Navalnij, a kellemetlen ellenfél

A 2000-től regnáló Vlagyimir Putyinnak eddig két komolyabb kihívója akadt – a politikus Borosz Nyemcov és a korrupcióellenes aktivista Alekszej Navalnij.

Az orosz választási rendszerben, az oroszországi viszonyok közepette választáson gyakorlatilag már nem lehet legyőzni Vlagyimir Putyint és a mögötte álló politikai erőt. Nem azért, vagy nem csak azért, mert az orosz elnök lakossági támogatottsága még mindig magas, hanem elsősorban azért, mert hovatovább nem csak az egyenlő feltételek nem adottak a politikai szereplők számára, hanem gyakorlatilag minden lehetőségtől megfosztották a rezsim politikai ellenfeleit. A fokozatosan, lépésről-lépésre átalakított orosz politikai keret már régen nem teszi lehetővé azt, hogy bárki, vagy bármilyen, a rezsimmel szembehelyezkedő politikai erő egyáltalán országos általános ismertségre tegyen szert. Ha valakinek mégis sikerül kitörni a névtelenségből, akkor arról a Kreml gondoskodik.

A 2000-től regnáló Vlagyimir Putyinnak eddig két komolyabb kihívója akadt – a politikus Borosz Nyemcov és a korrupcióellenes aktivista Alekszej Navalnij. Nyemcovot 2015-ben nyílt utcán lőtték agyon, Navalnij épp az életéért küzd a berlini Charité kórházban rendőri felügyelet mellett, szervezetében egy egyelőre azonosítatlan méreg nyomait találták a berlini orvosok.

Miért veszélyes a klasszikus értelemben politikusnak nem is számító Navalnij a Kreml számára? Attól Putyinnak sem kell tartania, hogy választáson legyőzi őt, erről gondoskodott a törvényhozás és a választási rendszer átalakítása. Navalnij ugyan 2007-től jelen van az orosz politikai életben, de országos és nemzetközi ismertségre a 2011 decemberében látványosan elcsalt parlamenti (duma) választások, illetve a 2012-es márciusi, ugyancsak tisztának nem nevezhető elnökválasztások elleni hatalmas tiltakozások főszervezőjeként, „arcaként” tett szert. A Putyin rezsim fokozatos durvulását jelzi, hogy míg a 2013-as moszkvai főpolgármesteri tisztségért még el tudott indulni, a 2018-as elnökválasztáson már az indulás jogától is megfosztották. 2013-ban a látszatra még annyit adott a Kreml, hogy indulni engedett ugyan egy tényleges ellenzéki jelöltet, nyerni ugyan már nem, de hat évvel később már ezt sem kockáztatták.

Időközben pedig, 2015 februárjában, máig tisztázatlan körülmények között lőtték agyon a korábbi nagy politikai ellenfelet, a volt miniszterelnök-helyettességig jutó Borisz Nyemcovot. Hogy miért épp akkor vált tűrhetetlenül veszélyessé a politikusként már eszköztelen és eljelentéktelenített Nyemcov, azt csak latolgatni lehet. Vélhetően azért (vagy azért is) mert Nyemcov is fokozatosan mozgalmárba ment át, komolyan dokumentált jelentéseket kezdett kiadni az oroszországi korrupciós helyzetről, rávilágítva arra, hogy mindez nem független az államtól, a rezsimtől. Ezen túlmenően a Krím elcsatolását követő eufóriában – legalábbis a halálát követő sajtóhírek szerint – az ukrajnai orosz beavatkozás bizonyítékait kívánta nyilvánosságra hozni.

Navalnij is mozgalmárként vált veszélyessé. Korrupcióellenes alapítványát ugyan felszámolták, de a 2011-2012-es nagy tiltakozási hullám óta az alapítvány által 2017 tavaszán bemutatott dokumentumfilm mozgatta meg leginkább a rezsimellenes erőket. A Putyin bábjának is mondott akkori miniszterelnök, Dmitrij Medvegyev mesébe illő illegális vagyona azonban nem csak a miniszterelnök, hanem Putyin hírnevének is sokat ártott. Azon a tüntetésen először tűnt fel a nagyon fiatal korosztály, és ezt követően még látványosabban megcsappant az oroszok szavazókedve, vele együtt az elnök támogatottsága, főképp a két nagyvárosban, Moszkvában és Szentpéterváron, de az oroszországi viszonylatban közepesnek számító városokban is. A folyamat 2011 után kezdődött, de az utóbbi időben egyre súlyosabbá vált, rendre történelmi mélyponton volt a részvétel a különböző választásokon. Márpedig a rezsim és Putyin számára igen fontos a magas részvétel, hiszen erre építi legitimációját. A Népszavának múlt héten nyilatkozó fehérorosz ellenzéki politikus, Alekszandr Milinkevics is a látszatdemokráciákat fenntartó autoriter vezetők eme rögeszméjére mutatott rá. Úgy fogalmazott, „Lukasenko ilyen társadalmi hangulat közepette is 80 százalékos győzelmet rendelt magának. Talán, ha megelégszik kisebb hamisítással, szerény 57 százalékos győzelemmel, s enged az ellenfelének 30-at, akkor kisebb lett volna a fölzúdulás. De ez a magalázás, hogy hülyének néznek minket, kivitte a népet az utcára”.

Navalnij tevékenysége is ezt a Putyin számára fontos legitimációs hátteret veszélyeztette, mert még a szibériai, távolkeleti részek adatainak meghamisítása nem gond az apparátus számára, egy moszkvai és szentpétervári tömeges távolmaradás még számukra is nagy falat. A lakosság évek óta növekvő passzivitása mellett viszont a szabad választás illúzióját szinte lehetetlen fenntartani.