Előfizetés

Nógrádi Gábor: Szilánkok (Nincs új a nap alatt)

Nógrádi Gábor
Publikálás dátuma
2020.08.29. 08:15

Fotó: Stekovics Gáspár
A világon évezredek óta egyetlen igazi probléma van, ami a társadalmi konfliktusokat okozza, állandósítja, és ami talán az emberiség veszte lesz. Te eszel. Ő nem. Ne légy okos! Népcsoportokat, nemzeteket pusztítottak már el, mert okosabbak voltak, mint a gyilkosaik. Nagy szerencsém volt, hogy nem volt szerencsém. Kétféle ember nevez zsidónak: a zsidó és az antiszemita. A többiek megadják a lehetőséget, hogy én döntsem el, ki vagyok. Hol nincs demokrácia, ott nincs demokrácia sem az életben, sem az irodalomban. („A klasszikus kritika sosem foglalkozott az olvasóval; számára nincs más ember az irodalomban, csak az, aki írja.” Roland Barthes: A szerző halála) Az idő minden sebet elkaparhat. Nekem a társadalmi klímával van problémám. Az istennek sem akarnak elolvadni a történelmi jéghegyek! És mind rajta vagyunk a Titanicon. Ki akar kiszállni? Van-e élet a halál után? Persze, hogy van. Nem a mi életünk, de ha tettünk érte, az az élet rólunk is szól. Sajnos, a mondást meg kell változtatni. Az ember sorsa nem a kezében van, hanem a lábában. Ne játsszatok a tűzzel, mert nem fogjátok tudni eloltani és titeket is eléget, amint szokás. Ha abnormálisnak tartanak egy abnormális társadalomban, akkor normális vagy.

Figyelni arra, aki hozzánk beszél - Terék Anna a feje tetejére állt életről

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2020.08.22. 16:30
Terék Anna
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
"Miért siratom még mindig apámat, mikor már eltemettük?” – kérdezték Terék Annától, aki most megjelent, Háttal a napnak című verseskötetében édesapja elvesztésének gyászfolyamatát, a hiányával való megküzdését írta versfolyammá. A költőt és drámaírót versről és gyászról éppúgy kérdeztük, mint iskolapszichológusi munkájáról.
Aki már veszítette el valamelyik szülőjét, tudja, milyen nehéz utána ismét talpra állni. Ön az édesapját veszítette el. Mennyi időnek kellett eltelnie, hogy írni tudjon erről a traumáról, hozzá tudjon nyúlni költőként ehhez a fájdalomhoz?  Valóban hosszú folyamat a gyász, és nem tudom, hogy a végére lehet-e egyáltalán érni. Vannak olyan sebhelyek, amik beforrnak, nem véreznek, lehet tőlük élni, de a hegek néha mégis fájnak. Mint törött csont időváltozáskor. Meg kell tanulni együtt élni ezzel a fájással. Szimplán csak megszokjuk a fájását valaki hiányának, ettől érzünk enyhülést. Amikor apám félkómában volt az agyvérzése után, míg álltam az ágya mellett, néha jutottak eszembe mondatok, ötletek, hogyan lehetne megfogalmazni azt, amit ott látok, amit átélek. Emiatt aztán volt is rendesen bűntudatom. Apám haldoklik, tele a koponyája vérrel, ki tudja, fáj-e neki valamije, én meg mondatokat írok a füzetbe, ha hazaértem a kórházból, mintha nem is lennék ember. Elég sok idő kellett, mire megértettem: nem bűn, inkább áldás, ha az embernek van eszköze, ha meg tudja fogalmazni mindazt, amit egy adott tragikus helyzetben lát, érez, átél. Magukat a verseket két évvel a temetése után kezdtem el írni, sokkal inkább határidő nyomására, mint saját elhatározásból. Kellett egy külső nyomás, hogy megembereljem magam és belekezdjek. Aztán egy hosszabb folyamat volt, mire ki mertem mondani, le mertem írni mindent, amit szerettem volna. Kell, hogy időt adjunk magunknak, hogy fel merjünk bátorodni. Önnek sikerült, hiszen őszintén leírt mindent – így a gyász mellett az édesapja alkoholizmusát is. Kényes dolog a szülő alkoholizmusáról vallani. Ön mégis úgy döntött, hogy felvállalja. Mennyire kell még ma is komoly bátorság egy ilyen vallomáshoz?  