcsán, így viszont szó sem lehet a „következő nemzedék” uniójáról. A koronaválság alighanem csak felerősíti a szélsőjobbos, idegengyűlölő, kirekesztő nacionalizmust. És ez a jelenség, vagyis a túlzott nacionalizmus, továbbá a tekintélyelvű uralom már jó ideje felütötte a fejét nyugaton is.
Ma már a frontvonal a demokrácia és az autokrácia között húzódik. Hogy azután a dolgok jobbra fordulnak-e, az attól függ, képes-e Brüsszel bevetni egész politikai tőkéjét a liberális demokrácia és a nyitott társadalom megvédésére. Lukasenko példája azt igazolja, hogy taktikázással és pragmatizmussal nem lehet az önkényurakat sem megszelídíteni, sem megnyerni a jogállamnak. Az uniónak a saját jövője érdekében szolidaritást kell tanúsítania azokkal a polgárokkal, akik Minszkben, Belgrádban, Varsóban, Budapesten és másutt készek szinte mindent kockára tenni, hogy a szabadság és igazságosság viszonyai között jobban élhessenek.
Lukasenko az orosz támogatásban és Európa közönyében bízik, miközben próbálja brutális erővel engedelmességre kényszeríteni a tiltakozókat. A diktátor terrorral igyekszik leverni a felkelést, amely más közel jutott ahhoz, hogy megbuktassa. A politikus Sztálin csodálója és annak méltó tanítványa. És még hivalkodott azzal, miként kínozták meg a letartóztatott embereket a börtönben: egyes áldozatokat közszemlére tettek ki az állami tévében. Ily módon egyrészt meg akarták félemlíteni a polgárokat, másrészt magukhoz kívánták láncolni a rezsim tisztségviselőit, hiszen törvénytelenségek elkövetésére kényszerítették őket. Ahogy már csak diktátorok és maffiavezérek szokták ezt csinálni, nehogy bárki is leléphessen.
Ám az erőszak csak még nagyobb ellenállást váltott ki. Úgyhogy az elnöknek vissza kellett füttyentenie a pribékeket és el kellett engednie a jogtalanul letartóztatottak jó részét. A tömeg már csaknem megrohamozta a központi börtönt, csupán kb. 150 aktivista és lelkész akadályozta meg, mondván, hogy nincs szükség újabb áldozatokra. Meg egyébként is, akkor hiába hirdetik a megmozdulások békés jellegét és ürügyet adnak az államfőnek a még nagyobb elnyomásra. Ám a demonstrációk már kiterjedtek az egész országra. Sztrájkolnak az állami üzemekben, amelyek korábban Lukasenko hatalmi bázisát alkották.
De úgy tűnik, egyes helyeken elhal a munkabeszüntetés. A tiltakozások spontánul alakulnak ki, nincsenek mögöttük szervezőmunka, ami egyszerre előny és hátrány. Tyihanovszkaja, aki valószínűleg megnyerte a választást, inkább jelképes figura, semmint tényleges vezető, ráadásul emigrációba kényszerült. Lukasenko azonban elvesztette minden legitimitását és már csak a biztonsági erőkre tud támaszkodni. Az azonban a jelek szerint kitart mellette.
Viszont azt az elnök és az EU is pontosan tudja, hogy a karhatalom hűsége és az államfő sorsa a Kremltől függ. Lukasenko az utóbbi napokban legalább négyszer tárgyalt telefonon Putyinnal, Merkel hívását viszont nem volt hajlandó fogadni. Az orosz vezető arra figyelmeztette a Nyugatot, hogy az ne avatkozzon be az ő hátsóudvarában. Arra ugyanakkor nincs szüksége, hogy csapatokat küldjön Belorussziába. Az is elég lehet neki, hogy lássa kollégája szenvedését, miután az tavaly visszautasította a szorosabb államszövetséget.
Mindazonáltal nem engedheti meg, hogy népi forradalom buktasson meg egy elnyomó rendszert, amely meghamisította a választás eredményét. Hiszen az még ötletet adna az orosz népnek. Neki teljesen megfelel, hogy elfojtják a felkelést és Brüsszel elismeri az uralmát.
