Jüdische Allgemeine/New York Times/Yahoo/Reuters
A magyar zsidóság nem érzékel fenyegetést, ám vannak antiszemita jelenségek és ez félelmet kelt soraiban. Erről a budapesti főrabbi beszélt a Német Központi Zsidó Tanács lapjának. Fröhlich Róbert az aggasztó fejlemények között említette a Soros elleni kampányt, nyilas írók sztárolását, valamint azt, hogy az Országgyűlés 2. embere, Lezsák Sándor dicsérte a zsidógyilkos Héjjas Ivánt. Ám mint mondta, éppen az ilyen esetek miatt egyre több zsidó keres védelmet a saját közösségénél, vagyis a hadjáratnak van kedvező hatása is. Emellett tény, hogy élénk az érdeklődés a zsidóság iránt, aktív a kulturális élet.
A főrabbi kitért arra, hogy sajnálatosan rossz a viszony a MAZSIHISZ és a Köves Slomó-féle Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség között, de ezért mindkét felet felelősség terheli. Pedig az kellene, hogy békében éljenek, mert az győzné meg a külvilágot a magyar zsidóság erejéről. Hogy azután az EMIH mindent, pénzt, paripát, fegyvert megkap a magyar államtól, míg a sokkal nagyobb szervezet nem, annak okát a politikában látja az interjúalany.
Ma egyébként a magyar Külügyminisztériumba hivatalos a budapesti német nagykövet, miután berendelték. Az előzmény az volt, hogy az Európai ügyekért felelős német külügyi államminiszter két napja kijelentette: az unió a többi közt azért kezdett jogállami eljárást az Orbán-kormány ellen, mert Magyarországon erős az antiszemitizmus. Válaszul Szijjártó Péter közölte: magyarázatot várnak német részről. Egyben úgy foglalt állást, hogy jobb volna, ha Roth először a saját országában jelentkező zsidóellenességgel foglalkozna, noha a politikus jelezte, hogy náluk igen sajnálatos módon egyre több az antiszemita atrocitás.
A lap annak bizonyítékát látja a budapesti Trianon-emlékmű felavatásában, hogy Orbán Viktor egy új Nagy-Magyarországra vágyik, de ily módon a tűzzel játszik a sokat megélt térségben. Ám tisztában van azzal, hogy mozgósítja a magyarokat, és nagy politikai hasznot hajt, ha a nemzeti összetartozásra hivatkozik. Ezt tükrözte a kettős beszéd is, amelyet a hétvégi ünnepségen tartott, és amely tökéletesen jellemző rá. Hiszen azt lehet úgy értelmezni, mint példátlan támadást a szomszéd államok ellen, a nagy magyar revizionizmus újabb megnyilvánulásaként. Mindenesetre az emlékmű átadása csúcspontot jelent az utóbbi 10 év politikájában, amely ideológiai kulcselemnek tekinti a trianoni gyászkultuszt.
Persze már 2010 előtt is létezett a békediktátum popkultúrája, a vonatkozó szobroknál tartott megemlékezésekkel, nagy magyar jelképeket ábrázoló trikókkal és emléktárgyakkal, hazafias rockzenével, nosztalgiaturizmussal. A jelenlegi magyar vezetés egyúttal jelentős összegekkel támogatja a határon túli magyarokat. Ez persze felháborodást kelt a régió más nacionalistái részéről, ám az érintett kormányok hallgatnak, illetve igyekeznek elbagatellizálni a dolgot.
Ennek magyarázata, hogy a szlovákoknál, szlovéneknél, horvátoknál és szerbeknél jó ideje olyanok vannak hatalmon, akik csodálják Orbánt, vagy a barátai, vagy a szövetségesei, akikkel szoros viszont ápol, és akik részben hasonló politikai célokat követnek, mint ő. Az osztrák, a román és az ukrán vezetés ugyanakkor gyakorlati okokból nem szeretne vele tengelyt akasztani. Ezzel együtt hosszú távon életveszélyes, amit a magyar politikus művel. Nem egyértelmű ugyanis, hogy elutasítja a határok módosítását és a Trianoni Szerződés felülvizsgálatát. Azaz tág teret hagy az értelmezésnek. A határon túliak felkarolása pedig ahhoz vezet, hogy ezek a közösségük politikai, kulturális és szociális értelemben saját országukban leválnak a többségről, amely a maga részéről különben kirekesztő kisebbségi vonalat visz.
A tegnapi tüntetésen elárasztották Minszk utcáit a Lukasenko távozását követelő tömegek. Vagyis még az sem bizonyult elegendőnek a lázadás elfojtására, hogy a védelmi miniszter kilátásba helyezte a hadsereg bevetését. Közben az elnök sajtója olyan felvételt tett közzé, amelyen a politikus fekete gyakorló öltözékben, golyóálló mellényben látható, géppisztollyal felszerelkezve. (Igaz, később kiderült, hogy tár nem volt hozzá, viszont a közösségi hálóra felkerült egy olyan film, amely azt mutatta, hogy 15 éves fia is gépfegyverrel kísérte el apját az államfői hivatalba – a szerk. megj.) A tiltakozókat a politikus patkányoknak minősítette, majd megköszönte a palotáját őrző karhatalom munkáját. A rohamrendőrök azt ígérték, hogy a végsőkig kitartanak mellette.
