Előfizetés

Fidesz-bicepsz a Facebookon

Balassa Tamás Krausz Viktória
Publikálás dátuma
2020.08.16. 19:20

Fotó: Népszava
A mainstream média bekebelezése közben sok kis csendes hadműveletet menedzsel a kormánypropaganda a közösségi médiában is. A fürkészek és portyázók már a Facebook-csoportokban vannak – így összegezte történetünk tanulságát az egyik szereplő.
A lényeg: Révfülöpön egy Fidesz-káder adminisztrátorként törli a nem kormánypárti tartalmakat és csoporttagokat, miközben a helyi fideszes képviselőt ajnározza. Hozzá hasonló Facebook-harcosokat képeznek majd a kormánypárti intézet Megafon-programjában, mert 2022-t már a közösségi médiában kell megnyerni. Orbánék a választási krumpli mellett a social mediával próbálnak szavazatot maximalizálni.
Szakonyi Balázs erős ember, a szó szoros értelmében. Ezt három Facebook-profilja bizonyítja (a negyedik felületen, bloggerként csak a Pártot élteti). A fiatalember a Veszprém megyei online (veol.hu) két évvel ezelőtti cikke szerint a Fidelitas és a Fidesz helyi alelnöke volt. Hogy ma is az-e, azt nem volt hajlandó kérdésünkre elárulni, ahogy arról sem beszélt, tagja-e a Fidesznek, és munkatársa-e Fenyvesi Zoltán kormánypárti parlamenti képviselőnek. Ugyanis aligha valószínű, hogy önszorgalomból osztaná meg a honatya minden egyes bejegyzését (létezik erre képes hívő is szép számmal, de itt vannak másra utaló jelek). Szakonyi egy szintén kétéves N1TV-videó tanúsága szerint fotómasinával a nyakában, fekete bomberdzsekiben magasodott be Fenyvesi és a riporter közé a kampányban. Az uszodaavatón megejtett interjúban (semmire nem felelt) a képviselő ajánlószelvény-hamisítási ügye volt a téma. Fenyvesi barátjára talált Szakonyiban, akiről egyebek között egy 2013-as badacsonyi tettlegesség utáni rendőrségi vádemelési javaslat hírét őrzi az internet három fog kiütése tárgyában, baráti közreműködéssel. Szóval a fiatalembernek, Szakonyi Balázsnak ma szép családja van és fontos munkája – minden kormánypárti képviselőt és számos testépítőt követ. De kétségkívül Fenyvesi képviselő a No. 1: az 1,8 kilométeres raposkai út ünnepélyes átadása, a nagyvázsonyi várfelújítás; a badacsonytomaji gratuláció autodidakta festőművésznek – minden jöhet. Ami még nem volna baj, a Zuckerberg-cég többet is elbír. Csakhogy ezeket a propagandajellegű tartalmakat a Révfülöp-csoportban is megosztotta, ahol szintén két éve tag, és adminisztrátor. De úgy, hogy a fal adja a másikat.

