Egy hétig telefonálgattam. Egyházi embereket kértem arra, meséljenek alkoholista múltjukról – mindenki elzárkózott. Gyuri atya első szóra ráállt, mert, mint mondta, a múlt hozzá tartozik, az élete ezzel együtt kerek egész.
Gyuri atyának alig vannak szép emlékei a gyerekkorból. Óbudán laktak egy üzlethelyiségben, a lakásban lévő csapnál mosakodtak, a ház udvari vécéjét használták. Apját csak kétszer látta, először az utcán, amint az anyja veszekedett vele: „Te büdös alkoholista, takarodj innen!” A második egy nyaralás volt, apja elvitte Dunabogdányba, ott leadta egy rokonnak, legközelebb akkor találkoztak, amikor hazahozta őt Budapestre.
Gyuri édesanyja a Selyemkikészítőgyárban takarított, odahordta fiát az üzemi óvodába. Szeretett ott lenni, az óvónénik dédelgették, máig az orrában érzi a konyhából kiáradó édeskés illatot. Ötéves korában anyja nevelőapát hozott a házhoz, aki szintén alkoholista volt. Ettől kezdve állandósultak a botrányok, a férfi ugyanis részegen randalírozott, verekedett. Gyurival hozatta magának a liter borokat hol az egyik, hol a másik kocsmából. Az atya utólag érteni véli, miért választott az édesanyja mindig rosszul. Vidékről származott, hat elemit végzett, élete végéig küszködött a kancsalsággal, nem tartotta sokra magát és nem akart egyedül lenni a nagyvárosban.
Tízéves volt Gyuri, amikor a szomszédok megunták az örökös cirkuszt, szóltak a hatóságnak, és a kisfiú intézetbe került. Az általános iskola után fényező-mázolónak tanult, ekkortól kollégiumban lakott. Az alkohol lassan kúszott be az életébe, eleinte csak egy-egy hétvégén ivott a haverokkal. A pia felszabadította, ilyenkor úgy érezte, versenyt tudna futni a Holddal, szép az élet, szeretik, tartozik valahová.
A szakmunkásképzőből visszajárt az intézetbe, ott ismerkedett meg egy új tanárral. Sokat beszélgettek, összebarátkoztak, Dénes albérletet szerzett neki. Patrónusa családjánál érintette meg a hit, tizennyolc évesen megkeresztelkedett, bérmálkozott. Akkor gondolt először arra, hogy de jó lenne egyszer az oltár másik oldalán állni, és Jézus szeretetéről beszélni. De az, hogy új családra lelt, nem volt elég ahhoz, hogy felhagyjon az ivással. Ebben szerepet játszott az is, hogy Magyarországon elnézik, sőt férfias dolognak könyvelik el, ha az ember havonta néhányszor berúg. Ő periodikusan italozott, emellett esti gimnáziumba járt, leérettségizett, és felvették a legendás Esztergomi Szemináriumba. Ahol zavartalanul folytathatta az ivászatot, más kispapokkal karöltve.
A szeretet gyógyít
Az első nagy pofont akkor kapta, amikor három és fél év után, egy karácsonyi nagy piálást követően kitették a Papneveldéből. Előbb egy plébánián húzta meg magát, majd három évre szalézi szerzetesnek állt, közben befejezte teológiai tanulmányait. Aztán a szaléziektől is kiitta magát, ám még mindig abban a tudatban élt, hogy ő iszik ugyan, de nem alkoholista. Sekrestyés lett a Mátyás-templomban, később a Máltai Szeretetszolgálat egyik hajléktalanszállóján vállalt munkát. Addigra gyanította, hogy vele és az alkohollal valami gond lehet, de még bő egy évtizedig azzal hitegette magát, hogy egyedül is megoldja. Ennek jegyében szakkönyveket forgatott, önismereti csoportba, illetve pszichológushoz járt, kipróbálta az akupunktúrát. Idővel magasabb fokozatba kapcsolt, önként befeküdt addiktológiai osztályokra, négyszer is. Ma már úgy látja, ezek a módszerek másoknak talán hasznosak lehetnek, rajta nem segítettek, mert mindegyikből hiányzott a szeretet. Márpedig hiszi és hirdeti, hogy csakis a szeretet az, ami gyógyít.
Mindegyik alkoholistának kell egy mélypont, hogy utána föl akarjon állni. Van, akinek a szervezete, például a mája mondja fel a szolgálatot – Gyuri atya pszichésen tört össze, elege lett abból, hogy mindent romba dönt maga körül. Ahogy ő mondja, Isten kegyelméből eljutott a beismerésig, nincs több menekülési útvonal, nincs több varázsszer a bűvészládában, hogy újrakezdhesse a régi játszmákat. Belefáradt, nem akart tovább úgy élni, ahogy addig.
2004 májusában az ötödik kórház addiktológiai osztályán órákig guggolt tompult aggyal egy sarokban, végül egy átsírt, átimádkozott éjszaka után halkan, dadogva így fohászkodott: „Alkoholista vagyok. Uram, segíts! Vagy megszabadítasz, vagy megdöglök.” Nem hallott égi harsonákat, nem szólította meg az Úr, nem voltak látomásai, de érezte Isten szeretetét, és olyan belső béke, nyugalom, harmónia költözött belé, amit korábban sosem tapasztalt.
