Forradalom van Önöknél? És milyen - februári, vagy már az októberi?
Forradalom van igen. A méltóság forradalma. És nem hasonlítanám a száz évvel ezelőtti februári, vagy októberi forradalmakhoz, mert itt nincs erőszak. A hatalom részéről persze van. Ezt a mai fehérorosz forradalmat leginkább az amerikai tömegmozgalomhoz lehet hasonlítani, miután rendőrök megölték az afroamerikai George Floyd-ot. A méltóság forradalma azt jelenti, hogy az emberek már nem viselik el, hogy a szemükbe hazudjanak, megalázzák, üssék őket.
Miért épp most emelték fel a fejüket és állnak ki a méltóságukért?
Múlik az idő. Már nem a Szovjetunióban felnőtt nemzedékek határozzák meg a társadalmat nálunk. Belarusz modern ország lett sok vonatkozásban. Nálunk arányosan nagyobb az ingyenes és jó minőségű internet-hozzáférés, mint az Egyesült Államokban. IT-ország lettünk. Jók az iskoláink, nagyon sok kiváló informatikusunk van. Egyébként ez így volt a szovjet időkben is. És ez szinte különálló világ, más, mint a szovjet időből örökölt ipar például, itt van magánszektor. Másutt nincs, ez a rezsim pedig retteg az üzleti világtól. A belarusz informatikai iparág összes jelentős cégének vezetői nyílt levélben követelték az erőszak megállítását és új választásokat. Az emberek már nem az állami tévéből tájékozódnak, 80 százalékuk aktív internet-használó, az információt is onnan gyűjtik, nem pedig az államilag irányított hazug hírforrásokból. De vannak más okai is a társadalom változásának. A mi népünk nagyon sokat utazik. Ezer főre vetítve nálunk van a legtöbb Schengen-vízum birtokos. (Ez az adat az EU-ban vízumköteles európai országokkal hasonlíthatja össze Belaruszt, mint például Oroszország, Törökország, vagy Azerbajdzsán. - a szerk.) Nem csak turistáskodni járnak az EU-ba, de dolgoznak is Lengyelországban, a balti államokban és másutt. Tehát elég világos képük van a Nyugatról. Eközben az elnök a szovjet korban gondolkodik. Ő a múltban él, az emberek sokasága meg már a jövőben.
Egészen új jelenség Önöknél ez a demokratikus tömegmozgalom?
A legtöbb elcsalt választás után voltak tömegtüntetések, tiltakozások, volt rendőri erőszak is. Így volt 2006-ban, amikor én voltam az ellenzék jelöltje az elnökválasztáson, majd 2010-ben is. De ez kivétel volt. Lukasenko egyfajta társadalmi szerződést kötött a többséggel. Eszerint ő gondoskodik az életszínvonal szerény emeléséről és a szociális biztonságról, a nép pedig tudomásul veszi, hogy nem politizál. A diktátor azt ígérte: az átlagjövedelem el fogja érni az első lépcsőben a havi 500 amerikai dollárt, aztán további emelésre számíthatnak. Pár évvel a Szovjetunió összeomlása után ez a szociális paktum a többség számára elfogadható volt. Ám 2010 óta a gazdaság stagnál, nincs növekedés és az egykori ígéret, miszerint 2020-ra az átlagbér 1000 dollár lesz, nem, hogy nem valósult meg, hanem az infláció miatt az átlagkereset lecsökkent 450 dollárra. Nehezedett a megélhetés, s ezt a hatalom nem vette tudomásul. A társadalom többsége pedig már nem viselte el, hogy 26 éve "ugyanaz a pofa osztja neki az észt". Elfáradtak Lukasenkótól. Ehhez járult az idei koronavírus-járvány. Lukasenko ekkor is a szokott primitívséggel azt ismételgette, hogy ez az egész világjárvány pszichózis csupán. Nem is vezettek be nálunk semmilyen korlátozó intézkedést, például a tömegrendezvények tilalmát, mint más országokban. Közben ment a propaganda, hogy mennyire jó nálunk az egészségügy. Az orvosaink valóban jók és mindent megtettek, amit lehet, de a járványt nem állíthatták meg így. Az emberek ellentétben Lukasenkóval, komolyan vették a veszélyt. Mondtam, mennyien tájékozódnak az internetről. De az orosz tévéket is nézik, s ott is alaposan tájékoztattak az óvintézkedések fontosságáról. Az, hogy a fehérorosz diktátor hokit, gőzfürdőt, traktort és vodkát ajánl karantén helyett, bejárta a világsajtót is. Érthető, hogy még dühösebbek lettek, s egyszerűen felismerték, hogy ez a népet lekezelő hatalom milyen veszélynek teszi ki őket.
Ezzel magyarázza, hogy tiltakozás országos tömegmozgalom lett?