Az 1143-as kizárása

Grozdits Károly író-szerkesztő révfülöpi, és nem szíveli a kormánypropagandát. Különösen nem egy civil Facebook-csoportban, ahol eladdig az volt téma, merre járnak a vaddisznók; ki a legmegbízhatóbb üveges; megy-e valaki a vasútállomás felé. „Jó ez így, hasznos, kedves, lakájos, bensőséges” – írja a Hogy működik a fideszes diktatúra a Facebookon? című jegyzetében. És amint az a címből kiderül, már tudja a választ. Megtapasztalta, meddig terjednek a szólásszabadság határai és miként működik a véleményvezérlés a gyakorlatban. Károly augusztus elején tette szóvá egy bejegyzésben, hogy látványosan megszaporodtak a település életéhez nem kötődő posztok, és mindnek Fenyvesi képviselő a főszereplője. A megosztó pedig Szakonyi Balázs, aki Tapolcán született, Badacsonytomajon lakik és „Sümeg városban” dolgozik. „Nem kell ahhoz révfülöpinek lenni, hogy valaki szeresse a vidéket, ahol él, és törődjön vele”, írta kérdésünkre Szakonyi, a posztokat pedig azzal magyarázta, hogy semmi közünk hozzá, ez egy zárt csoport, és a környék fejlődésének a bemutatása, a helyiek segítése, a turisták tájékoztatása a célja. Szakonyi szerint a csoport nem a direkt és megosztó politizálás színtere. Pont ezt írta Károlynak is, amikor az – a politikai tartalom illusztrációjaként – megosztotta a Momentum bejegyzését a Balaton-part fideszes eluralása ellen szervezett felhívó aláírásgyűjtésről. Ráadásul az esemény még Révfülöpön is volt – míg a Fenyvesi-posztok megközelítőleg 100 százaléka „más placcal” foglalkozott. „A reakció számomra váratlan volt: egy szűk kör, nagyjából tíz fő, azaz a csoport egy százaléka, mi­nősíthetetlen hangnemben kezdett kommentelni” – emlékszik Károly. „Ezt követően a bejegyzésem eltűnt a Révfülöp-csoportból, majd másnap reggelre én is a csoporton kívül találtam magam.” Így 1142-re csökkent a tagság. Az 1100 lakosú nagyközségben nagyjából ugyanannyien tagjai a zárt csoportnak – ami a stabil nyaralói bázissal magyarázható. A csoport 2014 óta működik, de aki létrehozta, az nem állított fel szabályokat: nem deklarálta az elvárt/elviselhető témákat, nem jelölte meg a kívánatos viselkedést, az esetleges kizárás okát és módját sem szabályozta. Bízott a közösség immunrendszerében, és nem hallott még politikai komisszárokról, trollokról. Visszatérve a törléshez, arról Szakonyi gondoskodott. Szerinte legalább százan panaszolták be neki Károly posztját, ami bizonyítja, hogy „a tagság elutasítja a baloldal propagandaanyagait egy zártkörű magáncsoportban”. Ezt követően Károly barátja, Zalai Szilveszter osztotta meg a momentumos posztot kíváncsiságból, csak hogy tesztelje a közösség politikai immunrendszerét. Szilveszter is repült (posztjával egyetemben), de őt visszavette egy másik admin. Tizennégyen vannak ilyen minőségben, mindnek írtunk, eggyel tudtunk beszélni.

Torokra ment trollok

„Mi vagyok én, adminisztrátor? Nem tudok róla, angyalom” – szabadkozik Hámos Józsefné, tortasütést szakítva félbe. A nyugdíjas özvegyasszony azt észrevette, hogy a csoporttagok felvételét jóvá tudja hagyni, de azt nem tudta, hogy ez adminisztrátori jogosultság. A törlésről és a vitáról sem volt tudomása. „Nem vagyunk egyformák, hála Istennek. Mindenki másként lát mindent, attól még ugyanolyan ember. Az értelmes vitának helye van egészséges keretek között, nem gondolnám, hogy ki kellene zárni a véleménye miatt” – érvelt az asszony. Boda Péter nyugalmazott építészmérnök – 27 éve helyi lakos, az év felét tölti itt – szintén ezen az állásponton van. Meg is fogalmazott a csoportban egy javaslatot, miszerint hozzanak létre csoportszabályzatot (ez működik mindenütt egy átlagosan plurális és átlagosan trollgazdag csoportban), és döntsenek a vitatott posztok törlésének és a kizárásoknak a módjáról (szavazás, admintöbbség.) A posztot Szakonyi visszakézből törölte. „Valahogy úgy jártunk, mint az Európai Unió Orbánékkal. Ugyanúgy nem voltak felkészülve ilyen kellemetlenül és kulturálatlanul viselkedő tagságra, mint ahogy a csoport sem számított önjelölt cenzorra” – véli Boda Péter. Nála akkor szakadt el a cérna, amikor Fenyvesi a szentbékkállai kőtengerről mint a választókerület értékéről posztolt. Nem érti, ezt a politikusi felismerést miért kellett olvasniuk a révfülöpieknek. A trollok persze torokra mentek: a szépnek örülni kell, nem kell kritizálni; bezzeg Rig Lajos (volt egyéni, most listás jobbikos képviselő) idejében nem történtek ilyenek. Péter akkor húzta ki a gyufát, amikor egy napok óta a mólón árválkodó, veszélyes üvegcseréphalom fotóját osztotta meg: vinné már el az illetékes! „Seprű, lapát!” – kapta meg a pikírt választ az egyik hozzászólótól, többen „Nyaralgatunk, problémákat keresünk?”, „Tessék máshová menni!”-jellegű kommentekkel boldogították.

