Felhő úr ifjú éveiben még azt a bolondos vágyat dédelgeté magában, hogy őneki majdan saját könyve lesz, ám az idő múlásával az a kívánság fogalmazódott meg benne, hogy jobb szeretné a nevét inkább valamirevaló étlapon, semmint könyvborítón látni vissza. Kötete ugyanis immár bárkinek lehet, kit akár csak közepeske írástehetséggel is megáldott a Teremtő, s ha mellé valamelyes magamutogató ambitio is adatott, a publicatio bizonyosan garantáltatik; étlapra azonban európai kultúrkörünkben kizárólag csakis az arra érdemesek juthatnak, kivétel : nincs.
Mármost persze kérdés, hogy Felhő úr miért gondolja, hogy ő azon érdemdús arszlánok közé tartozik, kinek feltétlen étlapon a helye – e kérdés megválaszolására szerény személye ezennel természetesen méltatlannak nyilváníttatik. Felhő úr a culinaria tudománya iránt kora gyermeksége óta leküzdhetetlen vonzalommal bír, újabban azonban teoretice foglalkoztatja az a kérdés, hogy vajh' elő tudna-e állítani szerény személye olyas ételt, mely a magyar hazában habár közönségesnek tekinthető alkatrészekből állíttatik össze, a maga nemében mégis oly specialitas, hogy annak elterjedése révén Felhő úr az ő illékony, mulandó természetű nevét valaha egy étlapon láthatná viszont : nyomtatásban. Nem hétköznapi becsvágy ez, ezt szégyenlősen be lehet vallani. És Felhő úr tudatában van annak is, hogy alkalmasint sokkal kisebb teljesítmény gyönge közepeske regényekkel előrukkolni a magyar irodalomban, semmint évtizedek kitartó alkotó munkája után egyszer az életben egy minden hivalkodástól mentes, ám tartalmas étlapon két dicsőséges zárójel között megjelenni, mindössze pár karakterben, csak egy fél sorocskában, de mégis: az emberiségnek egy új étel előállításával hasznára és javára lenni!
Mármost persze kérdés az is, hogy miféle productio alapján reméli Felhő úr az ő nevének étlapon való megörökíthetőségének lehetőségét? Nos, semmiképpen sem oly hírnévre vágyik ő, mely például Antal Imrének megadatott, kinek nevét a Damjanich utcai Piroska vendéglő étlapján olvashatni a konyha messze híres marhapörköltje mellett – e nevezetes ételt ugyanis úgy tálalja a chef, ahogyan azt Antal Imre szerette : piros lábaskában, nokedlivel. Oh, nem! Felhő úr abban bízik, hogy nem fogyasztás, hanem alkotás révén érdemelheti ki azt a ragyogást, mely – mint láttuk – Antal Imrének is kijutott.
Hősünk az excellens olvasóközönségnek most arról számolhat be, hogy hosszas kísérletezés után oly ételkülönlegességet állított elő, melynek összes hozzávalója honos e hazában, ámde így, együtt, ugyanazon fogás keretében alighanem páratlan specialitásról van szó! Egy olyan Opus Magnumról, mely tucatnyi gyönge közepeske magyar regénnyel fölveszi a versenyt, pláne azokkal, mik Felhő úr tollából kiszaladhattak volna – feltéve, ha hősünk hiábavaló írással töltötte volna idejét az írásnál összehasonlíthatatlanul hasznosabb főzőcskézés helyett. S most, íme! Íme, a recept, melyet Felhő úr két változatban is a jeles publicum elé tár abban a reményben, hogy művét szeretni és hirdetni fogják!
Nem más az, mint a szatmári szilvalekvárral töltött, füstölt sajtos gombafej, petrezselymes fehérrépa-mártással feladva.
Elsőre tán megütközik rajta az olvasó, hogy miféle soha nem hallott mamalika lehet az, melyben az édes szilvalekvár az amúgy jellegtelen ízű gombával összevegyül, ám ha megkóstolja, akkor bólintani fog : per Iovem! Működik!
S hogyan creáltatik? Felhő úr a champion gombákat csöppnyi vajon megpárolja, azután kevés szilvalekvárral megtölti, meghinti füstölt sajttal, és betolja a forró sütőbe. Közben a fehérrépa gyökereket megpárolja, pépesíti, tejszínnel felfőzi, sózza, borsozza, majd a végén belerakja a petrezselymet és : tálalja! A sajttól ropogós gombafejek mellé a fehérrépa-mártás kiváló köret, még ha szokatlan is.
Mikor Felhő úr ezt az ételt először feladá magának, nem akará elhinni, hogy ezt a csodát ő teremtette – igaz, nem hat nap alatt fundálta ki, kellett hozzá hat perc is! Milyen boldog vala! Megette, ivott rá fehér bort, majd olyan éhes lett, hogy sütött még egy adagot – s mivel szilvalekvárja elfogyott, be kellett érnie banánkarikákkal, a champion gomba ugyanis nem csak a szilvalekvár, hanem a banán társaságát is jól viseli, sőt, szereti.
Milyen boldog volt ő azon a napon! Sokáig üldögélt a tányérja felett és a boldog jövőn ábrándozott, mikor a hazai vendéglőkben ott lesz majd e fogás : szatmári szilvalekvárral töltött, füstölt sajtos gombafej, zöld petrezselymes fehérrépa-mártással.
Boldogságában elszaladt egy pincér komájához, kinek elújságolta a nagy hírt : feltalált egy új, magyaros ételt, s ezennel kéreti rögtön a chef urat! A pincér úr azonban nem jött izgalomba, hanem azt kérdezte méltóságteljes rutinnal : szalonna van benne? Meg paprika? És tejföl? Nincs, válaszolta a meglepett Felhő úr, mire a pincér úr szomorúan legyintett : akkor ne is folytassa, Felhő úr, de ha nagyon éhes, rendelhet nálunk egy szelet szalonnás-tejfölös pizzát – csak annak van ezen az elátkozott földön újabban saisonja!