Új Alkonyat-könyv: átalakult vámpírhősök

Nézőpontot vált az Alkonyat-sorozat új könyve: eddig a vámpírrá lényegülő Bella Swan szemszögéből mesélt az író, most „szemüveget vált”, és a vérszívó Edward Cullen nézőpontját érvényesíti. Igaz, a vérszívó kifejezést ideje kikukázni, az Alkonyat vámpírhősei morálisan felsőbbrendű lények – az éltető testnedv fogyasztása pusztán arra szolgál, hogy könnyebb legyen elvonatkoztatni és észrevenni az emberkritikát. A kérdés az, hogy száz év alatt miképp lett gusztustalan, cinikus gyilkológépekből kvázi példakép – vámpírevolúció a mozivásznon.

Hogy is kezdődött? Alighanem egy filmklubon. Némafilm, német expresszionizmus. Murnau: Nosferatu. Éles fény-árnyék játék, remegő alakok. Első világháború utáni depresszió, miszticizmus. A lélek ördögi bugyrai. Az előadó megemlíti, hogy egy magyar, Lugosi Béla játssza a címszerepet, immár Drakulát az 1931-es amerikai változatban.

A Filmmúzeumban azt is megnézed, titokzatos, lenyűgöz. Megnyerő külsejű élőhalott szívja a vért, viszi karjaiban a szép lányt is, de jön a bénító napfény, karót vernek a szívébe.

Ekkor még minden rendben van. Horrorfilm, kellemes borzongás.

A könyvespolcra fölkerül Bram Stoker Drakulája, irodalmi háttér, művelődés, tetszik a levélregény-szerkezet. Majd jön esetleg egy Polanski-retrospektív (vagy talán már a VHS- és DVD-gyűjtőszenvedély idején járunk), lehet egy jót nevetni a Vámpírok bálján.

A baj két kultikus filmnél kezdődik. Mindegy, melyikbe ütköztél hamarabb, a másikat is biztos megnézted. Új német Nosferatu (1979) és új amerikai Drakula (1992). Nem kell szégyellni az érdeklődést, elvégre Werner Herzog és Francis Ford Coppola életművét illik követni, helyére kell tenni a német újfilmet, Fassbindert és társait.

Klaus Kinski kinyitja az erdélyi kastély kapuját – és innentől kezdve nemcsak te, mindannyian a vámpírok foglyai vagyunk. Pedig a gróf első pillantásra a horror topszintjén ijesztő: fehér az arca, düllednek a szemei, ujjai hosszú karmokban végződnek, villognak vérszívó fogai. Igazi szörny. Mégis azt vesszük észre, hogy egyre kevésbé félünk tőle. Majd mintha lassan képesek lennénk együtt is érezni vele. Mert bármit tesz is, nem sugároz gonoszságot. Szánni való, gátlásokkal küzdő torzó, akit számára is kínzó, végzetes ösztönök hajtanak. Pusztulása felfogható lázadásnak is: szabadjára engedi gyengéd érzelmeit, és szinte tudatosan várja meg áldozatának női-emberi szépségében gyönyörködve a számára halált jelentő pirkadatot. Mi pedig rádöbbenhetünk, hogy ez a rém, ez a vámpír mi vagyunk. Kavarogni kezdenek a fejünkben szimbolikák, lélektani tükrözések. Szemünkbe néz a szexuális vágyak rejtett kiélésének magányba taszító bűntudata.

Coppola filmjéből hiányzik a szorongás, a lefojtottság. Ellenkezőleg. Kábítóan gazdag kiállítású, képi-technikai pompában, eklektikus posztmodern varázslattól ragyogó világ ez, amelyben minden felszínre tör. Életteli, szenvedélyes lüktetésében romantizálódik Drakula gróf alakja. Fájdalom, felesége egykori elvesztése és kiábrándultsága az isteni princípiumból sodorja ragadozó, vérfüggő létbe, de ott él benne a vágy, hogy újra rátaláljon a szeretett nőre. Mina alakjában véli felfedezni, s vonzó, gyengéd férfivá fiatalodva (kalapjával, hosszú fürtjeivel, szeme alá helyezett fekete szemüvegével örök emlékezetbe ég) könnyen meg is hódítja. Itt azonban nem Drakula szokatlan interpretációja felkavaró, hanem Mina érzelmi felszabadulása. Ami messze elemelkedik a közhelyes „bűn szépsége” toposztól. A szerelmi boldogságig szárnyaló vonzalomban a bűn eliminálódik. Az egymásra találás felfokozottan látványos jelenete nem jelez lázadást, sóhaja sincs benne titkolt vágyak megélésének. Egyszerűen Ünnep.

