Előfizetés

Malom és pokol

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.08.22. 17:45

Fotó: Martin Athenstädt / AFP
Pszichiátriai kezelésre és tizenkét év szabadságvesztésre ítélték Fritz von Weizsäcker köztiszteletben álló orvos gyilkosát. Enyhítő körülményként figyelembe vették, hogy rögeszmés személyiségzavarban szenved. Tettét azzal indokolta, hogy áldozatának apját, Richard von Weizsäcker néhai német államfőt – a Boehringer nevű vegyipari társaságnál a hatvanas években betöltött vezető tisztsége révén – felelősség terheli azért, hogy a cég alapanyagot szállított az Agent Orange elnevezésű gyomirtó szerhez, amelyet az amerikai hadsereg milliók halálát okozó fegyverként használt a vietnami háborúban. (AZ MTI NYOMÁN, 2020. JÚLIUS 8.)
Fritz von Weizsäckert (1960–2019), a berlini Schlosspark Klinika ötvenkilenc éves belgyógyász-gasztroenterológus főorvosát tavaly ősszel, ismeretterjesztő előadása közben szúrta le a zavart elméjű támadó. Újabb tragikus sorsfordulat egy kivételes család történetében, amelyet úgy is emlegetnek: „a német Kennedyk”. Ez nem túlzás, inkább understatement. Mert hol vannak hozzájuk képest a Kennedyk? A Weiz­säckerek hét évszázadra vezetik vissza őseiket; egyszerű sorból, kemény munkával jutottak az elitbe, a bárói címig. Közben ontották a tehetségeket, ellenségeket is szereztek, a történelem mocskából is fröccsent rájuk. Ilyen családregényt csak az élet írhat. A meggyilkolt orvos nemcsak egy elnök fia volt, hanem egy náci háborús bűnös unokája, egy miniszterelnök dédunokája és egy világhírű atomfizikus unokaöccse is. Megszámoltuk, 25 (huszonöt) Weizsäckernek szentelnek önálló szócikket a Wikipédián németül; angolul 13-at, magyarul is találunk hármat. Sokuk értékelése máig komoly viták forrása. Folytonosságot képviseltek, amikor a múlt század első felében négy politikai rendszer váltotta egymást: a német császárság, a rövid életű ­weimari köztársaság, a nemzetiszocialista diktatúra, majd az NSZK. Csak az ötödikben, az NDK-ban nem játszottak fontos szerepet.

Molnárok, művelt polgárok

A württembergi család középkori lovagtól, a Wadsacher nemzetségből való Petertől eredezteti magát, akit 1294-es keltezésű oklevél említ. Leszármazottai molnárok voltak, erre utal a név is: jelentése „búzazsákoló” vagy „búzazsákos” (egységes helyesírás híján különböző alakváltozatokban írták). Friedrich „Weidse­cker” (született 1535) az úgynevezett öhringi vonal, a ma nyilvántartott tizenkét ág ősatyja. Egyik utódja, Gottlieb Jacob (1736–98) hátrahagyta a malmot, és a fejedelmi udvarba szegődött szakácsnak. Fiai már soltészok (földesúri bírák és adószedők), kézművesek, velük kezdődött a szédületes felemelkedés. Az újabb és újabb nemzedékek mindenkor modernek voltak, fogékonyak az újra. Többen is neves optikusok lettek. A feltörekvő művelt polgárság, a Bildungsbürgertum élcsapatává váltak. Carl Heinrich (1822–99) papnak állt. Protestáns teológusként tudományos igénnyel, János evangéliumának szövegelemzésével kereste a történelmi Jézust. Izgatta az elveszett ősevangélium, a Q (mint Quelle, az a feltételezett forrás, amiből Máté és Lukács merített). A „liberális teológia” jelentős képviselője, udvari káplán, egyetemi kancellár, fő műve a Das apostolische Zeitalter der christlichen ­Kirche (A keresztény egyház apostoli korszaka). Fia, Karl (1853–1926) ifjú önkéntesként megsebesült a porosz–francia háborúban, utána jogász lett, hivatalnok, politikus. Kultuszminiszteri minőségben sürgette, hogy a népiskolák felügyeletét az állam vegye át az egyházaktól. A csokornyakkendős úriember hű monarchista maradt a württembergi miniszterelnöki székben is. A „nemzeti liberálisokhoz” húzott, világképében demokratikus és tekintélyuralmi elemek ötvöződtek. Józan ember lehetett: 1914-ben ellenezte a háborút. Szolgálataiért nemesi címet kapott – azzal együtt vezetéknevéhez a von előtagot –, majd örökletes bárói rangot a Kaiserreich végnapjaiban. Nem szívelte a köztársaságot – de rémálmában sem képzelhette, mi vár fiaira, unokáira.