Nem hivatalos becslések szerint 150 ezren vonultak fel, a megmozdulások immár két hete tartanak. A hatalom tegnap megpróbálta hangosbeszélőkön elriasztani a részvevőket, mondván, hogy a nagygyűlés illegális, ezért tessék feloszlani. Előtte ellenőrző pontokat állítottak fel a városba vezető utakon, hogy lehetőleg minél kevesebb tiltakozó jusson be. Ennek ellenére a tömeg teljesen megtöltötte a helyszínt, a hatalmas központi teret. Ennyi ember ellen nemigen lehet erőszakot alkalmazni, viszont minden egyes tüntetés tovább rombolja az autoriter vezető legitimitását.
Az Oroszországból küldött tévés, illetve propaganda szakemberek azt nyomatják, hogy a tüntetők náci eszményeket követnek, és romba akarják dönteni az országot, ám a felvonulók békésen politikai változásokat követelnek. Ugyanakkor a hivatalos moszkvai tévé hangjából arra lehet következtetni, hogy Putyin egyelőre támogatni kívánja a diktátort.
Az orosz külügyminiszter kijelentette: nincs bizonyíték rá, hogy a fehérorosz elnök elvesztette a választást. Lavrov szerint az ellenzék nem állíthatja, hogy megszerezte a győzelmet. Az EBESZ-ről pedig azt mondta, hogy az a felkérés ellenére sem küldött megfigyelőket a szavazás ellenőrzésére. Az összeurópai szervezet szerint a meghívó túl későn érkezett. A miniszter ugyanakkor kifejtette, hogy Tyihanovszkajának nem volt konstruktív programja, ehelyett ki akarta léptetni országát az Eurázsiai Gazdasági Szövetségből, megcélozta az EU- és a NATO-tagságot, továbbá elképzelései között szerepelt az orosz nyelv visszaszorítása. Azt közölte, hogy bár a program már nincs fent a neten, de archivált oldalakon még megtalálható. Azon kívül az ellenzék által életre hívott Koordinációs Tanácsban oroszellenes tagok vannak. Továbbá szerinte a testület hazaárulást követett el, mert pénzt kínált fel, hogy a hadsereg és a biztonsági szolgálat álljon át a másik oldalra.
Litvániában 30 kilométeres élő lánc volt a fővárostól a belorusz határon lévő településig, hogy ily módon nyilvánítsák ki szolidaritásukat a fehérorosz néppel. Az akcióban 50 ezren vettek részt. Sokan fehér ruhába öltöztek és a történelmi belorusz zászlót lengették, mert az a rendszerváltás után a függetlenség szimbóluma lett, most pedig a Lukasenko elleni tiltakozást jelképezi. Az eseményen a litván államelnök azt hangsúlyozta, hogy a szabadság jogot jelent, mármint hogy egy nép szabad választásokon maga határozza meg a jövőjét. És ezt a szabadságot főleg azok a nemzetek tartják sokra, amelyek jó időre elvesztették azt.
Tyihanovszkaja tanácsadója, aki követte Vilniuszba az ellenzék elnökjelöltjét, úgy nyilatkozott, hogy az államfő számára nincs más lehetőség, csak a távozás. A legjobb az volna, ha nyugdíjba vonulna. Dobrovolszkij szerint a politikusnak többé nincs helye az országban, ha ismét erőszakhoz folyamodik.
Országszerte folytatódnak a munkabeszüntetések. Hosszú távú küzdelemre kell felkészülni Fehéroroszországban, mert ugyan az államfő a kifárasztással, a fenyegetőzéssel és az erőszakkal próbálkozik, ám a kétség és remény között hányódó lakosság nem tágít: szabadulni akar tőle. Bár azért már tapasztalni bizonyos csalódottságot is, mert sokan úgy gondolták, nem tart majd ilyen sokáig. Viszont úgy tűnik, hogy Lukasenko is felfogta: nem segít a nyers erőszak. Így elriasztásképpen közölte, hogy üzemeket zárnak be, dolgozókat bocsátanak el. Továbbá büntetőjogi következményeket helyezett kilátásba. A védelmi miniszter szerint küszöbön áll a polgárháború. Mindez semmi jót nem ígér. A tömegek azonban kitartanak.
Lukasenko továbbra sem tanúsít semmiféle kompromisszumkészséget, csakis az erőre alapoz. Az elnöki palotát azonban páncélozott járművek és a biztonsági erők emberei védték, az egész erődítményre emlékeztetett. Azt akarták meggátolni, hogy az emberek megrohamozzák az épületet. De a közelben lezajlott demonstráció akkora volt, hogy a rendőrség csupán tehetetlenül nézte. Más városokban is mindennaposak a demonstrációk, illetve sztrájkok az állami üzemekben. Ekkora válság még nem volt az utóbbi 26 évben. De az sem fordult még elő, hogy teljes harckészültségbe helyezték volna a hadsereget.
