Évtizedeken át meghatározó tényező volt a palesztin-izraeli konfliktus a Közel-Kelet szövevényes viszonyrendszerében. Az arab világ egyöntetűen a saját hazára vágyó palesztinok pártján állt, és már 1948-ban, a zsidó állam kikiáltását követően egyes arab országok fegyverrel próbálták meg felszámolni Izraelt. Erre később is voltak kísérletek - legutoljára az 1973-as jom kippuri háborúban Egyiptom, Szíria, Jordánia és Irak részéről.
Habár ezt követően többször is fegyveres konfliktusok törtek ki Izrael és északi arab szomszédja, Libanon között, némely arab országok már eközben közeledni kezdtek a zsidó államhoz. 1979-ben Egyiptom, majd 1994-ben Jordánia is hivatalosan békét kötött, de a viszonyt továbbra is mérgezte a palesztinok helyzetének rendezetlensége. Nyilvánvalónak tűnt, hogy amíg a kérdés megoldatlan marad, addig az arab világ és Izrael sem békélhet meg egymással. Ezt azonban már a 2010-es évek fejleményei is megkérdőjelezték, hiszen félreérthetetlen jelei mutatkoztak az Öböl-menti arab országok és a zsidó állam közötti közeledésnek. Az Egyesült Arab Emírségek és Izrael idén augusztusban történt kiegyezése pedig végérvényesen megcáfolta a feltevést. A minapi békemegállapodás azonban nem váratlan fordulópont, hanem sokkal inkább egy hosszabb folyamat kiteljesedése.
“Már a 90-es évek óta érzékelhető a palesztin-ügy jelentőségének visszaesése” - magyarázta a Népszavának Csicsmann László, a Budapesti Corvinus Egyetem docense, Közel-Kelet szakértő. Ennek egyfelől az 1993-ban megkezdődött oslói békefolyamat elakadása az oka, de hozzájárult a palesztinok belső megosztottsága is: Ciszjordániát a világias Fatah, a Gázai-övezetet pedig az iszlamista Hamász kormányozza, és a szembenállásuk miatt 2006 óta nem tartottak választást a palesztin területeken, aminek következtében diplomáciailag teljesen eszköztelenné vált a Palesztin Hatóság. Csicsmann László szerint jól példázza ezt, hogy mennyire kevés visszhangot váltott ki, amikor Mahmud Abbász palesztin elnök az elmúlt években többször is az oslói megállapodás felmondásával fenyegetett a Trump-féle béketerv miatt.
A palesztin-kérdés háttérbe szorulásához ugyanakkor Irán térnyerése is hozzájárult: Teherán az utóbbi időben hatalmas befolyásra tett szert a régióban a Hamász, a szíriai Aszád-rezsim, valamint Irak, Jemen és Libanon különböző politikai és félkatonai mozgalmainak támogatásával. Mindezt Izrael és a legtöbb szunnita többségű arab állam (köztük az Emírségek) fenyegetésként éli meg, ahogyan az iráni atomprogramot is. A közös érdekek egy akolba terelték ezeket az országokat, amely folyamatokra az utóbbi években az Egyesült Államok is ráerősített, elvégre Donald Trump Közel-Kelet politikájának egyik elsődleges célkitűzése a perzsa állam visszaszorítása. Az Emírségek és Izrael közötti viszonyt normalizáló “Ábrahám-egyezmény” a washingtoni kormányzat közvetítésével jött létre, a békemegállapodás pedig az újraválasztásáért kampányoló amerikai elnök eddigi leglátványosabb külpolitikai sikerének tekinthető - annak ellenére, hogy a paktum valójában csak hivatalossá tette az évek óta létező együttműködést és érdekszövetséget.
A két érintett ország azonban nem csupán Donald Trump kedvére tett, hanem a novemberi elnökválasztáson jelenleg jóval esélyesebbnek látszó demokrata jelölt, Joe Biden győzelmére is bebiztosították magukat. Egyrészt mind Benjamin Netanjahu, mind az Emírségek de facto vezetője Mohamed bin Zájed trónörökös tanúbizonyságot tett a kompromisszumkészségéről, jó pontokat szerezve ezzel a liberális oldalon. Az izraeli miniszterelnök az alku részeként átmenetileg még arról is lemondott, hogy annektáljon egyes ciszjordániai területeket, köztük az illegálisan létesített telepeket. Másrészről a paktum komoly érv amellett, hogy adott esetben a Biden-kormányzat is folytassa az Iránnal szembeni konfrontációt, hiszen az bizonyíthatóan előmozdíthatja az arab-izraeli béke ügyét.