A kollaboráns doktor

1933-ban győzött Hitler lopakodó forradalma, a diktatúra mindenre rátelepedett. A néhai Karl von Weizsäckernek, mint a mesében, három fia volt. A legidősebb, Carl (1880–1914) elesett az első világháborúban, amelyet apja hiába próbált megakadályozni. A legkisebb, Viktor (1886–1957) túlélte a verduni vérszivattyút, hazatérve orvosegyetemet végzett. Freud hatása alá került, meg is látogatta Bécsben; pszichoanalízissel foglalkozott. Miután a nácik hatalomra jutottak, előadást tartott, érintőleg a mindenkori vezér feladatairól és felelősségéről elmélkedett. Elvont szöveg volt, de az adott körülmények között beillett hűségeskünek. Viktort meg is becsülte az új rendszer, neurológiai kutatóintézet vezetésével bízták meg. Sokat vitatkoztak azon, mennyire vált cinkossá. Tudnia kellett például az úgynevezett „eutanáziaprogramról”, amelynek keretében fogyatékosok százait ölték meg, előtanulmányként a készülő halálgyárakhoz. Tudnia kellett, hogy magatartásproblémás gyerekeken gyógyszerekkel kísérleteznek. Tudnia kellett sok más szörnyűségről is, de bűnösök közt néma maradt. Az összeomlás után kis ideig amerikai fogságban volt – mint szinte minden rokona –, azután zavartalanul dolgozott tovább, immár heidelbergi professzorként. A pszichoszomatikus betegségek úttörő szaktekintélye lett.

Rómából Nürnbergbe

Hogy a doktor konformista, társutas vagy kollaboráns volt-e a legsötétebb időkben, megítélés kérdése; a bátyja, nincs mit szépíteni, náci. Ernst (1882–1951) belépett az NSDAP-ba, sőt SS-brigadeführeri rangig vitte. Diplomatakarrierje hirtelen fel­ívelt. A weimari demokrácia elillanó éveiben csupán kisebb megbízatásokat kapott, Hitler viszont kinevezte külügyi államtitkárnak, Ribbentrop helyettesévé. Utóbb Ernst azzal mentegette magát, csak azért vállalta, mert bízott benne, hátha úgy tehet valamit a készülő újabb világégés ellen. Az önigazolás sántít, hiszen a második világháború alatt még évekig az Auswärtiges Amt második embere maradt, a nácik szócsöve. Csak 1943-ban kérte át magát vatikáni követnek. Segített elérni, hogy Róma città aperta, nyílt város legyen; ősi kincseit ne pusztíthassa el a háború. Ott is várta ki a harmadik birodalom bukását, utána XII. Piusz pápa vendégszeretetét és oltalmát élvezte. Önként ment Nürnbergbe tanúskodni, állítólag a franciák sértetlenséget ígértek neki. Ám az amerikaiakat ez nem érdekelte: letartóztatták, megvádolták háborús bűnökkel. A francia zsidók deportálásában játszott szerepe miatt hét év börtönre ítélték. Három és fél évi fogság után amnesztiát kapott, a lelki tehertől pár hónappal később szélütés szabadította meg.