Szerintem ez nem bátorság. Akkor lettem volna bátor, ha még apám életében mertem volna írni erről és odaadni neki ezeket a verseket. Kíváncsi vagyok, mit szólt volna hozzá: mérges lett volna rám? Még jobban szégyellte volna szegény magát? Nem apukámat szerettem volna elárulni, megszégyeníteni. Hiszen szerintem egy betegségen az ég adta világon semmi szégyellnivaló nincsen. Az a szégyen, ha ehhez nem biztosít a társadalom elérhető segítséget, mindegyik félnek: szerhasználónak, családtagnak. Az a szégyen, hogy ezt szégyellni kell. Maga a társadalom nyomja vissza az embert a csöndbe, a szégyenbe. Pedig beszélni kell, panaszkodni, kopogtatni ajtókon. Azért vagyunk társas lények, hogy segítséget kérjünk egymástól. Mert ha mindenki beszélne, kiderülne, mennyire nem vagyunk egyedül az adott problémával. Jómagam a kétezres években pszichológushoz jártam emiatt, az nagyon sokat segített. A másik, ami segített, egy csoportterápián elhangzott rövid, egyszerű mondat, amit egy nagyon kedves személy mondott nekem: Nem vagy egyedül. El sem tudom mondani, mennyire felszabadított ez a mondat. Furcsa, de sokszor gondolok erre. Olyankor könnyebb minden. Mindemellett Apám nem volt folyamatosan részeg, voltak könnyebb és nehezebb periódusaink, és amikor nem ivott, rendkívül szerethető ember volt, vicces, okos, nagyon szerettem vele beszélgetni, együtt lenni. Talán pont ez a nehéz a függő betegek elviselésével: tudjuk, hogy a szer mögött ott van ugyanaz az ember, aki józanul nagyon is szeretetre méltó. Nem skizoid állapot egyszerre – ahogy mondta, egyfajta kegyet­lenséggel – eltávolítani a fájdalmat, és egyszerre nagyon is beleállni abba, hogy ilyen sorok születhes­senek?  Amikor Örkény-ösztöndíjas voltam és befejeztük a munkát Radnóti Zsuzsával, leadtam a megírt drámát, felhívtam és elmondtam neki, hogy kész, tönkrementem, belehaltam. Zsuzsa erre azt válaszolta: „De kedves Anna, másképp nem is éri meg írni!” Akkor ettől nem lettem jobban, de hiszem, hogy nagyon igaza van. Ebben a kötetben a többi önt ért trauma is megjelenik (délszláv háború, szülőföld elhagyása, egy szerelem lezárása) – ezek felerősítik egymást, összeadódnak vagy épphogy egymás mellett relatívvá válnak?  Anyukám mindig azt mondja, hogy a baj nem jár egyedül. És tényleg. A szakpszichológusi képzésen tanultuk, hogy van normatív krízis, aminek bekövetkezése normális, az élet velejárója; és van akcidentális krízis, ami csak úgy megtörténik (természeti katasztrófa, háború); és van a krízis­mátrix, amikor a kettő egyszerre történik. Nem tudom, hogy azért, mert én ebben a krízismátrixban nőttem fel, vagy anyámnak van igaza, de ha végignézek az életemen, valóban nagyon sokszor egyszerre történt minden, a krízisek előbb-utóbb összeértek. A klienseimnél is ez szokott a gyakoribb lenni. Az élet néha robban és tönkremegy. Néha meg évekig gond nélkül el tudunk lenni ugyanabban a kiegyensúlyozott állapotban. Szóval nem tudom, hogy erősítik vagy gyengítik egymást, de sokszor van, hogy egyszerre történik a sok jó vagy a sok rossz. Azt hiszem, boldog ember az, akivel egyszerre csak egy rossz dolog történik. Sokkal könnyebb azon szorongani, hogy viselje el az ember a karantént, mint emellett még megküzdeni például azzal is, hogy össze van zárva valakivel, aki bántja, ráadásul a munkája is megszűnt.