Jakus Ottó atyát, aki akkoriban a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat vezetője volt, az esztergomi szemináriumból ismerte. Megkereste, tanácsát kérte, mert most, hogy megszabadult az alkoholtól, fogalma sem volt, hogyan legyen tovább. Együtt mentek el Leányvárra, a Hivatásőrző Házba, amit annak idején a Katolikus Karitász azért hozott létre, hogy alkoholista papok gyógyuljanak ott. Gyuri atya úgy érezte, ez az a hely, ahol áttekintheti a múltat, s tisztázhatja magában, vajon tényleg papnak szánják-e az égiek. Beer Miklós filozófiát tanított a Papneveldében, őt kereste meg először Gyuri atya a leszokása után, hogy megkérdezze tőle: misézhet-e musttal? A püspök havonta megfordult a Hivatásőrző Házban, szárnyai alá vette Gyuri atyát, bizalmat szavazott neki, először diakónussá, majd háromévnyi józanság után pappá szentelte.
A Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat (KASZ) lelkészeként kezdett dolgozni, 2011-ben bízták meg a szolgálat vezetésével. Hittant oktat gyerekeknek és felnőtteknek, szervezi a közösségi programokat, lelkinapokat, zarándoklatokat, lelkigyakorlatokat itthon, Erdélyben és Kárpátalján. A KASZ kiterjedt szervezet huszonöt munkatárssal és sok lelkes önkéntessel. Egy alkoholistának a családja is sérül, ha ő gyógyulni kezd, a családnak is vele kell gyógyulnia. Erre szolgálnak a KASZ házastársi és hozzátartozói önsegítő csoportjai, amelyek egyre szaporodtak. Több vidéki kezdeményezés indult úgy, hogy adott volt egy-két érintett, akik úgy érezték, egymásba kapaszkodva könnyebb megküzdeni az ital kísértése ellen, de hetente Budapestre járni fárasztó, ezért megszervezték helyben a maguk önsegítő csoportját.
A kezdet és a vég
Gyuri atya a saját bőrén is tapasztalta, hogy a társak hatalmas erőt adnak. „Jézus volt, aki megszabadított, de a személyes kapcsolatok, a közösségben való létezés, a csoportba járás nélkül nem tudtam volna talpon maradni. Minden józanodófélben lévőnek kell a támogató közeg. A közösségben megélheted, hogy szerethető vagy és te is tudsz szeretni. Mert amíg iszik az ember, az önértékelés mind mélyebbre zuhan, rongy embernek, megvetésre méltónak érzed magad. Ezeknek a dolgoknak helyre kell állniuk, és a lelki felépüléshez a csoportok segítenek hozzá. A közösség mindenkinek kell, annak is, aki már nyolc-tíz éve józan. Az ilyeneknek azt szoktam javasolni, évente egyszer-kétszer jöjjenek el, hogy megtapasztalják a feléjük áradó szeretetet és lássák, honnan indultak. A sorstársak közt áll helyre a lelki béke és erősödik az Istennel való kapcsolat” – fejtegeti, majd sietve hozzáteszi: a csoportokba bárki jöhet, nem feltétel, hogy hívő legyen, azt sem várják el, hogy megtérjen.
Kérdezem Gyuri atyát, mi ad neki erőt? Mármint Istenen kívül. Azt válaszolja: Isten az első, ő a kezdet és vég. Olyan, mint a levegővétel, enélkül nem működne. De erőt nyer abból is, hogy ott állhat mások mellett, tudja őket biztatni, bátorítani, és lát maga körül tíz éve józanokat, akik újrakezdték az életüket és boldogok. Az atya a földi örömökért is hálás. Veresegyházon lakik, innen öt perc kocsival a Gödöllői-dombság, szeret ott sétálni az erdőben. Vagy kiruccan a cserkeszőlői fürdőbe és nagyokat úszik.
Egy falusi pap általában három helyen misézik, és a három faluban összesen húsz öregasszony gubbaszt a templom padjaiban. Gyuri atyának ilyen gyülekezete nincs. Az alkoholisták az ő gyülekezete, ők a báránykái itthon és a határon túl.
Sok a visszaeső? – faggatom. „Amit én csinálok, az nem tartozik a sikeres szakmák közé. Bukdácsolnak az emberek, megbotlanak, felállnak, kezdik elölről. Ha valaki, én tudom, ugyanígy éltem huszonhat évig” – feleli. Sajnálja őket, együttérez velük, szánja a hozzátartozókat, de a visszaeséseket nem tekinti kudarcnak. Akkor tartaná annak, ha azt hinné, ő gyógyít meg valakit. A visszaesés szerinte nem is Isten kudarca. Az az ember még inni akar, mert valamit még nem dolgozott fel, nem tett helyre magában.
A visszaesés veszélye mindenkinél fennáll. Aki alkoholista volt, holtáig az marad. Ő például olyan alkoholista, aki nem iszik. De a sejtek évtizedekkel a leszokás után is emlékeznek az italos időszakra, ha ő most bedobna egy-két ártatlannak tűnő kupicát, ugyanolyan mélyre csúszna, ahonnan elkezdett kikapaszkodni, vagy még mélyebbre. A szakzsargon azt is felépülőben lévő alkoholistának nevezi, aki már húsz éve „tiszta”. Minden felépülőben lévőnek mindössze egyetlen szabályt kell betartani: csak ma nem iszik. De Gyuri atya biztatásul azt is elárulja, hogy eljön az idő, amikor többé nem kell ezzel foglalkozni. Isten segedelmével ő sem gondol már naponta erre.