Így működik Magyarország, „a zárt csoport”

„A mainstream média bekebelezése közben sok kis csendes hadművelettel szövi át az életünket a kormánypropaganda a közösségi médiában is. A fürkészek és portyázók már a Facebook-csoportokban vannak” – összegez Zalai Szilveszter, aki mozgókép- és médiaszakon diplomázott, és most végez a „színművészeti” dokumentumfilm-rendező szakán. Balatonfüredi, de Révfülöp a szerelem számára. A Momentum nem a szíve csücske, de a balatoni kampányukkal szimpatizál, a parti sávok eltulajdonlása tarthatatlan szerinte: ezért is osztotta meg a posztot. „Manapság már mindenki publicista, egy Facebook-csoport pillanatok alatt orgánummá válik, és a propaganda elemi érdeke, hogy betegye a lábát oda, és az arcunkba tolja az üzeneteket” – magyarázza Szilveszter. Grozdits Károly az összes adminnak levelet írt, megkérdezve: megfelel-e nekik, hogy a hétköznapokat segítő és az itt élők tájékozódását könnyítő csoportot valaki rendszeresen pártpolitikai célokra használja? Orbán Viktort idézve („Mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk”) azt is megkérdezte: miként állnak a kizárás kérdéséhez? Lapzártánkig senkitől nem kapott választ. Így jártunk mi is Kondor Géza polgármesterrel és a tapolcai Fidesszel. De Fenyvesi képviselő válaszolt. Az írta: „Nem kíséri figyelemmel a közösségi média tartal­mait, és szerinte a sajtószabadság és a véleménynyilvánítás szabadságához tartozik, ki és mit oszt meg.” Hogy a révfülöpi megosztó, Szakonyi munkatársa-e, arról hallgatott a honatya.

Politikai kontroll

Amíg korábban globális és nemzeti szinten volt érdekes a közösségi média, addig mára a helyi közösségek felértékelődtek. Jól be vannak csatornázva az adott településen, és sok embert érnek el, akik eddig nem foglalkoztak politikával. Ezt Bene Márton, az MTA Politikatudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa mondta lapunknak, akinek nemrég jelent meg könyve Virális politika: Politikai kommunikáció a Facebookon címmel a L’Harmattan Kiadónál. „Egyre több Facebook-csoport és -oldal létezik, amely szinte a teljes helyi, településszintű nyilvánosságot átfogja, és a lakosság jóval tágabb rétegeihez jut el, mint a helyi tévécsatornák vagy újságok. Sokan követik ezeket, mert így első kézből juthatnak aktuális és praktikus információk­hoz. A csoportok üzemeltetői vagy adminisztrátorai viszont nem megválasztott személyek, mégis politikai kontrollt gyakorolnak a tartalmak fölött. Ez egy politikai erőtér is, még a legjobb szándékú oldalkészítőket feltételezve is. A helyi pártelit vezetői is megpróbálhatják befolyásuk alá vonni ezeket az oldalakat és adminisztrátoraikat.” A Facebookon megosztott politikai tartalmak – mondja az MTA-intézet munkatársa – számos kutatás szerint jelentős hatást gyakorolhatnak a választók politikai véleményére, érzületére. Az erősebb politikai identitással rendelkező, elkötelezett szavazók persze kevésbé befolyásolhatók. A választók jelentős része azonban nem rendelkezik stabil pártpreferenciával, az ő véleményükre hatással lehet, milyen tartalmakat látnak a Facebookon. „Az ismerőseinken keresztül látott tartalmaknak erősebb hatásuk van, hitelesebbként kezeljük őket, és kevésbé foglalkozunk az információ forrásával” – mondja Bene Márton. A kutató szerint csak egy kisebbség oszt vagy lájkol rendszeresen politikai tartalmat, a többség csak fogyasztja ezeket. Van azonban egy véleményvezér réteg, a helyi közösség megmondóemberei, akik korábban korlátozott eléréssel rendelkeztek az utcán vagy más valós közösségi terekben, most viszont jóval nagyobb a hatásuk, több ember attitűdjét és véleményét befolyásolják. Guld Ádám kommunikációs szak­­ember szerint az emberek egy jelentős része még mindig a tömegmédiából tájékozódik, a közösségimédia-felületeket inkább szórakozásra, kikapcsolódásra használja. „Azokat lehet politikailag aktivizálni a közösségi médián keresztül, akik egyébként is érdeklődnek a politika iránt. Nemzetközi tendencia, hogy megnőtt a közéleti témák iránti közömbösség. Ráadásul működik a szűrőbuborék-jelenség is: az online algoritmusok „véletlenül” sem terelik a felhasználót olyan irányba, ami kiesik az érdeklődési köréből. Így kevés esély van arra, hogy idegen impulzusokkal találkozunk” – véli Guld Ádám. Szerinte a bizonytalan szavazók megnyerésére kevésbé alkalmas a közösségi média. Annak pláne nehéz döntéseket hoznia, akinek nincs stabil világnézete, az egymásnak teljesen ellentmondó hírek egy bizonytalan szavazót csak összezavarnak és esetleg elijesztenek a politikai témáktól. Ehhez jön még a fake news jelenség, ami még inkább megnehezíti az „avatatlan szemek tisztán látását”.