Mintha előző kötete, a Halott nők folytatása lenne a Háttal a napnak. Ez a kötet is egy drámai monológ, versfolyam a hiányról. Csak itt épp ön a halott nő, vált halottá a veszteségtől és át kell mennie egy folyamaton, hogy ismét élővé lehessen. Érdekes meglátás, bár a gyászmunka alatt egyáltalán nem éreztem magam halottnak, a versek megírása alatt sem. Sőt, sokkal inkább éreztem elevennek. Nagyon is élni akartam. A halál rádöbbenti az embert az élni akarásra és cselekvésre késztet. Mi­után meghalt apám, minden megváltozott, a feje tetejére állt az életem. Sok minden letisztult, hogy mit akarok és mit nem, ki/mi fontos és ki/mi nem. A párbeszéd forma – még akkor is, ha végül monológ marad, és inkább csak próbálkozássá szelídül – szintén épp a feltámadást segíti, s reményre ad okot. Kellett a párbeszéd, mert kevés ember akart velem a halálról, a gyászról beszélgetni. A gyászra nem kíváncsi senki sem. Félünk a gyászolótól, nem tudjuk, mit mondjunk neki. Nem is keresik a gyászoló társaságát, mert általában sokat szeretne beszélni arról, mit érez, mire emlékszik az elhunyttal kapcsolatban. És persze sokat sír. Az emberek szeretnek elmenekülni ettől. Azt hiszem, ez normális reakció. Mind félünk a haláltól, szeretteink elvesztésétől. Mondjuk ez volt a legviccesebb is. Én apám temetésén nagyon sírtam, mert rohadtul fájt. És idegesített, hogy ennyien néznek, látják, hogy sírok. Nézték, hogy fáj. És a temetés után volt, aki odajött és gratulált. Hogy milyen szépen eltemettem apámat. Akkor nagyon elcsodálkoztam és undorodtam, később már rengeteget nevettünk ezen. Utána viszont kerültek az emberek. Meg is értettem. Nem lehetett könnyű nézni, ahogy valaki még mindig szenved. Az akkori barátom szidott is, hogy miért siratom még mindig apámat, mikor már eltemettük. Később jöttem rá, hogy valójában rettegett a haláltól, ezért mondott ilyeneket. Ám nem szabad ilyenkor elfojtani a sírást, a fájdalmat senki kedvéért. Tabu a halál, tabu a gyász, tabu a függőség. Pedig nem kéne kipukkadnunk a sok visszafojtott érzelemtől. Elakadunk tőle. A legjobb lenne csak hagyni, hogy valaki sírjon, beszéljen. Akkor megkönnyebbülhetne az ember. Azok közé tartozik, akiknek odaítélték a később nagy port kavart Térey-ösztöndíjat. Min dolgozik éppen? Szokás szerint több mindenen. A karantén alatt nagyon nehéz volt írni, nem tudtam koncentrálni, így inkább fordítottam horvát és bosnyák költőktől. Most azokat a szövegeket tisztázom. A saját új kötet még csak körvonalazódik előttem, de arról szeretnék írni, milyen nehéz megszokni a békét, váltani a nyugodt életre, és ott állni tele traumatikus élményekkel, harcból hazajött férfiakkal, akiket nem kezel senki. És az ország, a világ azt mondja: találd fel magad, élj tovább. Mihez kezdenek a férfiak, akik harcoltak, öltek? Mihez kezdenek velük a nők? Hogy lehet így tovább élni? Miért nem segít senki? A háború után beálló béke szerintem egy ideig ugyanolyan feldolgozhatatlan és elviselhetetlen, mint az azt megelőző háború a felborult világrendjével, normáival és szokásaival. Az ember azt gondolná, hogy a béke felszabadulás, öröm, boldogság. De egy-két hónap után bizony elkezd szivárogni minden seb, minden félelem, ami már nem legitim, hiszen béke van. Sok idő, nagyon sok idő kell, mire jön egy új generáció, amelyik már nincsen megnyomorodva. Akiknek a szülei sincsenek megnyomorodva. Emellett még egy új dráma is vár rám. +1 kérdés Iskolapszichológusként is dolgozik. Nemsokára kezdődik az iskola, mit gondol, és mi a tapasztalata, mekkora traumát okozott a gyerekekben az elmúlt időszak? Véleményem szerint egy romantikus ábránd, hogy a gyerekeket csak az viselte meg, hogy el voltak zárva a társaiktól. Vékony réteget érinthet csak ez a probléma. Miképpen vékony réteget érintett az otthoni kenyérsütés és jógázás problémája, hogy hogyan is üssük el otthon az időt. Egy szülőnek nagyon nehéz lehet biztonságot sugallni, ha bizonytalanságban kell élnie, így a gyerekek is bizonytalanságban érzik magukat. Még nem igazán lehet átlátni, mi fog következni. De képtelenség felkészülni mindenre. Azt hiszem, egyet tehet az ember: jelen kell lenni. A jelenben kell lenni és figyelni arra, aki hozzánk beszél.