Kegyelmes atombomba

A Weizsäckerek között azelőtt is akadtak kiemelkedő képességűek, de a boldog békeidők végén vitathatatlanul zseni született a családba. A diplomata (és leendő háborús bűnös) Ernst fia, Carl Friedrich (1912–2007) már kiskorától bonyolult csillagászati és matematikai problémákon törte a fejét. Tizenöt évesen bemutatták Werner Heisenbergnek; a nagy fizikus hatására rákattant a részecskékre. Az egyetem elvégzése után reményteljes kutatóként csatlakozott mentorához a berlini Vilmos császár Intézetben. Az atommag kötési energiáját leíró, a laikus számára reménytelenül összetett egyenletet Weiz­säcker-formulának is nevezik. A szakterület sajnálatos módon alkalmazható a hadászatban is, amit éppen az atomfizikusok kezdtek megsejteni az idő tájt. Hamarosan a huszonéves lángész, Heisenberggel együtt, a nácik uránprogramjának közepében találta magát: szuperbombát terveztek Hitlernek. Szabadalmat nyújtottak be, hogyan alkalmazható a maghasadás és a láncreakció – robbanószerkezetekben. A „csodafegyvert” végül tudvalévőleg az amerikaiak építették meg elsőként (és dobták le nyomban Hirosimára, Nagaszakira), a német tudósok lemaradtak. Később, a háború után többük bizonygatta, szabotálták a munkát. Carl Friedrich von Weizsäcker őszintébben nyilatkozott. Szavai szerint „isteni kegyelem” óvta meg attól, hogy elkészítsék a tömegpusztító fegyvert, az isteni kegyelem pedig abban mutatkozott meg, „hogy nem sikerült”. Múltja önvizsgálatra késztette. Pacifista lett, szót emelt a nukleáris fegyverek betiltá­sáért. Tudományos érdeklődése fokozatosan a filozófia felé fordult. Felismerte, hogy a kvantummechanika határozatlansági elve jelentőségében messze túlmutat a parányi elektronokon: megrendíti a világegyetem megismerhetőségébe vetett hitet. Az ötvenhét éves atomfizikus-filozófus indiai útján találkozott egy guruval, majd arról számolt be, hogy spirituális megvilágosodás­élményt élt át, amely „minden kérdését megválaszolta”.

Richard király

Öccse, Richard (1920–2015) ott volt Nürnbergben, ifjú jogászként az apjukat védte a perben. Mindvégig kitartott amellett, hogy igazságtalanul ítélték el, jogilag és erkölcsileg egyaránt. A kisebbik fiú a politikusi pályát választotta. A kereszténydemokrata CDU színeiben ő lett az új, a „bonni köztársaság” egyik legjobb arca, Nyugat-Berlin főpolgármestere, majd Bundespräsident (az NSZK szövetségi elnöke, 1984–94). Erre, a nemzet egységét demonstráló, pártok fölötti szerepre született. Régi vágású, úriember politikus volt, csúcspéldánya egy kihalófélben lévő fajtának. Halk szavú, megfontolt, mértéktartó, kompromisszumkereső, ellenfeleit tisztelő, elegáns. Népszerű is, pedig nem arra hajtott. Emlékezetes beszédében (1985) honfitársai orra alá dörgölte a „nehéz örökséget”, mármint a náci múltét, ami igazán nem tartozik a hálás témák közé. Ám Richard von Weizsäcker érezte, ő, aki családilag is érintett, nem hallgathat. A két Németország egyesülése után az „Ossik” és „Wessik” összebékítését próbálta elősegíteni. Bárói címét nem használta, hófehér hajával, kifogástalan angolságával mégis olyan arisztokratikus jelenség volt II. Erzsébet oldalán Londonban, hogy a büszke németek maguk között elnevezték „Richard királynak”. Magasabbra nem emelkedhetett a molnár kései leszármazottja.
Csak egy őrült hibáztathatta ­Vietnamért – és késelhette meg bosszúból a fiát 2019-ben. Nem mintha követni kellene a zavart elmét, ám a vázlatos családtörténet ismeretében talán már kevésbé meglepő, miért lehetett éppen egy Weizsäcker tébolyult indulatok céltáblája. Az újabb generációkban akad közgazdászprofesszor, szobrászművész, még a hamis hangzásért rajongó zeneszerző is. Férfiakról beszéltünk, pedig feltételezhető, hogy a (von) Weiz­säcker­ lányok voltak olyan tehetségesek, szorgosak, mint apáik, fivéreik és fiaik; csak a régebbi korok nem engedték megmutatniuk. Zárjuk ezért a családi albumot a néhai elnök egyetlen lányával, a megölt orvos nővérével. Beatrice von Weizsäcker (született 1958) jogász és publicista, számos kötet szerzője. A migrációs válság idején az evangélikus egyház világi tisztviselőjeként humánus ­európai menekültpolitikát sürgetett.