Vélemények vezérei

Bene Márton szerint az ál- vagy nicknéven közölt bejegyzéseknek sokkal kisebb a hatásuk, mint amikor a szomszédunk, a barátunk véleményét látjuk, vagy olyan emberét, akiről tudjuk, hogy tájékozott, ért a közügyekhez. Az emberek jelentős része éppen azért tartózkodik a politikai véleménynyilvánítástól, mert arccal kell vállalnia az álláspontját. „A Facebook-közönség kétharmada még csak nem is lájkol politikai tartalmat – egy részük persze nyilván azért nem, mert nem érdekli a politika –, de az mindenképpen elrettentő, hogy az összes ismerős látja a politikai posztokat. Így azok határozzák meg a véleményklímát, akik a saját politikai álláspontjukat arccal-névvel együtt hajlandók közzétenni a teljes ismerősi közeg előtt” – mondja a kutató. Emlékeztet: az anonim, online fórumos társalgások időszakában volt egy felvetés, hogy azért olyan ellentmondást nem tűrőek és trágárak a megmondóemberek, mert álnevek mögé lehet bújni. Mára kiderült, hogy annak ellenére nem váltak disztingváltabbá a társalgások, hogy névvel és arccal szólalnak meg a felhasználók. Mivel az online véleményklíma egyre intenzívebben formálja a politikai nézeteket, a valóságtorzításra is egyre nagyobb erők szövetkeznek. A kutató szerint e célra a közösségi mé­diában a leginkább legális eszközként a hirdetéseket használják. De persze ezeknek is vannak féllegális verziói, amikor a pártok nem hivatalos felületükön közvetítenek politikai üzeneteket, hanem egyéb médiumokon vagy csoportokon keresztül. „A többi ma­­nipulálási eszközről nehéz megbízható információt szerezni. A 2018-as kampányban több hír megjelent a pártok közösségimédia-hadseregeiről, amelyeknek két típusa is működhet. Az egyik az automatizált manipuláció, amikor botokon – algoritmus alapján önműködő szoftvereken – keresztül növelik a reakciók és megosztások számát, így az adott tartalom nagyobb eséllyel árad szét a közösségi médiában. A másik az emberi trollok használata: ezek az ismeretlenek kevésbé lesznek meggyőzők, viszont nagy hatékonysággal rombolják egy adott közösség vitaképességét” – mondja Bene Márton. A Megafon Facebook-harcos projektjéről szólva Bene Márton azt mondja: ez az egyik jele lehet annak, hogy a kormánypártok komolyabban veszik a média közösségi befolyásolási és meggyőzési lehetőségét, amire korábban az ellenzék fordított több pénzt és figyelmet. A közösségimédia-oldalak gazdasági vállalkozásokként indultak, kevesen gondolták, hogy ekkora befolyásuk lesz, mára azonban a politikai élet szinte elsődleges befolyásoló tényezőivé váltak, mondja Guld. Amíg korábban professzionális­tartalom-elő­ál­lító gyártotta a híreket, és az olvasó digitális újságként használta az online teret. A web 2.0 korszak után a személyes kommunikáció viszonyai átalakultak, és ez elhozta az aktív felhasználói attitűdöt, amiben már a befogadó nemcsak elolvassa a hírt, hanem szerkeszteni, megosztani, kommentelni is akarja. Ez a hírfogyasztásra is rányomta a bélyegét: már nem egyirányú a csatorna, hanem dinamikus, egymással kölcsönhatásban lévő rendszer jött létre, a hírek hálózatos fogyasztása történik. Azonnaliság, érintettség, személyes hangnem – ez jellemző a hírfogyasztásra manapság. Így nem csoda, ha a politika is aktívan jelen akar lenni.

Rossz gyermeki én

A 2000-es évek elején óriási optimizmus övezte a világháló terjedését, a vélemények szabadversenyeként, egyenesen a demokrácia táptalajaként tekintettek az internetre. Ehhez képest mára nagyjából az ellenkezője valósult meg. Többen úgy vélik, az emberiség nem volt felkészülve a közösségi média használatára, sokaknak a rossz gyermeki énje teljesedik ki az online térben. Valótlanságokkal, erőszakos manipulációval tömegeket lehet befolyásolni, óriási hatásuk, többmilliós követőtáboruk lehet hazugságokat, ártalmas tartalmakat közvetítőknek, sarlatánoknak, gyűlölködőknek. „E-mail cím alapján még nem feltétlenül lehet beazonosítani valakit, de az tény, hogy mindennek nyoma marad, amit feltöltünk a netre, legyen az fotó, szöveg, bármi. Amit a telefonunkon, számítógépünkön csinálunk, nyitott könyv lehet egy hozzáértő hacker számára. Számtalan gazdasági visszaélés, támadás történik világszerte, volt olyan is, hogy a Facebookról szivárogtak ki a felhasználók adatai. Ezen adatszivárgások és adatlopások ellen egyetlen tuti módszer létezik csak: ha semmilyen digitális eszközt, platformot nem használunk, de ez ma már elképzelhetetlen” – magyarázza a szakértő. Tökéletes adatmegőrzés nem létezik, de jó, ha nem zavaros hátterű, külföldi site-okat, hanem mainstream oldalakat részesítünk előnyben. Fake, azaz hamis profilok politikai trollok formájában a leggyakoribbak, akik kamu profilok mögül bomlasztanak, másokat becsmérelve, káromkodva. Nehéz kiiktatni őket, mert pár perc alatt „új személyként” folytatják, ezért a figyelmen kívül hagyásuk a célravezető, azaz a don’t feed the troll: ne etesd a trollt!