Neumann Ottó: Koldus és miniszter

Neumann Ottó
Publikálás dátuma
2020.08.22. 14:30

Fotó: Adományozó: Buzinkay Géza / Fortepan
Gazsi erősen megráz, kénytelen vagyok kinyitni a szemeimet. – Mi van? – Figyusz, aszontad, hogy magamra húzhatok a pokrócodból. Legalább a felét. De úgy magadra tekerted, hogy nekem semmi sem marad. – De te megígérted, hogy megmosakszol – válaszolom. – Oszt úgy bűzölsz még most is, hogy nem tudnák alunni tűled! Gazsi röhögni kezd. – Te is bűzölsz. Jobban, mint én. Menj csak arrébb… Eszembe jut, hogy tényleg. Vagy három hete fürödtem utoljára, amikor bementem a hajléktalanszállóba egy napra. Amíg zuhanyoztam, a kabátzsebemből kétszáz forintot lopott ki valaki. Hát persze, hogy nem akarok megint bemenni. Már megszoktam az aluljárót. – Jó van, itt a fele. Egymásnak feszítjük a hátunkat, büdös testeinkkel melegítjük egymást. Elszundíthattam, mert összerezzenek az elnöki csengőtől. Szerencsére parlamenti tevékenységem során megtanultam úgy aludni, hogy senki se vegye észre: könyökömre támaszkodva az asztalomon fekvő papírok felé fordítom az arcomat – lehunyt szemeim nem látszanak. De ezúttal nem folytathatom a pihenést, mert az elnök így szól: – Csendet kérek! A nemzetjóléti miniszter úr válaszol Pézsma Péter képviselő úr kér­désére. Még szerencse, hogy a képviselői kérdés szövege előre eljut a miniszterhez, és én el is olvastam. Így, bár semmit sem hallottam Pézsma élőszóbeli mondókájából, nem jövök zavarba. Felállok, arcomra erőltetem a tévékamerának szóló begyakorolt mosolyt, és jól leteremtem az ellenzéki képviselőt: – Megható Pézsma honatya úr aggodalma a költségvetési törvény módosítása miatt. Szememre hányja, hogy nemzetjóléti miniszterként én is megszavaztam. De miért sajnálja a pénzt képviselő úr a nemzet tájékoztatásáért munkálkodó állami televíziótól? Talán jobban szeretné, ha a bérükkel elégedetlen kitűnő munkatársak a gagyi magántévékhez vándorolnának? Szememre hányja, hogy azt a pár millió forintot a hajléktalanellátástól vettük el, és nekem, mint a nemzet jólétéért felelős kormánytagnak ezt nem kellett volna elfogadnom. Pézsma képviselő úr tehát azt szeretné, hogy a semmittevő hajléktalanoknak luxusellátást biztosítsunk, és… Itt elakadt a szavam. Lelki szemeim előtt ugyanis meglepő élességgel villant fel egy nemrég látott álomkép: aluljáróban, mocskos matracon fekszem, és egy rongyos férfi simul hozzám közös pokrócunk alatt. Annyira zavaró volt a látomás, hogy mondókámat gyorsan befejeztem: – …és folytathatnám. A törvénymódosítás úgy jó, ahogy van. Szórványos taps, majd az elnök felvezeti a következő napirendi pontot. Az unalmas szónoklatoktól megint elszenderedem. Azt hiszem, az éhségtől riadok fel. „Koldulni kéne a lépcsőkön – gondolom –, hisz nincs egy lukas garasunk se.” Megrázom Gazsit. – Vedd fel a vakságszemüveget, én is felteszem. Te menj a Deák tér felőli megálló lépcsőihez, én a szembelevőkhöz – adom ki társamnak az utasítást. – Szerintem még nincs dél – mondja Gazsi álmos hangon. – Ilyenkor túl nagy a konkurencia… Aztán éberebben: – Mozdúni se tudsz a pár millijó kódistól… Megáll bennem az ütő. „Pár