Új Alkonyat-könyv: átalakult vámpírhősök

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.08.22. 15:40

Nézőpontot vált az Alkonyat-sorozat új könyve: eddig a vámpírrá lényegülő Bella Swan szemszögéből mesélt az író, most „szemüveget vált”, és a vérszívó Edward Cullen nézőpontját érvényesíti. Igaz, a vérszívó kifejezést ideje kikukázni, az Alkonyat vámpírhősei morálisan felsőbbrendű lények – az éltető testnedv fogyasztása pusztán arra szolgál, hogy könnyebb legyen elvonatkoztatni és észrevenni az emberkritikát. A kérdés az, hogy száz év alatt miképp lett gusztustalan, cinikus gyilkológépekből kvázi példakép – vámpírevolúció a mozivásznon.
Hogy is kezdődött? Alighanem egy filmklubon. Némafilm, német expresszionizmus. Murnau: Nosferatu. Éles fény-árnyék játék, remegő alakok. Első világháború utáni depresszió, miszticizmus. A lélek ördögi bugyrai. Az előadó megemlíti, hogy egy magyar, Lugosi Béla játssza a címszerepet, immár Drakulát az 1931-es amerikai változatban. A Filmmúzeumban azt is megnézed, titokzatos, lenyűgöz. Megnyerő külsejű élőhalott szívja a vért, viszi karjaiban a szép lányt is, de jön a bénító napfény, karót vernek a szívébe. Ekkor még minden rendben van. Horrorfilm, kellemes borzongás. A könyvespolcra fölkerül Bram Stoker Drakulája, irodalmi háttér, művelődés, tetszik a levélregény-szerkezet. Majd jön esetleg egy Polanski-retrospektív (vagy talán már a VHS- és DVD-gyűjtőszenvedély idején járunk), lehet egy jót nevetni a Vámpírok bálján. A baj két kultikus filmnél kezdődik. Mindegy, melyikbe ütköztél hamarabb, a másikat is biztos megnézted. Új német Nosferatu (1979) és új amerikai Drakula (1992). Nem kell szégyellni az érdeklődést, elvégre Werner Herzog és Francis Ford Coppola életművét illik követni, helyére kell tenni a német újfilmet, Fassbindert és társait.
Klaus Kinski kinyitja az erdélyi kastély kapuját – és innentől kezdve nemcsak te, mindannyian a vámpírok foglyai vagyunk. Pedig a gróf első pillantásra a horror topszintjén ijesztő: fehér az arca, düllednek a szemei, ujjai hosszú karmokban végződnek, villognak vérszívó fogai. Igazi szörny. Mégis azt vesszük észre, hogy egyre kevésbé félünk tőle. Majd mintha lassan képesek lennénk együtt is érezni vele. Mert bármit tesz is, nem sugároz gonoszságot. Szánni való, gátlásokkal küzdő torzó, akit számára is kínzó, végzetes ösztönök hajtanak. Pusztulása felfogható lázadásnak is: szabadjára engedi gyengéd érzelmeit, és szinte tudatosan várja meg áldozatának női-emberi szépségében gyönyörködve a számára halált jelentő pirkadatot. Mi pedig rádöbbenhetünk, hogy ez a rém, ez a vámpír mi vagyunk. Kavarogni kezdenek a fejünkben szimbolikák, lélektani tükrözések. Szemünkbe néz a szexuális vágyak rejtett kiélésének magányba taszító bűntudata. Coppola filmjéből hiányzik a szorongás, a lefojtottság. Ellenkezőleg. Kábítóan gazdag kiállítású, képi-technikai pompában, eklektikus posztmodern varázslattól ragyogó világ ez, amelyben minden felszínre tör. Életteli, szenvedélyes lüktetésében romantizálódik Drakula gróf alakja. Fájdalom, felesége egykori elvesztése és kiábrándultsága az isteni princípiumból sodorja ragadozó, vérfüggő létbe, de ott él benne a vágy, hogy újra rátaláljon a szeretett nőre. Mina alakjában véli felfedezni, s vonzó, gyengéd férfivá fiatalodva (kalapjával, hosszú fürtjeivel, szeme alá helyezett fekete szemüvegével örök emlékezetbe ég) könnyen meg is hódítja. Itt azonban nem Drakula szokatlan interpretációja felkavaró, hanem Mina érzelmi felszabadulása. Ami messze elemelkedik a közhelyes „bűn szépsége” toposztól. A szerelmi boldogságig szárnyaló vonzalomban a bűn eliminálódik. Az egymásra találás felfokozottan látványos jelenete nem jelez lázadást, sóhaja sincs benne titkolt vágyak megélésének. Egyszerűen Ünnep. Ez a két alkotás széles csatornát nyitott a téma populáris műfaji kezelésétől az artfilmes feldolgozás irányába, és sokan éppen itt, az átmeneti szakaszon érzik magukat biztonságban. Mindenesetre az 1990-es évek közepéig annyi vámpírfilm