Profilozott szavazók

A véleményklíma befolyásolásához célszerű adatbázisokat szerezni. Erről szólt korábban a Yandex-botrány, amikor a nemzeti konzultáció honlapján futó orosz analitikai kód miatt személyes adatok százezrei kerülhettek volna külföldi szervekre. A nemzeti konzultációkkal kapcsolatban ma is kérdés, mire használják az adatokat a kormánypártok. Bene Márton mindenesetre úgy véli, a Facebook lehetőséget ad arra, hogy a hirdető feltöltsön egy adatbázist, e-mail címeket akár, és meglévő profilokkal párosítsa azokat. Még ennél is nagyobb lehetőség, hogy a feltöltött adatbázis alapján azonosíthatnak hasonló embereket. „Ha van 50 e-mail cím a bizonytalan baloldali vagy bizonytalan kormánypárti szavazókról, akkor ebből az adatbázisból a lájkolási szokások, az ismeretségi mintázat és egyéb változók alapján rengeteg hasonló profilú szavazót lehet találni” – mondja a kutató, hozzátéve: nem lehet tudni, hogy ezt a lehetőséget mennyire használják ki a pártok, mert ez már jogilag nemcsak szürke zóna, hiszen a jogosulatlan adatkezelés és -használat kifejezetten tiltott is. E műfajban a brit Cambridge Analytica gurította a legnagyobbat: a bigdata-botrányban 87 millió Facebook-profilt szereztek meg, többek között Trump kampányát segítve. (B. T.)

Lekapcsolhatatlanul

„A socialmedia-felületek ugyanolyan törékenyek és ugyanúgy befolyásolhatók, megtámadhatók, mint a híroldalak. Ha van határozott politikai szándék az átalakításukra, ellenőrzésükre, befolyásolásukra, akkor ez megvalósítható. Vannak is olyan igények, hogy ezek a kontrollmechanizmusok beinduljanak, de az szerintem nem merülhet fel itthon, hogy lekapcsolják a Facebookot vagy netán az egész internetet, mert annak vállalhatatlan nemzetközi következményei lennének” – mondta kérdésünkre Guld Ádám kommunikációs szakember. Szerinte elvileg bárhol előfordulhat, ami a napokban Fehéroroszországban, hogy a politikai döntéshozók egyszerűen lekapcsolják az internetet, de a szakértő szerint ez más európai országban, illetve a nyugati világban kevéssé valószínű. A legnépszerűbb socialmedia-felületek többsége ugyanis amerikai tulajdonban van, nehéz velük bármit kezdeni a kis nemzetállamoknak. „Amíg internet létezik, addig az alternatív hangok megtalálják az útjukat a nyilvánossághoz, a világhálónak eleve pont ez volt a kezdeti célja.” (K. V.)