millió! Ezt én mondtam álmomban. Csak nem koldus, hanem forint” – és már érzem is magamon a príma öltönyt, a tiszta inget. Nyakkendő is van rajtam. Mintha a parlamenti ülésteremben lennék, mégpedig miniszteri helyen. Ezt abból találom ki, hogy amikor még volt otthonom, sokszor néztem a tévén a parlamenti közvetítéseket, és mindig a miniszterek trónoltak az ülésterem első sorában. „Miket álmodozol összevissza” – korholom magam, és megindulok az aluljáró egyik kijárata felé. Nincs ott konkurencia, de azért nincs, mert hideg eső veri a lépcsőket. Márpedig csak a lépcsőkön ülve hozhat eredményt a vakot játszó kéregetés, mert lapos területen az emberek elsietnek melletted. Talán igaza van Gazsinak, aludjunk még. Lerángatom róla a pokróc felét, és hamarosan elnyom az álom. A mellettem ülő rendészeti miniszter asszony oldalba bök. – Vége a délelőtti gyűlésezésnek, te itt akarsz maradni? – Ó, nem… nem – dünnyögöm. Alig tudok magamhoz térni rémséges álmomból. Ezúttal is rongyos hajléktalannak láttam magam, olyannak, aki épp koldulásszervező felderítést folytat. Kezd zavarni – sőt megzavarni ez a visszatérő látomás. Majdnem megfeledkezem arról, hogy most rövid kormányülés következik, és már a parlament kijárata felé tartok. Szerencsére még időben megfordulok a terem felé, ahol a miniszterelnök „veszi kezelésbe” a kormánytagokat. Beülök, már kezdi is. Megkérdezi, hogy a mai országgyűlési nappal kapcsolatban van-e valamelyikünknek mondanivalója. Minisztertársaim nyomják a szöveget, engem meg nem hagy nyugodni látomásom. Még sose fordult elő, hogy egyik álmom folytassa a másikat. Ráadásul világos, hogy én voltam a főszereplő, hiszen belülről láttam magam! Arra gondolok, hogy álombeli hajléktalanságom vajon nem valami felső hatalom (úristen, sors) büntetése, azért, mert helyénvalónak ítéltem a pénz megvonását ezeknek az embereknek a támogatásától? Még mielőtt sikerülne végigmennem a gondolatsoron, a kormányfő szólít: – Elégedett vagy a Patkány, bocs, Pézsma (derültség az irodában) képviselőnek adott válaszoddal? Időnyerési indítékkal köszörülöm a torkomat, de megszólalásomon azért érezhető a határozatlanság. – Úgy gondolom, hogy Pézsmát sikerült… izé… helyretenni. De felmerült bennem, hogy talán mi is… izé… túloztunk, amikor olyan brutálisan nagy összeget vontunk el a hajléktalanoktól. Javasolni szeretném… ha egyetért velem a kormány… hogy fordítsunk vissza néhány milliót a hajléktalanszállók kibővítésére és az ételosztás… izé… rendszeresítésére. – Csak nem képzeled – csap az asztalra a miniszterelnök –, hogy meghátrálunk, miután a javaslat átment a parlamenten? Elfelejted, hogy a televíziónk grandiózus akciót szervez néhány ellenzéki vezető illegális tevékenységeinek feltárásáért, és ehhez pénz kell! Sok pénz! Ha az, amit az imént mondtál, valóban jegyzőkönyvbe kerülő javaslat, kérlek, azonnal vond vissza! Mit tehetnék? Visszavonom. Még így is érzem, hogy a kormányban kihűl körülöttem a levegő. Amikor az Országház főemeletén néhány minisztertársammal együtt elfogyasztjuk a gyomronként kétezer forintos ebédmenüt, alig szólnak hozzám. Be sem megyek a minisztériumomba, majd