Az Emirátusok és Izrael békeszerződése, más néven az Ábrahám-egyezmény nagy vesztese a palesztinok mellett a teheráni rezsim, amely ennek megfelelően keményen bírálta az alkut. Haszán Róháni iráni elnök az Emírségek által elkövetett “hatalmas hibáról”, illetve “a palesztinok elárulásáról” beszélt, amire válaszul Abu Dzabi szóbeli jegyzékben tiltakozott a “elfogadhatatlan, gyújtó hangú” kijelentések miatt. Az Emírségek és Izrael egymásra találása azonban a két országgal egyre több kérdésben szembekerülő Törökországot is aggodalommal töltheti el.
Ankara és Abu Dzabi között már egy ideje rivalizálás bontakozott ki, ami részben abból fakad, hogy vezetőik ellentétesen állnak az iszlamizmushoz (a politikai iszlámhoz): a Recep Tayyip Erdogan török elnök vezette Igazság és Fejlődés Pártja maga is iszlamistának tekinthető, Mohamed bin Zájed, az Emírségek trónörököse ezzel szemben belföldön és külföldön is üldözi az iszlamizmust. A két ország szembenállásának legékesebb példája Líbia, ahol Törökország az iszlamisták által is támogatott, nemzetközileg elismert kormány oldalán avatkozott be, míg az Emírségek a lázadókat látja el fegyverrel. Szintén ellentétes oldalakon állnak Katar ügyében: Szaúd-Arábia más országokkal, köztük az Emírségekkel együtt 2017 óta gazdasági blokád alatt tartja az élelmiszerimportra szoruló olajmonarchiát, Törökország azonban - Iránnal közösen - biztosítja azt, hogy a katariak ne roppanjanak meg a nyomás alatt. Ankara és Abu Dzabi vetélkedésének Kelet-Afrikában is látszanak a nyomai, ahol mindkét ország katonai támaszpontok létesítésével próbálja növelni befolyását.
Mindeközben Törökország számos vitás kérdésbe keveredett Izraellel is. Feszültséget okoz többek között a földközi-tengeri EastMed nevű gázvezeték, amelynek megépítéséről a zsidó állam, Ciprus és Görögország januárban egyezett meg. Ankara nehezményezi, hogy kihagyták a projektből, pedig a tervezett nyomvonal érintené azt a tengerszakaszt, amelyet a nemzetközileg elismert líbiai kormánnyal kötött tavaly novemberi memorandum alapján Törökország sajátjának tekint.
Izrael leginkább azt sérelmezi, hogy a török kormány szoros viszonyt ápol a zsidó állam által terrorszervezetnek tekintett palesztin Hamásszal - a török elnök épp a múlt hétvégén fogadta Iszmáíl Hanijét, az iszlamista mozgalom politikai vezetőjét. A találkozó azonban csak a jéghegy csúcsa, a brit The Daily Telegraph értesülései szerint Törökország menedéket és állampolgárságot is ad a Hamász tagjainak. Izraelnek valószínűleg Erdogan iszlamista köntösbe bújtatott palesztin-barát retorikája sem tetszik: a Hagia Sophia mecsetté alakítását követően például a török elnök a jeruzsálemi Al-Aksza mecset “felszabadítására” tett ígéretet.
A kölcsönös sérelmek ellenére szoros kereskedelmi kapcsolatok kötik össze a két országot, ám hosszú távon ez változhat. Vélhetően az Ankara legnagyobb félelme, hogy az Irán elszigetelésére esetlegesen létrejövő arab-izraeli szövetség alkalmas lesz a török ambíciók letörésére is. Törökország ezért abban érdekelt, hogy ne kövessék más arab országok az Emírségek példáját. Ezt jelzi, hogy Erdogan az Ábrahám-egyezmény kapcsán azzal fenyegetett, hogy felfüggeszti a diplomáciai kapcsolatokat Abu Dzabival. A török elnök nyilatkozata valójában azoknak az arab országoknak szólt, akik szintén fontolgatják, hogy normalizálják viszonyukat a zsidó állammal.