Előbb a kicsiket lövik ki

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.08.16. 13:20

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
A piac valójában a hatalom egy másik arca, és miközben mindenki attól retteg, hogy az állam csonkolja a sajtószabadságot, a „verseny” teszi ezt – persze néha a politikai hatalommal összekapaszkodva. És nemcsak hírmamutokra vadásznak: az amerikai példa azt mutatja, hogy ha a kicsiket kinyírják, akkor végzetes sebet kap a független média. Ezt a manővert a honi hatalom már végrehajtotta, most a nagyokon, nevezetesen az Indexen a sor. A folyamat csak akkor állítható meg, ha az olvasó leszurkolja a függetlenség valódi árát.
Haász János, az Index leköszönt főszerkesztő-helyettese egy köztéri padon ülve leüti az utolsókat a laptopján, becsukja a fedelét, majd kukába dobja a masinát. Hóna alá kapja papírdobozba csomagolt szerkesztőségi életét, és nekivág a „vadonnak”. Egy kisebb pálma, alkalomadtánokra a fiókba gyűrt nyakkendő, felhúzható, totyogó halálfej, „Szeretlek apa”-csokipapír, egy ÉS, széthulló névjegykártyamappa, apró zebrafigura – ennyi maradt. Odakint, a természetben még vet egy utolsó pillantást a motyójára, leveszi szürke, no boun­daries (határok nélkül) feliratú pólóját, fehér ingbe, fekete öltönybe bújik, nyakkendőt köt és besétál a közeli tóba. Hanyatt dőlve lebeg a vízen. Az arcát esőcseppek verik. A jelenet nem puszta kitaláció, ­Haász János a Felső Tízezer zenekar legújabb albumán (A bonyolult világ) lévő Én a vadonban című klip főszereplőjeként „játssza el” egy indexes újságíró lehetséges utolsó napjának történetét. A klip csütörtökön került ki a népszerű videomegosztó portálra, és szinte azonnal a szolidaritás gesztusává vált a szólás- és sajtószabadság, illetve a távozó indexesek mellett. A szeptemberben nyíló ARC plakátkiálltás pályaművei között is több – például egy gyertyát formázó, utolsót lobbanó i betű – az Index megszűntére reflektál. Eltelt három hét, a művészek a maguk módján még tiltakozóban, de a fél társadalom elkeseredettsége lassan fásultságba merevedik. Megint. Új lap, ha tetszik, „Újindex” továbbra sincs. Bár még mindig nem látni teljesen tisztán az okokat, a motivációt és a következményeket, abban lényegében minden médiaszakértő egyetért, hogy mielőbb kellene egy.

Egy pont köré gravitálnak

Bár a Népszabadság vagy az Origo megszűnte lehetne afféle előkép, igazi analógiát, amiből jó megoldásra lehetne következtetni, azért nehéz találni, mert ami még jelenleg is zajlik az Index háza táján, az online újságírás rövid történetének csupán egy fejezete – mondja Szilágyi-Gál Mihály, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének adjunktusa. Ráadásul a tisztánlátáshoz nem ártana némi áttekinthetőség is – a szakember fontosnak tartja kiemelni, hogy bár a sajtószabadság korlátozását általában az állammal szoktuk összefüggésbe hozni, könnyen megfeledkezünk arról, hogy az állam és az egyes piaci, gazdasági szereplők gyakran karöltve gyakorolnak olyan befolyásoló hatalmat, ami korlátozza a sajtószabadságot. „Erre nagyon sok példát találunk a sajtótörténet régmúltjában. Ilyen volt többek között, amikor az angol korona a tizennyolcadik század második felében adót vetett ki a gyarmatokon nyomtatott papírárura, de ugyanerről szólt az Egyesült Államokban a digitális sáv megszerzése is, illetve átpasszolása már létező televíziós csatornák egy részéhez. Egymás után sorolhatnám a legkülönfélébb eseteket, nagyon szabad környezetben is, amelyek egyértelműen rávilágítanak, hogy valójában a piac – amit hajlamosak vagyunk a szabadság makulátlan terének tekinteni – valójában ugyanannak a hatalomnak egy másik arca. És a sajtószabadságra ugyanúgy veszélyes lehet, mint az államhatalom. Abból, amennyi látszik belőle, úgy tűnik, hogy az Index esetében is valami hasonló történt, ilyen értelemben nem egyedi a sztori, sokkal inkább az a fontosabb üzenet, hogy a jelen hazai politikai, társadalmi és médiaviszonylatában ilyesmi egyáltalán megeshet. Mert ha megtörtént egy ekkora portállal vagy egy olyan nagy múltú lappal, mint a Népszabadság, akkor megtörténhet bárki mással is. Mindenképpen olyan környezetet kultivál ez a helyzet, amelyben senki sem érezheti magát biztonságban, aki tollat ragad.” Szilágyi-Gál Mihály szerint az Index kiesése azért is nagyon veszélyes a médiaszabadságra, mert ha nincs egy olyan megbízható „gyűjtősite”, amelyre a neten így-úgy keringő, egy barát által átküldött vagy a közösségi oldalakon megosztott cikkek zöme visszavezethető, az tovább dezintegrálja az online olvasásra egyébként is jellemző olvasói figyelmet. „A figyelem az online térben amúgy is elaprózott, ha tovább töredezik, vagyis kiesik egy olyan pont, amely köré gravitálnak szövegek, az nagyon nagy veszteség. Tovább erősítheti például a fake news-jelenséget.”