készült, hogy eljött az ideje egyfajta önreflexiónak. Kik is a vámpírok a kultúránkban? A művészi összegzésnek izgalmas próbálkozása volt Anne Rice 1976-os könyve, az Interjú a vámpírral, amelyből Neil Jordan 1995-ben azonos címmel készített máig emlékezetes filmet. Hősei, Tom Cruise és Brad Pitt alakításában két típusát képviselik a figurának. Egyikük cinikusan elfogadja ezt a létformát, és kiélvezi minden örömét, míg társa gyötrődik, nem akar emberi vért szívni, a félemberi öröklétben is próbál erkölcsi elveket követni. Küzdenek egymással, de összetartoznak. Hedonisztikus mélabú lengi át a mű hangulatát, ami jóval kifejezőbb, mint bölcseleti tartalma. Természetesen a szakirodalom is többször nekilendült, hogy rendet teremtsen a vámpírok filmes világában. A vámpírmitológiában kétségtelenül sok a mélylélektani, bölcseleti mag, amely intellektuális erőfeszítésekre serkent. De ezek egy ponton túl összekuszálódnak. Mert bár a vámpír hordoz valamit az isteni-ördögi őserőből, a megkérdőjelezhetetlen bűn és a félemberi létezés korlátai minden izgalmasságuk ellenére beszorítják a szexualitás, a hatalom, az elkülönültség felszíni mezsgyéjére. A vámpír nem tud mefisztói magasságba emelkedni. Létéért küzd az emberrel, nem lát rá szabadon a világra. Ha ki akar lépni a Rém szerepéből, a legjobb, ha egyszerűen megszelídül. Minden naiv érzelgőssége mellett ez teszi például sikeressé az Alkonyatot (2008). A kamaszszerelem tisztaságának szívmelengető megidézéséhez tökéletes hős egy érzelmes, családjával együtt önmegtartóztató, s ezért emberkerülő vámpírfiú. Óvnia kell magától szerelmét, aki azonban minden veszélyt vállalva kitart mellette. Banális, de szép. Gyerekes, de igaz. Hasonló irányú, a vámpírok számára változatlanul jól járható út az irónia. Ezt igazolja egy nemrég indult, második évadánál tartó könnyed, vidám sorozat, a Hétköznapi vámpírok. Három, erdélyi ősöket idéző főhőse, Nandor, Laszlo és Nadja (mi vagyunk többségben!) már teljesen elkényelmesedett. Uruk ugyan próbálja visszaterelni őket a tisztes vámpírlétbe, de ez elég sután megy a mai világban.
És most itt kallódunk a Netflixen, ahol megint egy Drakula kínálja magát. Háromrészes minisorozatban. Nyakig merülünk a horrorban. Apokaliptikus villámokat szór a fantasy világ teljes eszköztára. Váratlan hangok, képsuhintások, minden átalakulhat bármivé, vérsikoly, szüntelen keletkezés és pusztulás. Drakula megint szörny, emberivé fiatalodva is könyörtelen. Talán soha nem volt még ennyire pusztító erejű. Cinikus megszállottsággal szívja, szívja a vörös életlét. Sokáig csupán rettegést kínál. De aztán váratlan ellenfélre akad: Agatha nővérre, akinek korábban csupán villanásnyi szerepe volt történetében. Benne sűrűsödik az összes korábbi ellenálló és titokfejtő figurája, Van Helsing professzortól Seward doktorig. Így Drakula és Agatha máig tartó küzdelme újabb manifesztuma lesz tömegkultúránk alapdrámájának, a Jó és a Gonosz, az isteni és az ördögi örök összecsapásának. És egymás iránti kölcsönös vonzalmának. A szakirodalom kombinációit is túlszárnyaló spekulatív csavarokkal, hangzatos filozófiai morzsákkal. Utóbbiak közül a halálhoz való viszony, az élőhalott állapot témája lesz a legsúlyosabb. Agatha végső nagy felismerése, hogy bár a vámpír szenved az örökléttől, de közben minden embernél jobban retteg a haláltól. Hát… Igen. Megint beleütköztünk a legenda szellemi korlátjai­ba. Ennyire képes. De örömmel rákattintunk, mert nekünk ma nem is kell több. Civilizációnk létbizonytalansággal fenyegetve hajszol a minél magasabb szintű fogyasztás (és termelés) felé, nem enged időt, teret a reflexióra, a társadalmi, lelki, szellemi hatások feldolgozására. Szüntelenül szorongunk, kapaszkodunk a telefonunkba, a hálózatba. És menekülünk a tömegkultúra mitológiájába. Itt találunk most biztonságot, nyugalmat, itt nyújtózik nagyot fürkésző szellemünk. Tiszta szerelmesek, szuperhősök, angyalok és ördögök, szörnyek, vámpírok világában. A valóságot jobb magára hagyni. Nem enged közel, háborút érlel. Igazit.