A védelmi miniszter azt állította, hogy Oroszország katonai erőket küld, ha a NATO beavatkozik Tyihanovszkaja oldalán.
Fehéroroszországnak végleg elege van „Európa utolsó diktátorából, az emberek egyszerűen szabad és tisztességes választást akarnak, nem az uniós közeledésért tüntetnek. Így látja a helyzetet az angliai Bournemouth egyik professzora, aki Lengyelországban is tanít, sőt az egyik ottani elemző intézetnek is dolgozik. Hartwell rámutat, hogy az ország – Ukrajnához hasonlóan – ébredőben van, de egyáltalán nem biztos, hogy sikerül elűznie Lukasenkót. Ez csak akkor lehetséges, ha a Nyugat elismeri: itt másról van szó, mint annak idején a Majdanon és ennek megfelelően kalibrálja a nyomást.
Az ellenállás fontos jellemzője, hogy a társadalom jelentős részére kiterjed, mert az emberek belefáradtak az elnökbe, önrendelkezést akarnak. Vagyis nem az EU-tagságot szorgalmazzák, és nem is kifejezetten oroszellenesek. A beloruszok sokkal inkább a Vasfüggöny mögött rekedt Svájcnak tekintik országukat, amely Moszkva szövetségese. De talán a legfontosabb az, hogy Minszk továbbra is az államfő erőközpontjának számít, noha ott vannak a legnagyobb tüntetések. Viszont a politikus számára éppen az jelenti a fő fenyegetést, hogy a megmozdulások az egész országot érintik.
Az azonban nagy hasonlóságot jelent az ukrán forradalommal, hogy Oroszország ezúttal is nyakig benne van a dologban. Putyin el van szánva, hogy nem veszti el befolyását egy újabb környező államban, és támogatást ígér. E pillanatban nem úgy néz ki, hogy beavatkozik katonai erővel, de lehet, hogy érdekeit hosszabb távon jobban szolgálná egy pluralista Fehéroroszország, amely szövetségesi viszont ápol a Kremllel.
Ebben a helyzetben a Nyugat szerepet játszhat, de nem szabad riadalmat keltenie Moszkvában, mármint hogy egy új Majdan van kialakulóban. Úgy hogy segítheti a szabad és tisztességes választások megrendezésében, és határozottan fel kell lépnie az emberi jogok megsértése ellen, beleértve a gyilkosságokat és a tiltakozók elhurcolását. Azaz közreműködhet a demokrácia megszilárdításában, de anélkül, hogy megismétlődnének az 1956-os Magyarország, valamint 68 Csehszlovákiájának rémségei.
Amit a belorusz államfő csinál az istenkísértés – Moszkva gyámolításával. Hiszen viszályt provokál mind a szomszédos kormányokkal, mind odahaza, ezért Oroszországnak fel kellene mondania vele az együttműködést, mert attól semmi előnyt nem várhat. A minszki autokrata egyértelműen a helyzet eszkalálására játszik. Ebbe még az is belefér, hogy viszály alakul ki a NATO-val, odahaza pedig a polgárháborút sem lehet kizárni.
Csak remélni lehet, hogy az emberek nem dőlnek be a demagógiának és a dezinformációnak. Mindkettő egyébként azt idézi, ahogyan az oroszbarát propaganda eljárt az ukrán válság során. Csak éppen a közelmúlt eseményei mutatják, hogy elég egy-két provokátor és máris előáll a káosz. Hiszen a mostani válságot Lukasenko idézte elő, pillanatok alatt. Az elégedetlenség a választás meghamisítása miatt robbant ki, most meg már ott tartunk, hogy háború fenyeget a térségben.
De hiába hivatkozik arra ő is és a mögötte álló Oroszország is, hogy az ellenzék kapcsolatba lépett a Nyugattal, hiszen annak nem volt más választása, miután odahaza senkitől nem várhat segítséget a törvényszegések ellen. Brüsszel nem volt túl lelkes a feladat láttán, de ha hiteles akart maradni, akkor reagálnia kellett a jogtalanságokra. Ehhez a párbeszédkészségét hangoztatta Minszkkel és Moszkvával szemben. Az persze Lukasenko szemében csak olajat önt a tűzre, hogy az amerikai külügyminiszter-helyettes ma Vilniuszban találkozik Tyihanovszkajával. De a lényeg az, hogy tegnap is tízezrek demonstráltak a belorusz fővárosban.
Putyin idáig méltatlan szerepkört tölt be a történetben. Elsőként ismerte el a botrányos választási eredményt és a zsarnok mellé állt. Ezért is annyira cinikus részéről a felhívás, hogy a Nyugat ne avatkozzon be. Ám tragikus, hogy Moszkva elárulja a fehéroroszokat. Csakhogy ezzel elveszti az ottani társadalmat. Így könnyen megismétlődhet az ukrán példa. Vagyis a Kreml már csak önérdekből is fontolóra vehetné: nem játszhatna-e kivételesen konstruktív szerepet, hogy elkerülje a hasonló viszályok során elkövetett hibákat?