Kutyakomédia tájékoztatás helyett

A Denver Post nemrégiben szintén leköszönt újságírója, Chuck Plunkett TED-előadásában arról beszélt, hogy 2004 óta az USA-ban 1800 szerkesztőség szűnt meg, ami miatt számtalan kisebb-nagyobb közösség vált láthatatlanná. Azt állítja, hogy a kis orgánumok, illetve a helyi lapok léte és azok függetlensége, a demokrácia elengedhetetlen kelléke. Abban a pillanatban ugyanis, amikor megjelennek az úgynevezett „piaci befektetők”, az esetek nagyon nagy többségében egyetlen szempont marad érvényben: a gazdaságosság. Erre kieső reklámbevételekre vagy túlzott költségekre hivatkozva pedig bármikor meg lehet nyirbálni a sajtó­szabadságot. „Amikor minket eladtak – meséli –, az új tulajdonos kapásból a felére csökkentette a szerkesztőség létszámát. 2018 márciusára az egykori 300 újságíró helyett hetvenen dolgoztak a lapnál. Érthetetlen volt a sorozatos leépítés. Számos Pulitzer-díjat nyertünk, átálltunk online módra, jöttek a ­reklámbevételek, mégis egyre fogytunk. Tudtam, hogy az egész országban ugyanez történik. Az elmúlt 15 évben közel 2000 print- és online-szerkesztőségnek kellett lehúznia a rolót. Az a néhány újságíró, aki maradt, képtelen tisztességes tájékoztató munkát végezni, többnyire a hirdetések és a propagandaszövegek közti tereket töltik ki.” Plunkett ugyan a helyi kis lapok létének fontosságáról beszél, de az érvelése teljes egészében ráhúzható a még mindig függetlenségre törekvő médiaromokra. „Egy működő demokráciában arra van szükség, hogy legyenek olyan orgánumok, amelyek tisztán visszatükrözik a társadalmat. Ez a fajta pártatlanságra törekvő tájékoztatás ösztönző erő: látni, tudni és érteni segít, mely tényezők alapfeltételei annak, hogy az emberek képesek legyenek döntéseket hozni.” Ha ebbe akár a hatalom, akár a hatalommal szövetséget kötő piac bele akar szólni, esetleg még irányítani is akarja a híreket, az zavartságot és tanácstalanságot szül az emberekben. Az olvasók (akik egy ilyen rendszerben egyet jelentenek a választókkal) „pártosabbá” válnak. „Színvonalas riportok és kutatások helyett a közönség egyre inkább kénytelen kutyakomédiás kortesbeszédekre és agyafúrt kampányreklámokra hagyatkozni. Amíg föl nem fogjuk, hogy a független tájékoztatás mellett elköteleződő lapok visszaszorulása mennyire súlyos hatással van a társadalomra, a helyzet nem fog javulni – mondja Plunkett. Ha ezek az újságok fontosak számunkra, akkor nekünk, olvasóknak kell pénzelnünk őket, mert létfontosságúak a demokráciának. Több kell, mint a lázadás. Eljött a forradalom ideje.”

Morális kockázatok

A politikai hatalombefolyás elkerülésének a világon mindenhol egyik alapvető feltétele a gazdasági függetlenség. Ennek elérésében bizony a társadalomnak is komoly szerepe van. Szilágyi-Gál Mihály szerint Magyarországon, meg általában Kelet-Közép-Európában az egyéni anyagi áldozatvállalásnak minimális a kultúrája. „Nem volt ez mindig így – állítja a szakember –, a rendszerváltás után is volt egy korszak, amikor egy kicsit fellendült ez a fajta hozzáállás: adom a pénzemet és elvárom, hogy amiért fizetek, az megmaradjon és független legyen. Ha az Index 1 millió olvasója minden hónapban csak 1000 Ft-ot szánna az ügyre rendszeresen, már az egészen más helyzetet teremtene. És nem is arról van szó, hogy az embereknek nincs erre havonta 1000 vagy 3000 forintjuk. Van akinek sajnos nincs. De leginkább az az ok, hogy nem bíznak abban, hogy a pénz oda kerül, ahova kell. Vagy ha esetleg nem oda kerül, akkor az kiderül. Oka van annak, hogy nem merünk kockázatot vállalni, csak hát ez egy bűvös kör, amelyben egyre jobban kiszolgáltatja magát a társadalom mindenféle felülről jövő »segítségnek«, ami elkerülhetetlenül szabadságvesztést eredményez. És ugyan még mindig be lehet fektetni pusztán üzleti alapon, politikai elköteleződés nélkül a médiapiacba, kérdés csak az, hogy egy ilyen befektető meddig tudná tartani a pozíció­ját. Nem csak arról van szó, hogy a szándék megvan-e. Sokkal inkább arról, hogy a környezet meddig engedi működni a függetlenség bármilyen formáját. Megnézném én magamnak, hogy ki az a tőkeerős vállalkozó, aki beszállna egy olyan játékba, amiben könnyen meglehet, hogy nem tud teljesen független maradni, vagy hogy nem fogják neki elhinni, hogy független. A dolognak nagyon nagy a morális kockázata egy olyan környezetben, amelyben még csak hitelesnek sem tűnik a függetlenségre való törekvés. A karaktergyilkosságtól kezdve az informális nyomásgyakorlásig a legkülönbözőbb módjai vannak, hogy ne higgyem el én mint olvasó, hogy független az a felület, amit nézek.”