Igen. Korábban az ellenzékiek, nagyvárosi értelmiségiek, fiatalok mertek tüntetni. Most meg! Én egy Grodno melletti településen élek. Ennek a városnak hasonló nyugatias élesztő szerepe van Belaruszban, mint Ukrajnában Lembergnek. De jóval kisebb hely Minszknél. Nálunk vasárnap, augusztus 16-án negyvenezren voltak az utcán. Minden hatodik lakos. De a falusiak is kimentek az utcára. Ha csak öt ember is, de kimentek az út mellé és magasba emelték a papírra írt követeléseket. Ott is legtöbben azt követelték, hagyjon fel a rezsim az erőszakkal, tartsanak új, de tisztességes elnökválasztást. Mindenütt látni a Lukasenkónak szóló üzenetet: Uhagyi! Menj el! Ehhez kellett a polgári bátorság. Hiszen a nagyvárosban az ember elbújhat a tömegben, a faluban meg mindenki mindenkit ismer. A családját is. Az emberek már nem voltak képesek elviselni a rezsim pofátlanságát. Azt, ahogy eleve kizárták a választás tisztességességét. A szavazatszedő bizottságokban 60 ezer kinevezett tagra mindössze hat ellenzéki megbízott jutott. Ezek a hivatalból kinevezett bizottságok, többnyire pedagógusok, is sok helyen fellázadtak amiatt, hogy eleve megszabott eredményeket kellett kimutatniuk. Sok bizottsági tag nem volt hajlandó aláírni a hamis jegyzőkönyveket. Az mindennek a teteje volt, hogy
Lukasenko ilyen társadalmi hangulat közepette is 80 százalékos győzelmet rendelt magának. Talán, ha megelégszik kisebb hamisítással, szerény 57 százalékos győzelemmel, s enged az ellenfelének 30-at, akkor kisebb lett volna a fölzúdulás. De ez a magalázás, hogy hülyének néznek minket, kivitte a népet az utcára. Korábban fiatalok, többnyire férfiak mentek ki. Most nők tüntettek, gyerekekkel a karjukon. Ilyen szolidaritást még nem láttam soha az én hazámban. Büszke vagyok a népemre, ez valóban forradalom! Nagyon fontos, hogy az ország legnagyobb üzemei is politikai sztrájkba léptek. Pedig nálunk nincsenek szabad szakszervezetek, csak a szovjet korból örökölt állami szakszervezet van. És nagyon hasonlóak mindenütt a követeléseik: Új választást! Nem béremelést akarnak, hanem méltóságot, s mindenekelőtt, hogy a diktátor menjen végre nyugdíjba. Ő meg tíz körömmel ragaszkodik a hatalomhoz. Elment egy minszki hadiüzembe, ahol nehézvontatókat gyártanak, amelyekkel például az orosz hadsereg szállítja a rakétáit. Szeret ide járni, barátságos fogadtatásra számított. És mit kapott? A munkások azt kiabálták neki, menj el!
Meddig tart ki az elit Lukasenko mellett?
Azt hiszem egyre kevésbé, már csak az erőszakszervezetekre, titkosszolgálatokra támaszkodik. Az államapparátus „olasz sztrájkot” folytat, az állami tévé is fellázadt. Sok magas rangú tisztviselő, diplomaták is az elnök ellen fordultak nyilvánosan. A minszki fehérorosz nyelvű Janka Kupala nemzeti színház összes színésze felmondott, miután kirúgták az igazgatót, Pavel Latuskót. Ő is volt kulturális miniszter, párizsi nagykövet. Elismert művész, aki úgy döntött kiáll az erőszak ellen, a társdadalom méltóságáért. Talán még lehet belőle országos vezető is.
Beavatkozhat-e most katonai erővel Moszkva a diktatúra védelmében?
Nem hiszek ebben. (Az interjú augusztus 18-án készült. - A szerk.) Láttam ugyan olyan orosz kormánypropagandistákat, akik az ottani tévékben azt kiabálták, hogy nem engedhetnek meg még egy Majdant, azaz oroszellenes tömegmozgalmat, Belarusz leválását, azt, hogy nyugati kapcsolatokat keressen. De ez mintha alábbhagyott volna. Nincs a tömegmozgalomban semmi oroszellenes. Senki nem mond, nem kíván olyasmit, hogy forduljunk szembe Oroszországgal, csatlakozzunk az EU-hoz. Egy direkt beavatkozás súlyos következményekkel járna. Putyinnak az az érdeke, hogy enyhítse a Krím annektálása és az ukrajnai háborúskodás miatti szankciókat. Újabb intervenció esetén erre semmi esély. Ráadásul neki és a környezetének is nagyon elege van Lukasenkóból. Azzal, hogy felborította a tervet, miszerint Putyin egy integrált állam elnökeként folytathassa a karrierjét, Lukasenko súlyosan megsértette az orosz elnököt. Ezért kellett az orosz alkotmányt módosítani. Az sem könnyítette meg Lukasenko helyzetét, hogy a választás előtt oroszellenes húrokat pengetett, lefogatott 33 orosz orosz zsoldost, s azzal vádolta közvetve a Kremlt, hogy destabilizálni akarja Belaruszt. Amikor kitörtek a tüntetések egy éjszaka alatt teljes fordulatot tett. Hazaszállította a zsoldosokat és a Nyugatot - Lengyelországot, Litvániát kezdte vádolni beavatkozással. Egy egész dandárt vezényelt át Keletről a lengyel határhoz. Azt gondolom, hogy Oroszország szívesebben alkalmazza a soft power, a lágy erőszak eszközeit ebben a helyzetben, csak még nem döntött, melyik forgatókönyvet valósítsa meg. Azt hiszem ilyen több is lehet, s ők eddig is mindig jelen voltak a politikánkban. Megfigyelhettem az orosz beavatkozást a korábbi választásokkor. Most is volt több jelöltjük. A leginkább orosz szimpatizánsnak Valerij Cepkalo, volt diplomata, üzletember látszik. Ő Oroszországba menekült a letartóztatás elől. A legnépszerűbb jelölt Viktor Babariko bankár, Lukasenko börtönében ül. De az oroszok támogatták szerintem Szergej Tyihanovszkij videóbloggert, akit Lukasenko szintén lecsukatott. Így lett Szvetlana Tyihanovszkaja az ellenzék jelöltje. Egy dolgot nagyon fontos látni. Oroszország nem akar egy újabb Ukrajnát, azaz a Nyugat felé tájékozódó, vele ellenséges országot a határainál. Gondolom ezt Putyin nyíltan közli a nyugati partnereivel.