Vérszótár

Nesuferitu (román): elviselhetetlen, visszataszító. Nosophoros (görög): vírushordozó. Ebből a két szóból olvadt össze a nosferatu (lásd: fent), és a köznyelvben az élőhalott jelentéstartalommal használják. Vámpír (szláv eredetű): vérivó; téged lakomázó (vam: téged; pir: lakoma).

Mert Nélküle nem megy

Sombor Judit
Publikálás dátuma
2020.08.22. 13:52

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Huszonhat évig ivott, hol sokat, hol kevesebbet. Kívülről úgy tűnt, mintha működne az élete, de mihelyt alámerült az alkoholba, romba döntötte, amit addig épített. Újra és újra próbálkozott a leszokással, végül egy súlyos mélyrepülés után Isten megszánta és kivezette a rabságból. Fazekas György – vagy ahogy ismerik: Gyuri atya – tizenöt éve „tiszta”. Pappá szentelése után a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat lelkésze, majd vezetője lett.
Egy hétig telefonálgattam. Egyházi embereket kértem arra, meséljenek alkoholista múltjukról – mindenki elzárkózott. Gyuri atya első szóra ráállt, mert, mint mondta, a múlt hozzá tartozik, az élete ezzel együtt kerek egész. Gyuri atyának alig vannak szép emlékei a gyerekkorból. Óbudán laktak egy üzlethelyiségben, a lakásban lévő csapnál mosakodtak, a ház udvari vécéjét használták. Apját csak kétszer látta, először az utcán, amint az anyja veszekedett vele: „Te büdös alkoholista, takarodj innen!” A második egy nyaralás volt, apja elvitte Dunabogdányba, ott leadta egy rokonnak, legközelebb akkor találkoztak, amikor hazahozta őt Budapestre. Gyuri édesanyja a Selyemkikészítőgyárban takarított, odahordta fiát az üzemi óvodába. Szeretett ott lenni, az óvónénik dédelgették, máig az orrában érzi a konyhából kiáradó édeskés illatot. Ötéves korában anyja nevelőapát hozott a házhoz, aki szintén alkoholista volt. Ettől kezdve állandósultak a botrányok, a férfi ugyanis részegen randalírozott, verekedett. Gyurival hozatta magának a liter borokat hol az egyik, hol a másik kocsmából. Az atya utólag érteni véli, miért választott az édesanyja mindig rosszul. Vidékről származott, hat elemit végzett, élete végéig küszködött a kancsalsággal, nem tartotta sokra magát és nem akart egyedül lenni a nagyvárosban. Tízéves volt Gyuri, amikor a szomszédok megunták az örökös cirkuszt, szóltak a hatóságnak, és a kisfiú intézetbe került. Az általános iskola után fényező-mázolónak tanult, ekkortól kollégiumban lakott. Az alkohol lassan kúszott be az életébe, eleinte csak egy-egy hétvégén ivott a haverokkal. A pia felszabadította, ilyenkor úgy érezte, versenyt tudna futni a Holddal, szép az élet, szeretik, tartozik valahová. A szakmunkásképzőből visszajárt az intézetbe, ott ismerkedett meg egy új tanárral. Sokat beszélgettek, összebarátkoztak, Dénes albérletet szerzett neki. Patrónusa családjánál érintette meg a hit, tizennyolc évesen megkeresztelkedett, bérmálkozott. Akkor gondolt először arra, hogy de jó lenne egyszer az oltár másik oldalán állni, és Jézus szeretetéről beszélni. De az, hogy új családra lelt, nem volt elég ahhoz, hogy felhagyjon az ivással. Ebben szerepet játszott az is, hogy Magyarországon elnézik, sőt férfias dolognak könyvelik el, ha az ember havonta néhányszor berúg. Ő periodikusan italozott, emellett esti gimnáziumba járt, leérettségizett, és felvették a legendás Esztergomi Szemináriumba. Ahol zavartalanul folytathatta az ivászatot, más kispapokkal karöltve.