A Washingtonban működő Eurasia Csoport nevű elemző intézet igazgatója nem tartja valószínűnek, hogy Putyin Lukasenko segítségére siet. Pedig a bajban lévő belorusz elnök éppen ebben bízik, ám jobban tenné, ha csomagolna. Ian Bremmer szerint itt most más a helyzet, mint Grúziában, Ukrajnában, vagy amikor az orosz államfő fejest ugrott a szír mocsárba. Inkább Örményországot kell irányadónak tekinteni, ahol két éve szintén megbukott az oroszbarát vezetés, ám a Kreml nem a saját emberét juttatta hatalomra. Inkább együttműködött az ellenzékkel az átmenet érdekében. Így megtarthatta óriási befolyását, szinte minimális befektetéssel.
Most ugyanezt célozta meg Minszkben is, amit elősegített, hogy a tüntetések nem oroszellenesek és nem nyugatbarátok. Csakis Lukasenko ellen irányulnak. Ha csapatokat küldene, azzal csak elidegenítené Oroszországtól a felvonuló tízezreket, márpedig Moszkvának így is van éppen elég ellensége. Ha fegyveresen a fehérorosz elnök mellé áll, azzal egyben európai és amerikai szankciókat kockáztat, amikor gazdaságilag amúgy is fő a feje a vírusválság miatt. Emellett jelenlegi állapotában az orosz államkassza képtelen lenne elviselni egy újabb katonai kalandorság költségeit.
Ily módon az a bölcs megoldás, ha Moszkva a színfalak mögött dolgozik a politikai átmeneten, hogy megtarthassa kivételes pozícióit a fehérorosz politikában. De ettől még bőven lehetséges, hogy olyan megoldás születik, ami nem tetszik neki. Vagyis hogy az új vezetés inkább Brüsszelre és nem a Kremlre kíván támaszkodni. További opció, hogy a biztonsági erők jóvoltából Lukasenko hatalmon marad és olyan helyzet alakul ki, mint Venezuelában. De mivel fokozódik a tiltakozás az utcákon, mindkettő eléggé valószínűtlen. Ennél már csak az kevésbé elképzelhető, hogy felbukkan a színen az orosz hadsereg.
Az újság vezércikkben sürgeti, hogy a Nyugat reagáljon, miután Navalnij valószínű megmérgezésével Putyin egy újabb ellenfelét terítették le. Ráadásul itt olyasvalakiről van szó, akihez hasonló ellenzéki vezetővel idáig egyszer sem került szembe az orosz elnök. Tízmilliók nézték meg a filmet, amit például a korábbi kormányfő, Medvegyev anyagi visszaéléséről készített. Az általa szervezett moszkvai tüntetéseken tízezrek vettek részt a korrupció és a választási csalás ellen.
Az államfő ugyanakkor egy csomó bajjal küszködik. Népszerűtlen, rosszul kezelte a fertőzést, Habarovszkban tömegtiltakozás robbant ki. Úgyhogy bármennyire is megrendítő a hír Navalnij súlyos állapotáról, egy cseppet sem meglepő, bár egyelőre nem tudni, mi történt, és azt sem, hogy ha tényleg el akarták tenni láb alól, arra Putyin adott parancsot. De hát ott van a két korábbi ügynök, akit angliai menedékükben mérgeztek meg és figyelmeztető a Pussy Riot tagjainak esete is. A szintén ellenzéki Nyemcovot Moszkvában lepuffantották a nyílt utcán, és kétszer törtek az ellenzéki aktivista és újságíró, Kara-Murza életére. A sorba beletartozik Juscsenko volt ukrán államfő is, akivel szintén méreg segítségével akartak végezni.