otthonról telefonon rendelkezem. Hajtok hazafelé, és a szolgálati Volvo volánjánál mindig eszembe jut valami fontos. Most is. Felidézem, hogy amikor még fiatalok voltunk, a feleségem rendszeresen beszámolt az olvasmányélményeiről. Egyszer mesélt egy olyan könyvről, aminek a főhőse hasonló kalandokon ment keresztül, mint én most a hajléktalanommal. Az úri fiú minden éjjel szegény melósnak álmodta magát, és ebbe bele is halt. Vigyáznom kell! A regény címére már nem emlékszem, arra sem, hogy hívják a szerzőt, de valami szerb pasi lehetett, mert ics-csel végződött a családneve. Otthon az asszony felvilágosít, hogy Babits Mihály – aki nem szerb, sőt nagy magyar költő – írta a Gólyakalifa című regényt. Nem árulom el a feleségemnek, milyen apropóból jutott eszembe ez a történet, de elhatározom, hogy a könyvet el fogom olvasni, hátha akkor világosabban mérem fel a helyzetemet. Szórakozottan adom le telefonos utasításaimat minisztériumi államtitkáraimnak és főosztályvezetőimnek. Az agyamban ugyanis tovább motoszkál hajléktalan nyomorúságom rémképe. Szokásomtól eltérően nem fekszem le sziesztázni, inkább bámulom a tévét, csatornákat cserélgetve. És közben felhajtok néhány kupicányi vodkát, hátha így szabadulhatok koldus énem befolyása alól. Nem nagyon si­kerül. Elhatározom, hogy ha éjszakai alvás közben is előjön a szörnyű álom, megpróbálok felébredni. És úgy vetek véget ennek a kínos történetnek, hogy megkeresem azt a hajléktalant, akinek a bőrébe bújtatnak. Hátha utána ismét nyugodtan élhetem az életemet. Megvacsorázunk az asszonnyal – eszemben sincs, hogy megosszam vele aggodalmamat, hiszen évek óta napi tíz szónál többet aligha mondunk egymásnak. Aztán lefekszem, és azonnal elnyom az álom. Arra ébredek, hogy Gazsi egy szendvicset húzogat az orrom előtt. Nem kérdezek semmit, fektemben harapok belé, hiszen egy napja nem ettem semmit. Csak miután „hálótársam” a kezembe adja, és majdnem a felét rágatlanul nyelem le, akkor érdeklődöm, hogy honnan ez a finomság. – Jótét lélek, vagy hogyan híjják azt az alapítványt, attúl gyütt az ember. Aszonta, ritkábban fognak kaját osztani ezentúl, mer az államtúl nem kapnak több lóvét. – Nem érdekes – mondom én –, jó, hogy van valami a hasunkban. Úgy is egyik naprul a másikra vergődünk, majcsak lesz valahogy. Gyere, aluggyunk! Alig várom, hogy újra úriember legyek, és minisztériumi alárendeltjeimet utasítgassam, mint az imént is álmomban. Aztán arra gondolok a közös pokróc alatt, hogy most bezzeg csak kajára vágyok, italra nem. Ha réges-rég, amikor még volt családom és házam, így meglettem volna pia nélkül, nem hagyott volna el az asszony, és nem kerültem volna utcára. És nem csak álmomban élhetnék kényelmes életet. Aztán elalszom. Beállítottam a vekkert éjfélre, csengése keltett fel. Komoran bámulom a plafont egy ideig: megint előjött álmomban a hajléktalan énem. Most már biztos, hogy minden pihenésemet tönkreteszi. Talán őrületbe vagy öngyilkos­ságba üldöz! Hogy tömtem magamba az alamizsnaként osztogatott szendvicset! Nincs mese, meg kell találnom ezt a valakit, és… nem tudom, mi lesz, de talán így történik valami. Határozottan