Diana musical: a Netflix beelőzi a Broadwayt

Tölgyesi Gábor
Publikálás dátuma
2020.08.16. 10:17

Fotó: Evan Zimmerman - Matthew Murphy / The Diana Musical
Bár Joe DiPietro és David Bryan zenés darabját már tavaly bemutatták az 1997-ben elhunyt walesi hercegnőről, egy New York-i premier jelentheti az igazi szakmai és anyagi sikert.
„Volt valaha is egy modern kori ikon olyan híres, mint Diana hercegnő? Több mint húsz évvel a halála után továbbra is lenyűgözi a világ nagy részét” – írta múlt év áprilisában a The Hollywood Reporter annak kapcsán, hogy a San Diegó-i La Jolla Playhouse-ban két hónapig játszották a Diana musicalt. A lap kritikusa már az elején leszögezte, hogy az elmúlt évtized olyan filmjeinek és könyvei­nek köszönhetően, amelyek Diana személyiségének a bemutatására tettek kísérletet, valójában semmi szükség nem volt egy musicalre: nem elég mély, a szeretet, az elutasítás, a házasságtörés, a hírnév – Diana életének stációi – általános emberi témák. De a fenntartásai mellett elismerte: a Diana egy valós életen alapszik, ráadásul számos fülbemászó slágere van. Sőt: a neves díszlettervező, David Zinn díszleteiben és a szereplők énektudásában sem talált kivetnivalót. (Diana szerepét Jean­na de Waal, Károly hercegét Roe Hartrampf, Camilla Parker Bowlesét Erin Davie, Erzsébet királynőjét pedig a kétszeres Tony-díjas Judy Kaye alakítja). Kelly Devine koreográfiája is frenetikus a kritikus szerint. De lesz még munka a darabbal, útban a Broadway felé – szúrta még oda az ítész, amitől a rendező, a Tony-díjas Christopher Ashley nyilván nem rettent meg: nemcsak Kaliforniában, hanem a Broadwayn is nevet szerzett magának, San Diegóban pedig dupla ­annyi ideig ment a Diana, mint ahogy tervezték. (A nyilvános főpróbákat tavaly februárban tartották, a világpremier pedig márciusban volt.) A musicalt két New Jersey-i „srác” jegyzi: a zenéjét (és részben a szöve­geit) a Bon Jovi billentyűse, David Bryan szerezte, a librettót pedig Joe DiPietro írta. Ez már a második közös munkájuk: az első, a 2002-ben bemutatott Memphis egy dj, Dewes Phillips életét dolgozta fel: az 1950-es években ő volt az első olyan fehér lemezlovas, aki fekete zenéket játszott. A Memphis „csak” 2009-ben kerül a Broadwayre, ahol három évadon keresztül játszották, és négy Tony-díjat kapott. Az első bemutatóit szintén San Diegóban tartották. A Diana musicalt most márciusban tűzte volna műsorára a New York-i Longacre Színházban, ám a koronavírus-járvány miatt elhalasztották a Broadway-premiert, június végén pedig bejelentették: a világ leghíresebb színházi körzetében minden produkciót és előadást lemondtak az év végéig. A Netflix streamingszolgáltató azonban a napokban bejelentette: közönség nélkül filmre veszik a New York-i színházban a darabot, és ezt 2021 tavaszán fogják műsorra tűzni. A Longlacre Színházban várhatóan csak a Netflix-premier után tartják meg a bemutatót. A musical zeneszerzője, David Bryan a walesi hercegnőt ekként látta: „Diana szeretett egy fickót, aki nem szerette. Az pedig szeretett egy másik hölgyet, de Dianát kellett feleségül vennie. Dianát azért hívták az emberek hercegnőjének, mert törődött az emberekkel: életében több mint 100 jótékonysági szervezettel volt kapcsolatban. Felhívta a közvélemény figyelmét a boszniai és angolai taposóaknák áldozataira, a hajléktalanságra, a leprában szenvedőkre, az AIDS-betegekre. Hihetetlen empátiája volt és modernizálta a monarchiát.”