Ez a két alkotás széles csatornát nyitott a téma populáris műfaji kezelésétől az artfilmes feldolgozás irányába, és sokan éppen itt, az átmeneti szakaszon érzik magukat biztonságban. Mindenesetre az 1990-es évek közepéig annyi vámpírfilm készült, hogy eljött az ideje egyfajta önreflexiónak. Kik is a vámpírok a kultúránkban? A művészi összegzésnek izgalmas próbálkozása volt Anne Rice 1976-os könyve, az Interjú a vámpírral, amelyből Neil Jordan 1995-ben azonos címmel készített máig emlékezetes filmet. Hősei, Tom Cruise és Brad Pitt alakításában két típusát képviselik a figurának. Egyikük cinikusan elfogadja ezt a létformát, és kiélvezi minden örömét, míg társa gyötrődik, nem akar emberi vért szívni, a félemberi öröklétben is próbál erkölcsi elveket követni. Küzdenek egymással, de összetartoznak. Hedonisztikus mélabú lengi át a mű hangulatát, ami jóval kifejezőbb, mint bölcseleti tartalma.

Természetesen a szakirodalom is többször nekilendült, hogy rendet teremtsen a vámpírok filmes világában. A vámpírmitológiában kétségtelenül sok a mélylélektani, bölcseleti mag, amely intellektuális erőfeszítésekre serkent. De ezek egy ponton túl összekuszálódnak. Mert bár a vámpír hordoz valamit az isteni-ördögi őserőből, a megkérdőjelezhetetlen bűn és a félemberi létezés korlátai minden izgalmasságuk ellenére beszorítják a szexualitás, a hatalom, az elkülönültség felszíni mezsgyéjére. A vámpír nem tud mefisztói magasságba emelkedni. Létéért küzd az emberrel, nem lát rá szabadon a világra.

Ha ki akar lépni a Rém szerepéből, a legjobb, ha egyszerűen megszelídül. Minden naiv érzelgőssége mellett ez teszi például sikeressé az Alkonyatot (2008). A kamaszszerelem tisztaságának szívmelengető megidézéséhez tökéletes hős egy érzelmes, családjával együtt önmegtartóztató, s ezért emberkerülő vámpírfiú. Óvnia kell magától szerelmét, aki azonban minden veszélyt vállalva kitart mellette. Banális, de szép. Gyerekes, de igaz.

Hasonló irányú, a vámpírok számára változatlanul jól járható út az irónia. Ezt igazolja egy nemrég indult, második évadánál tartó könnyed, vidám sorozat, a Hétköznapi vámpírok. Három, erdélyi ősöket idéző főhőse, Nandor, Laszlo és Nadja (mi vagyunk többségben!) már teljesen elkényelmesedett. Uruk ugyan próbálja visszaterelni őket a tisztes vámpírlétbe, de ez elég sután megy a mai világban.

És most itt kallódunk a Netflixen, ahol megint egy Drakula kínálja magát. Háromrészes minisorozatban. Nyakig merülünk a horrorban. Apokaliptikus villámokat szór a fantasy világ teljes eszköztára. Váratlan hangok, képsuhintások, minden átalakulhat bármivé, vérsikoly, szüntelen keletkezés és pusztulás.

Drakula megint szörny, emberivé fiatalodva is könyörtelen. Talán soha nem volt még ennyire pusztító erejű. Cinikus megszállottsággal szívja, szívja a vörös életlét. Sokáig csupán rettegést kínál. De aztán váratlan ellenfélre akad: Agatha nővérre, akinek korábban csupán villanásnyi szerepe volt történetében. Benne sűrűsödik az összes korábbi ellenálló és titokfejtő figurája, Van Helsing professzortól Seward doktorig.

Így Drakula és Agatha máig tartó küzdelme újabb manifesztuma lesz tömegkultúránk alapdrámájának, a Jó és a Gonosz, az isteni és az ördögi örök összecsapásának. És egymás iránti kölcsönös vonzalmának. A szakirodalom kombinációit is túlszárnyaló spekulatív csavarokkal, hangzatos filozófiai morzsákkal. Utóbbiak közül a halálhoz való viszony, az élőhalott állapot témája lesz a legsúlyosabb. Agatha végső nagy felismerése, hogy bár a vámpír szenved az örökléttől, de közben minden embernél jobban retteg a haláltól. Hát… Igen. Megint beleütköztünk a legenda szellemi korlátjaiba. Ennyire képes.

De örömmel rákattintunk, mert nekünk ma nem is kell több. Civilizációnk létbizonytalansággal fenyegetve hajszol a minél magasabb szintű fogyasztás (és termelés) felé, nem enged időt, teret a reflexióra, a társadalmi, lelki, szellemi hatások feldolgozására. Szüntelenül szorongunk, kapaszkodunk a telefonunkba, a hálózatba. És menekülünk a tömegkultúra mitológiájába. Itt találunk most biztonságot, nyugalmat, itt nyújtózik nagyot fürkésző szellemünk. Tiszta szerelmesek, szuperhősök, angyalok és ördögök, szörnyek, vámpírok világában.

A valóságot jobb magára hagyni. Nem enged közel, háborút érlel. Igazit.