Ám ezeket az arcátlan támadásokat Putyin egytől-egyik megúszta, amibe belejátszott Trump közönye. Az elnök, aki hasznot húzott 4 éve az oroszok választási beavatkozásából, soha nem bírálja nyilvánosan orosz kollégáját. Ám az európai kormányoknak meg kell értetniük, hogy ha tényleg merénylet történt az orosz államfő első számú ellenfele ellen, akkor annak lesznek következményei.
A szerkesztőségi állásfoglalás azt írja a Navalnij-ügy kapcsán, hogy Oroszországban grasszál a politikai erőszak és az újabb eset arra utal, hogy a tettesek bíznak a büntetlenségben. Az persze biztos, hogy egyetlen, magát demokráciának kikiáltó rendszerben sincs olyan halálos veszélyben a rezsim ellenfele, mint éppen Putyin országában. Már eddigi is hányan haltak bele, illetve küzdenek jelenleg is az életükért! Elég csak az újságíró Politkovszkaját említeni, de a sor igen-igen hosszú.
Erősen feltételezhető, hogy gyilkossági kísérlet történt, és ez újabb vád az orosz politikai erőszak kultúrája ellen. Navalnij igen hatásos kampányt folytatott, de az áttörés nem sikerült neki, hiszen a Kreml tart kézben mindent: a sajtót, a bíróságokat, a választási rendszert. Ám a korrupciós leleplezések miatt szálka lett az üzleti és politikai osztály szemében. És bár nem bizonyos, hogy bármelyik hatóság, vagy az államhoz kötődő figura lenne felelős a történtekért, már ha tényleg ki akarták iktatni, de Oroszországban mégis ezeket a tényezőket kell elsősorban gyanúsítani, amíg nem igazolódik be, hogy mégis valaki más volt a tettes.
Hiszen többször letartóztatták, az egyik szemére csaknem megvakult egy fertőzésellenes szer miatt és rejtélyes allergikus reakciók jelentkeztek nála a börtönben. Az orosz vezetés kétségtelenül bűnös abban, hogy megengedi az ilyesfajta terrort, és a megbízókat soha nem sikerül megtalálni. A Kreml általában provokációnak minősíti, amikor valakik megtámadják az ellenfeleit. Pedig Putyin minden további nélkül világossá tehette volna, hogy nem tűri az ilyen akciókat. Ám amikor netán kiderül, hogy állam közeli figurák a ludasak, mint Litvinyenko meggyilkolásánál, a válasz gyakran ravasz vigyor. Az egyik feltételezett tettes még a parlamentbe is bekerült, az elnök pedig kitüntette.
A külföldi befektetőknek nem kellene becsukniuk a szemüket. Látni kell, hogy pénzük és az általuk hozott technológia nem segít jobbra fordítani az orosz állapotokat. A rezsim csak még tekintélyelvűbb lett. De nyugodtan aggódhat Macron is, mert ugyan tárgyalni kell például a nukleáris fegyverekről, de aki kapcsolatot épít ki Oroszországban, az nem táplálhat illúziókat az ügyben, milyen rendszert is hozott létre az elnök.
Osztrák és magyar zöldek azt várják a burgenlandi kormánytól, hogy közbenjár Magyarországnál a Fertő-tó magyar oldalán készülő nagy idegenforgalmi beruházás meghiúsítására. Az engedélyt már kiadták és lejárt a határidő, ameddig kifogást lehetett benyújtani ellene. A környezetvédők azonban attól tartanak, hogy a 100 ágyas hotel, valamint a kapcsolódó létesítmények veszélyeztetik a páratlan állatvilágot, valamint a régió státuszát a világörökség részeként, hiszen itt egy természeti kincsről van szó.
Ezért szorgalmazzák, hogy egyelőre fújják le a munkálatokat, és a két ország – az UNESCO bevonásával - dolgozzon ki építési irányelveket, az ilyen óriásprojektek szabályozására. Az osztrák zöldek már benyújtották a javaslatot a kismartoni parlamentben, magyar társaik pedig azt szeretnék, ha környezetvédelmi hatástanulmány készülne. Azt is felróják, hogy a magyar kormány szinte semmilyen felvilágosítást nem ad az ügyben.