A szeretet gyógyít

Az első nagy pofont akkor kapta, amikor három és fél év után, egy karácsonyi nagy piálást követően kitették a Papneveldéből. Előbb egy plébánián húzta meg magát, majd három évre szalézi szerzetesnek állt, közben befejezte teológiai tanulmányait. Aztán a szaléziektől is kiitta magát, ám még mindig abban a tudatban élt, hogy ő iszik ugyan, de nem alkoholista. Sekrestyés lett a Mátyás-templomban, később a Máltai Szeretetszolgálat egyik hajléktalanszállóján vállalt munkát. Addigra gyanította, hogy vele és az alkohollal valami gond lehet, de még bő egy évtizedig azzal hitegette magát, hogy egyedül is megoldja. Ennek jegyében szakkönyveket forgatott, önismereti csoportba, illetve pszichológushoz járt, kipróbálta az akupunktúrát. Idővel magasabb fokozatba kapcsolt, önként befeküdt addiktológiai osztályokra, négyszer is. Ma már úgy látja, ezek a módszerek másoknak talán hasznosak lehetnek, rajta nem segítettek, mert mindegyikből hiányzott a szeretet. Márpedig hiszi és hirdeti, hogy csakis a szeretet az, ami gyógyít. Mindegyik alkoholistának kell egy mélypont, hogy utána föl akarjon állni. Van, akinek a szervezete, például a mája mondja fel a szolgálatot – Gyuri atya pszichésen tört össze, elege lett abból, hogy mindent romba dönt maga körül. Ahogy ő mondja, Isten kegyelméből eljutott a beismerésig, nincs több menekülési útvonal, nincs több varázsszer a bűvészládában, hogy újrakezdhesse a régi játszmákat. Belefáradt, nem akart tovább úgy élni, ahogy addig. 2004 májusában az ötödik kórház addiktológiai osztályán órákig guggolt tompult aggyal egy sarokban, végül egy átsírt, átimádkozott éjszaka után halkan, dadogva így fohászkodott: „Alkoholista vagyok. Uram, segíts! Vagy megszabadítasz, vagy megdöglök.” Nem hallott égi harsonákat, nem szólította meg az Úr, nem voltak látomásai, de érezte Isten szeretetét, és olyan belső béke, nyugalom, harmónia költözött belé, amit korábban sosem tapasztalt. Jakus Ottó atyát, aki akkoriban a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat vezetője volt, az esztergomi szemináriumból ismerte. Megkereste, tanácsát kérte, mert most, hogy megszabadult az alkoholtól, fogalma sem volt, hogyan legyen tovább. Együtt mentek el Leányvárra, a Hivatásőrző Házba, amit annak idején a Katolikus Karitász azért hozott létre, hogy alkoholista papok gyógyuljanak ott. Gyuri atya úgy érezte, ez az a hely, ahol áttekintheti a múltat, s tisztázhatja magában, vajon tényleg papnak szánják-e az égiek. Beer Miklós filozófiát tanított a Papneveldében, őt kereste meg először Gyuri atya a leszokása után, hogy megkérdezze tőle: misézhet-e musttal? A püspök havonta megfordult a Hivatásőrző Házban, szárnyai alá vette Gyuri atyát, bizalmat szavazott neki, először diakónussá, majd három­évnyi józanság után pappá szentelte. A Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat (KASZ) lelkészeként kezdett dolgozni, 2011-ben bízták meg a szolgálat vezetésével. Hittant oktat gyerekeknek és felnőtteknek, szervezi a közösségi programokat, lelkinapokat, zarándoklatokat, lelkigyakorlatokat itthon, Erdélyben és Kárpátalján. A KASZ kiterjedt szervezet huszonöt munkatárssal és sok lelkes önkéntessel. Egy alkoholistának a családja is sérül, ha ő gyógyulni kezd, a családnak is vele kell gyógyulnia. Erre szolgálnak a KASZ házastársi és hozzátartozói önsegítő csoportjai, amelyek egyre szaporodtak. Több vidéki kezdeményezés indult úgy, hogy adott volt egy-két érintett, akik úgy érezték, egymásba kapaszkodva könnyebb megküzdeni az ital kísértése ellen, de hetente Budapestre járni fárasztó, ezért megszervezték helyben a maguk önsegítő csoportját.