emlékszem, hogy az Astoria-aluljáróban láttam a hajléktalan-szálláshelyet; kocsival a forgalommentes utcákon hamar odaérek. Álmomban – most már nem is olyan szokatlanul – szerencsére megint miniszterré válok. Látom magamat, amint kiugrok a meleg, puha ágyból, és gyorsan magamra rántom elegáns ruhadarabjaimat. Csendben elosonok a feleségem nyitott ajtaja előtt (vajon miért nincs közös hálószobánk?), majd kihajtok a garázsból a Volvóval. Hova megyek? Csak nem valami titkos szerelmi ügyem miatt szöktem ki a házamból? A Múzeum körúton egy parkolóházban hagyom a kocsit, és már vágtatok is lefelé az Astoria-aluljáróba. Nem kell sokáig keresgélnem – a hevenyészett matracféléken fekvő élőlények között egyből meglátom saját magamat a Gazsi nevű, még nálam is szakadtabb pasival összebújva. Lehajolok hozzám, és miközben érzem bűzömet, felrázom magam. Azonnal felébredek, amint az úri énem hozzám ér. – Ez már nem is álom – motyogom –, hiszen itt vagyok két példányban! – Nem bírlak tovább elviselni – kiáltom én, a miniszter. Mire a hajléktalan énem: – De nekem öröm a létezésed, naccerű érzés úrnak álmodni magam. És most, hogy valóság lettél… Nem hiába vagyok jó politikus, általában szorult helyzetekből megtalálom a kivezető utat. Ajánlatot teszek rongyos saját ma­gamnak: – Tudod, mit? Olvadj belém. És mindketten miniszterek leszünk egy testben. – Az jó lenne, de hogyan csinájjuk? – Erre nincs recept, de azt hiszem, ha szorosan átkaroljuk egymást, és mindketten azt mondogatnánk magunkban, hogy „egy ember vagyok, miniszter vagyok”, talán megtörténne. – Oké! Egy ölelésben egyesül mindkét énünk. Én, a koldus azt üvöltöm gondolatban, amire a miniszter utasított. Én, a miniszter pedig azért fohászkodom, hogy hajléktalan énem semmisüljön meg, hiszen ő csak egy álom terméke. Az aluljáróban egyszer csak teljesen sötét lesz. Egy pillanatig tart. Aztán újra kigyúlnak a fények. És akkor én, a miniszter rémülten látom, hogy akit ölelek, az én elegáns kabátomat és sálamat hordja, arcáról eltűnt a kosz; a mosdatlanság bűzét továbbra is érzem, de amikor rongyos öltözékemre esik a pillantásom, rájövök, hogy ez az én szagom. – Hoppá, kicserélődtünk – kiáltom én, aki hajléktalan voltam pár másodperce, de most úriemberi szerelésben bámulok másik, szakadt énemre. – Ez csalás – üvöltöm én, az újdonsült csavargó –, nem ebben állapodtunk meg! – Ne háborogj, büntetésből kerültél az én bőrömbe. Azt hiszed, nem láttam bele a gondolataidba? Azért könyörögtél, hogy én dögöjjek meg, tűnjek el a föld színéről. Hát most megkaptad a büntetésedet. Én, aki már miniszter vagyok, kabátom jobb zsebében érzem az autóm kulcsát. Búcsút intek koldussá vált másik énemnek és nyugodt léptekkel kivonulok az aluljáróból. Közben megesküszöm magamban, hogy a nyilvánosság előtt ki fogom mondani: rosszul szavaztam az Országgyűlésben, mert valójában mocskos húzás a kormánytól megvonni a hajléktalanok támogatására szánt összeget. Ennyivel tartozom a másik énemnek, akit hátrafordulva megnézek még egyszer. Épp keze fejével törli a könnyeit, majd lehuppan Gazsi mellé a matracra, és magára húzza az egész pokrócot.