A kezdet és a vég

Gyuri atya a saját bőrén is tapasztalta, hogy a társak hatalmas erőt adnak. „Jézus volt, aki megszabadított, de a személyes kapcsolatok, a közösségben való létezés, a csoportba járás nélkül nem tudtam volna talpon maradni. Minden józanodófélben lévőnek kell a támogató közeg. A közösségben megélheted, hogy szerethető vagy és te is tudsz szeretni. Mert amíg iszik az ember, az önértékelés mind mélyebbre zuhan, rongy embernek, megvetésre méltónak érzed magad. Ezeknek a dolgoknak helyre kell állniuk, és a lelki felépüléshez a csoportok segítenek hozzá. A közösség mindenkinek kell, annak is, aki már nyolc-tíz éve józan. Az ilyeneknek azt szoktam javasolni, évente egyszer-kétszer jöjjenek el, hogy megtapasztalják a feléjük áradó szeretetet és lássák, honnan indultak. A sorstársak közt áll helyre a lelki béke és erősödik az Istennel való kapcsolat” – fejtegeti, majd ­sietve hozzáteszi: a csoportokba bárki jöhet, nem feltétel, hogy hívő legyen, azt sem várják el, hogy megtérjen. Kérdezem Gyuri atyát, mi ad neki erőt? Mármint Istenen kívül. Azt válaszolja: Isten az első, ő a kezdet és vég. Olyan, mint a levegővétel, enélkül nem működne. De erőt nyer abból is, hogy ott állhat mások mellett, tudja őket biztatni, bátorítani, és lát maga körül tíz éve józanokat, akik újrakezdték az életüket és boldogok. Az atya a földi örömökért is hálás. Veresegyházon lakik, innen öt perc kocsival a Gödöllői-dombság, szeret ott sétálni az erdőben. Vagy kiruccan a cserkeszőlői fürdőbe és nagyokat úszik. Egy falusi pap általában három helyen misézik, és a három faluban összesen húsz öregasszony gubbaszt a templom padjaiban. Gyuri atyának ilyen gyülekezete nincs. Az alkoholisták az ő gyülekezete, ők a báránykái itthon és a határon túl. Sok a visszaeső? – faggatom. „Amit én csinálok, az nem tartozik a sikeres szakmák közé. Bukdácsolnak az emberek, megbotlanak, felállnak, kezdik elölről. Ha valaki, én tudom, ugyanígy éltem huszonhat évig” – feleli. Sajnálja őket, együttérez velük, szánja a hozzátartozókat, de a visszaeséseket nem tekinti kudarcnak. Akkor tartaná annak, ha azt hinné, ő gyógyít meg valakit. A visszaesés szerinte nem is Isten kudarca. Az az ember még inni akar, mert valamit még nem dolgozott fel, nem tett helyre magában. A visszaesés veszélye mindenkinél fennáll. Aki alkoholista volt, holtáig az marad. Ő például olyan alkoholista, aki nem iszik. De a sejtek évtizedekkel a leszokás után is emlékeznek az italos időszakra, ha ő most bedobna egy-két ártatlannak tűnő kupicát, ugyanolyan mélyre csúszna, ahonnan elkezdett kikapaszkodni, vagy még mélyebbre. A szakzsargon azt is felépülőben lévő alkoholistának nevezi, aki már húsz éve „tiszta”. Minden felépülőben lévőnek mindössze egyetlen szabályt kell betartani: csak ma nem iszik. De Gyuri atya biztatásul azt is elárulja, hogy eljön az idő, amikor többé nem kell ezzel foglalkozni. Isten segedelmével ő sem gondol már naponta erre.